A Szabadság feneketlen kútja

Volt egyszer egy ország, ahol békében és szabadságban éltek az emberek. Az egyik este azonban valami szörnyű dolog történt… 
A királyság területére vendég zarándokok érkeztek, és engedélyt kértek, hogy áthaladhassanak az országon. A népes seregletet beengedték a szabadság birodalmába, sőt várkastélyában barátsággal fogadta őket a királyi család, hiszen mindig is nagy becsben tartották errefelé a békés zarándokokat. Igen ám, de az ártalmatlannak tűnő vendégek egyszer csak kardot rántottak elő a köpenyük alól, és percek alatt lekaszabolták az őröket. A király vitézül harcolt a túlerővel szemben, de végül ő is elesett. Az álnok gazemberek a védtelen királynénak sem kegyelmeztek, s mindenkit lemészároltak a palotában, akit csak találtak.

A pusztítást csupán a kiskirályfi élte túl, aki egyedüli gyermekként szülei szeme fénye volt. A tragédia idején a palota rózsakertjében játszott a kút mellett.

A Nap vérvörös arccal hanyatlott alá az égen; a rózsák fázósan összébb húzták szirmaikat. Amikor a királyfi az öldöklés hallatán felfogta, hogy mi történt, megnémult az iszonyattól. Napba dermedt tekintettel, könnyes szemmel állt, miközben őt is felfedezte az ellenség.

A fiú kicsi volt és gyenge; ha gyáva nem is, de félénk és békeszerető. Sokszor álmodott róla, hogy bátor lesz és igazságos, mint királyapja, de gyengéd és szerető szívű is, mint édesanyja, a királyné.

A kút, ami mellett játszott, nem akármilyen kút volt: úgy nevezték, hogy a Szabadság feneketlen kútja. Azt tartották róla, hogy ha valaki beleveti magát, akkor vagy szörnyethal, vagy eljut a teljes szabadságba. Szabolcs – mert így hívták a megnémult kiskirályfit – nagyon szeretett a közelében játszani. A kútból időnként szépséges dallamok és soha nem tapasztalt finom illatok szálltak fel. Mindig is barátjának érezte a kutat, és sohasem gondolta, hogy a pusztulását akarná okozni. Most, hogy kivont karddal körülfogta őt a vérszomjas horda, Szabolcs hirtelen felszökött a kútkáva peremére. Hiába rontottak rá, mire odaértek, az árva kiskirályfi belevette magát a kútba. A támadók csalódottan bámultak le a mélybe, de a Szabadság kútja nem fedte fel előttük titkait. Nem láttak semmit, és nem hallottak semmit. Pontosabban szólva magát a Semmit látták és hallották – mintha teljesen megvakultak és megsüketültek volna! Félelmüket palástolva, tanácstalanul toporogtak a kút körül, de biztosak voltak benne, hogy a királyfi nem élhette túl a zuhanást. Vezérük, akit hívei a Sötétség fejedelmének hívtak, hallott már a híres kútról, és ezek a legendák bizony aggodalommal töltötték el. Hiszen azért jött ide, hogy élet és halál ura legyen ebben az országban is mindenki fölött. Nem tűrhette, hogy megmaradjon ez a titokzatos kút, aminek a neve is iszonyattal töltötte el.

– Fedjétek be a kutat, de azonnal! – parancsolta a Sötétség fejedelme, és hű szolgái sietve befalazták a kút száját. Hamarosan egy másik építkezés is megkezdődött. A várpalota külső falait erősíttette meg a véres kezű új uralkodó, aki sejtette, hogy az ország szabadságszerető népe csak látszólag hódol be neki, valójában örök ellensége marad. De őt csak a hatalom érdekelte, és annak megőrzése bármilyen áron! Ez jól látszott a toronyra felvont új zászlón is, ami koromfekete volt, és egy vértől csöpögő kardot ábrázolt a közepén…

Ebben a békés országban nem is volt igazi katonaság, a hódítók így könnyűszerrel elérték céljukat. Odalett az igazság, és odalett a szabadság. Ám ki tudja, milyen úton, elterjedt a hír, hogy a kiskirályfi túlélte a mészárlást, és a Szabadság kútja menedéket adott neki. Mindenki abban bízott, hogy Szabolcs királyfi hamarosan visszatér, és népe segítségével elűzi a betolakodókat. Besúgói révén a Sötétség fejedelme is tudomást szerzett erről. Igyekezett csírájában elfojtani minden ellenállást, sőt annak reményét is, hogy a szabadság visszatérhet még ebbe az országba.

