A Sors egész életében azon dolgozott, hogy felállítsa azt az adag jót és azt az adag rosszat, amelyet megfelelő arányban adva az embereknek boldogok lesznek, csakhogy ez sehogyan sem sikerült neki.
Volt olyan ember, akinek egy kis rosszat adott és onnantól fogva elég volt, ha bal lábbal kelt fel és máris összeomlott tőle vagy egy tányértörésbe is belerokkant; ebből a Sors arra a következtetésre jutott, hogy a rosszal óvatosan kell bánni. Volt olyan ember is, aki sok pénzt nyert a szerencsejátékon, de emiatt hatalmas zsarnok lett belőle. A Sors ekkor úgy gondolta: túl sok, vagy csak jót adni az embereknek nem megfelelő, kell rossz is. Volt olyan asszony is, akinek az életbe lassan csepegtette a rosszat, s a végén már annyi veszteséget és fájdalmat kevert, amennyi csak belefért. Az asszony mégis tudott örülni a felkelő nap első sugarának, a mezei virágok illatának, lelkét nem törte meg a sok rossz; ettől meg a Sors végképp összezavarodott. Néhány embernek pont annyi rosszat adott, mint jót azok általában unatkoztak az életben. Így hát ez sem lehetett megoldás.
A Sors viszont fáradhatatlanul dolgozott, miden álma az volt, hogy egységesen boldoggá tegye az emberiséget. Következetesen listát vezetett arról, kivel mi történt és rendszeresen ellenőriztette inasával, hogy melyik embernek tört meg a lelke. Tudniillik, amelyiknek egyszer megtört, azzal már bármi történhetett, mindegy volt neki. Azokkal a Sors nem is kísérletezett tovább.
Inasának, a Reménynek volt a feladata tehát, hogy megállapítsa melyik embernek romlott meg a lelke és melyiknek nem, s azokat, akiknek már megtört, húzza ki a listáról. A Remény minden reggel felkelt, elment a Sorshoz és magához vette aznapi listáját.
A Sors nagyon nagy úr volt és a Remény iszonyúan rettegett tőle. A legkisebb hibáért is súlyos árat kellett fizetnie. Ráadásul, ha valami nem úgy sikerült, ahogy azt a Sors elvárta még több rosszat adott az embereknek. Így hát a Remény rettegésben élt a Sors szolgájaként, biztatva az embereket a kitartásra. Egy derűs délelőtti napon szokásos feladatát végezte. Épp egy kislányhoz tért vissza, aki most vesztette el szüleit és sokat sírt.
A kislány a tragédia első napjaiban nem is evett, nagymamája attól félt, hogy nem lesz ereje feldolgozni édesanyja és édesapja hiányát. A kislány más rokona nem lévén a nagymamájánál lakott, s az öregasszony minden tőle telhetőt megtett, hogy a kislánynak mindene meglegyen. A Remény annyira szívén viselte a gyermek életét, hogy napjában többször is elment hozzá, folyton a gyermek elé tette varázstükrét és nézegette, attól félve, hogy bizony törött lelkét látja egyszer benne. A Remény régről fogva ismerte a családot. Szegény család voltak, sokszor kenyérre is alig jutott nekik, a Sors nem kímélte őket. De a Remény emlékezett rá, hogy a kislány édesanyja milyen kitartó, bátor nő volt, s tudta, hogy ilyennek kell legyen gyermeke is.
Ezen a napon aztán a kislányt igazán rossz kedvében találta. Térült fordult és egy csokor virággal tért vissza a gyermekhez. A lányka boldogan nézte a piros virágokat és elmosolygott rajtuk.
- Ezt miért kapom? - kérdezte barna óriás szemeit a Reményre függesztve.
- Azért kedves Lili, mert édesanyád is, mint te, imádta a pipacsot. És mert a fájdalomra a mosoly a leghatékonyabb gyógyír. - simogatta meg a kislány hosszú, aranybarna fürtjeit.
Lili eltűnődött azon, amit a Remény mondott, hozzábújt és így aludt el, karjaiban. Így gyógyulgatott, gyógyítgatta őt a Remény, mely egy pillanatra sem hagyta magára. A Sors észrevette, hogy a Remény ezzel a kislánnyal többet foglalkozik, mint bárkivel, de nem igen izgatta a dolog.
Ahogy teltek a hetek Lili és a Remény barátsága egyre csak erősödött. A Remény minden nap meglátogatta a gyermeket, sokszor úgy, hogy az észre sem vette, csak egy villanást látott, ahogy az elé tartott varázstükörbe pillantott. Minden este, amikor a Remény hazatért, megnézte a tükörben, kinek a lelke tört meg és kinek nem. Sajnos mindig elég sokuknak, de Lilié még mindig ép volt.
Aztán, ahogy telt az idő, a Remény egyre rosszabb szemmel nézte a Sors munkáját, nem tetszett neki, ahogy kísérletezget az emberek akaraterejével, kitartásával. Egyszer aztán egy igazán becsületes ember megtört lelkét látva a Remény nem bírt tovább hallgatni. Eltervezte, hogy reggel mihelyst felkel, elmegy a Sorshoz és elmondja neki véleményét.
- Jó Uram! - szólt a Sorshoz. - Mindig jó voltál hozzám, s én hűen szolgáltalak, de úgy érezem, nem járunk helyes úton.
- Miket beszélsz? - gerjedt haragra a hatalmas uralkodó.
- Az embereknek lépten-nyomon törik bele a lelkük a kísérleteidbe. Nem marad ép lelkű ember a földön, ha ezt így folytatod.
