Sokáig mentek, mendegéltek, lovon és lovasán egyaránt kiütköztek már a fáradtság jelei, de csak nem látták sehol az éjszakai szállásuknak kiszemelt kerekerdőt.
Rossz irányba indultam, vagy eltévedtem? - töprengett Csabar. - Már régen kellene itt lennie a kerekerdőnek. A lovam szája is habzik, jó lenne már megpihenni...
Tétován nézett körül, de nem látott mást, csak a földből kiálló fák csonkjait. A fák szőrén-szálán eltűntek.
- Mi történt itt? Valami nagy baj lehet. Jobb, ha utána nézek!
Óvatosan poroszkált a kivágott fák rönkjei közt. Már sötétedett, nem akarta, hogy a lova megsérüljön valamelyik kivágott fatönk miatt. Szerencsére messziről meglátott egy óriási, égigérő fát. Jó sokáig tartott, míg odaértek. Lovát leszerszámozta, lehámozta magáról a páncélzatot, hátát nekitámasztotta az óriás fának és jóízű álomba merült.
Furcsa álmai voltak. Ebben a fában is volt valami különös, és megmagyarázhatatlan. Ahogy háttal nekidőlt a fa törzsének azonnal elaludt, de álmában is érezte, amint hatalmas erő árad szét benne, mintha ez az óriás égigérő fa átadott volna az erejéből. Álmaiban, pedig megjelent egy leányka, aki úgy pörgött-forgott lenge ruhácskájában, mintha teste sem lenne. Magyarázott is valamit a testéről, meg valami Urdungról, de a herceg nem értett az egészből egy szót sem.
Reggelre eleredt az eső, Csabar fázósan húzta össze magán a köpenyét. Szerencse, hogy ez a nagy fa megvédte a hideg esőcseppektől. Úgy esett, cikázó villámok kíséretében, mintha dézsából öntenék.
Hej! De nagyon haragudhatnak odafenn! - mormolta maga elé a herceg.
A sok víz, kis habzó patakokban folyt le egyenesen a völgybe.
Nem telt el sok idő, olyan ordítás és jajgatás hallatszott, amit még a villámokat követő mennydörgés sem tudott elnyomni. A herceg fülelt, honnan jöhetnek ezek a hangok. Rosszat sejtett, ezért lecsatolta lováról a kantárszárat, és rohant le a völgybe, ahogy a lába bírta.
Még éppen idejében érkezett. A kerekerdő alatti falut elárasztotta a víz. A máskor oly szelíd kis patak, dühöngő, vad folyóvá változott. Nem is lehetett látni a patak medrét, mindent elöntött a sötét, forgó, tajtékzó víz. A faluban teljes volt a káosz, az emberek össze-vissza rohangáltak, ordítoztak, a megáradt patak, pedig szedte a maga áldozatait. Most éppen egy gyermeket ragadott magával az ár. Az anyja utána ugrott, meg is fogta a gyereket, de kihúzni már nem tudta. Együtt sodródtak egy hatalmas szikla felé. A herceg tudta, ha a sziklához csapódnak, akkor menthetetlenül elvesztek.
Szerencsére már futtában rákötötte lova kantárát a csuklójára, ezerszer is áldva magát, hogy eszébe jutott elhozni. Az anya felé dobta a bőrszíjat, akinek sikerült is elkapnia, így a herceg nagy nehezen kihúzta őket a partra. De még nem múlt el a veszély. A vízben többen is sodródtak, nem sok esélyük volt az életben maradásra.
Ekkor Csabar elkiáltotta magát.
- Hé Legények! Köteleket! Hozzatok köteleket!
A falu népe először megrémült, mert még sosem hallottak ilyen menydörgős hangot, de aztán összekapták magukat. Néhány legény elszaladt kötelekért, a többiek meg elhelyezkedtek a patakparton. Végre megérkeztek a kötelek, szinte az utolsó pillanatban. A legények gyorsan bedobták a kötelek végét a vízbe. Amelyik fuldoklónak nem sikerült elkapni a mentőkötelet, nem volt baj, ott volt a következő legény a következő kötéllel.
