Egyszer volt, hol nem volt…volt egyszer egy ország, amelyet már egyikőtök sem találna a térképen. Réges régen elfeledte mindenki, merre húzódtak ennek az országnak a határai, s hogy miért? Erről szól a mese.
Amerre a szem ellátott, zöld mezők és hatalmas erdők borították a birodalom földjét, északról hegyek szegélyezték, délen pedig tükörsima felületű tavakkal pettyezett tóvidék terült el. A hegyeken még soha nem kelt át senki, és a tóvidéket övező ködtengeren sem hatolt át még soha senki. Keletről tenger határolta az országot, de hogy, hogy nem, a tengeren sem indult útnak még soha senki.
Az ország nyugati határán pedig, lássatok csodát, egy hatalmas, mérföldeken át húzódó szakadék tátongott, melyen sehol egy híd. A túlpartja olyan messze volt, hogy akiben esetleg kíváncsiság ébredt volna, mi lehet odaát, - s voltak ilyenek néhányan az évszázadok során, - annak szívében is gyorsan kihunyt a vágy a messzi partok után, amint ráébredt, hogy hiába meresztgeti a szemét szakadék szélén állva, a túlpart szabad szemmel kivehetetlen távolságba vész.
Az ország lakói a már-már kimeríthetetlen gazdagság és földjük változatossága miatt semmiben sem szenvedtek hiányt, ezért ne is csodálkozzatok hát, hogy nem vágytak idegen országokba, és soha senki nem merészkedett a határokon túl, egészen a történetünk kezdetéig.
S hogy mifélék voltak ezek a lakók, kérdezhetnétek? Ma már nem találni hozzájuk hasonlót, alakjuk talán a tündérekként emlegetett lényekéhez hasonló, akikről már senki sem hiszi, hogy valaha léteztek. Hittek a Föld, a Tűz, a Levegő, a Víz hatalmában, és a természet teremtményeit egyenrangúként tisztelték, s nem szolgájukként bántak a többi élőlénnyel, hanem társuknak tekintették őket, akik ugyanúgy részesültek az élet adományában, mint az emberek.
Pont annyi tudással, bölcsességgel, életörömmel, jósággal rendelkeztek, hogy semmi nem vettet gátat annak, hogy életüket békében és nyugalomban tudják leélni, s nem tudták, milyen a fájdalom, a harag, az önzés, az igazságtalanság. S mivel semmit sem tudtak arról, hogy mi történik országhatáraikon túl, lévén soha nem jártak ott, és ellenség sem tört rájuk soha, nem tudták milyen a háború és a nélkülözés.
Történetünk kezdetén a birodalom királynéja éppen a negyedik gyermekét hordta szíve alatt, akinek az érkezését már nagyon várta a királyi család és az ország minden lakója, hiszen a szelek szárnyán, a madarak szavával a távoli földek minden zegzugát bejárta a hír, hogy szépséges asszony várandós. Egyesek megesküdtek volna rá, hogy álmukban már látták a gyermek csillogó szemeit, mosolygó arcát.
- Meglátjátok, áldást hoz ránk ez a gyermek! – mondogatták szerte az országban.
De sajnos nem így történt... A király éppen a három nagyobb fiúval labdázott a palota kertjében, amikor a szolgálóleányok futva jelentették neki, hogy a szülés megindult. Alig ért fel a hetvenkilenc lépcsőfokon a király, s nem sokkal később a vénséges vén bábaasszony, - gondoljatok csak bele, milyen hosszú lépcső lehetett, – amikor a felséges asszony már megszülte világszép gyermekét, egy kisleányt. Sápadtan, ájultan feküdt a dúsan faragott ágyban, a király mosolyogva szorongatta a kezét, a három királyfit azonban nem engedték be hozzá, csak lopva, az ajtónyílásból vethettek anyjukra egy pillantást.
