Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy nép a Kuma folyó völgyében, akiket csak úgy neveztek a szomszéd népek, hogy a rettenthetetlen szavárdok. Azért nevezték így őket, mert nem volt olyan ellenség, aki elől megfutottak volna. Ha megfutottak is, azt bizony, csak cselből tették. Ennek a népnek a fiai voltak az utolsók a világon, akik még értették az állatok nyelvét. De nemcsak hogy értették az összes állat beszédét, hanem beszélgetni is tudtak velük. Volt ezeknek a szavárdoknak egy királyuk, aki olyan erős és hatalmas volt, mint egy gyertyánfa. Nem is hívták máshogy, csak így: Gyertyán király.
Így szólt egyszer Gyertyán király a fiához Csabar herceghez.
- Fiam, bejártál már minden helyet, amiről valaha is hallottunk, megismerted a szomszédos népeket. Voltál a kinajoknál, az úzoknál, a görögöknél, a kazároknál, a besenyőknél, a kangaroknál. Megtanultál tőlük mindent, amit ezek a népek tudnak. Itt az ideje, hogy hasznát vegyük a tudásodnak! Népünket szorongatják a tatárok, az ördög bújt beléjük, hogy el akarnak tiporni bennünket. Valahonnan segítséget kell szereznünk, mielőtt ellenségeink elpusztítják nemzetségeinket.
- Kitől kérjünk segítséget Apámuram? – kérdezte a herceg - Egyedül vagyunk itt a pusztában, innen is - onnan is, csak ellenség vesz körül.
- Valahol a világban élnek testvéreink, magyariaknak nevezik őket. Valaha együtt éltek a népeink jóban-rosszban, míg ellenségeink támadása el nem szakított bennünket egymástól. Őket kell megkeresned fiam!
- Jó, megkeresem őket Apámuram, de merre menjek? Hol találom őket?
- Valamikor arra indultak, amerre Nap Úr lepihen, ha elég sokáig mész, előbb-utóbb rájuk találsz. Ha megmondod, hogy a szavárdok hercege vagy, biztosan segíteni fognak.
*
Hej, volt keserves sírás-rívás, amikor a királyné megtudta, hogy a fiát milyen hosszú és veszélyes útra küldte az apja. De mit volt mit tenni, egy királynak mégsem lehet csak úgy ellentmondani!
A királyné asszony szépen megtisztogatta fia párducbőr kacagányát, kisuvickolta pandamacival ékesített páncélját, majd a térdeplő aranyszarvassal díszített pajzs következett, de már amikor az arannyal kivert szárnyaló sólymot is ki akarta fényesíteni a harcibárdon, a fia csak kivette a kezéből a fegyvert.
- Hagyja csak Édesanyám, már így is túl sokat dolgozott, pihenjen meg, majd én felkészülök az útra úgy, ahogy máskor is tettem.
Így hát a királyné nekilátott hamuba sült pogácsát készíteni, közben meg csak potyogtak a könnyei, mert ki tudja, látja-e még valaha Csabart, aki olyan jó fia volt, hogy büszke lehetne rá minden anya. Nehéz szívvel eresztette útnak a herceget, sokáig nézett utána, egészen addig, míg Hold Asszony fel nem kelt és meg nem nyugtatta a királynét, hogy ne féljen, majd ő szemmel tartja a fiát, és szól majd Nap Úrnak is, hogy vigyázzon rá.
*
Heteken át, ment-mendegélt a herceg erdőkön-mezőkön, mígnem elért egy hatalmas hegyvonulathoz. Nézett jobbra - nézett balra, de bizony nem látta annak a hatalmas hegynek a végét sehol.
- Na ezen most hogy jutunk át? – töprengett Csabar.
- Csöppet se félj kedves gazdám – szólalt meg a táltosló – víz illatát érzem, márpedig ahol víz van, ott átjárónak is lennie kell. Menjünk, keressük meg!
Szerencsére hamar megtalálták az átjárót és nagy fáradtsággal át is keltek rajta. Amint átértek a hágón, Csabart olyan furcsa érzés szállta meg, mintha egy újabb világba érkezett volna. Néhány nap alatt kiértek az erdőből egy országútra. Amint lovával az úton poroszkált, meglátott az út szélén egy fehér kutyát heverni a porban.
- Hát te ki vagy és mit csinálsz itt? - kérdezte a herceg.
- Kópé vagyok, és a gazdámat várom – vakkantotta a kutya.