De mi történt eközben Szabolccsal, miután elnyelte őt a kút mélye? Az árván maradt néma királyfi sokáig zuhant, egyre csak zuhant lefelé.

– Ugye nem fogsz bántani, kedves barátom? – kérdezte gondolatban a kúttól. – Szükség van rám, hogy visszatérjek a hazámba, és magammal vigyem a Szabadságot! – tette hozzá bizakodva.

A kút nem felelt, de a maga módján megadta a választ: Szabolcsnak olyan érzése támadt, hogy már nem is zuhan, hanem felfelé szárnyal egy végtelenül hosszú alagútban. Újra hallotta a szépséges dallamokat, és újra érezte a csodás illatokat. Egy aranyszínű fényörvény támadt körülötte, és a fények puha ölelésében egyszer csak belehuppant egy hatalmas üregbe, amit földöntúli világosság töltött ki.

Amikor szeme hozzászokott a nagy fényességhez, látta, hogy a barlang közepén egy kovácsműhely van berendezve. Ibolyakék tűz lobogott benne, s egy szép szál, izmos ember hevített valami vasat, a láng fölé tartva. A tűz körül aranyfényű parázs izzott a földön, a falakon meg szebbnél-szebb kardok díszelegtek.

– Vulkánusz vagyok, a fegyverkovács. Mi szél hozott ide téged, ahol a madár sem jár? – kérdezte a férfi parázsló tekintettel.

A kiskirályfit nagyon emlékeztette valakire a kovács, de nem tudott rájönni, hogy kire. Úgy érezte, ősidők óta ismerik egymást. Ekkor végre megeredt a nyelve, és beszámolt mindenről, ami az országában történt.
A fegyverkovács akkorát csapott az izzó vasra, hogy szerteszét repültek a szikrák. De a szeme még ennél is nagyobb szikrákat szórt a haragtól! Amikor a tűzeső elállt, Vulkánusz így szólt:

– Segítek, hogy felszabadítsd országodat a rémuralom alól. Olyan kardot fogsz kovácsolni itt, amivel legyőzheted a Sötétség hatalmát! De most térj nyugovóra, mert rád fér a pihenés azok után, amiken átmentél, és azok előtt, amik még várnak rád!

Így is lett. Szabolcs leheveredett az aranyfényű parázsra, amit fekhelyül kínált neki a fegyverkovács. A parázs meglepően kényelmes volt, és cseppet sem égette. Alighogy lehunyta szemét, már aludt is.
Álmában ismét a palota rózsakertjében játszott a kút mellett. A napkorong vészjóslóan parázslott az égen. A vendég zarándokok bő köpenyekben vonultak a palota bejáratához, hogy fogadja őket a királyi család. A menetben volt valami kígyószerű. Vezetőjük fekete köpönyegében úgy festett, mintha a képzeletbeli kígyó feje lenne, és sziszegő nyelve mögött méregfogakat rejtegetne gyanútlan áldozatai elől. A kígyószerű alakzat bekúszott a palota kapuján. Szabolcs szörnyű szorítást érzett a szíve körül, és eleredtek a könnyei, mert anélkül, hogy észrevette volna, meredten nézett a Nap tűzfényébe. Kegyetlen öldöklés hangjai törtek elő aztán a királyi palotából, majd a haramiák diadalittas mámora, aminek hallatán a kiskirályfi hangja elakadt az iszonyattól. A vérszomjas betolakodók aztán kitódultak az udvarra, és kivont karddal egyre csak közeledtek, közeledtek…

Szabolcs felriadt álmából. Szakadt róla a verejték, és azt sem tudta, hol van. De egy puha, meleg kéz végigsimította homlokát, és a királyfi lassan megnyugodott.