A birodalom minden szegletében hamar elterjedt a hír, hogy a szeretett királyné különös betegségben szenved. A király a bábaasszony tanácsára türelmesen várt, egy hétig, két hétig, három hétig, de a felesége csak nem állt lábra, s kezdte elveszíteni a reményt, hogy valaha is meggyógyul. A gyermek születése miatt érzett öröm szép lassan megkopott, az addig csillogó, színes világ fénytelenné vált a király számára, mosolygó szemére fátyol ereszkedett. Egy olyan országban, melynek lakói számára a halál csak a végső utazás, hosszú, boldog élet utáni békés elalvás, senki nem tudott mit kezdeni egy ereje teljében lévő asszony haldoklásával.
Telt, múlt az idő, a király minden bölcset, minden füvesasszonyt, bábát maga köré gyűjtött, de senki nem tudta megmondani, mivel segíthetnének a királynén. A királykisasszony, ahogy nőtt, cseperedett, minden nappal egyre szebb lett, sugárzóan okos, s a bánat miatt elkomorodott arcok csak az ő közelében vidultak fel egy kissé, mintha megérezték volna, hogy a reménység nem hagyta el őket.
Nem mindenki érzett azonban így. Szárnyra kelt a pletyka, hogy a királyné betegségének a kisleány az oka, mert gonosz szellemek gyermeke, s rontást fog hozni az egész országra. A baljós híreket terjesztők miatt a király szívében addig ismeretlen érzés ébredt; a harag, s hatalmát immár az ő üldözésükre használta.
A királyi udvarban élt egy vénségesen vén ember, akiről az a hír járta, hogy ő az egyetlen, aki valaha is elhagyta a birodalom határait. Történetünk idején azonban mindenki azt hitte, hogy ez csak legenda, hiszen a határokon túl semmi nincs, és nincsen senki, aki életét kockáztatva átkelne a zord hegyfokokon, a lidérces ködön, vagy a háborgó tengeren, a hatalmas szakadékról nem is beszélve.
Az ország népe azonban megváltozott. Ahogy a király szívében felébredt a harag, megjelent a kétely, a félelem, az irigység. Az emberek elvesztették a világ kezdete óta változatlan nyugalmukat, bölcsességüket, jóságukat, ezzel elveszett az a teljesség, mely emberöltőkön át jellemezte a birodalom lakóit.
S mikor már a három királyfin is úrrá lett a kétségbeesés, a legnagyobbik megtudta, hogy a vén bölcs a palota kertjében dolgozik, kisétált hozzá, hátha mond valami okosat, csak még senki nem kérdezte meg tőle. A királyfi illően köszöntötte, majd azt kérdezte:
- Mondd, te, aki már sok száz esztendeje élsz e földön, mit gondolsz, mivel változtathatnám meg az országunk sanyarú sorsát, és gyógyíthatnám meg édesanyámat?
- Ami belülről elveszett, azt kívül kell keresni.
Ennyit mondott az öreg, majd tovább folytatta a munkáját. A királyfi visszatért a testvéreihez, és együtt tanakodtak az öreg szavainak jelentésén.
Másnap a középső királyfi ment ki a kertbe az öreghez, s megkérdezte ugyanazt, mint a bátyja. A vén kertész így szólt:
- Amit már nem birtokolsz, tanuld meg becsülni.
Harmadnap megismétlődött minden, csak a legkisebb királyfi kereste fel az öreg kertészt. Ezt a választ kapta:
- Ami nem a tiéd, ne sajnáld továbbadni!
A legkisebb királyfi oldalát furdalta a kíváncsiság, ezért megkérdezte az öreget, hogy vajon tényleg járt-e az ország határain túl. A kertész hosszan nézegette a napsütésben hajladozó virágszárakat, elidőzött a vízcseppeken, a bogarakon és a hernyókon, majd így szólt:
- Osztozom bánatodban, honfitársad és alattvalód is vagyok, de a te utad nem az én utam. Menj!
