Már hat hónapja tartott a sarki tél. Hat hónapja nem látták a napot, csak valami szürke fény jelezte a horizont szélén, hogy onnan fog közeledni a tavasz, ha elvonulnak végre a hóviharok és megtér szállására a dühöngő északi szél. De most még tél volt, kegyetlen, kemény, embert próbáló, olyan, amilyenre a legöregebb inúitok sem emlékeztek. Már a rövid ősz végén baljós jelek jártak. A tél beköszöntekor még úgy gondolták az eszkimó faluban, hogy ha szűkösen is, de kibírják tavaszig, amikor újra elő lehet jönni az iglukból, és űzőbe venni az ellésben elfáradt, és a szoptatástól lesoványodott nőstény nanukot, a jegesmedvét, az élelemforrást.
Egy napon, amikor a tábor elesége csak pár napra volt elegendő, a falu sámánja Angelkok összehívta az inúit férfiakat a legnagyobb jégkunyhóba, valami eddig nem ismert szertartásra, amit Takanakapszaluknak, a főistennek akartak bemutatni. Eddig a sámán egyedül tartotta a kapcsolatot Takanakapszalukkal, most azonban bevallotta, hogy nem áll vele szóba az Isten.
Összegyűltek hát az inúit vadászok prémes kabátjukban, fejükre húzott csuklyákkal, komor arccal a nagy iglu medvezsír mécsese körül. Annyi hely sem volt, hogy leüljenek, így szorosan egymás mellett állva, több sorban tömörültek Angelkok körül.
A sámán megvárta, míg az utolsó vadász eltorlaszolja maga mögött a kunyhó földhöz közeli, szűk bejáratát, amin csak hason csúszva lehetett bejönni, hátra tolja fejéről a prémes kámzsát, beáll egy másik, szőrbe bagyulált test mögé, és akkor kezdett hozzá.
- Inúitok! Tudjátok mind, hogy nehéz idők járnak ránk. Nyáron elkerültek minket a pézsmatulok csordák, hiába indultunk rénszarvasokra, a karibuk másfelé jártak, kevesebb halat fogtunk, mint más években, megfogyatkoztak a dunnakacsa csapatok, már lemmingeket fogdostunk, hogy megtölthessük a hasunkat, megettük a sarki rókát is, akármilyen undok volt az íze, és csak a tél kezdetekor ejtettünk el annyi nanukot, hogy ezek húsán és zsírján kihúzta a falu eddig. De már csak pár napra való élelmünk maradt, és a tél nem akar engedni. Megettük már a jegesmedvék varráshoz félretett inait is. Kikapartuk az utolsó forgácsot a medvezsíros bödönökből, napokig főztük a régi bekecsek bőrét, és azt rágcsáltuk, de csak nem jött el a tavasz. Valamivel ki kell engesztelnünk Takánakapszalukot, hogy ne vesszünk oda valamennyien. Azért hívtalak össze benneteket, mert a kutyák tegnap kiszemelték maguknak az áldozatot.
Csaplin vadász veres vezérkutyáját ma reggel a többi széttépte, és felfalta, csak a csontjai fehérlenek a hó alatt. Ilyent, mint tudjátok, máskor az első tavaszi hajtáskor művelnek néha a kutyák. Ismeritek a nézésüket, ahogy kiválasztanak egyet a falkából, követik mindenhová, ha szűkös az eleség. Ismeritek az áldozat viselkedését is, hiszen ő is tudja a sorsát. Behúzott farokkal jár, nem küzd meg a falatnyi bőrért, amit vetünk nekik, és várja, hogy a többi eb mikor ugrik rá. De ez csak hajtáskor természetes! Az áldozat tudja, hogy az ő élete kell ahhoz, hogy a többi kutya elérjen velünk a legelésző csordákig, és ott jól lakjanak zsákmányunk zsigereivel. De ez most történt, itt a faluban. Előkaparta kutyafalkánk hó alatti vackából a veres kutyát, rávetették magukat és széttépték.
A sámán rövid szünetet tartott, végignézett a komor, szélcserzett, lesoványodott arcokon. Mindnyájan tudták mi történt Csaplin kedvenc szánhúzójával. Szinte markolni lehetett a kunyhóban a kétségbeesést.
