Senki se tudta hogyan került oda. Egyszer csak ott volt és kész! A kicsi, de nagyon szép harangtornyos templomból jöttek kifele a népek, amikor észrevették a sírdogáló kisfiút.
Többen megálltak, kérdezgették. Rövidesen egy kör közepén találta magát, ahol mindenki őt nézte. Ettől aztán még keservesebben sírt.
- Hogy hívnak fiam? – kérdezte szigorú arccal a tanár.
- Honnan jöttél? – kérdezte, egy kerekképű nénike, bibliával a kezében.
- Hol vannak a szüleid? – kérdezte a harangozó.
- Jánosnak hívnak? – kérdezte egy hölgy, akinek papagájai voltak.
De a kisfiú csak állt és bömbölt, pedig lehetett már vagy tíz éves is. Hol az egyik, hol a másik kezével törölgette könnyeit és próbálta még jobban összekenni egyébként is maszatos arcát.
- Ellopta a cica a nyelved? – kérdezte a kisbíró felesége.
- Eltévedtél gyerek? – kérdezte a boltos.
- Jánosnak hívnak? – kérdezte egy hölgy, akinek papagájai voltak.
- Most mihez kezdjünk veled? – kérdezte inkább magától Évike, a postáskisasszony.
Elég nagy volt a tanácstalanság. Volt, aki rövid nézelődés után elment, és volt, aki akkor érkezett.
- Nem hagyhatjuk magára – mondta szigorú arccal a tanár, aki egyedül lakott az iskola mellé épített egyetlen szobában. – De mit kezdenék én az iskolában egy néma gyerekkel? – kérdezte gondolatban.
- Jánosnak hívnak? – kérdezte egy hölgy, akinek papagájai voltak.
- Mindenkinek megvan a maga baja – mondta a boltos, aki úgy gondolta, hogy kicsi még ez a fiú inasnak. Lehet, hogy számolni se tud.
- Szoktál templomba járni? – kérdezte a kerekképű nénike, bibliával a kezében.
A kisfiú már nem sírt, inkább durcásan nézett maga elé és összeszorította a száját, nehogy egyetlen szó is kiessen belőle.
- Valaki magához vehetné, amíg előkerülnek a szülei – mondta a harangozó, akinek öt fia volt, és a felesége nagyon szeretet volna egy kislányt.
- Ha nekem férjem lenne! – mondta a postáskisasszony sokat sejtetően. – Így se könnyű, nem még egy gyerekkel a nyakamon – gondolta, de nem merte kimondani.
- Hogy hívják a gyereket? – kérdezte egy fiatalasszony, aki akkor ment oda.
- Jánosnak hívnak? – kérdezte egy hölgy, akinek papagájai voltak.
- Sosem voltam János! – mondta váratlanul a kisfiú, majd újra sírva fakadt.
Ettől aztán mindenki úgy meglepődött, hogy csak álltak gondolataikba mélyedve szótlanul. Végül Marika, az özvegyasszony törte meg a csendet:
- Majd én hazaviszem. – Ahol hatan esznek, ott a hetedik se hal éhen – és a kezét nyújtotta a kisfiú felé.
- Jössz-e vélem Sosemvolt János? – kérdezte, és kedvesen mosolygott rá.
Az emberek kicsit széjjelebb húzódtak és megnyugodva látták, hogy a gyerek elfogadja a kinyújtott kezet és elindulnak a girbe-gurba utcán az özvegyasszony háza felé.
Az özvegyasszony gyerekei kicsit bizalmatlanul néztek a jövevényre. Egyedül a 16 éves nagylány, Julcsa fogadta azonnal a kegyeibe. Megmosdatta, megetette, játszani hívta.
