A Szavárd Herceg, a Tündér és a Sárkány

Teljes sötétség fogadta a fa belsejében. Nem látott semmit, tapogatózva ment tovább a fa törzsében. Messziről egy kis fény türemkedett be a kinti világból. Biztosan egy harkály kutatott a fa kérge alatt rovarok után, az vájhatott rést az óriás fán - gondolta a herceg.
Nagy nehezen elvergődött odáig. Nem volt itt túl sok hely, néhol alig tudott megmozdulni.
Ámde nem harkály vájta lyuk volt az, ami ott világított, hanem egy tündér lelke. Az lebegett ott halványkéken, könnyű ruhácskában, éppen búslakodott.

- Végre, hogy ideértél lovag - szólt a lányka Csabarhoz.
- Te vártál engem? - csodálkozott a herceg. - Tán még azt is tudod, hogy ki vagyok?
- Azóta várlak, hogy lepihentél itt a fa alatt. Láttam, hogy agyoncsaptad Urdung szörnyét, amikor ki akarta ásni az égigérő fa gyökereit, hogy engem megkaparintson. Azt is tudom, hogy ki vagy, és azt is, hogy miért rovod az országutakat. Segítened kell nekem! Én is segítek majd, hogy elérd a célodat.
- Miben segítsek? - kérdezte a herceg.
- Látod, hogy elvesztettem a testem? Urdung a gonosz ördög elrabolta, amiért meg akartam akadályozni, hogy annyi rosszat tegyen a világban. Segíts visszaszerezni, mert nélküle elpusztulok és nem lesz, aki elhárítsa a bajt az emberekről.

Amikor a tündér beszélt, a lelke mindig világosabb lett, ha elhallgatott, a fény is elhalványodott. Zavartan gyűrögette áttetsző ruhácskáját, mint aki tudja, milyen lehetetlent kér a hercegtől.

- Jó, segítek. Mit kell tennem?
- Nem is tudom, hogy mondjam - sütötte le hosszú szempilláit a tündér - le kell menned a Pokolba. Úgy sejtem, Urdung ott rejthette el a testemet.
- Aztán merre van az a Pokol?
- Azt nem tudom. Csak annyit tudok, hogy ott történnek a legrosszabb dolgok a földön. Neked kell megtalálnod!

Mit volt mit tenni, a herceg valahogy kikecmergett a fából. Megkereste a lovát, ami szépen meghízott a sok legeléstől, és útnak indult megkeresni azt a Poklot, ahol a rossz dolgok történnek.
Elgondolkozva léptetett lován, azon töprengett, hogy hirtelen mennyi dolga lett. Először is meg kell keresnie a magyariakat, de még előbb ki kell szabadítania harcosait a tatárok rabságából, és ennek a szegény tündérlánynak is segítenie kell valahogyan, csak tudná, hogyan...

Hirtelen hátrarántotta a lova zabláját. A ló idegesen felnyerített. Nem szokta meg ezt a durva bánásmódot, két lábra ágaskodott, és rosszallóan nézett a gazdájára.

- Ne haragudj lovacskám, de nézz csak magad elé az útra! Majdnem eltapostuk őket!

Valóban, az úton éppen két csiga mászott át. Ha a herceg nem rántja meg a zablát, a ló patái halálra taposták volna őket.
A kis élet is élet - mosolygott Csabar, és békítően veregette meg a lova nyakát. Leszállt a lóról - gondolta jobb, ha átsegíti a csigákat az út másik oldalára, még valaki akaratlanul is eltaposná őket. Óvatosan lerakta őket a fűbe, már pattant volna fel a lovára, amikor...

- Jó tett helyébe, jót várj!

Csodálkozott a lovag, ki szólítja, mert nem látott senkit. De mivel a hangok a fű közül jöttek, letérdelt és óvatosan széthajtotta a fűszálakat. Leesett az álla a csodálkozástól, a csigák beszéltek hozzá.
- Megmentetted az életünket, ezért fogadd el tőlünk ezt a két csigaházat. Ezek voltak az első házaink.
Ezzel két aprócska házat nyújtottak át a hercegnek, amik még a mostani házuknál is sokkal kisebbek voltak.