- Aztán mióta várod a gazdádat?
- Már a harmadik napja.
- Na, akkor gyere velem!
Úgy is lett. Alig mentek egy versztányit, találkoztak egy fekete kutyával, az is az út szélén feküdt a porban.
- Hát te ki vagy és mit csinálsz itt? – kérdezte a herceg.
- Rosszcsont vagyok, és a gazdámat várom.
- Te is? Mi történik itt?
Erre a kutyák elpanaszolták, hogy a gazdáik autóba pakolták, majd jó messzire elvitték őket az otthonuktól. Aztán meg se szó - se beszéd, kirakták őket a kocsiból az útszélére, és szépen elhajtottak. A kutyák, pedig azóta csak várják - várják, hogy hátha visszajönnek értük.
- No, aztán merre mentek a gazdáitok és mi az az autó?
Kópé és Rosszcsont elmagyarázták Csabarnak, hogy az autó olyan, mint egy szekér, csak nem kell lovat fogni elé, mert magától megy. Csodálkozott a herceg nagyon, ő bizony ilyen csodát még sosem látott. Ezután Kópé és Rosszcsont megmutatták az irányt, amerre a gazdáik elhajtottak. A herceg sem volt rest, lekászálódott a lováról, elővette az íját és gyorsan megírt két cédulácskát az alábbi szöveggel:
„Fővesztés terhe mellett, ízibe jelenjen meg a Szavárdok Hercege előtt, kutyaügyből kifolyólag!”
A két cédulácskát felkötözte egy-egy nyílvesszőre, és kilőtte őket a Kópé és Rosszcsont által megjelölt irányba. Repültek a nyílvesszők hét napon és hét éjen át, mígnem az egyik belefúródott egy piros autó, a másik meg egy fekete autó hátsó kerekébe.
Ezután Csabar, mint aki jól végezte dolgát, így szólt a kutyákhoz:
- Ma már nem megyünk tovább, mert mindjárt ránk esteledik, menjünk inkább vadászni, hogy ne korgó gyomorral töltsük el az éjszakát!
Az ebek fenemód örültek ennek, hiszen már a harmadik napja nem ettek, nem ittak semmit. Nagy csaholással vetették bele magukat a vadak keresésébe. Csabarnak könnyű dolga volt, csak le kellett nyilaznia a kutyák által felhajtott vadakat. Annyit vadásztak, hogy mindannyiuknak jutott elég étel. Jól belakmároztak, azután pedig tiszta forrásvizet ittak. El is álmosodtak, leheveredtek hát a mezőn, és békés álomba merülve várták a reggelt, amikor a gazdáknak meg kell majd jelenniük a herceg előtt.
*
Hold Asszony szélesen mosolygott, amikor lenézett Kópéra és Rosszcsontra, akik összebújva a herceg lábánál, halkan susmusoltak egymással.
- Észrevetted, hogy ez az ember érti a nyelvünket?
- Észre. Te meg észrevetted, hogy a lovával is beszélget?
- Észre. Lehet, hogy más állatokat is megért?
- Nem tudom… csak azt tudom… álmos vagyok… aludjunk, jó éjszakát!
- Jó éjt!
Azzal elégedetten elterpeszkedve, jóllakott hassal mindketten éber álomba merültek. Újra volt dolguk, már nem kidobott kóbor kutyák voltak, őrizniük kellett új barátjuk álmát.
*
Bezzeg a gazdák rosszul aludtak. Csak forgolódtak az ágyban, a lelkiismeretük gyötörte őket. Hát még a gyerekeik, akik sírtak-ríttak, amikor észrevették, hogy eltűnt Kópé meg Rosszcsont. Mindenütt keresték őket, minden bokor alá benéztek, de sehol nem találták a kutyákat. Rohantak az apjukhoz, hogy hol lehetnek a kis kedvenceik. Ám azok csak hebegtek-habogtak, hogy ők biz azt nem tudják, nem is látták őket. Most viszont álmatlanul hánykolódtak, eszükbe jutott, hogy mennyit szenvedhetnek a kutyák étlen – szomjan, és ez bizony miattuk van. De még jobban bántotta őket, hogy a gyerekeik nem nyugodtak bele, hogy Kópé és Rosszcsont eltűnt, és bejárták az egész várost az állatok után. Amikor pedig fáradtan hazaértek, könnyes szemmel feküdtek ágyba.