- Mit tanácsolsz Angelkok, mit csináljunk, mivel engeszteljük ki Takanakapszalukot? - fordult felé mindenki kérdését tolmácsolva az öreg Aplartok, aki nagy tiszteletben állt az eszkimó vadászok között.
A sámán sokáig hallgatott, belebámult a pislákoló mécses fényébe, mormogott valami érthetetlent, majd magas fejhangon, az orrán eresztve ki a dallamot, hosszú, vontatott énekbe kezdett.
A nehéz szagú férfiak meg csak álltak és figyelték üveges szemmel, redőzött homlokkal.
Angelkok egyszer csak, váratlanul, két fél hang között abbahagyta a kántálást és megrázta a fejét, mint aki mély álomból ébredt.
- Minden törvényt betartottunk a múlt éven is, mindig megtiszteltük az elejtett zsákmány lelkét, a legszebb halat, amit az őszi nagy halászatkor kifogtunk, visszaengedtük Takanakapszaluk tiszteletére a tengerbe. Egyetlen ősi törvény sértetett meg, de az többször is.
A sámán mire ideért a mondandójában, már vöröslő fejjel kiabált.
- És ez a női engedelmesség törvénye!
Az igluban álló tömeg felmorajlott. Végre találtak egy okot, egy érthető magyarázatot erre a szerencsétlenségre, ami mindnyájukat egyformán sújtotta.
Aplartok körül, amennyire a hely engedte kis sziget keletkezett. Elhúzódtak tőle, és vádló arccal néztek rá.
- A Te lányod Aplartok három kérőt utasított vissza, pedig teste már érett a nászra. A Te Szedna lányod, ahelyett, hogy gyereket szülne,- akiből jó vadász lesz, és erős karjával gondoskodik majd évek múlva a közösség élelméről,- csak üldögél a tengerparton és fésülgeti halszálkával a haját. Csak ül ott és énekel, és kevély hiúságában elutasítja a legkülönb kérőket is.
A sámán ezt úgy mondta, hogy görcsös mutató ujját végig az öreg vadászra emelve tartotta.
- Megvizsgáltam mind a 365 napot és a megelőző 365-öt is, és semmi más törvénytelent nem találtam, csak Szedna viselkedését. - mondta tovább mély meggyőződéssel Angelkok - ezért büntet minket a nagy Takanakapszaluk. Fogadd hát meg itt, nagy, erős esküvéssel, hogy a legközelebbi kérőnek odaadod Szedna kezét, akárki lesz is az, és apai hatalmaddal eléred azt, hogy Szednát elvigyék a faluból. Ez mindannyiunk közös érdeke! - fejezte be dörgedelmes mondandóját a sámán.
Aplartok döbbenten nézett a varázslóra, és hitetlenkedve az őt dühösen bámuló falubeliekre. Hitte is, nem is, hogy az éhínség oka a lánya könnyelmű viselkedése, amelyet maga is rosszallással nézett, dehát nem volt szokás errefelé, hogy férjhez kényszerítenek egy eszkimó lányt ahhoz, akit nem kedvel. Az is igaz viszont, hogy inúit lányok nem szokták kikosarazni a kérőket, hanem elmennek velük a legény házához, ott kelljen tovább etetni egy éhes szájjal többet. Aplartok véget akart vetni ennek a felé áradó ellenségeskedésnek, megköszörülte a torkát, majd így szólt:
- Az életemre és arra a 800 kilós nanukra esküszöm, aminek a húsát még ma is esszük, hogy leányomat, Szednát az első kérőnek nőül adom, és magam gondoskodom arról, hogy a férjével kajakba szálljon! Ezt fogadom itt előttetek nagy, erős esküvéssel.
A gyűlésnek vége lett, egy rúddal kitaszigálták a betapasztott bejáratot, amit már teljesen eltorlaszolt a kint tomboló hóvihar. Az eszkimók belefeküdtek a metsző szélbe és szaporán elindultak a saját jégkunyhóik felé.
Aplartok is hazaért. Ebben a kunyhóban is jegesmedvezsír mécses pislákolt és adott annyi fényt, hogy a testek körvonalai tisztán kirajzolódtak, de egymás arcvonásait csak homályosan látták.