- Köszönöm - nevetett Csabar - ilyen szép házaim még sosem voltak!
- Ezek különleges házak - komolykodtak a csigák. Ha bajba kerülsz és összekocogtatod őket, valamennyi csiga, aki a környékeden van, a segítségedre siet.

Mosolygott a herceg, még hogy a csigák segítenek neki! Azért köszönte szépen a házakat és becsúsztatta őket az iszákjába, az élet vize, és a griffmadár tolla mellé.

*

Csabar a végvár felé indult, az volt a legközelebb ide, meg aztán azt se szerette volna, hogy a szavárd harcosok sokáig raboskodjanak. Tudta jól, hogy nem viselik el sokáig a fogságot.
Száz harcosát számlálta össze az égig érő fa tetejéről, de azt is látta, hogy legalább harminc martalóc őrzi őket, egyelőre el sem tudta képzelni, hogy fog legyőzni egyedül harminc vad haramiát, hiszen a tatár és mongol királyok igen jól kiképezték a harcosaikat.

- Mindegy, mindenképpen kiszabadítom az embereimet - gondolta a herceg. - Hogy mi módon, ráérek még kitalálni, amíg átvágok az erdőn.

*

Óvatosan kémlelt ki a fák sűrűjéből. Úgy volt, ahogy sejtette, észrevétlenül nem juthatott a vár közelébe. Az erdő és a vár közötti nagy távolság miatt az őrök nyilván észrevették volna. Ha pedig észreveszik, nyílzáport zúdítanak rá, s bár néhány nyílvesszőt biztosan elhárít a kardjával, sok meg lepattan a páncélról, azért egy-kettő könnyedén átfúródhat a páncélzat gyenge pontjain.

- Mit kellene tennem, hogy ne tudjanak eltalálni? - morfondírozott Csabar.
Sokáig vakargatta a fejét, míg felcsillant a szeme, eszébe jutott valami! Elővette a tarisznyáját és kivette belőle a két aprócska csigaházat. Óvatosan összekocogtatta őket, erre az erdő összes csigája megindult felé. Csigalassúsággal mentek, így elég soká tartott, míg odaértek, de végül mégiscsak sikerült összegyűlniük. Ekkor a legöregebb csiga megkérdezte a herceget.

- Miért hívtál lovag?
- Szeretném, ha segítenétek ártalmatlanná tenni az őrök íjait - kérte Csabar.
- Segítünk, ahogy te is segítettél rajtunk - válaszolták a csigák.

Azzal megindultak a vár felé. A herceg megmérte a sebességüket, kiszámolta, hogy mikor érnek a várhoz, és úgy döntött, erőt gyűjt a harchoz, de előbb még a lovát leszerszámozta, hadd legeljen szegény pára, majd a nyerget a feje alá tette és jóízűen elaludt.
Éjjel a csigák elözönlötték a várat, megkerestek minden őrt, és az íjak idegein le-föl mászkáltak csúszós, nyúlós váladékot hagyva azokon. Igen ügyes harcosnak kellett lennie, aki ilyen íjjal pontosan tud kilőni egy nyílvesszőt. A csigák ezután, ahogy jöttek, úgy el is tűntek az éj sötétjében.

Reggel Csabar pihenten ébredt, jól kinyújtóztatta a tagjait és rögtön munkához is látott. Rákötözte a páncélját a lovára, pontosan úgy, mintha egy harcos ülne rajta. Aztán felült a lóra a páncél mögé és nagy robajjal kivágtatott az erdőből.

- Itt vagyok gazfickók! - bömbölte, kardját a magasba emelve.

