Sorsvillanások!

Évszám
2009
(A mindennapok hőse)

Találkozás

Ott térdelt a sáros betonon a haldokló csecsemő mellett. Nem tudott kihez fordulni! Anyja a veréstől ájultan, hevert a sarokban. Apja, pedig az alkoholtól bódultan a fekhelyül szolgáló egyetlen matracon. Nyomasztó csend telepedett a házra. Már a kisbaba sem sírt. Egyre ritkuló lélegzetvételei kavarták csak fel a csendet.
Oly reménytelen volt minden. Körülnézett a fertelmes szobában. Az évek mocska rárakódott mindenre. A falakat hullámokban verte fel a barna szenny. A vakolat sok helyen lehullott. Villanyfény már régen nem világított. Az ereszkedő szürkület szeméthalmokat fedett be a ház padlóján. A sírás fojtogatta, de nem mert hangot kiadni, félt az irtóztató, kegyetlen harag már ismert tombolásától. Csak némán hulltak könnyei a kihűlő, lesoványodott, ártatlan kis testre. Ölébe vette, tudta, nem lehet megmenteni, de utolsó perceiben amennyire csak lehet, vele akart lenni. Mellkasára szorította és érezte saját szívverését a még langyos testen és érezte az elhalkuló dobbanásokat a kegyetlen csöndben feloldódni. S lassú fény csomósodott a szoba sarkán. Nem félt már, nem féltette kis húgát. A fény fogadta magába az elszálló lelkecskét. A fény betöltötte őt is. Egyszerre engedte el a saját lelkének egy darabját a halott test árnyképével.

S ott feküdt a hideg köveken lángoló emlékekkel. A bíborvörös csapdosással a ház körül. A sercegő pattogással. A szomszédok rikácsoló lármájával. A néma közönnyel a szívében. A térdre roskadó falakkal, a pernye röpdösésével, az égett hús szagával. Anya tehetetlenségével, apa terrorával. S a meg sem nyílt jövő lezárulásával. S a hideg sín érintésével a nyakán, s a vonat zakatolásával. De a fény újra fölé szállt s nem engedte elmenni!

Jani bácsi

Nem, nem engedem, hogy ezt a gyereket tönkre tegyék! Egyre gyakrabban azon gondolkodom, át kell értékelnünk a nevelési elveinket. Vajon tényleg fontosabb, hogy a társadalom mostani állapotához alkalmazkodó embereket neveljünk, mint megvédeni a tiszta jóságot? Miért van, hogy az igazi őszinteséget az emberek, már sajnos a gyerekek is megpróbálják kivetni maguk közül? Én nem vagyok hajlandó ezt elfogadni! Valamit érzek ebben a kis emberben, amiért úgy érzem végre életemben először érdemes és kell küzdenem.

A fiúk

Sanyi térdelt a gyomrán! A többi fiú körülötte állt és azt a rigmust kántálták, amit már annyiszor hallott! Sanyi újra lesújtott az arcára. A fájdalom soha nem megszokható, de az elviselése egyre rutinszerűbbé tud válni! Nem is a fájdalom volt, amit nehezen viselt, hanem a megaláztatás! Tudta jól, hogy bármelyik társánál erősebb, habár voltak itt nála 4-5 évvel is idősebb „gyerekek”. De a fény akkor azt súgta neki, hogy csak akkor kaphatja vissza kishúgát, ha mindig az egyetlen, a tiszta úton jár! Hiába mondta Jani bácsi, hogy védje meg magát, hogy eddze a testét acélossá, hogy legyőzhesse a hencegő rosszakat. Hiába tudott egyhuzamban lenyomni akár 300 fekvőtámaszt, most csak nézett Sanyi szemeibe és érezte egy újabb nehéz lépés, viszi közelebb a céljához, ahogy a hencegő nyála az arcába freccsent!

Anikó

Könnyeden emelkedett egy labda a magasba! Csillogtak a fehér pöttyök lubickolva a nyári nap sugaraiban. Nézte, ahogy a kék gömbön kuszán elvegyülő fehér korongok forognak a nyárfák kieresztett imbolygó uszadékai közt! És a labdát az a lány kapta el. Igen, ő! Ő, aki mintha a nyári ragyogásnál is élénkebben izzana az árvaház udvarának közepén!  Mintha az a fény lengné körül, a hírhozó, az igaz, a tiszta!!

Amikor a körforgás megáll

Jani bácsi könnyes szemekkel nézett rá! A levegő ólmosan nehéz és dermesztően hideg volt. Az alagsor derengő szürkeségéhez éppen csak hozzászokott a szemük. De tudták, már későn érkeztek! A lány ott feküdt a folyosó egy félreeső szegletében. Tudták mi történt! Odatérdelt Anikóhoz és magához szorította! Olyan sok éve először csordultak ki könnyei! Orrát megcsapta az égő hús szaga, a parázsló gerendák ropogásának hangja izzott fülében. A pusztítás üvöltő hangja dübörgött lelkében! Érezte a megalázottság, a tisztátalanság mocskát. De a fény újra kigyúlt a pince sötétjében!
S ahogy Anikóval a karjaiban kilépett a sötétségből az udvar fényébe, mindenki megérezte az új idők szavát.

Kint

Jani bácsi egy kényelmes fotelben ült egy tágas nappali szobában. Drága fiam, azt hiszem, néha az igazság mégis győzedelmeskedik! S az őszülő öreg elégedetten hátradőlt és hosszan hallgatott, amíg csak az álom el nem nyomta. A csönd balzsamos volt és simogató. Felállt ő is foteléből és megsimogatta az alvó öreg vállát. Egy ember volt, aki hitt benne, aki támogatta! Milyen jó, hogy most ő is itt lehet, most, amikor az út a céljához ért!

A fény célt talál

Anikó halkan szuszogott a hálószobában. Hozzá szinte karnyújtásnyira állt a kiságy! S ott aludta édes álmát a gyönyörű kislányuk. Nézte a tökéletes, régről ismerős vonásokat. Érezte magában az elcsendesedő hangokat. Feloldódott a csecsemő halk lélegzetében a vályogfalak forró kiáltása, a szülőtelen mocskos tér összeroskadása. Végre eleresztette a lényébe ivódott fájdalmat, s a fény utoljára a kiságy felett felragyogott!