Sikerült is mindenkit kimenteni a zavaros vízből, nagy volt az öröm. Összegyűltek a herceg köré, köszönték igen, hogy idejében ideért és segített nekik.
- Mi lesz most velünk, Uram? - kérdezték, válaszra várva.
- Kié az a kivágott kerekerdő itt a falu felett? - kérdezett vissza Csabar.
- Az enyém Uram! - lépett ki a tömegből lehajtott fejjel egy idősebb legény.
- Tudod-e, mi okozta az árvizet? - kérdezte a herceg.
- Tudom, Uram. Az, hogy kivágattam az erdő minden fáját - válaszolt búsan a legény.
- Miért tetted?
- Kárpótlási jegyen vettem ezt az erdőt, nemigen értettem a műveléséhez, ezért vettem egy könyvet, abból olvastam ki, hogy mit kell csinálni.
- Megvan még az a könyv?
- Ehun-e, Uram! - mutatta a legény a könyvet.
HOGYAN GAZDAGODJUNK MEG KÖNNYEN, GYORSAN ERDEINKBŐL ?
Írta: URDUNG.
- No, fiam - szólt a legényhez Csabar - ezt a könyvet tüstént tűzbe vesd! Mennyi pénzt kaptál a kivágott fákért?
- Két zsák aranyat.
- Na, az egyik zsák aranyból rendbe hozatod a megsérült házakat, a másik zsák aranyból meg új erdőt telepítesz a régi helyébe! Jó lesz így?
- Jó lesz, Uram - mondta bűnbánóan a legény.
- Na, de a büntetésed még nem mondtam el! Ha végeztél az erdőtelepítéssel, elindulsz és keresel egy iskolát, vagy egy erdőmestert, aki megtanít az erdészmesterségre. Ha kiszolgáltad az évet, hazajössz, és te leszel a faluban a természetfelelős. Vállalod-e?
- Vállalom, Uram!
- No, fiam, még azt mondd meg, hogy az égig érő fát miért nem vágattad ki?
- Kivágattam volna én, de visszapattant arról a fejsze is, meg a fűrész is. Igen erős fa az!
Aha! - gondolta a herceg - meg kell néznem alaposabban azt a fát, valami titok lappang körülötte.
Közben az emberek összesúgtak, ez egy fejedelem, vagy király lehet, hogy így parancsolgat. Jó embernek látszik, ereje is van, kérdezzük meg, elfogadna-e minket népének.
Elő is állt a falu bírája.
- Uram, királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, ha a te néped lennénk, mennyi adót kellene fizetnünk?
- Hát - mosolygott magában a herceg, s azt gondolta, ezek igen céltudatos emberek - ötévente egy lovat, két marhát, meg tíz tikot.
- Hát az ÁFA mennyi lenne, Uram királyom?
- Fa? Hát az lehet két szekérderéknyi.
Rögtön pusmogni, meg számolni kezdtek az emberek. Addig osztottak, szoroztak, hogy rájöttek, a mostani államnak évente százszor annyit fizetnek, meg még ott van az a cudar ÁFA is. De jó lenne ehhez a királyhoz tartozni!
Csabar közben elbúcsúzott a falusiaktól. Szívébe zárta őket, azok is őt, de nagyon furdalta az oldalát az égigérő fa. Hajtotta a kíváncsiság, meg kell, hogy tudja, miféle titok lappang körülötte.
A falu népe ellátta minden jóval; étellel-itallal, alig akarták elengedni.
Az emberek egész nap és egész éjjel tanakodtak, míg végül is eldöntötték, ők már bizony Csabar király népe lesznek. Rögtön követeket is küldtek fel a nagyfához, de hol járt már akkor a királyuk...
*
Amikor a herceg az égigérő fához ért, épp egy förtelmes vadállat, óriási agyaraival próbálta kiásni a fa gyökereit.