Az őrök először csodálkozva nézték, aztán felocsúdtak, megpróbálták nyilaikkal eltalálni. Igen ám, de a nyilak össze-vissza repültek. A marcona őrök hiába céloztak, a nyílvesszők minduntalan lecsúsztak a nyálkás idegről. Erre egy tízfős csapat lóra ült és kivágtatott a kapun, hogy ártalmatlanná tegyék a herceget.

Csabar pont erre számított. Máskor is szívesen alkalmazta a szavárdok harci taktikáit, köztük a cselvetést is. Megfordult a lovával és bevágtatott az erdőbe. Ott gyorsan lecsusszant a lova hátáról, a ló pedig rohant tovább páncélostul, egyenesen be a sűrű erdőbe. Ő pedig meglapult egy bokor takarásában, és halkan kuncogott magában, amikor az üldözők nagy sebbel-lobbal elvágtattak mellette.
Körültekintően közelítette meg a várat. Az ott maradt őrök nagyon elővigyázatlanok voltak, még a kaput sem húzták fel. Azt hitték elmúlt a veszély, a társaik rövidesen elfogják a menekülő lovast.

Csobbanás nélkül merült a vár vizesárkába, gondosan elkerülve a nyitott kaput. Inkább keresett egy kis rést a falon, beledugott egy vaspálcát, felállt rá, megint keresett egy rést, amibe megint vaspálcát dugott. Így szép lassan a vaspálcákra lépegetve felmászott a várfalon. Számítása bevált. Az a néhány őr, aki a várudvaron csellengett, mind a nyitott kaput figyelte, nem is számítottak rá, hogy máshonnan is veszély fenyegetheti őket. Átmászott a várfalon, és sikerült észrevétlenül bejutnia a vár katakombáiba, ahol feltételezte, hogy a foglyokat tartják fogva.

Hamar meg is találta őket, csak egy őr ücsörgött a rácsok előtt. Úgy vágta kupán a kardja markolatával, hogy szó nélkül összecsuklott. Ezután egyetlen csapással leverte a lakatot a rácsról.
Volt nagy öröm, alig bírta csitítani a katonáit, akik mind éljenezni kezdték. Szerencsére a várnagy, aki szintén túlélte az ostromot, hamar lecsillapította őket.

- Nem vagyunk még kint ebadták! - dörmögött mérgesen az öreg harcos.

Rögtönzött haditanácsot tartottak. Megbeszélték, hogyan tudnak a legkisebb veszteség nélkül kiszabadulni.

Csabar beöltözött az őr ruhájába és kiment, hogy az udvarról becsalja a lézengő katonákat, a többiek, pedig lesben álltak a lépcsőfordulóban.
- Hé! - kiáltott Csabar - A pincében találtam egy ládát tele arannyal, de olyan nehéz, hogy nem bírom megmozdítani. Segít valaki?

Hát ezek, mint az őrültek rohantak, egymást lökdösték le a pince lépcsőin, hogy elsőnek érjenek a kincshez. A raboknak nem volt nehéz dolguk, egy-kettőre ártalmatlanná tették és megkötözték fogvatartóikat.
A herceg és katonái gyorsan felfegyverkeztek, várták vissza az üldöző csapatot. Meg is jöttek azok lógó orral, hogy a lovagot nem érték utol, olyan gyorsan elvágtatott a lován. Nagy volt a csodálkozásuk, amikor a kiszabadult rabok körbefogták őket és száz kard hegye mutatott rájuk. Mit volt mit tenni, ellenállás nélkül megadták magukat. Rövidesen ők is kötözött sonkaként végezték, lekerültek a társaik mellé a pincébe.

A herceg és a harcosok megünnepelték a sikeres szabadulásukat. Csapra ütöttek néhány boroshordót, ökröt sütöttek, és elmesélték, hogy mi minden történt velük. Majd arról kezdtek tanácskozni, hogy hol találhatják meg a Poklot. Sokáig vitáztak, mert egyikük sem tudta, merre is lehet az a Pokol, de aztán megállapodtak, hogy bizonyára valamilyen sötét helyen. Ilyen helyet viszont csak egyet ismertek; egy Sötét Szurdok nevűt, amit mindig messziről elkerültek, mert mindenféle rosszat hallottak róla. Állítólag tele volt mindenféle szörnyeteggel.

