Szárnyam szegve

Évszám
2013
Beküldő
kisancsa

(Végy mintát a jóból!)

Első munkahely, pánikolok! Úgy érzem, nem vagyok felkészülve! Még annyi mindent kellene tanulnom! Kétségek gyötörnek, de nem félek, itthon vagyok…itt nevelkedtem én is. Ismerős arcok, helyek, kedves gyerekkori élmények. Meglátom őt. Még mindig félek tőle. Vele fogok dolgozni. Lehet rosszul emlékszem , és csak gyerekként láttam őt annyira ijesztőnek. Talán zord kinézete mögött, mégis gyerekszerető szív rejlik. Mosolyogva meséli, mennyire utált gyerekkoromban:

- Még mai is emlékszem rád! Nyafka, elkényeztetett szőke kislány voltál! Egész nap az óvónőd ölében ültél… - mondja. Nagyot sóhajtok.

Próbál kedves lenni velem. Annyira hihetően csinálja, már majdnem elhiszem. Begyakorolt figura. Tele vagyok tettvággyal. Szeretnék tanulni, alkotni, tapasztalatokat szerezni. Keresem a lehetőségeket, de csak gátakba ütközök. Zárt ajtókon kopogtatok. Belenevet az arcomba.

- Mit akarsz, megváltani a világot?! Álmodj, királylány! – gúnyol, ami gyorsan szokásává is válik.

Szocialista, kommunista pedagógia, 30 éve bevált tananyag. Nem kell az új, ő nem tanul. Csípőből elutasítja minden próbálkozásom. Minden nap egy csodában reménykedem, egy jobb holnapban. Mindhiába. Én nem ilyen pedagógus akarok lenni, nem erről álmodtam! Nyíltan felvállalom, hogy nem akarok azonosulni vele. Nem leszek olyan, mint ő! Csak sodródom. Mélyen lélegzem.

Állok a kapuban, a toronyórára tekintek, még van öt percem. Sorban szívom a cigiket. Nem tudok belépni, valami visszatart. Lelkem csupa görcs, és a testemben szorít. Segítséget sehonnan sem remélhetek. Itt mindenki régi „bútordarab”, vagy családos. Nem viszi senki vásárra a bőrét egy csitriért. Különben is, mit képzelek, „ez nem az ő gondjuk!”

Velem úgyis folyton csak a baj van! Az új seprű nem jól seper! Nem tudom becsukni a szemem, nem tudom befogni a szám. Ez csak is álom lehet, egy rossz álom! Nem lehet valóság! Mosolyt erőltetek magamra miközben úgy érzem megfulladok. Csak nyelek, míg nem teljesen torkig vagyok! Forog a gyomrom! Magamat vádolom. Lehet, hogy tényleg velem van a baj, rossz vagyok! Kétségek gyötörnek! Levegő után kapkodok.

Nem bírom nézni, ahogy aláz, rángat, ordít, fenyeget és szégyenít. ő az, aki mindent megtehet. Nem számítanak a tettei, a szavai, nagy ívben tesz a munkája minőségére. Egyszerűen: BEJÁR! Az emlékeim nem csaltak, sőt, az idővel ő csak rosszabb lett! Mellkasomon ezer kőszikla súlya nyugszik. Hajamat tépve ordítanék bele a világba! Zihálva kapkodom be a levegőt. Légszomj gyötör!

A gyerekek otthon mesélnek…, egymásnak adják a szülők a kilincset. Az ő szava a gyerek ellenében. Csak neki lehet igaza, a gyerek mindig hazudik. Minden csupán az élénk gyermeki fantázia szüleménye. Persze végig dölyfösen támad, ki kéri magának. Azt hiszi, mindig annak van igaza, aki a leghangosabb. Ordít, feje vörösödik belé, az erek a nyakán dagadnak, a szülőt is megfélemlíti. Győzött, mint mindig. Csak egyet felejt el, hogy ezek a szülők is egyszer az ő óvodásai voltak. Emlékeznek a keménylapos könyv puffanására a fejükön. Emlékeznek az érzésre milyen saját ürülékükben feküdni, mert ő nem engedte ki őket a mosdóba. Emlékeznek az ordításra, a rángatások fájdalmára. Emlékeznek a könnyeikre, a félelemre és a megfélemlítésre. Ők nem felednek, pedig ők is „csak” gyerekek voltak!

Parancsba van adva, hogy álljak mellé, támogassam, bármit mond. Hallgatok…, nem védem meg! Soha, soha, soha! Mégis gyávának érzem magam! A szakadék szélén táncolok.