A királyfi arra gondolt, hogy az öreg talán még a fővárost sem hagyta el soha, visszatért a testvéreihez, és elmondta nekik, mit hallott. A három fiú addig tanácskozott, mígnem eldöntötték, hogy mindenképpen felkutatják a gyógyszert anyjuk titokzatos betegségére, és visszaállítják a birodalom régi rendjét. Bejelentették hát édesapjuknak, aki a trónterem ablakain tekintett kifelé, hogy útnak indulnak, a legnagyobbik északnak, a középső délnek, a legkisebb pedig keletnek. A teremben hirtelen megállt az ablakon befújó szellő, és ott maradt a négy férfi között a kimondatlan kérdés, hogy vajon melyiküknek sikerül átlépni a határt, hátha az ismeretlen messzeségben rejtőzik a gyógyír. A király megáldotta a fiait, s szívében újjáéledt a már-már kihunyó remény.
A három királyfi felnyergelte paripáját, elbúcsúztak a kishúguktól, majd kivágtattak a város kapuján. Néhány órás utazás után megálltak a birodalom középpontját jelző kőnél, majd így szóltak:
- Ami belülről elveszett, azt kívül kell keresni – mondta a legnagyobb.
- Amit már nem birtokolsz, tanuld meg becsülni – így a középső.
- Ami nem a tiéd, ne sajnáld továbbadni – mondta végül a legkisebb.
- Az öregember útmutatása szerint tehát el kell hagynunk a szülőföldünket. Én átkelek a tengeren, ti pedig eljuttok a hegyeken és tóvidék lidércfényein túlra. Aki megtalálja a gyógyírt a bánatunkra, visszatér és megkeresi a két másikat.
Miután így megegyeztek, jószerencsét kívántak egymásnak, és elindultak hárman háromfelé. A legnagyobbik fiú átvágott hegyeken, völgyeken, sűrű erdőkőn, ahol talán még senki sem járt, s nagy sokára elérkezett az északi hegyek lábához, ahol még egyszer utoljára letáborozott, mielőtt lovát hátrahagyva nekiindul a hegymászásnak. Ahogy az alkonyatban tüzifát keresett, hogy megmelegedhessen és elűzze a sötétséget, azon gondolkodott, hogy vajon nem lehetett-e igaza azoknak, akik a húga születésében látták minden rossz kezdetét. Félig bánatosan, félig haragosan bámult a tűzbe, amikor hirtelen megjelent mellette egy vörös róka, és azt mondta:
- Tudom, mire készülsz, királyfi! Úrnőnket akarod megmenteni, mert most élet és halál között lebeg. Ha megosztod velem a vacsorádat, megmutatom neked a hágót, ahol átjuthatsz a hegyeken, anélkül, hogy bármi bajod esne.
A királyfi ráállt az alkura, megosztotta vele a megmaradt kenyeret és sültet, s hajnalban együtt indultak fel a hegyre a rókával. Két nap és két éjjel másztak, s a róka számtalanszor figyelmeztette a királyfit, melyik sziklára lépjen, nehogy a mélybe zuhanjon. Már majdnem felértek a szoros bejáratához, amikor előttük termett egy hatalmas fehér farkas, és így szólt:
- Kedves királyfi, én felvezetlek a legmagasabb csúcsra, ahonnan végigtekinthetsz hazádon és a szomszédos földeken is, s tiéd lehet minden hatalom, te magad egyetlen szóval meggyógyíthatod édesanyádat!
A királyfin úrrá lett az addig ismeretlen gőg, s úgy gondolta, legidősebb lévén megérdemli a végtelen hatalmat. A róka hiába könyörgött neki, hogy bízzon benne, és ne törjön magasabb csúcsok felé, nem hallgatott rá. Elindult a fehér farkas nyomában, s másnap hajnalban felért a legmagasabb csúcsra, végigtekintett mindkét országon. A fehér farkas azonban így szólt hozzá:
- Nem hallgattál a vörös rókára, bizalom és hit helyett gőg költözött a szívedbe, íme a jutalmad!