*

Másnap korán keltek és egyenesen a sötét szurdok felé vették útjukat. Most, hogy itt voltak vele a katonái, Csabar úgy érezte, bárkivel eredményesen felveheti a harcot.
Mint a villám, száguldottak be a szavárdok a Sötét Szurdokba. Urdung szörnyei alig tudtak félreugrani a vágtató lovak elől. Őrült hangzavar verte fel a szurdok csendjét, ahogy száz torokból hangzott fel a harci kiáltás - Huj, huj! Rá-rá!

A szurdok közepe táján azonban megtorpant a csapat. A lovak két lábra ágaskodtak, semmiképp nem akartak tovább menni, így hirtelen összetorlódtak a lovasok. A hátul jövők nem tudták, mi van elől, az elsők, pedig próbáltak hátrálni. Teljes volt a zűrzavar, mígnem Csabar elkiáltotta magát - Lóról!
Lehet, hogy csapdába estek?

A szurdok közepén tüzet okádott egy hétfejű sárkány. Ettől ijedtek meg a lovak, ezért ágaskodtak két lábra. Harcban edzett lovak voltak, de ilyen hatalmas állatot még sosem láttak. A harcosok gyorsan körbefogták az idegeskedő lovakat, de ekkor meg Urdung szörnyei törtek rájuk. Mindenáron meg akarták kaparintani a lovakat, biztosan azért, hogy a szavárdok ne tudjanak elmenekülni, és a sárkány elpusztítsa őket.

Ütötték-vágták a vitézek a szörnyeket, de mind hiába. Azok csak nem akartak elfogyni. Ha levágtak egy szörnyet, mindjárt kettő lett belőle. A várnagy és a herceg hamar rájöttek, hogy így nem tudják legyőzni őket. Próbálgatták, hogyan tudnák elpusztítani ezeket a lényeket, míg végre a várnagy véletlenül úgy csapta fejbe fokosával az egyik szörnyet, hogy annak meggörbült a hajaszála. A szörny azon nyomban elpusztult. Látták már, hogy mit kell tenni.

A szörnyek már nagyon szorongatták a vitézeket, ekkor harsant fel a herceg kiáltása.
- Hé! Legények, lóóóóra!

A harcosok szinte egyszerre pattantak a nyeregbe, látszott, milyen sokat gyakorolták a visszavonulásnak ezt a módját. Úgy tettek, mintha fejvesztve menekülnének, a sok szörny meg mind utánuk tódult, azt hitték, könnyű győzelmet aratnak majd a szavárdokon. Nem vették észre, hogy ez a menekülés, csak egy jól begyakorolt harci cselekmény. Vágta közben a lovasok széthúzták soraikat, hirtelen visszafordultak a nyeregben, és a szörnyek legnagyobb csodálkozására kilőtték nyilaikat. A hatás leírhatatlan volt, a nyilak meggörbítették a szörnyek hajszálait. Az a néhány torz teremtmény, amelyiknek sikerült túlélnie a nyílzáport, nem sokat gondolkozott, egy-kettőre felvette a nyúlcipőt. Úgy elszeleltek, hogy még az ördög se tudja hová lettek.

A herceg most a sárkány felé fordult, hátha kimerült már a nagy tűzeregetésben, de nem úgy történt. Még mindig ugyanolyan dühvel fújta a tüzet, egyenesen a harcosok felé. Na, Csabar se volt rest, meglóbálta a buzogányát és jó erősen elhajította, egyenesen bele a tűz közepébe. A tűz hirtelen kialudt. Először néma csend, aztán hatalmas ordítás, bömbölés hallatszott. A buzogány lecsapta a sárkány egyik fejét. A sárkány a kezébe fogta, nézegette az elvesztett fejét és keservesen sírt, csak úgy potyogtak a könnyei.