- Hé, te szörnyeteg! Miért bántod azt a fát? - förmedt rá Csabar.
A szörny a herceg felé fordult és hatalmas agyarait csattogtatva rárohant. Ám a herceg se volt rest. Felkapta fokosát a földről, és úgy fejbe csapta a rusnya állatot, hogy az meg se nyikkant, rögtön égnek emelte mind a hat lábát.
- Na, máskor majd illedelmesebb leszel! - zsörtölődött Csabar.
Kicsit felzaklatta a különös teremtmény, ilyen rusnyaságot még sosem látott, olyan volt, mintha több állat darabjaiból rakták volna össze. Vaddisznó feje volt, tigris teste, medve lába sas karmokkal, hosszú kígyóbőr farka. Csabar csodálkozva nézegette, vajon ki tudhat ilyen förmedvényt összeeszkábálni? De aztán megnyugodott, és nézegetni kezdte a nagyfát. Körbejárta egyszer-kétszer, de nem látott rajta semmi különöset. Se egy odút, se egy rést, se valamiféle bejáratot, csak azt látta, hogy a fa az égig ér.
No, ha itt nem tudom meg a titkot, felmegyek a tetejébe, majd megtudom ott! - gondolta.
El is kezdett mászni, de előtte még elengedte a lovát, nehogy éhen vesszen, míg odalesz. Magához vette az összes élelmet, amit a falusiaktól kapott. A fegyvereit is a fa alatt hagyta, csak a héttollú buzogányát vitte magával, mert az a rövid nyele miatt nem akadályozta annyira a mászásban.
Mászott egész nap és egész éjjel. Látta, hogy a falusiak küldöttséget menesztenek a nagyfához, de már olyan magasra jutott, hogy a hang nem hallatszott fel hozzá.
Következő nap látta, amint elkezdték újratelepíteni az erdőt, és kijavítani a faluban a megsérült házakat.
Harmadnap elfogyott az élelme, pedig igen messzi volt még a fa teteje. Talált néhány makkot, azt eszegette.
Negyednap látta, hogy a tatárok megtámadják a szavárdok egyik végvárát. Nagy harc árán el is foglalták, a védőket, pedig börtönbe vetették. Marcona őrök vigyáztak rájuk, de legalább éltek! Ez új erőt adott neki, azt sem bánta, hogy elfogyott a makk, és itt már csak bikk-makkot talált. Megette azt is. Elhatározta, amilyen hamar csak lehet, kiszabadítja a foglyokat. Mászott tovább.
Ötödnap már nem látott embereket, csak nagy folyókat, a tengert és a földrészeket. Talált viszont szóló szőlőt, és mosolygó almát bőven. Jól be is lakmározott belőlük.
Hatodnapra, pedig elétárult a csoda, egy gyönyörűséges élő bolygó, vakítóan szép kék és zöld színekben pompázva. Nem győzött betelni a látvánnyal, órákig csak bámulta ezt a hihetetlen szépséget. Közben csengő barackot majszolgatott, mert itt már csak azok termettek.
Hetednap felért az égigérő fa tetejére. Óvatosan nézett körül. A legkisebb szélfuvallattól is igen ingott a fa teteje. Végül csak rászánta magát és rálépett egy felhőre. Nem esett le, a felhő ugyanúgy megtartotta, mintha a földön járt volna. Elindult hát, gondolta, szétnéz ebben az idegen világban. Körülötte a levegőben mindenfelé hulladékok röpdöstek, alig győzte a fejét kapkodni előlük. Volt ott mindenféle rakéta, meg műholdmaradvány, a sok űrszemét össze-vissza röpködött.
Idejét sem tudta, meddig ment, míg végre odaért egy irdatlan hosszú és magas kőfalhoz, amin csak egy bejárat látszott, az előtt meg egy ősz öregember ült. Odalépett hozzá.
- Szép napot, Öregapám!