S a királyfi, amint felkelt a nap, kővé vált.
Közben a középső fiú is elérte hosszas utazás után a tóvidéket, s lovát hátrahagyva bolyongott az egyre ködösebb és mocsarasabb tájon. A nap járása alapján próbált tájékozódni, de csak vízfoltokkal tarkított lápot látott maga előtt. Amikor bealkonyult a lápon, a még mindig tompán fénylő ködben megpillantott két hódot. Azt kérdezte tőlük:
- Mondjátok, barátaim, mi járatban vagytok itt?
- Segíteni jöttünk, a hegyekből gyors folyású patakokon keresztül, földünket behálózó, lassan csordogáló ereken át jutottunk el hozzád. Oszd meg velünk a vacsorádat, s holnap együtt átvágunk a lápon, eljutunk az utolsó tóhoz, melynek túloldalán már nem a mi országunk terül el.
Így is lett, a két hód biztonságban kivezette a királyfit a mocsárból, s a sűrű nád mögött feltárult előttük a legnagyobb tó, amit valaha láttak. Igen ám, de hogyan fognak átkelni? A két hód azt mondta:
- Kapaszkodj a bundánkba, ketten átviszünk téged. A tó közepén van egy kő, ott majd megpihenünk.
Elkezdtek úszni, a királyfi kettőjükbe kapaszkodott, amikor azonban már majdnem elérték a követ, valami alattomos hínár, vagy talán lidérc, elkapta a kisebbik hód lábát, és a mélybe rántotta. A nagyobbik hód immár a kőbe kapaszkodva kérlelte, hogy nyújtsa a kezét a testvérének, a királyfin azonban úrrá lett a rémület és az önzés, s hagyta elmerülni a kis hódot. Amikor aztán kimásztak a sziklára, a hód így szólt hozzá:
- Hagytad meghalni a testvéremet, gyáván viselkedtél, pedig már nagyon közel volt a túlpart. Mostantól fogva hódként élsz tovább, küldetésedről pedig le kell mondanod, mindaddig, amíg valakit meg nem ajándékozol az életével.
Így is történt; attól fogva a királyfi az idősebb hód társaként járta az országot, hogy testvére helyett testvére legyen.
Közben a legkisebb királyfi is elérte lassan célját, a tengerparton bóklászott, amikor valami fényesen csillogót pillantott meg a kavicsok és kagylóhéjak között. Felvette, hát egy drágakövekből készült amulett volt. Elrejtette a ruhája alá, és továbbment. Hamarosan egy aprócska halászfaluba ért, ahol minden házat elhagytak a lakói, csak egyetlenegynek az ablakából látszott hívogató fény. A királyfi fogta magát, bement, s illően köszöntötte a lakóját, aki egy vénséges vén öreg halász volt.
- Adjon isten jó estét, öregapám! Megszállhatnék-e nálad éjszakára?
- Persze, fiam, mi járatban vagy errefelé?
- Szeretnék átjutni a tengeren. Kölcsönadnád-e nekem a hajód?
Az öregember akkor már tudta, hogy a vendége a legkisebb királyfi, akiről a madarak meséltek, s hogy a palotabeli öregember tanácsolta neki, hogy a határokon kívül keresse a gyógymódot a királyné bajára, de csak ennyit mondott:
- Kölcsön ugyan nem adhatom, mert ez mindenem, s ki tudja, fiam, visszatérsz-e valaha? Hanem, ha volna nálad valami, amit cserébe adhatnál érte, szívesen odaadnám!
A fiú egyből az amulettre gondolt, ám a küldetését elhomályosította az érzés, hogy a láncot magának akarja megtartani. Azt mondta az öregnek, alszik rá egyet, de nem tudja, mit adhatna a hajóért cserébe. Jó éjszakát kívántak egymásnak, majd lefeküdtek aludni. De a királyfi csak tettette, hogy alszik, s amint az öreg horkolása a kunyhót rengette, kiosont, eloldotta a hajó köteleit, s vízre szállt. A hajnal első sugarai a királyfit már a nyílt tengeren érték, aki nagyon elégedett volt a ravaszságával, s azt hitte, a bátyjaival szemben neki sikerül megtalálni idegen országban a gyógyírt, övé lesz a felfedezésért járó dicsőség, s talán a trón is.