Már nem is kétszínű ő, hanem szivárvány. Az ajtó amint becsukódik mögötte, már szidja, átkozza a gyerekeket:

- Ez is inkább ment volna a lepedőre! – természetesen mindezt a gyerek füle hallatán a kis EMBERre érti. Én HÜLYE! Mit is várok tőle???? Nyugdíj közelben és sosem vágyott saját családra. Se férje, se gyereke. Pár perccel később a szülőnek mosolyog és játssza a kedves, gondoskodó pedagógust. Hányok! Nem lehetek ennyire strucc! Felemészt a gyötrődés.  Megvédem Őket, szembeszállok vele! Kicsik még, de nem buták! Felelősek vagyunk az életükért, a jövőjükért! Nem holmi tárgyak, amibe belerúg az ember, ha az útjában vannak.

Zilálva vergődöm! Lélegezz!

Úszok szemben az árral. Ezt csak egy pisztráng csinálja jobban! Kikészültem, pszichológushoz járok. Önvádak gyötörnek, rossz vagyok! Kudarcot vallottam!

Ülök a rögtönzött fegyelmi eljárásomon. Nekem senki nem szólt róla. Szemben velem a jegyző, az ő barátnője. Fenyeget és vádol. Szerinte áruló vagyok, mert rossz hírét keltem a munkahelyemnek. Csak hallgatom a vádakat, passzív zsibbadásban. Nem is értem mi történik körülöttem. Minden homályban úszik. Jegyző szívembe kést döf, emberként eltipor.

- Keressen egy egész alakos tükröt, és köpje magát szemen! Maga összeférhetetlen, rombolja a kollektívát. 30 éves munkaviszonyt nem lehet tönkre tenni, a gyerek meg kiheveri. – így rúg belém újra és újra, természetesen mindezt jegyzőkönyvön kívül teszi. (szintén gyermektelenül, nyugdíj közelben) Csak nyelem a könnyeim, nem hiszek a fülemnek! Levadászott madárként zuhanok, s kitépett lelkem helyén néma sikoly visszhangzik bennem. Nem én vagyok a rossz! Hát nem látjátok?! Már nem tudom, meddig bírom. Folyton csak tűrök, teljesen lebénulok. Nem is érdekel már semmi. Nem akarok ide holnap visszajönni. Nem, és nem, és nem!

Mégis erőt veszek magamon, mert muszáj! Várnak rám! Értük mennem kell, napról-napra, hónapról-hónapra. Próbálják az utolsó emberi méltóságomat is elvenni. Kiborulok, de az arcomra mosolyt erőltetek, fájnak az arcizmaim. Kínok közt szenvedek!

Újabb vádak, újabb megaláztatások. Már azt sem hiszik el nekem, amit kérdezek. Elértem azt a szintet, ahol már nem szava hihetetlen, hanem” kérdés hihetetlen” is vagyok. Bár a munkámban nem találnak kivetnivalót, megcsinálok mindent, legjobb tudásom szerint. Mégis folyamatosan csukódik a hátam mögött a főnöki iroda ajtaja. Persze nem kínálnak kávéval, süteménnyel. Zárt ajtós tárgyalások. Felajánlják a felmondásom lehetőségét. Minden előkészítve, aláírásra vár. Érthetetlen módon gondolkodásidőt kérek. De vajon még mindig min is gondolkozom???? - Menekülj, fuss, vissza se nézz!- ordít a fejemben és a szívemben egy hang. Elfáradtam.

Hazamegyek, és már érzem, ahogy megkönnyebbülök. Eldöntöm, aláírom! Felszabadító érzés mélyet szippantani a szabadság illatába. Édesanyám és párom próbálnak visszarántani a valóságba.

Nem adhatod fel! Most nem! Ne hagyd magad legyőzni! Ennél te erősebb vagy!- beszélnek hozzám miközben én eufórikus öntudatlanságban lebegek a felszabadulástól.

Hagyjatok! Engedjetek el! Feladom! Hát nem értitek, ebbe belerokkanok?! Olyan súlyt cipelek, amit nem bírok el!

Párom valakivel telefonál, csak azt hallom: fél óra múlva ott vagyunk. De hogy hol, nem is érdekel. Ülök a kocsiban, utazok valahova, még azt sem tudom miért. Az asztalon hever az összes megrovásom. Az ügyvéd hol nevet, hol dühöng. Rám dühös? Már megint én vagyok a rossz? Nem számít, úgyis megszoktam már!

- Miért nem jött előbb?! Miért tűrte ezt eddig?! –kérdi szemrehányóan. Ez itt mind jogsértő, megalapozatlan, törvényellenes! - közli velem. De már ez sem lelkesít, roncs vagyok.

Honnan kellett volna tudnom a jogaim, hogy mi törvényes és mi nem az? Ezt nem tanítják a főiskolán. Egyetlen levéllel mindent visszavonat a polgármesterrel. De lelkem kis görcseit nem lehet egy papírral feloldani. Sejtjeimből áradó eredendő bűnt érzek. Erkölcsi helyreigazítást, vagy bocsánatkérést senkitől sem remélhetek. Megmaradok a köztudatban a bajkeverő, rosszindulatú kis kezdőnek. Kiégtem!