A bejárat visszatapasztása után Aplartok lerázta rókaprémmel szegélyezett medvebőr kabátját, és leült a rénszarvasbőrökkel és medvebundákkal leteregetett magaslatra, amely fekhely, és ülőalkalmatosság is volt egyben, és amelyet ugyancsak jégtömbökből építettek, mint az egész házat.
Szedna vele szemben ült hímzett szarvasbőr ruhájában, kibontott hajjal és kérdőn nézett rá.
- Mi történt a gyűlésen apám? - hangjában őszinte kíváncsiság volt.
Aplartok jól megnézte a lányát. Valóban Szedna volt a legszebb a falu lányai közül. Kicsit magasabb társainál, sudár, karcsú alakja arányos, vonásai szabályosak, fogai épek, szeme, mint az ég tavasszal, de a legszebb a hollófekete, erős szálú haja volt, amit hol két varkocsba fonva hordott, hol egy halfésűvel sisakszerűen feltűzve viselt. Nem volt már kislány. Két éve, hogy testében kibomlott az élet, de férfit eddig még nem kívánt meg. Tényleg itt az ideje, hogy férjhez menjen, gondolta Aplartok, és elmesélte lányának a gyűlésen történteket.
Szedna figyelmesen hallgatta az apját, aki szó szerint adta vissza a tanács döntéseit és a saját esküvését.
- Ha így kell lennie, hát elmegyek az első inúit vadásszal, aki nőül kér! - mondta lehajtott fejjel, és ismét kezébe vette a hímezni való bőringet.
Másnapra elállt a vihar, jelentősen csökkent a hideg is. A falu vadászai befogták a legerősebb kutyákat és elindultak a hómezőkön dél felé. Az első falka fél nap múlva vissza is tért egy pézsmatulokkal, ami azt jelentette, hogy megmenekültek az éhhaláltól. Később a többi szán is zsákmánnyal érkezett vissza, és így már annyi élelmet szereztek, hogy bizonyossá vált az, hogy kihúzzál tavaszig.
Még néhány hóförgeteg meglátogatta a falut, de már visszavonhatatlanul vége volt a télnek. Itt-ott már meg-megcsillant a tengerből is valami mélykék a leszakadozó jégtáblák között, a napfény megcirógatta a havas tájat és érintésére összetöppedt a hó, szétrepedezett a jég.
Szedna ismét kiülhetett a tenger szegélyére és fésülgethette világszép, ébenfekete haját, és már alig várta, hogy megfürödjön a kristálytiszta vízben, lemossa testéről a fél éve rákent medvehájat és újra tiszta, jó szagú legyen.
Egy napon a keleti szoros felől kétszemélyes, karcsú kajakot láttak közeledni, benne elől egy vadász evezett. Az egész falu kisereglett az idegen fogadására a partra. Mesteri kajak volt, áramvonalas, halcsontból készült. A vázat szépen kidolgozott állati bőrök fedték, művészien eltakarva a csónak tömítőanyagát, a halzsírt és a faggyút. Az idegen vadász kihúzta a partra a kajakot. Magas, szép szál dalia volt, nemes prémekből készült a kabátja, egész rókagereznák csüggtek róla díszítésül. Kámzsája is vagyonokat érő rókatrófeával díszített volt, mélyen a vadász arcába húzva, úgy, hogy nem láthatták a vonásait. Kezén egyujjas bőrkesztyű feszült.
- Aplartokot keresem! - mondta a körbeállóknak, akik utat engedtek a közben odaérkező öreg vadásznak.
- Én vagyok Aplartok, mi járatban vagy nálunk idegen vadász?
- Szednáért jöttem, feleségül kérem a világszép, hollófekete hajú lányodat! - így a dalia.
Aplartok magán érezte a falu egész seregletének szemét, ezek a pillantások belefúródtak a hátába, és úgy döfték, mint jó vadász a dárdát.
Közben megérkezett a sámán is, hogy üdvözölje az idegent, aki ekkor visszaballagott a kajakhoz. A hátsó ülés beszállási nyílását eltakaró bőrt félrehajtotta, onnan két, inakkal összeöltött bőrmálhát húzott elő, és a súlyos terhet, mint a pelyhet odatette Angelkok, a sámán és Aplartok, reménybeli apósa lába elé. A csomagokban igazi kincsek voltak. Tűzszerszámok, fűszerek, kések, dárdahegyek, horgok, fonalak, csapdák, cukor, tea, finom tűk és szárított, füstölt nyúl- és szárnyas hús.