Az egyik gazda orvos volt, akit rettenetesen zavart a kutyaugatás, a másik meg egy vállalkozó, akit meg a kutyaszőr bosszantott a lakásban és a ruháján, ezért szabadultak meg rövidúton a kutyáktól.
Nagy volt a gazdák megdöbbenése, amikor reggel az autóik lapos hátsó kerekeiben megtalálták a nyílvesszőket rajtuk az üzenettel, hogy jelenjenek meg a Szavárd Herceg színe előtt. Fogalmuk sem volt róla, hogy ki a fene lehet az a Szavárd Herceg, így nem is vették komolyan az üzenetet.
Bosszúsan autóztak el a legközelebbi gumijavítóig, hogy megjavíttassák a defektes kerekeket. A javításra várva beszédbe elegyedtek egymással, és felettébb csodálkoztak, hogy mindketten így pórul jártak. Meg is beszélték, hogy munka után összejönnek és megbeszélik a további teendőket. Kicsit aggasztotta őket a kilyukasztott autókerék, és az ismeretlen herceg üzenete. Gyanították, hogy tudhat valamit a történtekről.
*
Csabar és a kutyák heverésztek egész nap, várták a gazdákat. Megették a maradék húst, forrásvizet is ittak rá, de a gazdák csak nem jöttek. El is unták a várakozást, elindultak hát a város felé. Sokáig tartott az út, de egyszer csak odaértek.
A városban az autók rémülten tértek ki az útjukból. Sosem láttak még ilyet: egy hatalmas ló, a hátán egy óriás termetű harcos teljes harci fegyverzetben, a ló két oldalán pedig két kutya, egyikük fehér, másikuk meg fekete. Csaholtak is veszettül.
Igen hamar forgalmi dugó alakult ki körülöttük, mert amelyik autó türelmetlenül meg akarta előzni a lovat és lovasát, és ráadásul még tülkölni is merészelt, arra a herceg lesújtott a harci bárdjával, de úgy, hogy az autó rögtön meggebedt, egy lépést sem tudott tovább gurulni.
Így hát rövid időn belül roncsok borították el az utcákat, voltak ott piros, fehér, zöld, meg mindenféle színű autóroncsok. Nagy nehézségek árán végül elvergődtek az egyik gazda, a vállalkozó házáig. Éppen ott volt az orvos is, arról tárgyaltak, hogy mitévők legyenek. Azt gondolták, nem lenne jó, ha kiderülne, hogy mit tettek, merthogy a kölykeik folyton nyúzzák őket a kutyák miatt, meg itt van ez a hercegféle is, akiről azt sem tudják, ki fia-borja. Na, megtudták azt hamarosan!
*
Egyszercsak hatalmas csörgés-csattogás… mit látnak? Egy hatalmas termetű vitéz dübörgött át az előszobán, páncélja csak úgy csikorgott a járólapokon. Büszkén megállt előttük, és rájuk dörrent.
- Jó napot kívánok! Csabar vagyok, a szavárdok hercege.
Megijedtek a gazdák nagyon. Ilyet eddig ők még sosem láttak, csak a mesékben, meg a filmekben, most pedig itt áll előttük egy igazi lovag és nagyon úgy néz ki, akar valamit. A külsejénél, csak az volt félelmetesebb, ahogy nézett, és amikor kieresztette a hangját. A szeme pillantása, mint a villám, a hangja, mint a menydörgős-mennykő.
- Mit tudnak Kendtek felhozni mentségükre? - kérdezte a herceg.
Azok csak mekegtek-makogtak, próbálták mentegetni magukat, de a herceg csak csóválta a fejét, nem tetszett neki, ahogy ezek a felnőtt, komoly emberek össze-vissza beszéltek mindenfélét.
*
Kópé és Rosszcsont izgatottan futkosott az udvaron, szerették volna tudni, hogy mi zajlik a házban. Szerencsére a bejárati ajtó résnyire nyitva maradt, így Kópé bedugta a fejét az ajtórésen.
- Mit csinálsz? – rémüldözött Rosszcsont. A kutyának kint a helye, mi nem mehetünk be e lakásba!
- Ne ijedezz már! Nem megyek be, csak látni akarom, hogy mi történik.
- Menj odébb, én is látni akarom!
- Nem lehet, ketten nem férünk ide.
- Akkor mondd, hogy mit látsz!
- Azt látom, hogy a gazdáink lefeküdtek az étkezőasztalra.
- És most mi történik?
- Most? A herceg kihúzza a kardját.
