Néhány nappal később megtudta: id. L. és ifj. L. volt a tettes. A sors különös fintora, hogy ők is családi vállalkozásból élnek, azonban ennek különös formáját művelik. Betörések, lopások teszik ki mindennapjaikat - meg még ki tudja mi -, amiből elég jól megélnek. Jobban, mint az átlag.
Idővel kiderült, hogy többen látták őket, amint az üzletből kipakoltak és sebesen távoztak. Persze senki sem mer tanúskodni ellenük. Félnek. Bizonyíték pedig nincs.
Dühös volt és csalódott, elégtételt akart, azonban tehetetlennek érezte magát. Nem akarta ezt a munkát tovább folytatni, meggyőzték a történtek, hogy más állás után kell néznie. Fiatal, még tanulhatna is.
18 évvel később...
Szociális munkásként hallgatja a sértett vallomását. A rendőrségen ülnek, a nőből nehezen törnek elő a szavak, ahogyan az előző nap eseményeit sorolja. Kezében zsebkendőt gyűrögetve már harmadjára részletezi a kihallgatást végző rendőrnek, hogyan és hol ütötte őt a férfi, milyen szavak kíséretében szedte el a pénzüket; a három gyerek után járó családi pótlékot. Arcán a finom ráncok az idő múlásával meghatványozódnak.
A kihallgatás órák óta tart. A szociális munkás képzeletében az otthon lévő férfi, cigarettával a szájában, dühös gondolatok kíséretében fel-alá járkál a lakásban, mert sejti már, hogy a nő beváltva százszor is elhangzó fenyegetését, most csakugyan feljelentést tesz.
Parányi ideje maradt a képzelgésre csupán, ugyanis a következő pillanatban a férj már a rendőrség folyosóján őrjöng. Felváltva kiabál, üvöltve fenyegetőzik és könyörög az ellene vallónak, anélkül, hogy látná őt. Hirtelen kivágódik a rendőrségi folyosót és a kihallgató helyiséget elválasztó ajtó, két egyenruhás lép a férfi elé. Futna már a fenyegetőző, de nincs visszaút; bilincs kattan a csuklóján. A hangok felerősödnek, majd elhalnak. Ifj. L-t előzetesbe szállítja a rendőrautó.
A nő kibotorkál a rendőrségtől, ám előtte a szociális munkát segítséget ajánl számára.
Egy évvel később...
Idős, betegségben megtört férfi kopogtat irodája ajtaján. Tétován, remegő lábakon lép be. Ruházata, mint tenger szaggatta part, arcát sötétbe forduló ráncok barázdálják. Biztatásra leül a háttámlás, régi székre. Levegő után kapkodva beszél, hangja sírós. Nemrég műtötték. Az államtól kevéske segélyt kap, ám a gyógyszerek és a közüzemi díjak szinte mindet elviszik. Éhezik. A szociális munkás szó nélkül segít, amikor idősebb L. a Vöröskereszt címét kéri.
Egy hónappal később...
A fiatal anyuka idegesen biztatja készülődésre a nagyobb gyermekét, míg a kicsit maga kezdi öltöztetni. Beülteti őket a szeretője autójába, miközben magában a férfi feleségét szidja; szerinte neki köszönhető ez az egész helyzet; a férfi börtönbe került, így egyedül kell eltartania a gyerekeket. A kicsiknek ennivalóra meg ruhákra van szükségük.
Elfuvarozza az óvodába és bekíséri őket az épületbe. Elbúcsúzik, majd sietve távozik. Hosszú autóút vár rá. Céljához érve leparkol egy nagyobb bokor mögé az út szélén. Gyorsan átöltözik; gyakorlottan húzza magára az alsóneműjét éppen takaró miniszoknyát, picike topot. Munkaruha – fut át az agyán, miközben aznapi sétáját megkezdi. Saját placc várja, ezt legalább még kiharcolta annak idején a férfi.
Egy nappal később...
Az óvoda udvarán a piros a büntetőpad. Színét a használat és az időjárás viszontagságai megkoptatták. Az óvónők a verekedő gyerekeket ültetik ide néhány percre, helytelen tettükről való gondolkodás céljából. A padon ebben a pillanatban több gyerek is kénytelen osztozkodni; ifj. L. - két anyától született – gyermekei. Rengeteg segítségre lesz még szükségük.