Még azon se csodálkozott, hogy Sosemvolt János igen-igen gyorsan növekedni kezdett. Egy hét alatt egy évvel lett idősebb és rövidesen nagyon szép daliává serdült. Az bántotta csupán, hogy a délceg fiú örökösen szomorú volt. Hatalmas barna szemeivel néha-néha megsimogatta Juliskát, de szólni, nemigen szólt semmit. Egyszer csak odaállt az özvegyasszony elé, megfogta mindkét kezét, és azt mondta:
- Kedvesanyám köszönöm, hogy gondomat viselte. Én egy elátkozott herceg vagyok, és nem maradhatok maguknál tovább. Király apám, a legboldogabb király az egész világon. A birodalmában senkinek se lehet rossz a kedve, senki se szomorkodhat, mert rögtön tömlöcbe vetik. Még a gyerekeknek se szabad sírni, csak mosolyogni. Apámuram egyszer rajtakapott, hogy sírtam, és nagyon megharagudott rám. Azt mondta, hogy ilyen hálátlan gyerek neki nem kell, aki a Legeslegboldogabb Királyságban is képes szomorkodni. Nekem már egy évem sincs hátra, ha meg nem találom a Boldogság Kék Madarát, ha nem sikerül megtudnom a tökéletes boldogság titkát. Csak úgy maradhatok fiatal, és csak akkor lehetek király, ha mindenkit boldoggá tudok tenni magam körül, és üresen fognak állni Boldogország tömlöcei.
- Menjél fiam, ha menned kell – mondta az özvegyasszony, és összekotort egy kevés parazsat, hogy megsüsse az útravaló pogácsát.
Hanem amikor Juliska meghallotta, hogy elmegy János, bizony-bizony sírva fakadt. Könnycseppjei belepotyogtak a tésztába, amitől úgy megdagadt, hogy egy új tarisznyát kellett varrni. Nem fért bele a régibe semmiképp.
- Egy dologra vigyázz édes gyermekem – mondta búcsúzóul az özvegy. – Ez a cipó hatalmas erőt ad majd neked, de ha elfogy, elhagy az erőd is. Jobb lesz, ha addigra hazatérsz.
Hajnalok hajnalán elindult János és ment, mendegélt. Három éjjel és három nap, mindig az orra után, hogy el ne tévedjen. A nagy Kerekerdő közepén járhatott, amikor hirtelen elébe került egy házikó takaros kerítéssel, meg egy banyával, aki a kapuban ordítozott. A hátára kötött faágak folyton beakadtak a kerítésbe, és sehogyan se jutott túl a bejáraton.
Nosza, Sosemvolt Jánosnak se kellett több, odaszaladt és lekapta a kisebb fajta farakást a banya hátáról.
- Menjen csak előre öreganyám, majd én beviszem ezt az öl fát – mondta.
No úgy is lett. Még a kemencét is segített megpakolni.
- Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál fiam. Jótett helyébe jót várj! Segítettél rajtam, ezért áruld el mi járatban vagy, hátha én is tudok segíteni neked.
- A tökéletes boldogság titkát keresem – szólalt meg János.
- Itt a Földön? – kerekedett el a banya szeme. - A valóságban? De hisz itt semmi sem tökéletes! Az Üveghegyen túl, ahol a Három Kismalac túr, kezdődik a Mesék Birodalma, ott keresd.
Megköszönte János a semmit és már ment is volna tovább, amikor megfogta a banya a grabancát és a markába nyomott egy pálcát.
- Ha megszomjazol, csak fogd a kezedbe és megmutatja, hol találsz vizet, és ha nagyon eltévedtél, megmutatja a helyes utat – mondta, azután úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna soha.
A mi elvarázsolt hercegünk szerette volna megkérdezni, honnan fogja tudni, hogy eltévedt, de már nem volt kitől. Elindult hát. Ment hegyen-völgyön, járatlan utakon, mindig csak az orra után, hogy el ne tévedjen.
Talált is nagyon szép, nagyon fényes falut. GAZDAGFALU hirdette az aranytábla gyémántokból kirakott felirata, amit legalább húszan álltak körül.
- Miért álldogáltok itt jóemberek? – kérdezte János, aki sosemvolt János.
- Őrizzük a táblát, nehogy ellopják – felelték többen is.
- Mi járatban itt, ahol a madár se jár? – kérdeztek vissza a táblaőrzők.
- Én nagyon boldog embereket keresek – válaszolt János.
