Sok ember foglalkozik a világ megismerésével. A világ több aspektusból épül fel. De sajnos az egyik - a legfontosabb talán - elveszni látszik a mai felgyorsult, elkorcsosult világban; a lelkünk.
Nem csupán matériumok vagyunk. Mi elsősorban lelkek vagyunk, élő, lüktető, megfoghatatlan mégis a legvalóságosabb! Ahhoz, hogy ezen a Föld nevű bolygón létezni tudjunk, kell a test.
De sajnos úgy látszik, hogy ez a test belső valóságunkat nyomja el. Hétköznapok, gondok fojtják meg. Pedig, ha figyelmesek vagyunk, elcsendesítjük magunkat, meghallhatjuk, hogy beszél hozzánk, olyan, akár egy belső sámán.
Néhányan - talán a szerencsésebbek - tudunk lélekkel élni. (Jómagam ész helyett) Napról-napra, álomról-álomra. De ennek ára van: az örökös rettegés, hogy eljön az a nap, mikor az álmok egyszer csak véget érnek. És akkor mi marad? Marad az üresség? A semmi? A nihil kárhozata?
Hinni nagyon nehéz. Elképzelni pedig-az egy dolog... Naponta több tucat dolog jut eszünkbe, amire gondolunk, és el is képzeljük. De mikor át is éljük! Az a legnagyobb hegyek magasságával sem érhet fel, és a leghevesebb vulkánkitörés se lehet nagyobb annál.
És akkor felébredünk az életből...
A mai kor gyereke, az ember, nem más mint egy megfordított Léthé. Életünk folyamán keressük azt a "vizet" mellyel visszanyerhetjük emlékeinket, tapasztalatainkat, hiszen minden szükséges dolog (tudás, emlékek, érzelmek) már bennünk vannak rég.
Foglyok vagyunk. Benső lényünk képzeletbeli keze, lába, megkötözve. Kötik a társadalmi törvények, erkölcsi normák, a szokások és a saját korlátaink. Szerelmeink úgy múlnak el és váltakoznak, akár az árnyjáték a falon. Hajszolunk valamit, ami jó ideig-óráig, de amilyen hevesen jött, úgy távozik. Nem valódi. Mégis úgy éljük meg. Mert csak ezt tapasztaljuk, látjuk magunk körül.
Szerencsés ember vagyok. Megtapasztaltam milyen, mikor lehull a lánc, a kötél. Bizonytalanul felálltam, és elindultam kifelé. A világ felé. Bevallom, féltem. Rettegtem! De megtettem az első lépéseket. Elfogadtam egy lelket. Egy olyan lelket, melynek ritmusa rímelt az enyémre. Mely igaz volt, őszinte, és szavakkal egyszerűen leírhatatlan. Kiléptem a homályból, az Ő ragyogása felé.
Sokáig szerelmes voltam a Holdba. De rájöttem, a Hold a magányosoknak, a csüggedteknek való. Nekem akkor saját Napom lett! Beragyogta az életem, és táplálni kezdte a lényemben bimbózó virágokat. Szépen bontakozott ki. "A Napot - de nem a víz tükrében, s nem valami más helyen lévő hasonmását, hanem Őt magát, a maga valóságában, s a maga helyén" pillantottam meg. El is vakultam egy kis időre. De nem számított. Betöltött a felfedezés és a boldogság eufóriája, és csak ez számított. Úgy éreztem, nem létezik semmi más. Ő "hozza létre az évszakokat, és az éveket, Ő intéz mindent, ami látható a térben, s mindannak, amit látok, valamiképpen Ő az oka."
De az álmok sajnos egyszer véget érnek. Véget ért ez is. Belegondolok néha, hogy olyan jó lenne valakinek elmondani, elmesélni, ha csak valaki meghallgatna. De ki? A többiek - akiket ismerek - mind ott maradtak azon a sötét, sivár helyen. Hiába mondanám el mit éreztem, milyen csodás volt, hogy teljes egészében belém látott, hogy ismerte lényem minden rezdülését, hogy néha úgy éreztem szavak nélkül, puszta belsőnkkel kommunikálunk kilométerekre egymástól, hogy tényleg nem éreztem még ehhez foghatót... Nem néznének-e bolondnak? Ha azt mondom, minden más lett, sok kérdésre választ kaptam, és én magam is más, jobb lény lettem, nem gondolnák-e hogy csak nagyot mondok?
És látják, hogy visszatérve bizony megtörtem. Nem akartam, az én Napommal akartam maradni, de nem lehetett, és azt hittem, felemészt a fájdalom, hogy nem tudok már úgy élni, mint azelőtt, hát nem vonnák le azt a konzekvenciát, hogy maradnom kellett volna a helyemen? Hogy őrültség volt elindulni, belevágni? De igen, biztosan. Én magam viszont azt mondom: MEGÉRTE!
Nagyot kortyoltam hát a visszás Léthé vizéből. Meg is fizettem. De nem bánom, így kellett lennie, hiszen az életben minden okkal, és céllal történik!
Hálás vagyok, hogy ezt megtapasztalhattam. Hogy most már tudom, hogy vagy egy "másik világ". És hiszem, remélem, hogy egyszer újra ragyogó Napfényben élhetek. Ez erőt ad. Ez segít. És látom, amit nem láttam azelőtt: mennyire gyönyörű ez a világ! És milyen jó élni! Lélegezni, nevetni, sírni, milyen jó.... Szeretni.