Csabar csodálkozva nézte, még sosem látott sárkánykönnyeket, de még sárkányt se sírni. Visszadugta kardját a hüvelyébe, már azon volt, hogy levágja a sárkányt, de furcsállotta ezt az egészet, ezért odalépett a hatalmas sárkány elé és rákiáltott.

- Hé te! Mit bőgsz itt?
- Engem mindenki csak bánt... - szipogta a sárkány.
- Hát hogyne bántana, amikor halálra rémítesz mindenkit, tüzet okádsz az emberek felé, úgy akarod elveszejteni őket!
- Nem akarok rémíteni senkit, nem tehetek róla, hogy ilyen hegynyi nagyra nőttem. Tüzet meg azért okádok, mert az életben maradásomhoz mázsányi zöldfélét kell megennem, és a gyomromban keletkező gázok felbüfögnek, így amikor a gázmolekulák kiáramlanak a számon, összeütköznek a fogaimmal, és a keletkező szikra hatására meggyulladnak.
- Akkor te nem is akarattal tüzeskedsz?
- Hát persze, hogy nem.
- Nem is vagy szörnyűséges?
- Nem hát, csak mindenki azt hiszi. Én még kicsi vagyok.

Elszégyellte magát a herceg, hogy lecsapta ennek a szegény süldő sárkánynak a fejét, aki mint most kiderült, nem is annyira rossz, mint amilyennek az emberek hiszik.

- Bocsáss meg, amiért leütöttem az egyik fejedet!

A sárkány erre megint pityeregni kezdett.
- Mit fognak most mondani rólam? A nagyapámnak huszonnégy feje volt, az apámnak huszonegy, a bátyámnak tizennégy, nekem meg csak hét, azaz... most már csak hat. Brühühüüü....bruhahaaaa...
- Ne sírj, no! Mindjárt segítünk ezen.

Azzal a herceg visszaigazította a sárkány fejét a nyakára, és egy kendővel odakötözte.
- Ne mozogj! - szólt rá az izgő-mozgó sárkányra, aki a többi fejével kíváncsian kémlelte, mit csinál a lovag.

Csabar belekotort a tarisznyájába, előhúzta a griffmadártollat, végigsimított vele a sérült nyakon, és csodák-csodájára a seb úgy bezárult, mintha sosem lett volna ott.
Örült a sárkány nagyon, ölelte-csókolta volna Csabart, ha az hagyta volna, de úgy gondolta, jobb, ha tart néhány lépés távolságot a sárkánytól, mert még összeroppantja féktelen örömében.

- Megtarthatom ezt a kendőt? Olyan jól áll nekem! - billegette magát a sárkány a völgyben folyó kis patak vizének tükrében.
- Nem bánom, tartsd meg, ha akarod - nevetett a herceg. Most pedig, mondd csak, mit keresel itt a sötét szurdokban gyereklány létedre?
- Hát, már három napja, hogy megszöktem otthonról. Idejöttem meghalni, mert találkoztam egy Urdung nevű ördöggel, és ő azt mondta, hogy innen még senki nem jutott ki élve.
- Aztán miért tennél ilyet?
- Azért, mert engem senki sem szeret, mindig csak a baj van velem. Otthon is meg az iskolában is. Rossz vagyok, rosszul is tanulok, meg még szipuzni is szoktam a barátaimmal.

Na, ennek a kölyöknek jól ki kellene porolni a nadrágját - gondolta Csabar. De látta, hogy az itt nem biztos, hogy segít, elég makacsnak látszik ez a sárkánygyerek.