- Á, mi csak majdnem vagyunk boldogok – legyintgettek a drága tábla védelmezői.
- Majdnem? Az hogy lehet? – csodálkozott el Sosemvolt királyfi –, hiszen pénzért mindent meg lehet venni, tán még a boldogságot is.
- Én gazdag vagyok, de a szomszédom még gazdagabb és ez nagyon bánt – szólt az egyik.
- Én egyedül élek, mint a kisujjam, mert mindenki csak a pénzemért akart szeretni – mondta a másik.
- Én nagyon beteg vagyok – sóhajtozott a harmadik és sehol se tudok egészséget venni.
- Én nagyon megöregedtem, mire összegyűlt a vagyon – nyöszörögte a negyedik –, és nem tudok fiatalságot venni.
Kiderült még, hogy igaz hű szerelmet, örök életet, és önzetlen barátságot se lehet vásárolni. És a legtöbben nem is akartak venni semmit, mert:
- Gyűjteni kell a pénzt, nem elherdálni – fogalmazta meg a többségi véleményt a polgármester.
No, ti aztán szegényebbek vagytok a szegénynél – akarta mondani János, de rájött, hogy azt sem tudja milyen egy igazán szegény ember. Ráadásul megmozdult kezében a pálca és mutatta az utat. Mivel szomjas is volt, meg talán el is tévedt, elindult azonnal.
Vizet is talált, meg utat is, meg egy halászt, aki a folyóból kifogott halakhoz beszélt:
- Mondd, hogy te egy aranyhal vagy! Szólalj meg kincsem – biztatta a kezében vergődő kárászt, majd rövid várakozás visszadobta a vízbe.
Amikor elfogytak a halak, csónakba szállt és kivetette a hálót újra.
- Miért teszed ezt te halász? – kérdezte János.
- Gyűlölöm a szegénységet, meg a boldogtalanságot – válaszolta a halász. – Szeretném, ha valaki teljesítené három kívánságomat.
- És mit kívánnál az aranyhaltól? – kíváncsiskodott tovább a herceg, abban a reményben, hátha megtudja a boldogság titkát.
- Az első kívánságom az lenne, hogy had lehessen még további 33 kívánságom – felelte a halász, de utána már csak a halakra figyelt.
Elunta János az ácsorgást, elindult hát a folyóparton tovább. Látja ám, hogy egy szép fiatal lány békák után kapdos, és buzgón csókolgatja a varangyokat.
- Mi dolgod a békákkal kislány? – kérdezte Sosemvolt.
- Keresem az elvarázsolt herceget – jött a válasz.
- De hiszen te nagyon szép vagy. Biztosan találnál egy jóravaló legényt magadnak.
- Csak nem képzeled, hogy valami hozzád hasonló bugris paraszthoz fogok hozzámenni? – kiáltotta a széplány és futott tovább a békák után.
A folyó elkanyarodott és az út egy faluszéli tisztáshoz vezetett. A tisztáson mutatványosok vertek tanyát. Volt ott egy hatalmas ketrec, nagyon erős, és nagyon vastag vasrácsokkal. SZABADULÓMŰVÉSZ hirdette a nagybetűs felirat és pont az alatt ücsörgött egy nagyon erős ember, bent a ketrecben.
- Hé te nagyon erős ember! – állt meg előtte János. – Hiszen te rab vagy.
- Én láncokat szoktam széttépni, és vasrudakat hajlítok meg puszta szórakozásból. Olyan erős vagyok, hogy minden összetörik és elpusztul, amihez nyúlok.
- Azért zártak be ide?
- Én zártam be magamat. Ugyan mihez kezdhetne egy szabaduló művész, ha mindig szabadon lenne?
- Hű, ezt most nem tudom hirtelen megmondani – bizonytalanodott el János. – Én azt hittem, hogy a szabadság boldoggá tesz.
- Ez itt egy NAGYONOKOS falu, igazán megkérdezhetnéd. Én nem merek bemenni, mert félek, hogy romba dönteném.
Az első ember, aki szembe jött a faluban, nagyon mogorva volt.