- És? Mit csinál? Mondjad már, vagy engedj oda!
- Most úgy elveri kardlappal a hátsójukat, hogy csak úgy porzik.
- Menj már odébb – harapott Kópé farkába Rosszcsont – én is látni akarom!
Ahogy így viaskodtak az ajtónál, az ajtó teljes szélességében kinyílt, így most már mindketten jól láthattak és hallhattak mindent. Szépen leültek a küszöbre, és farkukat csóválva nézték, mi következik.
A gazdák nagyon megrémültek, nem nagyon mertek ellenkezni, ami nem is csoda, hiszen nem is emlékeztek már rá, hogy mikor porolták ki utoljára a nadrágjukat.
- Most pedig megmondom, mit kell tennetek, hogy jóvátegyétek a bűnötöket – mondta a herceg. Fogjátok a kutyákat és adjátok oda a gyerekeiteknek! Nem kell megmondanotok, hogy ti tüntettétek el őket a háztól, nem szeretném, hogy csalódjanak bennetek. Elég, ha én tudom, milyenek vagytok! Ezután te vállalkozó, minden este végighajtasz az országúton, és ha gazdátlan állatot találsz, elviszed az orvoshoz! Te meg orvos, megvizsgálod az összegyűjtött állatokat, ha betegek, meggyógyítod őket, és gondoskodsz az elhelyezésükről! Ezt a könyvet pedig mindketten elolvassátok! – ezzel kihúzott a tarisznyájából egy rongyosra olvasott könyvet, ez állt rajta: A KIS HERCEG.
Azok ketten tapogatták a fájó sejhajukat és mindent megígértek, csak szabadulnának már innen.
A herceg ezután elbúcsúzott Kópétól, és Rosszcsonttól. A gazdákat még utoljára figyelmeztette, hogy ha megint rosszban sántikálnak, számítsanak rá, hogy visszajön igazságot tenni, de akkor már nem lesz ilyen könyörületes.
Azzal felkapott a lovára, súgott valamit a ló fülébe és nekivágott a nagyvilágnak. Amerre ment, tülkölés, dudálás, kiabálás, káromkodás hallatszott, utána tompa puffanás és ijedt csend következett. Tülkölés, puffanás, csend…aztán lassan elhalkult minden, a szavárdok hercege elhagyta a várost.
Az orvos és a vállalkozó csak most fogta fel, hogy mi is történt velük, ez nem mese volt, ez maga a valóság. Kicsit nehezükre esett a járás, kicsit még sajnálgatták egymást, ami nem is csoda, hiszen Csabar igencsak jó erőben lévő vitéz volt, de aztán boldogan fogták az ebeket, és vitték őket a gyerekekhez. Mert az az igazság, hogy amíg ott feküdtek kiszolgáltatottan az asztalon, rádöbbentek hogy az erősebbnek könnyű elbánni a gyengébbel. Meg aztán felébredt a lelkiismeretük is, és nagyon szégyellték magukat, amiért képesek voltak ilyen gonoszságra.
*
Néhány éven belül sok jó dolog történt ezzel a várossal.
Először az állatminiszter tüntette ki a várost, mivel itt és a környéken nem lehetett találni kóbor állatokat.
A következő évben a boldogságminiszter adott át emlékérmet a város polgárainak, mert messze földön ez volt az egyetlen hely, ahol minden kisfiúnak és kislánynak volt kutyája, vagy cicája.
Végül a közlekedési miniszter adott át jelentős jutalmat a városnak, mert már régóta nem történt egyetlen közlekedési baleset sem az utakon, az emberek szépen, nyugodtan közlekedtek az autóikkal. Nem tolongtak az útkereszteződésben, nem hajtottak át a piros lámpánál, és nem dudáltak, ha sietősebb volt az útjuk, és valaki lassabban ment előttük. Megálltak minden gyalogátkelőhely előtt és kedélyesen elbeszélgettek a gyalogosokkal. Megtanulták, hogy nem érdemes rohanni, mert annak jó vége nem lehet.
A városban csak kevesen tudták, hogy minek, vagy kinek köszönhették ezeket a változásokat. Köztük volt Kópé meg Rosszcsont, akik igazi jó barátok lettek, de ők hallgattak, mint a sír.
Hosszú téli estéken gyakran eszükbe jutott a megmentőjük, ilyenkor rácsodálkoztak a Holdra és megkérdezték tőle; vah, vaú, vaaaaúúúúúú…?