Ahogy így ábrándozott, gyors szárnycsapásokkal megjelent egy holló az égen, s leszállt a fiúval szemben a hajó orrára. S bár a holló nem kifejezetten tengeri madár, a királyfi sokkal inkább elcsodálkozott azon, amit a madár mondott.
- Hazug fondorlattal elloptad a gazdám hajóját, ahelyett, hogy egy számodra haszontalan dolgot nekiadtál volna, amelyet ráadásul a szerencse sodort az utadba. Megtarthatod, de ezentúl sirályként fogsz repülni a hullámzó tenger felett, amíg az amulettednek egyszer hasznát nem veszed!
Mire kimondta, így is történt, az öreg hajója pedig gazdátlanul hánykolódott tovább a tengeren.
Teltek, múltak az évek, a három fiú közül egyik sem tért vissza a királyi palotába. A királylány egy darabig mindennap az ablaknál ülve várta vissza a bátyjait, de aztán egyre ritkábban tekintett ki az ablakon. Mindennap meglátogatta édesanyját, akinek állapota se nem javult, se nem romlott, vigasztalta édesapját. De legkedvesebb foglalatossága az volt, hogy kisétált a palota kertjébe, a fákkal és a virágokkal beszélgetni. Legkedvesebb barátai mégis a madarak voltak, de egyikük sem hozott neki soha semmilyen hírt a testvéreiről. Kerülte az emberek társaságát, de egyik nap szóba elegyedett a vén kertésszel, aki testvéreit útnak indította.
- Jól tudom, miért bánkódsz. Próbálod megfejteni, miért maradnak távol a testvéreid. Minden tanácsom ellenére a rossz utat választották, egyikük önteltnek bizonyult, a másikuk gyávának, a harmadik pedig letért az egyenes útról. Neked is be kell járnod a magad útját, hogy visszatérhessenek.
- Hogyan segíthetnék rajtuk? – kérdezte a királylány izgatottan.
- Egyéb tanácsot nem adhatok, csak hogy soha ne felejtsd el, miért indultál útnak! – szólt az öreg, majd egy diót csúsztatott a lány kezébe.
A királyleány megosztotta tervét az apjával, aki nem akarta utolsó gyermekét is elveszíteni, de aztán a leány addig duruzsolt a fülébe, hogy mindent helyrehoz, ha az apja elengedi, hogy a király végül ráállt.
A leány először északnak indult, hogy megtalálja a legidősebb bátyját. A hegyek lábánál ő is letáborozott. Alkonyatkor rőzseszedés közben előtte is ott termett a róka, akit annak rendje és módja szerint meghívott vacsorázni. Mikor végeztek az elemózsiával, azt mondja a róka:
- Tudom, hogy a bátyádért jöttél, s elvezetlek hozzá, mivel így megvendégeltél.
Másnap a róka és a királylány nekivágtak, és épségben feljutottak a hegy csúcsára. Amikor a leány megpillantotta a kilátást, felkiáltott, de a bátyja kővé dermedt testét látva elszorult a szíve, és sírni kezdett. A húga könnyei felélesztették a királyfit, aki megköszönte testvérének, hogy megmentette, bocsánatot kért a rókától, majd együtt mentek tovább, hogy megkeressék a másik két királyfit.
Ahogy a hegyről ereszkedtek lefelé, útjukat állta egy sebes sodrású patak. Néhány nagyobb kövön próbáltak meg átjutni, de a királylány megcsúszott, és beleesett a jeges vízbe. Hirtelen megjelent a vízben két hód, és a túlpartra vitték a királylányt. Alighogy elérték a partot, az egyikükből újra a középső királyfi lett. Köszöntötték egymást, majd együtt indultak tovább, hogy megkeressék a legkisebb királyfit.