- Adjon Isten jó napot! – kezdte volna Sosemvolt a mondókáját, de bizony az első okos meg sem állt, sőt a második se.
- A falu legokosabb emberét keresem – állta el az útját a harmadiknak.
- Itt mindenki nagyon okos. Egyikünk okosabb, mint a másik. Utáljuk is egymást rendesen.
- Én csak azt szerettem volna megkérdezni – hebegte János, de hamar szavába vágtak.
- Enyém a számok világa: ha nem tudsz valamit kiszámolni, fordulj hozzám bátran.
- Én csak a boldogság…
- Mi itt nem foglalkozunk boldogságkutatással, de ha a szöcskék ugrótechnikájával, vagy a pipacsok növekedésével van összefüggésben…
- És ha kiszabadul egy szabaduló művész, akkor mihez…
- Amennyiben kapcsolatba hozható a csillagok járásával…
- Köszönöm – fogta menekülőre az elvarázsolt herceg, mivel a pálca majd kiugrott a kezéből, annyira szeretett volna jelezni valamit. Talán az utat a tengerhez, talán azt, hogy megint rossz helyen jár.
Egy takaros kis házban kért menedéket, mert nagyon rázendítettek az égiek. Jött is a májusi áldás szaporán. Mintha dézsából öntötték volna. Alacsony, vékony ember volt a házigazda. Két rosszcsont kisgyerek és a mosolygós fiatalasszony ült még az asztalnál, ahová őt is invitálták.
- Az én földemen termett minden, amit itt látsz és az én Terkám főzte ilyen finomra büszkélkedett a gazda. Nem élünk urasan, de nem is szűkölködünk. Nagyon szép vidék ez, és barátságosak az itt élő emberek. Amikor kinyílik az első hóvirág, amikor először zöldbe, utána színpompába borulnak a fák, amikor megjönnek az első fecskék és az első gólyák, hát az kimondhatatlanul gyönyörű. Attól már csak az a szebb, mikor zsendül a vetés, szárba szökken a mag, amikor aranysárgára érik a búza. Összejönni a pince hűvösében a barátokkal, elborozgatni, kibeszélni a lányokat, meg a falu dolgait, vagy összebújni édes kettesben Terkával csöndes estéken lámpaoltás idején. A fenyőfa imbolygó árnyékából figyelni a gyerekek örömét és elszörnyedni, hogy már megint mennyit nőttek.
Terka áhítattal figyelte az urát, hol bólogatva, hol meg gyöngéden elpirulva. A gyerekek is szájtátva lestek, nem hangoskodtak, nem ficeregtek, ahogy különben szoktak.
Jánosnak a szemlátomást boldog családról először Kedvesanyám feliratos konyhai falvédője jutott az eszébe: „Egyetértés szeretet, vezéreljen tégedet!” Terkáról pedig az ő első igaz barátja Juliska, akire egyre gyakrabban gondolt. Mikor elállt az eső, nem is volt tovább maradása. Illendően elköszönt és szapora léptekkel indult el visszafelé. Mindig csak az orra után ment, hogy el ne tévedjen.
A Kerekerdőnél mégis eltévedt. Talán azért, mert annyira kerek volt. Hiába forgatta a pálcáját, az se mutatott semmit. Fáradt is volt, bánatos is, a cipója is fogytán, hát elaludt…
Álmában egy apró kis ezüstszínű madár fütyörészett neki nagyon-nagyon szépen. Azután hirtelen átbucskázott a fején, és egy csillogó ruhás szőke hajú kislány lett belőle, hófehér szárnyakkal.
- Mesetündér vagyok – mutatkozott be Jánosnak. Segítened kell királyfi, mert gonosz Manók elfogták a Boldogság Kék Madarát, és kalitkába zárták. A Fájdalom Tengerének közepén van a Magány Szigete és ennek a közepén áll a Reménytelenség Hegye. Annak a tetején őrzi egy kalitkában a legkisebb Manó.
- És hogy jutok oda? – kérdezte a herceg.