A falusiak lelkesen kiabáltak egy-egy csomag kibontásakor. Erre a kiabálásra került elő Szedna, aki azonnal megérezte, hogy érte jöttek.
Aplartok rászólt a lányára.
- Ez az idegen dalia eljött érted, feleségül kért, és fejedelmi ajándékot hozott. Menj és üdvözöld Őt illő módon! - nógatta a mellette álló kibontott hajú lányát.
Szedna nem mert ellenkezni, megindult a vadász felé, hogy a helyi szokásoknak megfelelően összeértesse vele az orrát. A dalia azonban megfogta a vállát, nem engedte közel az arcához, így még a szagát sem tudta megízlelni, pedig az orrok összedörzsölésének ez volt a legfőbb célja. Szednában valami jeges ellenszenv alakult ki a gazdag kérő iránt.
- Búcsúzz el apádtól és a népedtől feketehajú lány, és szállj be a kenumba, hogy még fényes nappal elindulhassunk az én hazám felé.
Szedna odavetette magát az apja lábai elé.
- Ne kényszeríts el vele apám, irtózom ettől a vadásztól, idegen a szaga, félek a hatalmas erejétől, az ismeretlen falujától, kérlek, hadd maradjak itt veled!
Aplartok emlékezett az esküjére. Ellökte a térdét átölelő lányát, és az egyik asszonyt szalajtotta a sátrába, hogy készítse össze Szedna ruháit. Az asszony hamarost meg is érkezett egy sebtében összekötött batyuval. Az idegen felállította a síró Szednát és letámogatta a kajakig. Besegítette a hátsó helyre, rágombolta a beszállónyílást lefedő bőröket, kezébe adta az egyik kéttollú evezőlapátot, ellökte a kajakot a parttól, búcsút intett a sokaságnak és elindult gyors csapásokkal kelet felé, ahonnan érkezett. Aplartok felment a dombra és addig nézte a távolodó kis fekete pontot, amíg eltűnt a messzi földszoros takarásában.
Két napon és két éjszakán keresztül eveztek, és Szedna már azt hitte, leszakad a karja, de a vadász nem állt meg pihenni.
- Lassan odaérünk a szállásomra. - mondta, ha Szedna megkérdezte, meddig tart még az útjuk.
A harmadik napon a távolban feltűnt egy magas, kopár, szélfútta szirt, amelyik egymagában állt a tengeren.
- Ott lakom én, és mostantól neked is ez a szikla lesz az otthonod! - fordult hátra a vadász.
Szedna szíve elszorult. Hiába keresett sátrakat, vagy kunyhókat a szirt tetején, vagy a tövében, hiába nézte nem siet-e üdvözlésükre fürge kajak, semmi életjelet nem látott. A szürke szikla elhagyott volt és magányos.
A vadász ráparancsolt, hogy szálljon ki a parti, hegyes, apró kagylókkal tarkított éles kövekre, majd átfogta a lány derekát és felrepült vele a szikla tetejére, és ott ledobta.
Szedna elvesztette az eszméletét az ütődéstől és a meglepetéstől, és amikor feléledt egy 3 iglu kiterjedésű szirttetőn találta magát, alant, körbe a mélységben ott háborgott a tenger. Sehol egy emberi lélek, sehol egy elérhető szárazföld. A vadász a parton a kajaknál, kivette éppen a lány hazai csomagját. Látta, amint összetöri az evezőket, majd a csónakot ellöki a parttól, és a pompás ladik messze kiúszik a nyílt vízre. Szedna szívét jeges félelem szorongatta. Hova került? Ki a titokzatos idegen? Miért tüntette el az egyetlen eszközt, ami összekötheti őket a szárazfölddel? Szeméből patakzottak a könnyek, és ezen a könnyfüggönyön keresztül látta, hogy egyszer csak mellette terem a férje. Kigombolja drága kabátját, aminek két ujjába belekap a szél, lerántja a testéről és elröpíti messze a habokba. Ahogy a szőrmékkel díszített pompás kabát lerepült, a férfitest helyett előbukkant egy nagy, fekete madár tollazata. Szedna egy gonosz, öreg, zsíros tollú, fekete varjút látott maga előtt. A kabáttal együtt a vadász hangja is tovaszállt, és a nagy madár kárörvendően, recsegő hangon felnevetett. KÁRRR, KÁRRR, KÁRRR
A hatalmas madár két szárnyának evezőtollaival durván kioldozta Szedna hímzett ingjén az összetartó zsinórt, lemeztelenítette a lányt, a fekete, erős tollak ráborultak, és odaszögezték a kemény sziklához. Este a varjú elrepült, és Szedna ott maradt a szélfútta szirttetőn, sajgó testtel és összetört lélekkel. Otthoni ruháiból csinált magának vackot, derekát törte a szikla, haját összegubancolta a szél. Fázott, félt és sírt, és apja után kiáltozott, és ez így ment heteken keresztül.