- Miből gondolod, hogy nem szeretnek?
- Azért, mert a bátyámnak több feje van és az iskolában is kitűnő tanuló, én meg rossz vagyok.
- Nincs semmi, amiben jobb vagy, mint a bátyád?
- Hát... talán én szebben rajzolok sárkányokat!
- Na látod, akkor nem vagy kevesebb, mint a bátyád, van valami, amiben jobb vagy nála. Igaz?
- Igaz - bólogatott a sárkánykölyök.
- Ennyi az egész?
- Nem! Dehogy! Én sose kapok sárkánypikkelyt, hogy mehessek a sárkánydiscoba.
- Hogy szoktad kérni?
- Kérni? Sehogyse szoktam, csak szólok, hogy pikkelyt, de soha nem adnak!
- Biztosan azért, mert féltenek, és nem tudják, hogy mire akarod költeni. Meg szoktad mondani, hogy hová mész és mikor érsz haza?
- Dehogy szoktam! Én már nagy vagyok!
- Nagy vagy, azt én is látom, de sok tapasztalatot kell még gyűjtened, ezért fontos a szüleidnek tudniuk, hogy hol vagy és meddig, hogyha baj ér, segíthessenek rajtad. Olyan nehezedre esne elmondani nekik, hogy hová mész és meddig leszel? Ha megmondanád, biztos vagyok benne, hogy kapnál sárkánypikkelyt.

- Gondolod? Hát, végül is nem lehet olyan szörnyű, megpróbálhatom.
- Mondd csak, mi az a szipuzás? Az valami jó dolog? - kérdezte a herceg.
- Á, dehogy! Mindig szédülök tőle, meg hányingerem is szokott lenni, utána meg még a fejem is fájni szokott.
-  Akkor miért csinálod?
- Mindenki csinálja. Hogy nézne ki, ha kilógnék a sorból? Biztos, hogy jól kiröhögnének!

A herceg kezdett mérges lenni. A beszélgetés alatt már többször gondolt rá, hogy a térdére fekteti a sárkánykölyköt, és a kardlappal jól elveri a hátsóját, de türtőztette magát. Sajnálta ezt a sárkánygyereket, aki valahogy lekeveredett a jó útról és most nem talál vissza. Szerencsére meglátott néhány partifecskét, amint őrülten kergették a bogarakat, közel egy sziklafalhoz.

- Nézd csak azokat a fecskéket! - szólt rá a sárkányra. - Mindnek ugyanaz a célja, bogarat akar fogni, de látod, mindegyik másképp csinálja. Külön pályát repülnek be, mindegyik úgy fog bogarat, ahogy tud.

Most az egyik fecske túl gyorsan kanyarodott a sziklafal felé, neki is csapódott a sziklának, és törött szárnnyal hullt alá.

- Na látod? Az egyik fecske hibázott, de a többi nem rohant utána fejjel a falnak, hanem még óvatosabb lett. Tovább vadásznak, de elkerülik a veszélyes helyet. Tanultak a másik hibájából. Érted, miről beszélek?
- Értem, értem! Ha elhozom a beteg fecskét, meggyógyítod azt is?
- Hát persze - mosolyodott el Csabar. - Hozd csak!

A sárkány elrohant, léptei alatt csak úgy döngött a föld. Hatalmas markába fogta az elalélt fecskét és futott vele vissza a lovaghoz. Az megérintette a sérült szárnyat a griffmadár tollával, és a fecske, huss, már el is repült. Ám most már ő is nagy ívben elkerülte a veszélyes sziklakiszögellést, ha a közelébe ért, mindig lelassította a röptét.

- Látod? A fecske tanult a saját hibájából, te miért ne tanulhatnál? Tudod te egyáltalán, milyen az a hely ahová készülsz?
- Nem tudom - vallotta be a sárkány.
- Csukd be a szemed! Mit látsz?
- Semmit. Csak a sötétséget.
- Na látod, ez az elmúlás. A fekete semmi. Van nekem egy barátom, egy tündér. Nagy harcot vív az életéért, mégsem jutott eszébe soha, hogy feladja a küzdelmet, pedig már a testét is elvesztette. A küzdelmet, pedig tisztelni kell, én is ezért segítek neki. Te kértél már segítséget a szüleidtől? Elmondtad nekik, hogy milyen gondok gyötörnek?