Hosszasan vándoroltak, mire elérték a tengerpartot, útjuk során az ország minden teremtmény üdvözölte őket, egyre terjedt a hír, hogy a kis királylány felkerekedett, hogy megmentse az édesanyját. Meg is érkeztek az öregember kunyhójához, aki már tudta, miért jöttek. Üdvözölték egymást, s az öreg elküldte a vén hollót, hogy keresse meg a legkisebb királyfit. A holló három nap után tért vissza a sirállyá változott királyfival, akinek a nyakában még mindig ott lógott az amulett. Mindenki beszámolt a tűz mellett arról, hogy mi történt vele, majd az öreg halász így szólt:
- Tudjátok meg, hogy a palota kertésze az én testvérbátyám. Hárman indultunk el hajdanán, hogy magunk mögött hagyjuk a határokat, a másik bátyám soha nem tért vissza. Ma is ott él a nyugati szakadék mellett a túlparton, nála megtaláljátok az orvosságot a királyné bajára. Ne felejtsétek el azonban, ha átjuttok, minden megváltozik. Bár a királyné meggyógyul, és az emberek szívéből elmúlik a bánat és a keserűség, ezentúl országunk minden lakójának magának kell dönteni rossz és jó között, szeretet és gyűlölet között, megjelenik a háború és a betegség. Döntsetek belátásotok szerint!
Másnap reggel elköszöntek az öregtől, az sok szerencsét kívánt nekik, s elindultak nyugat felé. Ahogy közeledtek, az út egyre nehezebbé vált, egyre kevesebb volt a fű, fa, virág, s egyre több a kő. Az útitársak egyre csüggedtebbek, fáradtabbak lettek, mire nagy sokára csak sivatag vette körül őket. Hamarosan elérkeztek a szakadék pereméhez, s elkezdtek tanakodni, hogyan juthatnának át a tátongó mélységen. Már kezdték elveszíteni a reményt, amikor a királylánynak eszébe jutott a dió, amit az öreg kertésztől kapott. Megpróbálta feltörni, de sehol egy kő, erre megkérte a többieket, de se az idősebb bátyjai, sem a róka, sem a hód nem tudta feltörni. Akkor a sirály a csőrébe fogta az amulettet, egyszer a dióra koppintott vele, s lássatok csodát, kinyílt! Ugyanebben a pillanatban a sirály visszaváltozott királyfivá.
A dióban volt egy kicsi síp, a királylány megfújta, erre a levegő összes madara és a föld összes állata odasereglett a szakadék széléhez, s elárulom nektek, így történt a túlparton is. A királylány alig kérdezte meg, tudnának-e együtt hidat építeni a szakadék felett, már hozzá is fogtak, s másnap reggelre készen volt a híd. A vándorok megköszönték szépen, majd átkeltek a hídon a szakadék felett, s hamarosan elérkeztek a harmadik öregember kunyhójához. Az öreg, ha lehet, még vénségesebb volt a testvéreinél, így szólt hozzájuk:
- Régóta várlak benneteket, s elkészítettem az orvosságot a felséges királyné számára. Tudtam, hogy egyszer szükségetek lesz rá – ezzel átadott nekik egy fiolát, majd elmesélték mindannyian, hol jártak. Másnap búcsút vettek az orvosságos öregembertől, és elindultak a főváros felé. A király boldogan ölelte meg a gyermekeit, de még boldogabb lett, amikor az orvosságtól a felesége meggyógyult, s még hosszú évekig éltek együtt szeretetben.
Az öreg halásznak azonban igaza volt. Az ország nyitva állt a világ felé, s azután minden lakója maga dönthette el, hogy mit fogadjon be belőle. S ezért nem tudja ma már senki sem, hol terült el valaha ez az elfeledett birodalom.