-Bajusza volt.
-Bajusza?
-Az.
-Nagy?
-A füléig ért, ha megpödörítette.
A fiú úgy hazudott, mint senki más a faluban. Megtanulta rég, hogy a szegény embernek semmije sincs, csak becsülete, márpedig ő nem akart szegényember lenni. Akart vagy nem akart, az volt. Néha kérdőre is vonta a Jóistent, miért nem teremtette Őt is tehénnek. Azok, ha megéheznek, legelőt akárhol találnak. Nem úgy a fiú. 50 tallért ért a kis kegyes hazugság most is. Megérdemli. Jutott már neki botból meg „jó” szóból is a „lábakélt” dolgokért, de csak ritkán, mert olyan ügyes volt, hogy kilopta a tyúk alól a tojást mire az állat észrevette.A csendőrök - befejezve a kérdezősködést – megindultak hazafele az országúton és mikor elég messze jártak már, Jancsi is előbújhatott a földbe ásott menedékből. A vézna ifjú csontos arcán még legénybajusz nyoma sem látszott. Sokadszor védi már meg tolvaj testvérét a hazug fiú, mert emez valamivel ügyetlenebb. Enni akkor is csak kell valamit, és ha a Jónásék tanyájáról elveszett egy-két liba meg a legszebb hízó, hát abban csakis egy nagy bajuszú ember keze lehet. Ha a hazug Miska jól látta. Már pedig jól látta, mert 12 évesen az ember szeme még annyira jó, hogy olyat is meglát, amit nem kéne.Mikor lecsendesült a környék, leültek és hozzá láttak a vacsora készítéshez. Sült a nyárson a 30 pengős vacsora. Ilyen jó illat régen járta már át a kis elhagyatott tanyát. Pedig jól teszik a falak, ha mélyen magukba szívják az udvaron terjengő csodaszagokat, mert ritka az ilyen jó fogás. A két 10 pengős lúd még várt a sorára nyak biggyesztve. Miután a korgó gyomrok elhallgattak, a szájakból indultak meg az öreges szavak.
- Osztán mit hallottál Miska, amit olyan sürgős volt elmondani?
- Ha csak hallottam volna – sóhajtotta, azzal a biztos tudattal, hogy az életben nem csalódhat már jobban – a saját két szememmel láttam.
- No.
- Emlékszel-e Jancsi a szép farkú pávára a Gyergyóiék szeme fényére, aminek csodájára jártak az emberek, mer’ a megye túlsó határán se láttak ilyen szépet.
- Hogyne.
- Hogy hozta a Gyergyó-kocsmának a hasznot, aki eljött pávanézőbe a hosszú úton igen megszomjazott. Megunhatta eztet az irigy Szarka Pista báttya.
- Mer’?
- Déltájt láttam a jegenyés határba kezelni az öreget meg a kis köbcös csendőrt. Volt nála egy zsák is. 120 pengőért adta oda Pista bá’-nak.
- 120? Tyűű!
- Mi vót a’?
- Én is kíváncsi természet vagyok, ha délig ott pihentem az árok füvébe a bokor alatt, egy kicsit még csak kibírok - gondoltam. Nem is kellett sokáig várni. Hangos állat a páva.