- Neked is édes fiam! Szerencséd, hogy Öregapádnak szólítottál! Mi járatban vagy erre, ahol még a madár sem jár?
- Titkot keresek, Öregapám.
- Na de édes fiam, titok mindenütt van, azért bizony kár volt idáig caflatnod.
- Igen, de erre a titokra itt valaki biztosan tudja a választ.
- Ki lenne az édes fiam?
- Azt én is szeretném tudni!
- Akkor az csak az Úr lehet, Ő mindent tud.
- Na, ugye! Vele kell beszélnem.
- Azt nem lehet.
- Már miért ne lehetne? - méltatlankodott Csabar.
- Mert ezen a kapun élő ember nem léphet be.
- Akkor mit tegyek?
- Én esetleg megkérdezhetném, ha tudnám, hogy mit kérdezzek, és valaki őrködne itt helyettem.
- Őrködök én szívesen, de mire kell vigyázni?
- Hogy a gonosz lelkek be ne szökhessenek a paradicsomba.
- Miért akarnának azok paradicsomba menni?
- Mert ott jó dolguk lenne!
Nem értette ezt Csabar, ő is szerette a paradicsomot, a paradicsomlevet, meg a paradicsomlevest is, az anyja főzte azt a legjobban, de ő akkor se akarna belemenni semmiféle paradicsomba. Jó lesz vigyázni ezzel az öreggel, lehet, hogy az öregség egy kissé elvette az eszét. Dehát muszáj volt megbízni benne, ha már ő nem kerülhet az Úr elé.
- Na, mit kérdezzek akkor? - mosolygott az öregember.
- Hát azt, hogy ki az a lányka, aki álmomban a fejemben táncol, felettébb lenge öltözékben? Meg azt, hogy élnek-e még magyariak a földön?
Az öregember elcsoszogott.
- Na, várhatok itt ítéletnapig, míg apóka visszaér - gondolta a herceg.
Leült a bejárat elé az öreg karosszékébe, elkezdett himbálózni a széken nagy unalmában. Egyszercsak egy lélek termett előtte, s már ment is volna be a kapun.
- Hé, te! Hová mennél?
- Hát be a Paradicsomba!
- Aztán gonosz vagy-e?
- Az vagyok.
- Akkor - PUFF, már kupán is vágta a buzogányával - oda biz nem mehetsz!
Megint jött egy sötét lélek, ment volna be az is.
- Te gonosz vagy?
- Nem, dehogy! Én jó vagyok.
- Akkor miért vagy fekete?
- Hát a rosszaságtól.
Puff! Ezt is jól kupán vágta. Így ment ez egész nap, míg a lelkek rájöttek, ezt a harcost bizony nem lehet becsapni, de már akkor vagy harminc sötét lélek feküdt ott egy rakáson a kapu előtt. Végtére is visszaért az öregember.
- Mit tudtál meg öregapám?
- Mindent, édes fiam, mindent! Látom, jól őrizted a Paradicsomot.
Kelekótya ez, semmi kétség, már megint a paradicsomról beszél, pedig fehér itt minden, kivéve a fekete lelkeket, sehol egy piros paradicsom. Jobb, ha ráhagyom - gondolta a herceg.
- Na, hát fiacskám, sok magyari él még a földön, de mostanában sok gondjuk-bajuk van, segítségre van szükségük. Az a lány pedig, aki a fejedben táncolt, az Úr egyik tündére, akit azért küldtek a földre, hogy megfékezzen egy Urdung nevű gonosz ördögöt.
- Hinnye! Ezt a nevet már halottam - emlékezett a herceg.
- Sajnos Urdung elpusztította a tündért. A tündér lelkét láttad te a fejedben táncolni. Azért táncol annyira, hogy valaki észrevegye és segítsen neki visszakerülni a testébe, mert csak úgy fékezhetné meg az ördögöt. Ezzel az Urdunggal még neked is sok bajod lehet! Ez Belzebub legkisebb unokája, Nergal fia, akivel már az ördögök sem bírtak. Az Úr sem ismeri jól, mert amikor utoljára látta, még napozóban szaladgált, és igen jámbor kis ördög volt. Utána történt vele valami, de nem tudni, hogy mi. A lényeg, hogy valamiért, most mindenáron el akarja pusztítani a világot. Igen kegyetlen teremtmény!