A férje időnként megjelent, a fekete tollak ilyenkor ráborultak. Nem lehetett tudni mikor jön, merre jár. A varjú csak nyers halat hozott sárga csőrében, ledobta asszonya elé, azzal verte el mohón az éhét. Megpróbált a csontokból fésűt csinálni, de azok beletörtek erős, összegubancolódott hajába. A szirt teljesen élettelen volt. Nem nőttek rajta zuzmók se, nem rakott fészket rajta semmilyen madár. Szedna csak sírt, jajveszékelt, hívta az apját, könyörgött a napnak, a holdnak, a szélnek, hogy szabadítsák meg, de nem történt semmi.
Az északi szél azonban, aki váltotta a keletit, és először hallotta a lány megindító hangját, megsajnálta, és elvitte panaszos sírását Aplartok fülébe, aki a parton állt és a lányára gondolt, akit már 3 hónapja elvitt az idegen vadász.
Aplartok atyai szíve a hang hallatán megenyhült, mardosta eddig is a kétség, vajon mi lehet az ő világszép lányával. Összecsomagolt hát a kajakjába mindent, ami a nagy útra kell és korán reggel elindult megkeresni Szednát. Már ősz volt, de még járhatók voltak a vizek, csak itt-ott úszkált rajtuk jégtábla. Vihartól már kellett tartani, de bízott a jó szerencséjében. Aplartok evezett kelet felé, amerre eltűnni látta az idegen pompás csónakját. Evezett, evezett napokon keresztül, csak éjszakára kötött ki megpihentetni öreg tagjait. Sehol nem látott sem tüzet, sem sátrat és már vissza akart fordulni, amikor megint a fülébe csapta a szél lánya keserves sírását. Messze, a horizont szélén egy magas kőszirtet látott kiemelkedni a tengerből, és mintha a könyörgést is abból az irányból hallotta volna. Elhatározta, hogy másnap elevez a szirtig, és ha ott sem találja meg a lányát, visszafordul.
Az idő hidegebbre fordult, és Szedna reggel felvette elgémberedett tagjaira az addig derékaljként szolgáló téli szőrmekabátját, ebben ült összekuporodva a sziklatetőn és fürkészte a tengert. Minden áldott nap kémlelte a vizet, de az csak a durva tollú, varjú-urát hozta, akitől rettegett. Ezen a reggelen azonban mintha nyugat felől egy csónakot látott volna közeledni. Szívébe beköltözött a remény. Felállt, levette kabátját, azzal integetett, kiabált kezéből tölcsért formálva a kajak felé.
Aplartok is észrevette az integető alakot a szirt meredélyén, felállt a lélekvesztőben evező-lapátját lengetve. Szednának majd elállt a lélegzete, amikor felismerte az apját. Több hónapos raboskodása alatt egyszer sem mert lemászni a szirttetőről, félt a mélységtől és félt a varjú haragjától. Apját meglátva elhatározta, hogy lemászik a meredek sziklán. Lába kereste az éles kiszögeléseket, körmeit belevájta a repedésekbe, meg-megcsúszott, lehorzsolta a bőrét, felsebezte a testét, elszaggatta a ruháját, de épségben leért a vízhez.
Aplartok ekkor érkezett meg. Alig ismert a lányára. Szedna lefogyott, arca sebes, vörös, cserzett volt a széltől, szemei beesettek, büszke tartása görnyedté vált és az a gyönyörű haja összegubancoltan, csomókban borította a fejét. Betámogatta a kajakba, mondván majd ott elmeséli mi is történt vele, csak már hagyják maguk mögött ezt az átkozott helyet, és Szedna mesélt.