- Nem. Nem mondtam - motyogott a sárkány még mindig becsukott szemmel.
- Na látod! Másokat okolsz, közben te sem teszed meg, amit meg kellene tenned, csak vádolsz és menekülsz. Nyisd ki a szemed! Mit látsz?

A Nap éppen lepihenni készült, a lábát már eldugta a hegy mögé, de mosolygó szemei még jól látszottak a sziklák fölött.
- Káprázatos fények, festmény a táj,
vad ormok felett kékvörösre vált,
hegytető izzik rózsaszínkékben,
ágak intenek búcsút a szélben.

- Szebb ez, mint amit akkor láttál, amikor becsuktad a szemed?
- Szebb, sokkal, de sokkal szebb! - lelkendezett a sárkány.
- Akkor vigyázz rá! Mindenki csak egy életet kapott, azt óvni, védeni kell, mert utána nincs más, csak a semmi és a sötétség. Látod ott a hegyoldalban azt a nagy sziklát? Már évezredek óta ott áll. Süt rá a nap, port hord rá a szél. Nagyon szeretne már hűsölni egy kicsit a patakban, de nem teheti meg, mert élettelen. Látod a patakban azt a kavicsot? Már évszázadok óta ott fekszik a hideg vízben. Szeretne egy kicsit felmelegedni a napon, de nem teheti meg, mert nincs benne élet. Te meg a butaságoddal szomorúságot okoznál azoknak, akik szeretnek? Igyál csak egy kortyot a patakból!

A sárkány belenyalt a vízbe, aztán elhúzta a száját.

- Kicsit sós.
- Mit gondolsz miért?
- Nem tudom.
- Mert valahol egy sárkányanyuka siratja az elveszett kölykét, akit már napok óta keres a sárkányrendőrség, de sehol nem találja. Az ő könnyei folynak a patakba, attól ilyen sós. Pedig csak hét feje van annak az átkozott kölyöknek. De ez nem érdekli a sárkánymamát. Ugyanúgy szereti a hétfejű rossz gyerekét, mint a tizennégy fejű jó fiát. Tudod-e, hogy mit kell most tenned?

- Tudom. Hazamegyek... De nem fognak bántani?
- Szerintem megérdemelnéd, hogy jól kiporolják a nadrágodat, de nem hiszem, hogy megteszik. Sokkal inkább örülnek majd, hogy megkerültél.
- A kendőt vihetem magammal?
- Hát persze, neked adom emlékbe. De mondd csak, nem tudod, merre van a Pokol bejárata? Oda kell mennem, ha segíteni akarok a tündérnek.
- Gyere, megmutatom!

Azzal a sárkánylány odavezetette Csabart a hegyoldalon egy hatalmas sziklához. A herceg nekivetette vállát a kőnek, de bizony az olyan nagy volt, hogy megmozdítani sem bírta.

- Én is szeretnék segíteni a tündérnek, hogy élhessen - jelentette ki a sárkány, és egyetlen mozdulattal odébb tolta a sziklát, de úgy, hogy az belegurult a patakba.

Ezután lefutott a patakhoz, kivett belőle egy kavicsot és kitette a Napra száradni.
A herceg elégedetten mosolygott a bajusza alatt. Mégiscsak sikerült megmentenie ezt a sárkánykölyköt Urdung karmai közül.
Elbúcsúztak egymástól, de a sárkánylány előbb még megígértette Csabarral, hogy ha túléli a Poklot, mindenképpen meglátogatja az otthonában. Addig ő rajzol mindenféle sárkányt, boszorkányt, hercegnőket, hogy nézné meg azokat a herceg. Azzal a sárkánykölyök szárnyra kapott és gyorsan hazarepült, nehogy az anyukája árvizet okozzon a sok sírással.

Ejnye! Azt meg elfelejtettem mondani, hogy a sárkánykölyöknek szárnyai is voltak. Dehát úgy is tudjátok, hogy nincsen sárkány szárnyak nélkül.