– Anyám! – szólt kábultan, de mire kimondta, rátört a tudat, hogy nincs már többé, akinek kiejtheti ezt a szót. A kovács felesége, Luna volt az, aki kedvességével gyógyírt hozott a fiú lelki sebeire. Szabolcs szeméből még most is peregtek a könnyek.
– Szövök neked egy mágikus fényköntöst, gyermekem, amiben hazatérhetsz, hogy kardoddal kivívd a szabadságot. Ez a ruha majd megvéd a Sötétség fejedelmétől! – mondta Luna.

Vulkánusz felesége is hasonlított valakire, akit a kiskirályfi régóta ismert. Ám ezúttal is cserbenhagyta az emlékezete. Csak azt tudta, milyen jó, hogy itt lehet közöttük! Hálásan nézett pártfogóira, akik az elkövetkező napokban nem sok időt hagytak neki a búslakodásra.

– Gyere fiam! – mondta a fegyverkovács. – Megtanítalak az igazi kovácsmesterségre. A hetedik napon el kell jutnod a legfelső, művészi fokig. Mert nem csupán egy közönséges kardot kell ám készítened, hanem varázskardot! Olyan fegyvert, ami képes egy kőfalat is átszelni, ha a Szabadság útjában áll. Olyan fegyvert, amit fel kell hatalmaznod rá, hogy akár téged is keresztüldöfhessen, ha a Szabadság ellen fordulnál! Csak így lehet ez a kard valóban a Szabadság pallosa. Gondold meg, és szólj, vállalod-e mindezt?

Szabolcs először kicsit megszeppent, de aztán határozott hangon igent mondott. A kimondott szó sokáig visszhangzott, miközben az ibolyakék láng magasra csapott, és aranyra színeződött.

Vulkánusz elégedetten bólintott, majd a közös reggeli után hozzákezdett, hogy ifjú tanítványát beavassa a kovácsmesterség rejtelmeibe. Kemény munka várt a kiskirályfira; szinte megállás nélkül dolgoztak. Az újdonsült kovácsinasnak már az első napon hozzá kellett látnia a kard elkészítéséhez. De a fiú úgy szívta magába a mesterség tudományát, mintha ezen múlna az élete – és bizony ez így is volt! Egy egész birodalom várta, hogy visszatérjen a kútból, és elhozza a Szabadságot. Mire eljött az ötödik nap, Szabolcs már mestere volt a szakmának, és a kard biztatóan alakult. A munka sok verejtékkel, de örömmel is járt.

A legnagyobb megpróbáltatást az jelentette, hogy minden éjjel ugyanaz a szörnyű álom ismétlődött. A vérvörös Nappal kezdődött a palotakertben, és az álzarándokok kígyóként sikló-vonuló sorával, majd az öldökléssel folytatódott. A Sötétség fejedelmének katonái végül egyre szorosabbá fonták a gyűrűt a kiskirályfi körül – mintha egy csúf óriáskígyó készült volna halálos ölelésre, mielőtt elnyeli áldozatát! Minden reggel arra ébredt, hogy patakzik a könnye, és a fegyverkovács felesége vigasztalja. Éjszakánként, miközben Szabolcs aludt, Luna fáradhatatlanul szőtte a fiút oltalmazó arany fényköntöst.

A hatodik napon elkészült a kard. A legény minden reménysége és elszántsága testet öltött benne. Erős volt, hajlékony és csodálatosan szép: egy igazi remekmű!

– Fiam, ez derék munka volt! – dicsérte meg Vulkánusz.