Már délután volt, amikor a lány, aki egyre tekingetett vissza börtöne felé, észrevett egy gyorsan közeledő, fekete golyót a horizonton.
- Jajj apám! Jön mögöttünk a férjem! - sikoltotta kétségbeesetten - Vissza akar vinni, de kérlek, ne engedd!
Aplartok megfordult és látta, amint a szédítő magasságból lecsap rájuk a nagy fekete varjú. Felemelte evezőlapátját, a madárra sújtott, de elvétette.
A varjú recsegve, gúnyosan felnevetett.
- Itt pusztultok el mind a ketten! - károgta, és szárnyával rácsapott a habokra.
Az Északi-tenger azonnal tajtékossá vált. Egyre nagyobb hullámok kavarogtak és dobálták kedvük szerint a törékeny, szelíd vizekre tervezett kajakot. Aplartok szívét elöntötte a félelem.
A gonosz madár ott kerengett fölöttük és egyre csak nevetett.
- KÁRR, KÁRR, KÁRR vár már rátok a halál.
Aplartok eszét vesztve a rémülettől, hátranyúlt a kajakban és egy erős mozdulattal beletaszította lányát a jeges vízbe.
- Itt az imádott asszonyod, vidd! - ordította túl az üvöltő szelet, - csak engem ne veszejts el.
Szedna testét görcsbe rándította a metsző hideg. A jeges víz bekúszott a kabátja alá, nehéz lett a bőr, mint a vas és húzta volna lefelé. Annyi ereje maradt csak, hogy belekapaszkodjon a csónak oldalába.
- Ments meg édesapám! - lehelte.
Aplartok felnézett a bömbölő, felkorbácsolt hullámok közül a hatalmas varjúra, aki felettük körözött és egyre csak gonosz nevetéssel ezt ismételgette: KÁRR, KÁRR, KÁRR vár már rátok a halál.
- Ragadd már magadhoz a lányt, itt van, a tied! - üvöltötte, és az éles evezővel verni kezdte Szedna kajak oldalába kapaszkodó ujjait. A fagyos ujjak az ütésekre egyenként letörtek. A lány szederjes ajka egyre csak Aplartok nevét formázta, nem is érezte már a fájdalmat. A hullámok elsodorták a kajaktól a lány letört ujjait, és egy örvény lerántotta mind a tízet a tengerfenékre.
Szedna már csak csonka karjain, behajlított könyökén lógott a toronymagas hullámokon ugráló, hánykolódó csónakon. Az eszét vesztett apa pedig már ezeket a jéggé fagyott, csonttá keményedett karokat csépelte. Előbb Szedna jobb karja vált el a törzsétől és lebegett az ón színű víz mélyére, majd újabb ütések után, a ballal együtt a lány teste is alámerült. Szedna tágra nyitott szemmel, karok nélkül zuhant alá a hideg, szürke sziklákra.
Takanakapszaluk, a főisten látta a lány szenvedését, és méltó képpen kárpótolni akarta érte. Amint csonka teste a tengerfenékre ért, nyomban kinevezte a vizek istennőjének. Értésére adta, hogy azt tesz letörött kezeivel, és ujjaival amit akar, és amit akar, az úgy lesz. Szedna szíve megfagyott a jeges vízben, már nem érezte magát inúitnak. Nem akart többé visszatérni a népéhez. Emlékezett rá, hogy az éhinség volt az oka a tragédiájának. Ezért leszakadt ujjaiból megteremtette a fókákat és a rozmárokat. Jó kövérre, zsírosra teremtette őket, hogy legyen az inúitoknak könnyen megszerezhető, bőséges eleségük. Letörött karjaiból óriási állatokat akart formálni. Ezekből teremtette a bálnákat, hogy az embereknek sok húsuk és zsírjuk legyen.
A furcsa teremtmények ma is ott úszkálnak mellette a tengerek vizein, és Szedna csak akkor engedi el őket, ha egy bátor inúit vadász lemerül hozzá a homályos mélységbe és kifésüli gyönyörű haját, amire Ő karok nélkül nem képes.
Az eszkimók nagyon félnek Szedna haragjától, aki parancsol a vizeknek és az állatoknak. Minden zsákmány elejtése után a vadász ma is vizet löttyint az állat szájába, ezzel köszönve meg Szedna istennőnek az adományt.