- Adok egy varázspálcát – válaszolta Mesetündér. – Elég, ha megsuhintod, máris ott leszel a Fájdalom Tengerének partján, de a többit már neked kell megoldanod.
No, úgy is lett! Alig suhintott egyet a pálcával János, máris elkezdett fájni mindene. Ilyen rosszul még sohasem volt. Egyszer csak előkerült a Legnagyobb Manó és így szólt:
- Itt fogsz elpusztulni a fájdalomtól, ha le nem győzöl engem – és azzal százfejű tengeri szörnyé változott.
János bekapott egy falatot a Juliska könnyeiből készült pogácsákból. Utána megsuhintotta a varázspálcát, ami karddá változott a kezében. Bármennyire is fájt mindene, összeszedte magát és nekiesett a szörnynek. Egymás után vagdalta le az összes fejét, de az utolsótól megkérdezte, hogy segít-e neki, vagy el akar pusztulni.
- Segítek, hogyne segítenék, csak hagyd meg az életem – kérlelte a Manó és azonnal egy hatalmas cethallá változott.
Hátára vette Jánost, és egészen a Magány Szigetéig vitte.
Hosszú-hosszú órákig, sőt napokig nem találkozott senkivel a királyfi. Mikor már a szíve is nagyon fájt a magánytól, előkerült a Középső Manó:
- Itt fogsz elpusztulni magányosan, ha le nem győzöl engem – és azzal óriási százlábúvá változott.
János ismét bekapott egy falatot és megpróbált megbirkózni a magánnyal is, meg a Manóval is. Nagyon összeszedte magát és sorba vagdalta le a százlábú lábait. Amikor már csak kettő volt hátra megkérdezte, hogy segít-e neki, vagy el akar pusztulni.
- Segítek, hogyne segítenék, csak hagyd meg az életem – kérlelte a Manó és azonnal egy hatalmas sárkánygyíkká változott.
Hátára vette Jánost, és egészen a Reménytelenség Hegyéig vitte.
Nekikeseredett a királyfi rettenetesen, amint felnézett a felhőkbe vesző sziklákra, de nem volt mit tenni. Hiszen mégse futamodhat meg az utolsó akadály előtt. Bekapta még az utolsó morzsákat is az özvegyasszony ajándékából és elkezdett sziklát mászni. Mászott csak mászott egyre feljebb. Már megint fájt minden porcikája az erőlködéstől, és a szíve is a magánytól, mert már a felhőkön is túl járt, de az életnek semmi jelét sem látta. Addig-addig mászott felfele, hogy egyszer csak észrevette a Legkisebb Manót. Hát bizony ez a Manó jókora szikladarabot akart egy hosszú bot segítségével a fejére gurítani.
- Hű, ezt jól kifundáltad manócskám – gondolta János és úgy tett, mintha nem vette volna észre. Amikor közelebb jutott elhajította a kardját, eltörte vele a botot és a szikladarab nem a királyfi felé kezdett el gurulni, hanem rágördült a Manóra.
Volt is nagy jajveszékelés, meg ígérgetés. A Manócska már a fél Manóföldet is felajánlotta egy kis segítségért cserébe, de Jánosnak csak a kismadár kellett. Berakta azt kalitkástul a tarisznyájába és egyezkedett a Manóval, hogy vigye el őt Boldogországba.
- Elviszlek én, hogyne vinnélek, csak hagyd meg az életem – fogadkozott a legkisebb gonosztevő, és amikor a királyfi kiszabadította, azonnal hatalmas griffmadárrá változott.
Hátára vette Jánost, és egészen Boldogország közepéig, a Királyi Palotáig vitte.
Az öreg király alig ismerte meg egy szem fiát, de azonnal megismerte a madarat. Rögvest olyan boldog lett, hogy kinyittatta Boldogország összes tömlöcét és a királyfi fejére tette a koronáját.
- Nem jól van ez így édesapám – mondta. – Nem tarthatjuk rabságban ezt a kismadarat se.
Azzal kinyitotta a Kék Madár kalitkájának ajtaját, és lássatok csodát! Alighogy kirepült a madárka átbucskázott a fején, és gyönyörű szép fiatal lánnyá változott. A fiatal király azonnal beleszeretett. Különösen azért, mert egy Juliska nevű régi ismerősére hasonlított.