Szabolcs töprengve nézte a kardot. Szinte hihetetlen, hogy képes volt ő maga elkészíteni! De úgy érezte, hogy valami még hiányozik belőle…

– Igen ám, de nincs még teljesen készen a kard – folytatta a fegyverkovács, mintha gondolatolvasó lenne. – Te feladatod, hogy véghez vidd a befejezését. Ez kettőtök dolga, ebbe én nem avatkozhatok bele. De biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog! – jelentette ki határozottan Vulkánusz.
Ekkor előlépett a felesége, aki egy káprázatosan szép aranyköntöst tartott a kezében.

– Fogadd szeretettel ezt a mágikus fényköpenyt, amit a fekhelyedül szolgáló parázs fényéből és az álmaidból szőttem neked! Olyan álmokból, amikor a világ szívében jártál – még ha nem is tudsz rá visszaemlékezni. Oltalmazzon meg a Sötétség fejedelmétől, amikor néped felszabadítójaként visszatérsz hazádba! – mondta Luna, és átnyújtotta Szabolcsnak a varázsköpenyt.

Mire a fiú köszönetet mondhatott volna, a fegyverkovács és felesége, akik most is zavarba ejtően ismerősek voltak, egyszerűen köddé váltak. Az árva kiskirályfi egyedül maradt az ibolyakék tűz mellett.

A hetedik nap úgy köszöntött be, hogy Szabolcs végigtöprengte az egész éjszakát. Hamarosan el fog telni ez a nap is, de a kardja még nem igazi varázskard. Hát hiába menekült meg egyedüliként a családból, és hiába várják vissza, mint országa felszabadítóját? Hiába segített neki a fegyverkovács és a felesége? Nem, az nem lehet! Meg kell találnia, és meg is fogja találni a megoldást! Tovább töprengett, de az átvirrasztott éjszaka után egyszer csak elszunnyadt. Ezúttal nem álmodott semmit. Amikor felébredt, kristálytisztán emlékezett Vulkánusz szavaira, melyeket korábban mondott:

– Nem csupán egy közönséges kardot kell ám készítened, hanem varázskardot! Olyan fegyvert, ami képes egy kőfalat is átszelni, ha a Szabadság útjában áll. Olyan fegyvert, amit fel kell hatalmaznod rá, hogy akár téged is keresztüldöfhessen, ha a Szabadság ellen fordulnál! Csak így lehet ez a kard valóban a Szabadság pallosa.

A kiskirályfi beleszúrta kardját a földbe. Leült vele szemben a padlóra, és varázsköpenyébe burkolózott. Sokáig nézte a kardot, mintha most látná először. Az ibolyakék láng fényében szikrák táncoltak a pengén. És ekkor Szabolcs megérezte, hogy a kard ugyanúgy jó barátja neki, mint a feneketlen kút.

– Tudom, képes vagy egy kőfalat is átszelni, ha szükséges, mert Te vagy a Szabadság kardja – szólította meg a fegyvert. – Mivel számomra sincs fontosabb dolog, mint a Szabadság, felhatalmazlak rá, hogy bármikor keresztüldöfjél engem is, ha az Ő útjába állnék! Igen, így legyen!

Miközben Szabolcs hangja megsokszorozódva visszhangzott a kútban, a kard átalakult. A változás lassú hullámként vonult végig rajta, markolatától a hegyéig. A Szabadság birtokába vette, és varázskardjává avatta a fegyvert.

A fiú rákulcsolta ujjait a kard markolatára, és ekkor rajta is végigfutott egy energiahullám. Érezte, hogy ketten együtt bármire képesek lehetnek a Szabadság védelmében! Kirántotta kardját a földből, és egy hirtelen ötlettől vezérelve beletartotta az ibolyakék tűzbe. És lám, a lángnyelvek tánca közepette arannyá vált kezében a varázskard! A kiskirályfi magasba emelte a fegyvert. Olyan honvágy és tenni akarás fogta el, mint még soha!

– A Szabadság mindig visszatér oda, ahol egyszer már megjelent! Rettegj Sötétség fejedelme, mert hatalmad mulandó, akárcsak te magad! – kiáltotta.