Ezekre a szavakra aztán a Sors annyira felhergelte magát, hogy még a szeme is villámokat szórt.
- Ha így gondolod, te áruló, akkor add ide a lélek tükrét és ne is lássalak többé!
- Nem, nem adom oda! - szólt remegő hangon az inas, azzal a földhöz vágta a tükröt, ami ezer darabra tört.
Na, a Sorsnak sem kellett több, bosszúra szomjazott. Eszébe jutott a kislány, s rögtön intézkedett. Száműzte a Reményt a földi halandók közé és elővette Lili sorsfonalát...
A Reménynek rögvest gyanús lett, hogy a száműzetés ilyen vétekre igen gyér büntetés, s hamar rájött, hogy a Sors kileshette a kislánnyal töltött időket. Felkerekedett hát, de fiatal fiú képében dobta a Sors a földre, s csak napokkal később ért el a kislányhoz. A házuknál viszont nemhogy senkit sem talált, még a házat sem. A szomszédoktól tudakolta ki, hogy pár nappal ezelőtt villám csapott a házba, ami porig égette. Így a kislányt intézetbe, a nagymamát meg otthonba vitték. A Remény fáradt volt és éhes, a hosszú gyalogúttól hólyagos lábbakkal folytatta útját. Újabb hetébe tellett, mire eljutott a kislányhoz. Lili meg így fiú képében meg sem ismerte. S ha megismerte volna, aligha érdekli. Csak bámult üres tekintettel kifelé a vasrácsos ablakon. A Remény zokogva borult a kislányra, s próbálta vigasztalni. Ahogy ölelgette, Lili lassan magához tért, s újra élet gyúlt a szemében, aztán ölelték, csókolták egymást, ahol érték. Mikor a kislány megtudta mi történt, így szólt a fiúhoz:
- Figyelj rám, kedves Remény! Nekem olyan sokat segítettél, amikor a Sors elvette tőlem a szüleimet. Nem tudom mi lett volna, ha te nem vagy velem. Nem haragszok rád, nem te tehetsz arról, ami történt, s talán megoldás is van.
- Nincs. A Sors igen szeszélyes nagyúr. Talán csak akkor bocsátana meg, ha visszakapná a tükrét.
- Tükör nélkül nem tudod megállapítani kinek a lelke tört meg és kinek nem?
- Még sosem próbáltam. Esténként a tükörbe nézve láttam magam előtt az emberek arcát, szemét, s abból láttam, kinek hogy van a lelke. De most már nincs tükör - sírta el magát újra a fiú.
- Próbáld meg tükör nélkül - tanácsolta Lili.
- Á, azt nem lehet. Biztosan fájna neked.
- Miből gondolod? - ámult el a gyermek.
- Tudod, az emberek még a saját maguk lelke mélyére is félnek lenézni, annyira fájdalmas - gondolom.
- Igen, mert az igazság néha nagyon tud fájni, és minden ember a maga lelke mélyén őrzi a teljes igazságot önmagáról. De azt mondom neked, kedves Remény, azért próbáld meg.
A Remény bátorságot vett magán és belenézett Lili meleg, barna szemeibe, s olyan csoda fogadta, amelyet álmában sem képzelt. A lelke tele volt erővel, szeretettel, vidámsággal, s ugyan volt benne egy parányi űr is, de az már egyre zsugorodott, forrt össze.
- Na, mit látsz? - kérdezte mosolyogva, zavartan a gyerek, mert fura érzése támadt. Úgy érezte, hogy a Remény egyenesen a lelkébe lát.
Az nem szólt semmit, nevetve megölelgette Lilit és a Sorstól kapott lista szerint végiglátogatta az embereket. Aztán egyenesen a Sorshoz indult. A Nagyúr meglepődött, nem hitte, hogy halandóként a Remény képes eljutni a birodalmába, ezért szólni engedte.
- Uram! A lélek tükre eltörött, ez igaz. De egy csodás felfedezésre tettem szert. Ha belenézel az emberek szemébe, ha csak pár pillanatra is belemélyedsz, mindent megláthatsz, ami bennük lakozik. Sokkal többet látni, így mint a tükörrel. Alapjaiban változtatja meg az emberekről alkotott eszméinket. A Sors persze először, nem hitte a Remény szavait, biztos volt benne valamiféle csapdával hozakodott elő. Aztán a Remény rábeszélésére elment ő is Lilihez, hogy a szemébe nézzen.
Lelkébe mélyedve aztán rádöbbent, hogy az ember sokkal több, mint az életet alakító jó és rossz keveredései. Rájött, hogy minden ember lelke különböző ezért minden ember másképp éli meg ugyanazt a rosszat és ugyanazt a jót. Rádöbbent, hogy az ember magában hordozza a különbözőséget és nem a sorsában; azt minden ember saját egyénisége alakítja.
A Sors miután rájött e titokra, elment testvéréhez a Véletlenhez és rábízta az összes jót és rosszat, ami csak a birtokában volt, hogy kedvére szórja az embereknek. Lilinek és a nagymamájának is jóra fordult az élete. Kevéssel később elterjedt a hír, hogy a Remény egy földi halandót vett feleségül, akit az emberek azóta csak Szerencsének hívnak.
A Sors pedig attól a naptól fogva nem tett mást, minthogy minden embernek lehetőséget adott arra, hogy az őt ért jót és rosszat elfogadja vagy visszautasítsa, s válasszon mindazon életutak közül, melyet a Véletlen felkínál neki. Így lett hát minden ember saját életének kovácsa, s így derült ki, hogy a szem a lélek tükre.