Ez a kettő annyit tapasztalt már, hogy régen elég is lett volna a rosszból. A világban tán addig bíztak, míg rá nem születtek. Apátlan, anyátlan maradtak, amint ráéreztek, hogy a vének magukat is keservesen tartják el. Megszöktek. Kitől láthatnának becsületet? Tán a rend őreitől, de jobb, ha azokat se nézegetik sokáig.Különös, hogy a becsület mégis ösztönös az embernél. Ételt lopni, ha muszáj, az még belefér a becsület rugalmas határú, tág fogalmába, na de lopni irigységből?! A két remete azon az estén elhatározta bepótolja falucskájuk egyetlen hiányát és igazságot tesz. A terv már mindkét koravén kobakban megszületett a csillagok alatt, de a beteljesülést csak a kelő nap hozta meg. Szerencsére nagy köd volt azon a reggelen. Köpenyként borul a lopakodókra. Közel egy órát gyalogoltak a Szarka-tanyáig, de fáradtságukat az izgalom nyomta el.Pista’bá olyan fukar volt, hogy senkivel se lett volna képes megosztani azt, amije van. Egyedül élt a rozoga tanyavilágban, palotának látszó épületben. A fiúk pontosan tudták, hogy a lusta Pistát reggel kell meglepniük, mert sose kel korán. Nem volt Ő egy, a szántóföldek hajnali doktoraival, a kapáló parasztokkal. Kutyája csak egy volt, de az olyan kóborló lelkek, mint ez a kettő hamar közös hangot találnak az állatokkal. Besettenkedtek a tornácon át a kis ablakig. Nyáron mindig nyitva volt a nagy hőség miatt. Beugrottak és az igazságérzet minden hajtóerejét összeszedve összekötötték a dagadt kezeket a vaskos lábakkal, és a mindig máséra éhes száj is kapott egy rongyzsebkendőt tömítésként. Úgy pizsamástul kapták a vállukra a nehéz terhet, és megindultak vele az udvarra. Hamar meglett a szépséges páva is. Egy nagyobb ketrecben díszelgett újdonsült gazdájának benn a lóistállóban, a szalmabála mögött, alaposan elrejtve a kíváncsi szemek elől. Jancsi kikapta onnan béklyót kötött a lábára és a hóna alá vette, a szegény gazdag ember meg bekerült a helyére. Szerda volt, piacnap épp elég néző lesz a cirkuszhoz - gondolták és elindultak a zsákmányokkal a központba. Olyan gyorsan csináltak mindent, hogy a Nap még mindig csak álmatagon nyújtózkodott, de nem jelentette be, hogy elkezdődött egy újabb dolgos 24 óra. Az utcákon embert még nem lehetett látni, így a hozott lepedővel, kérdezés nélkül le tudták teríteni a kiállított tolvajt, és a rácshoz kötni a madár lábát. Miska szaladt a kis köpcös csendőrért. Azt mondta neki, eszébe jutott már, hogy hogy nézett ki a Jónásék rablója, sőt el is fogta és most a főtéren vigyáz rá a testvére. A szélhámos rendőr futva tette meg az utat - közben azon gondolkodott miféle kitüntetés fogja ezután a mellét díszíteni. Odaérve meglepetten látta, hogy a fogolyra vigyázó Jancsi helyett egy titokzatos ajándék várta és útközben Miska is lemaradozott, így nem volt kitől kérdeznie.Óvatosan felhúzta a leplet és a bűntársát találta alatta. Éktelen vitába kezdtek. Egyik gyanúsította a másikat, hogy miért nem maradt az üzlet kettejük között. Ekkorra azonban kiért a vásározók hada. Ki a ricsajra jött, ki pedig kofálkodni, de az biztos, hogy hamar végig futott a településen a csodapáva esete, aki nemcsak hazatért a rablójával és tettestársával együtt, de még szóra is bírta őket kérdezés nélkül. A bűnösök mentvén a bőrüket mindent elmondtak önként, persze mindkét történetben a másik volt a hibás. Végre odaért Gyergyói Jóska is. Olyan örömet régen lehetett ember szemébe látni, mint a díszmadár gazdájáéban akkor. Percek alatt kiderült az emberrablók kiléte is az irigy Pista panaszkodó szavaiból.
Másnap a megbecsületlen, becsületes ifjak épp a két liba elfogyasztására készültek nagy büszkén, mikor az udvaruk felé idegen kocsik hajtottak. Gyergyóiék voltak azok jó barátjukkal Jónásékkal meg pár malaccal, csirkével. Hálából hozták, hogy nem fenyegeti a falu népét többet a korruptságból fakadó tolvajlás. A bűnösök börtönben ülnek-mesélték és Jónás gazda kacsintva mondta, hogy rég tudta ki a malactolvaj, de nem sajnálta az éhezőktől. Ezek után a faluban igen megbecsülték a fiúkat, hamar kaptak munkát is, mert magukra maradt sorsukban kénytelenek voltak mindenféle mesterséget megtanulni. Mindenhez értettek egy kicsit, így sose szorultak rá többet a lopásra. A dőlöngélő tanyát is kicsinosították néhány év alatt és jól is tették, mert a kis Jónás Ilka meg a Gyergyó Erzsi igen nagyot mosolyog, ha meglátja a munkás legényeket.