Alighogy kimondta e szavakat, átfordult a világ. Az üreg fent volt a magasban, valahol odafent az égben, és a kút lefelé nyílt innen a mélybe. Az ő hazájába, ahová álnok módon betört az ellenség!

Az árva kiskirályfi másodszor is belevetette magát a Szabadság feneketlen kútjába. Varázsköpenyébe burkolózva, kezében a Szabadság fényesen szikrázó kardjával, hullócsillagként zuhant a mélybe. A kút halk zenével üdvözölte, és csodás virágillatokkal. Félúthoz érve a kiskirályfi ismét felfelé szárnyalhatott egy szinte végtelen alagútban. A fényesség nőttön-nőtt, s ibolyakék sugarak keveredtek benne aranyszínű ragyogással. A nagy világosságban jól lehetett látni az alagút végére épített kőfalat, ami úgy tapadt a kút szájára, mintha örökre el akarná fojtani a Szabadság szüntelenül áradó dalát.

Szabolcs szemei szikrát hánytak a torlasz láttán. Amikor odaért, kardjával rásújtott a kőfalra, ami szörnyű robajjal beomlott. A Szabadság feneketlen kútja ismét tárva-nyitva állt!

A kiskirályfi kirepült a kútból. Végighemperedett a földön, majd gyorsan felpattant. Ott állt arany fényköntösben a kút mellett, kezében a varázserejű karddal, és alig akart hinni a szemének. Mert amit látott, ugyanaz volt, mint amit már számtalanszor átélni kényszerült! A vérvörös napkorong az ég alján csüngött, és izzó fénye könnyeket csalt Szabolcs szemébe. A palotakert bejáratánál ebben a pillanatban feltűnt a zarándokok hosszan kígyózó serege, elöl a fekete köpenyt viselő vezérrel, a Sötétség fejedelmével…

Újra kezdődik hát minden? De hiszen akkor élnek még a szülei, és a többiek is; akkor még nincs veszve a Szabadság! Vagy csak álmodik most is? Talán az is álom volt, ami a kovácsműhelyben történt? Nem, az nem lehet, hiszen most is rajta van a varázsköpeny, és kezében tartja a Szabadság pallosát!

– Akkor gyerünk, nincs vesztegetni való idő! – gondolta a kiskirályfi. – Be kell érnem a palotába, mielőtt elkezdődik az a borzalom!

Szabolcs hátraosont a kertben. Volt ott egy hátsó bejárat a palotába, amit csak ritkán használtak. Igen ám, de hiába rángatta a kilincset, a kapu be volt zárva.

– A Szabadság nevében! – kiáltotta fojtott hangon a királyfi, és kardjával rásújtott a zárra. Az ajtó felpattant. Hősünk futott, ahogy csak bírt, a palotában lévők életéért és országa szabadságáért! Amikor a trónterem hátsó bejáratához ért, az ajtónálló őr csodálkozva félrehúzódott az útjából. A kiskirályfi berontott a trónterembe. Szemben éppen felsorakozott az álnok vendégsereglet, a trónon pedig, a fiúnak háttal, ott ült egymás mellett a király és a királyné.

– Apám! Anyám! – kiáltotta Szabolcs, akinek váratlan megjelenése és öltözéke megdöbbenést keltett a jelenlévőkben.
– Mi történt fiam? – kérdezte a király nyugodtan. Anyja is rámosolygott; különös módon ő sem tűnt meglepettnek.
– Ezek az emberek itt nem igazi zarándokok! – tört ki a fiúból. – Ők a Sötétség fejedelmének katonái, és fegyvert rejtegetnek maguknál! Azért jöttek, hogy orvul ránk támadjanak, és elvegyék országunk szabadságát!

Csend támadt a trónteremben, vihar előtti, dermedt csend.
Ekkor azonban megszólalt behízelgő kígyóhangján a Sötétség fejedelme:

– Felséges királyom, csak nem hiszed el egy gyermek szavát, akinek túl élénk a fantáziája, és mesebeli hősnek képzeli magát? Békés zarándokok vagyunk, hiszen láthatod!
Erre a hangra felparázslott a király tekintete, és a szemében félelmetes szikrák gyúltak. Termete hirtelen megnőtt és izmosabbá vált.