Görcsös küzdelembe kezdek a sorsommal, teherbe akarok esni. Egyetlen menekülési módom emelt fővel. Egy évet kell várni rá, hogy kimentsen innen az az aprócska ember, akire oly nagyon vágytam, vártam. A szülők haragszanak rám, amiért nem vártam a gyerekvállalással még egy évet, amíg elballag a csoport. Évet????????? Már egy percet sem bírok itt tovább maradni. Nincs több erőm! Tönkre mentem! Másnap már nem is megyek dolgozni. Vége a négyévnyi szenvedésnek. Mintha a lelkem a testemen kívül szabadon lebegne. Minden teher lekerül rólam, lélegzem! Kapok levegőt!

Gyermekeim szemének csillogása gyógyítja a hegeim, kárpótol minden rosszért, amit az élet rám mért. Boldog vagyok, igazán boldog! Ha a munkahelyemről kell beszélnem, csorognak a könnyeim. Önkéntelen reflex, lelkem öngyógyító tevékenysége. Egyetlen ünnepélyre, alkalomra sem hívnak meg, nemkívánatos személy vagyok. A csoportom ballagásán is hívatlanul jelenek meg. A régi munkatársak közül többen is távoznak. De nekem vissza kell mennem dolgozni oda. ÉBREDJ!

Úgy érzem, erősödtem, de halvány árnyéka sem vagyok a régi önmagamnak. Sokat olvasok jogokról, törvényekről, hogy végre ki tudjak állni magamért. Kezdeti tudatlanságomat mára felváltotta a törvényekben való jártasság. Elismerést vívok ki másokban, és talán ami a legfontosabb, saját magamnak bizonyítok. Már nem lehet engem csak úgy a szőnyeg alá seperni!  Eleinte a főnököm arcán a döbbenet rajzolódik ki, majd a sápadtság. Minden csak fellépés kérdése. Eltökélt és magabiztos vagyok! Többé nem kezelsz bakfisként! Valami rugó átkapcsolt a fejemben, kezdem elhinni, hogy mégsem vagyok akkora nulla, mint amilyennek látni szeretne!

Ismét itt vagyok, dolgozom. A főnököm bizalmatlan, mégis tiszta lapot kínál nekem! Mit mondjak, elég irónikus…!  Próbál úgy tenni, mintha már annyira nem utálna, pedig csak tart tőlem, a bajkeverőtől.

Ahhoz a munkatárshoz kerülök, aki régen sem állt be a támadóim sorába. Mi ez, szerencse? Azt hiszem, igen! Sors? Talán az is.  De vajon tudnám őt ennyire értékelni, ha mindez nem történik meg velem? Hiszen az emberi gyarlóság része, hogy hamar természetesnek vesszük, ami jó. Nekem van összehasonlítási alapom, tudom milyenek a legmélyebb bugyrok. Egyre szívesebben megyek dolgozni és néha azon kapom magam, hogy újra élvezek bent lenni. Boldogságot okoz a gyerekzsivaj. Már a főnököm is elismer. Elértem, amit akartam, emberként kezel. Kezdek önmagamra találni. Elindultam a fejlődésén útján. Megtanultam kiállni magamért, az igazságomért, a tetteimért. Megjártam a poklot, fél lábbal már a földön járok. Hiszem, hogy a legrosszabb dolgokból is tanulhatok. Nagy lecke volt ez számomra! De ma már tisztán és világosan tudom, hogy ki vagyok, és mit akarok! Ezeknek a dolgoknak meg kellett történniük velem. Általuk vagyok az, aki most vagyok! Ebből építkezem, ez hajt előre egyre jobban és jobban. Hogy megbántam-e bármit is? Bizton állíthatom, hogy nem! Ha kellene újra és újra megtenném, bármelyik gyerekért. Sőt, anyaként most még inkább!

Túllépve saját gátjaimon bátor lépésre szánom el magam. Elmegyek, örökre! Hátam mögött hagyom a biztonságot nyújtó rosszat az ismeretlen ámde reményteli jövőért cserébe. Csak előre tekintek! Hiszek magamban, a sorsomban, abban, hogy küldetésem van. Már várnak rám! Támogatnak, bátorítanak mindazok ellenére, hogy első pillanattól kezdve felvállalom a múltam tetteit. Büszkék rám mindazért, amit tettem! Még sosem voltam ilyen megelégedett! Jó döntést hoztam, a lehető legjobbat. Megtaláltam a helyem! Végre jó helyen vagyok, végre szeretek óvónő lenni! Az orromon keresztül lélegzem! Szabályosan, egyenletesen. Hazaértem!

És hogy most hol van ő? Még mindig a helyén, a folyosó végén, ahol egy újabb pályakezdőt gyötör.