- Öregapám! Hol van ez a tündér?
- Ő biz abban a fában, amin feljöttél ide.
- Abban nincs. Megvizsgáltam az egész fát.
- Ej! Dehogy az egészet! Belülről is meg kell nézni!
- De hát hogy tudnék én abba a fába belebújni? Nincs azon még egy odú sem.
- Az Úr szerint, a griff tudja.
- Jó, csak én nem tudom, hogy mi az a griff és hol találhatnám meg!
- Majd megtudod időben, fiam! - mosolygott az öreg, aki igen örült Csabarnak, rég nem beszélt már ennyit egyfolytában. Az Úr ezt küldte neked! - ezzel átadott egy kis üvegcsét a hercegnek.
- Hát ez meg mi? - álmélkodott Csabar - Olyan, mint a víz.
- Mert az is. Ez az élet vize.
- Aztán mire jó ez az élet vize?
- Nagy kincs ez, ezzel felélesztheted a jó lelkű halottakat.
- A rosszakat nem?
- Azokat nem, viszont ha élő gonoszra locsolod, akkor azok visszamennek az időben egészen addig, amikor még jók voltak.
Közben a gonosz lelkek, akiket a herceg jól kupán vágott a buzogányával, már éledezni kezdtek, és igen panaszkodtak, hogy majd szétszakad a fejük. Csabar megsajnálta őket.
- Mondja Öregapám, ezeknek a lelkeknek nincs semmi esélyük, hogy bejussanak abba a paradicsomba, ha már annyira szeretnék?
- Hát, nem sok. Ha esetleg megtisztulnának a pokol tüzében, de Belzebub épp a múltkor panaszkodott, hogy senki nem akar már fizikai munkát végezni, senki sem akar a pokolban dolgozni, így nagyon kevés lelket tud megtisztítani.
- Mondja Öregapám, mi az a sok lim-lom, ami itt kering körülöttünk? Felettünk meg miért van az a nagy fekete lyuk?
- Azt is Urdung csinálta. Teleszemetelte az egész világűrt, és fúrt az égen egy nagy ózonlyukat, hogy a nap elpusztítsa az embereket. Az Úr megpróbálta eltakarítani a szemetet, és befoltozni a lyukat, de hát annyi a dolga, hogy nemigen halad vele.
- Hát, a foltozáshoz nem értek, de a szemét eltakarításában tudok segíteni. Hé! Gonosz lelkek, akartok-e paradicsomba menni?
- Akarunk, akarunk! - lelkesedtek szinte egyszerre a lelkek.
- Na, akkor megfogtok egy űrszemetet, azt leviszitek a pokolba, aztán elégetitek a Pokol tüzében. Utána biztosan bejuthattok egy paradicsomba.
Nem kellett kétszer mondani, repültek a gonoszlelkek, mint a szél, hogy mindenkinek jusson az űrszemétből, még össze is vesztek rajta. Néhány perc múlva, egy darab nem sok, annyi szemét sem volt az űrben.
- Jaj! Mit csináltál fiam? Nincs is ennyi hely a paradicsomban, hogy minden lélek beférjen! Mi lesz most?
- Semmit se féljen Öregapám, én ismerek egy parasztot, az akkora paradicsomokat termeszt, hogy azokba bizony, minden lélek belefér. Ha lejutok innen, veszek tőle annyi paradicsomot, hogy minden léleknek külön paradicsoma lesz. De most már meg ne bántódjon Öregapám, nem tölthetem itt tovább az időmet, mert még rengeteg dolgom van.
Azzal elbúcsúzott az ámuló öregtől, aki azt se tudta, hogy sírjon-e, vagy nevessen.