– De hiszen ő Vulkánusz, a fegyverkovács! Hogy lehet, hogy nem ismertem fel a saját apámat? – álmélkodott Szabolcs királyfi.

Édesanyja ismét rámosolygott a fiúra; ő is nagyobb és nyúlánkabb lett egy pillanat alatt. Szabolcs már nem is döbbent meg azon, hogy Lunát látja maga előtt… A kiskirályfi ereje hirtelen megsokszorozódott! Legyőzhetetlennek érezte magát és társait, akik nagy túlerővel álltak szemben, de felkészültek a végső harcra.
– Vessétek le magatokról a köpenyt, és tüstént kiderül, van-e fegyver nálatok! Mint ahogy azt is megtudjuk, ki mondott igazat! – dörögte Vulkánusz, a király.
– Támadás! – sipított fel éles hangon ekkor az álzarándokok vezére.

A szürke köpenyek alól hirtelen előkerültek a kardok, és a Sötétség fejedelmének katonái máris készen álltak a vérontásra. Igen ám, de abban a pillanatban, amikor Szabolcs ereje megsokszorozódott, a Szabadság varázskardja is sokfelé osztódott, és máris több tucatnyi kard lett belőle! A fiú gyorsan odadobott egyet-egyet az apjának, anyjának és a többieknek, akik ügyesen elkapták a kardokat. Szükség is lett rájuk, mert a Sötétség katonái vadul rárontottak a palota népére. Minden helybélire hét támadó jutott. De a Szabadság kardja önálló életre kelt a kezükben, és úgy aprította az ellenséget, mint a répát! A legyőzött katonákból nem maradt más, mint egy-egy földre hullott üres rongycsomó, és a kardjuk, ami rögtön vérré vált, és szétfolyt a földön.

Szabolcs a harc első pillanatától kezdve a Sötétség fejedelmét kereste, de a támadók vezére kisiklott minden összecsapás elől. Hol itt, hol ott tűnt fel, és a háttérből osztogatta parancsait. Különösen a királyt igyekezett elszakítani a többiektől, hogy katonái körülfoghassák és végezzenek vele.

– Nesze, nesze! – kiáltotta Vulkánusz, miközben újra meg újra lesújtott fegyverével. Repkedtek körülötte a szürke rongycsomók, és az elhullott támadók kardjai vérpatakok ágaira bomlottak. Ha kellett, Luna is kisegítette férjurát, s igazi amazonként harcolt. A megsokszorozódott Szabadság kardja jó munkát végzett, a támadók létszáma egyre fogyatkozott. Amikor a Sötétség fejedelme látta, hogy elvesztették a csatát, megpróbált észrevétlenül kisurranni a palotából. Szabolcs, aki harc közben is mindig szemmel tartotta, rögtön a nyomába eredt. Rohant, hogy utolérje, de a kapu mögött lesben álló fejedelem a gyanútlan kiskirályfiba döfte a kardját. Szúrása azonban elhalt az arany fényköntös varázsszálai között, és a támadó kardja olyan forró lett, hogy a markolat megégette a kezét. A vezér felordított a fájdalomtól, és elejtette fegyverét. De máris futnia kellett, mert a Szabadság kardja fenyegetően magasba emelkedett. Az üldözés tovább folytatódott. A Sötétség fejedelme kitért a fiú kardcsapásai elől, de érezhetően kezdett már lankadni. A Szabadság pallosa mind közelebb suhogott a hátához, egyre csak űzte, kergette ellenfelét. Ekkor egy utolsó mentőötlet jutott a vezér eszébe, akinek senki élete nem számított, ám saját életét mindennél jobban féltette: a Szabadság feneketlen kútja! Hiszen a legendák szerint szabadulást hozhat annak, aki önként beleveti magát…