Másnap aztán hétmérföldre szóló lakodalmat csaptak. Volt sok sírás, rívás, kacagás és boldogság. Az új király ugyanis azonnal törvénybe adta, hogy szomorkodni is szabad, legfeljebb nem illik elrontani másnak az örömét. Örök időkre bezárták az összes börtönt és Boldogország lakói, élükön a legeslegboldogabb ifjú királlyal és királynéval tán még most is mulatoznak, ha azóta meg nem haltak…
Amikor reggel felébredt János a fa alatt, egy apró kismadár csivitelt fölötte az ágon. A társa válaszolgatott neki, azután együtt elrepültek. A fiú hosszasan bámult utána.
- Mintha már láttam volna ezt a kismadarat, de akkor kék volt – gondolta.
Zúgott a feje, mintha egész éjjel dolgozott, vagy mulatozott volna.
- De furcsa dolgokat álmodtam az éjjel – mondta a fának, ami mellett aludt, mert nem volt ott senki, akivel szót válthatott volna.
Szeretett volna enni is egy falatot, de csodák csodája: üres volt a tarisznyája. Kézbe vette a pálcáját, ami lassacskán megmozdult és mutatta az utat, csakhogy János mozdulni sem bírt. Utolsó erejét összeszedve elvánszorgott a jelzett irányba és egy patakhoz jutott.
Mérgében eldobta a pálcát, mert szomjas volt ugyan, mégsem errefele szeretett volna elindulni. Miközben azon tanakodott, hogy mitévő legyen, mutatványosok érkeztek a patakhoz megitatni az állataikat. A hatalmas ketrecet nem volt nehéz észrevenni a jókora táblával: SZABADULÓMŰVÉSZ. Odakínozta magát a ketrec elé és így szólt:
- Hallod-e te erős ember? Ha most kiszabadítanád magad és megtanulnál vigyázni egy kicsit, akkor segíthetnél nekem, utána meg az embereknek is. Utat, házat építeni, fát vágni. Amikor nem csinálsz mutatványokat, akkor egyáltalán nem kéne bezárva lenned.
Elgondolkozott ezen az erős ember. Olyan erősen gondolkozott, hogy meghajlottak a vasrácsok. Végül az egyik el is pattant. Akkor aztán kimászott a ketrecből, nagyon óvatosan felemelte Jánost és azt mondta:
- Esetleg megpróbálhatjuk kölyök. Ha elmondod hova szeretnél eljutni, talán magammal viszlek.
Mesélt neki János a kicsi, de nagyon szép harangtornyos templomról, a girbe-gurba utcákról, Marikáról, az özvegyasszonyról, Julcsáról, de még a hölgyről is, akinek papagájai voltak, végül elalélt az erős ember karjaiban.
Amikor magához tért egy ismerős szobácskában, nagyon meglepődött. Juliska ült az ágya mellett és amint megmozdult, már szaladt is ki örömmel Kedvesanyáért. Sosemvolt János nem kérdezett semmit. Elfogadta az ételt, italt. Még pár napig lábadozott, utána dolgozni kezdett. Segített mindenkinek és neki is segítettek a falubeliek.
Egy év múlva egybekeltek Juliskával. Újabb év múlva felépült egy aprócska ház a girbe-gurba utca végén, ahová beköltözött a párjával. Ennek az aprócska házikónak rövidesen egy még apróbb lakója is lett, akit apja után Király Jánosnak neveztek el.
A szigorú arcú tanár emlegetett ugyan egy régi könyvet, amelyikben Boldogország lakóiról, a világ legboldogabb lényeiről lehet olvasni, de János – akit a falubeliek továbbra is Sosemvoltnak szólítottak – azt mondta, hogy az csak mese.
- Kizárt dolog, hogy nálam boldogabb ember létezzen – azzal rákacsintott Juliskára, aki egy altatót dúdolt az ő Jancsikájuknak és tündéri módon mosolygott közben.