Csabar már messze járt, amikor az öregemberből kitört a röhögés, de annyira, hogy a földön fetrengett, alig bírta abbahagyni. Aztán eszébe jutott, hogy szólnia kell az Úrnak, valahogy készítsen helyet a falak mögött, néhány ezer megtisztult léleknek. Bátran mehetett, hisz nem volt már senki a kapu előtt, minden gonosz lélek a Pokol felé vette útját.
Az Úr először igen mérges volt, hogy váratlan Paradicsombővítésre kell fordítania kevés idejét és pénzét, de mikor Szent Péter elmesélte neki, hogy mi történt, a hasát fogta a nevetéstől az angyalaival együtt, és jókedvűen indultak munkába, hogy egy kicsit kipofozzák, kibővítsék a már amúgy is régóta felújításra váró Paradicsomot.
*
Csabar lefelé a fa másik oldalán kezdett el mászni, gondolta megnézi azt is, mi van ott. Már egy egész napja mászott, amikor halk pityergést hallott a lombok közül. Kíváncsian hajtotta szét az ágakat, hogy meglesse, ki sírogat. Alig hitt a szemének. Egy pulykánál is nagyobb madár ült az ág végén. Nagyon hintáztatta a szél, félő volt, hogy leesik, annál is inkább, mert látszott rajta, hogy csak néhány hetes lehet, még a tollai sem nőttek ki mindenütt.
- Hát te mit itatod itt az egereket? - kérdezte Csabar.
- Hüp-hüp... kimásztam ide az ág végére, és most nem tudok visszamenni - panaszkodott a madárka.
- Na ezért aztán kár így bömbölni, azon könnyen segíthetünk.
A madár abbahagyta a sírást, kíváncsian forgatta a fejét, hogy vajon hogy fog most neki segíteni ez az emberféle.
A herceg közben leoldotta az övét és odadobta a madárnak a csatos végét.
- Kapaszkodj bele kis barátom!
Úgy is lett. A madárka csőrébe fogta a szíj végét, Csabar meg szépen visszavezette a fészkébe. Jó nagy fészek volt az, még a herceg is bőven belefért.
- Szia, én Csabar vagyok, a szavárdok hercege. Hát te meg ki vagy?
- Grifike vagyok, én meg a levegő hercege leszek, ha majd megnövök! - büszkélkedett a madárka.
- De szép neved van! Kitől kaptad?
- Az apukám nevezett el így. Még meg sem születtem, már kitalálta, hogy én csak Grifike lehetek.
- Mondd csak, minek másztál ki az ág végére? Nem tudod, hogy az nagyon veszélyes? Ha leesel, palacsinta lesz belőled!
- De tudom, csak nagyon unatkoztam. Mi az a palacsinta?
- Hát, az egy olyan étel, amit minden gyerek szeret, és ami akkor a legjobb, ha mindenkinek a saját anyukája süti meg.
- Az én anyukám soha nem süt nekem palacsintát.
- Biztosan nem tudja, hogy kell. Majd ha hazajön, elmondom neki a receptjét. Egyébként miért vagy te itthon egyes-egyedül? Miért nem vagy az állatóvodában?
- Mert az anyukám azt mondja, hogy én ott mindenkit csak megennék.
- Ez igaz?
- Nem, dehogy! Én legjobban a csengő barackot szeretem, húst csak akkor eszem, ha az apukám hoz, mert ő azt mondja, hogy akkor leszek nagy és erős, ha mindent megeszek.
- Akkor szedek egy kis csengő barackot, mert már én is megéheztem.
- Jó, de utána játszol velem? - kérdezte Grifike.
- Hát persze, nincs is jobb dolgom - nevetett Csabar.
Jó sok barackot szedett a herceg, de nem tartott sokáig, Grifikével egy-kettőre elmajszolták.
- Mit akarsz játszani kiskomám?
- Bújócskázzunk!