Néhány szökkenéssel oda is ért a kúthoz, és ott szembefordult az ellenfelével. Szabolcs belenézett a Sötétség fejedelmének visszataszítóan maszkszerű arcába és kígyótekintetébe, amitől borzongás futott végig a hátán. Az esze egyre csak sürgette, hogy döfje le már ezt az álnok szörnyeteget, de a szíve azt súgta neki, hogy védtelen ellenfelét nem szabad megölnie. Szabolcs kardjára bízta a döntést, mert csata közben megtapasztalta már, hogy a Szabadság pallosa önálló akarattal és bölcsességgel bír. A fegyver magasba lendült, s pengéjén megcsillant a lenyugvó Nap utolsó fénysugara. 

A Sötétség fejedelme a lesújtásra kész kard láttán nem tétovázott. Belevetette magát a Szabadság feneketlen kútjába, ahol a fagynál is hidegebb levegő érintésétől és a zuhanástól megrettenve felordított. Órák, napok vagy évek múltán a kútból kizuhant a külső Sötétségbe, ahol nem volt se fény, se meleg – oda, ahonnan származott. A Szabadság kardja pedig belefúródott a kút kávájába, és fényes aranykeresztként rezgett.

Eközben a palotában is befejeződött az ádáz küzdelem. Az álzarándokok maradványai üres rongycsomóként hevertek a földön, mint szürke szigetek a vértengerben. Egy fekete zászló feküdt megtaposva a padlón. Vértől csöpögő kardot ábrázolt a közepén, ami most már inkább vérpatakként szétfolyó pengének látszott. A harc végén a palota védőinek kezéből szinte egyszerre eltűnt a Szabadság kardja. A feneketlen kútba fúródott és keresztet formázó eredeti kard még percekig rezgett, miközben a palota felől csak úgy röpködtek vissza a hasonmásai: a megsokszorozódott varázskard visszatért önmagába! A kút mélyéből mennyei dallamok és pompás virágillatok szálltak fel – a Szabadság feneketlen kútja így köszöntötte a Szabadságot!

A kiskirályfi sokáig nézte az aranykardot, majd így szólt hozzá:

– Általam lettél kard, de varázserődet a Szabadságtól kaptad. Nem kívánlak feleslegesen magamnál tartani, hiszen bennem van már a Szabadság, én meg Őbenne. Térj vissza, ahonnan jöttél, térj vissza a Szabadságba!

E szavakkal kihúzta a kardot. Gyengéden végigsimította, majd a kút fölé tartotta, és elengedte. Nagy fényesség támadt ekkor. A Szabadság feneketlen kútjából egy fényoszlop szökött a magasba, és megvilágította az alkonyati égen úszó ibolyakék felhőket. A felhők közül időnként kivillant a Hold ezüst sarlója, ami mellé arany napkorongot vetített a kút szájából kiáradó fény.

Mindezt azonban már a többiek is látták. Az álmélkodó, örömteli hangok jelezték, hogy ismét benépesült a palotakert, de már nem a Sötétség álnok szolgáival, hanem a királyi udvar szabadságszerető népével! Középen ott állt Vulkánusz, a király és Luna, a királyné, akik mosolyogva nézték hol az eget, hol meg szemük fényét: az egyetlen gyermeküket.

– Anyám! Apám! – kiáltotta Szabolcs királyfi, és futásnak eredt a szüleihez. Arany fényköntöse úgy lengett, mintha a Szabadság feneketlen kútjának fényét húzná uszályként maga után. A kiskirályfi végre ismét gyermek lehetett, de már cseppet sem volt kicsi és gyámoltalan. Hiszen aki elől maga a Sötétség fejedelme menekült kétségbeesetten, annak futása már csakis erőről és méltóságról tanúskodhatott! Szabolcs, az udvari nép örömujjongása közepette, boldogan belevetette magát édesanyja és édesapja ölelésébe.

A Szabadság napja eközben arany fényével vidáman ragyogott az égen.