- Szó sem lehet róla! Ez a hely túl veszélyes a bújócskázáshoz, majd ha már tudsz repülni, és egyszer meglátogatsz a földön, akkor bújócskázhatunk. Tudsz pirospapucsozni?
- Nem tudok - szomorkodott Grifike.
- Nem baj, nem nehéz, megtanítalak!
Azzal a herceg belenyúlt a tarisznyájába és kihúzott belőle egy csomag magyar kártyát. Ez csuda egy tarisznya volt ám! Még az apjától kapta, aki a népe legnagyobb mágusa is volt, s mindig az volt benne, ami éppen kellett. Nem is adta volna azt a herceg, a világ minden kincséért sem.
Olyan jót játszottak, annyit nevetgéltek, hogy észre sem vették, mennyire elszállt az idő. Hirtelen elsötétült az ég. Csakhogy nem azért lett este, mert Nap úr lefeküdt aludni, hanem azért, mert megjött Grifike anyja nagy mérgesen, hogy idegent talál a fészekben. Széttárta a szárnyait, teljesen eltakarta a napot, azért hitte Csabar, hogy már este van. Már tátotta is a csőrét, hogy egyszerre bekapja a herceget.
- Mama! Mama! Ne bántsd, ő az én barátom! - kiáltott rá Grifike.
Így hát a nagy madár leszállt a fészkébe, de még mindig bizalmatlanul nézegette Csabart, készen arra, hogy a legcsekélyebb gyanús jelre bekapja a harcost. Grifike elmesélte, hogy mi minden történt ma vele, erre aztán a nagy madár is megbékélt. Bemutatkoztak egymásnak. Csabar most már tudta, hogy mi is az a griff, merthogy történetesen Grifike anyja volt az a griffmadár, akiről az ősz öregember beszélt.
Csabar elmondta a griffmadárnak a palacsinta receptjét és figyelmeztette a madarat, hogy jó lenne, ha Grifikét elvinné az állatóvodába, amíg vadászik, mert a kicsire mindenféle veszély leselkedik. Aztán búcsúzkodni kezdett.
- Várj te! - szólalt meg a Griffmama. Jótett helyébe jót várj! Húzz ki a szárnyamból egy tollat, ha valamikor megsebesülsz, csak végighúzod ezt a tollat a seben, az menten begyógyul, még a helye sem látszik.
A herceg kihúzta a tollat, és megkérdezte;
- Minden sebet begyógyít? Még az ég sebeit is?
- Hát persze, azt is.
- Akkor megtennéd, hogy felrepülsz velem az égbe? Van ott egy ózonlyuk, Urdung a gonosz ördög fúrta ki. Azt kellene begyógyítani.
- Hogyne tenném! Grifikének sem használ az erős ultraibolya sugárzás. Amíg nincsenek igazi tollai, felhólyagosodik a bőre a tollpihék alatt.
Úgy is lett. A herceg felült a madár hátára, a griff néhány szárnycsapást tett és már ott is voltak az ózonlyuknál.
- A szemed eltakard ám, mert kiégeti a nap! - kiáltott rá a griff Csabarra.
A herceg úgy is tett, becsukta a szemét és végighúzta a tollat az ózonlyukon. Hát az, mintha sose lett volna ott, úgy eltűnt.
Csabar megkérte a madarat, rakja le ott, ahol bele tud mászni az égigérő fába. A madár úgy is tett.
Leszálltak a fának arra az ágára, amit egy nagy viharban villámcsapás ért. Ott tátongott egy éppen akkora rés, amin egy ember befért.
Elbúcsúztak egymástól, a griff azt mondta Csabarnak, hogyha bajba kerül, csak pengesse meg a tollat, menten a segítségére siet, a herceg, pedig odaadta a kártyát, hogy a griffmama játsszon többet Grifikével.
Na, most már meg kell keresnem azt a tündérlányt - gondolta Csabar. Épp elég időt elvesztegettem.
Azzal bebújt a résen, be a nagy fa belsejébe.