„Az ember nagyságát az határozza meg, amit valóra mer váltani.”
Már esteledett, de még nem volt sötét. A kora est szürkeségének csendjét egy kocsi ajtajának becsapódása törte meg. Kata összerezzent. A konyhaablakhoz sietett, és szemeivel a parkolót fürkészte. Megérkezett Zsolt. Gondolta, ahogyan ő felfigyelt a csapódásra, úgy mások is felfigyelhettek arra, és ahogy ő odarohant az ablakhoz, úgy azok is odaszaladhattak, akikben folyton ott lobogott a kíváncsiság kiolthatatlan lángja. Jól ismerte őket. Tudta, hogyha alkalmuk adódik, igyekeznek táplálni azt. Ha pedig nincs módjuk rá, akkor, ahogy a saját bőrén is többször tapasztalta már, maguk gyártanak újabb, és újabb forrásokat ehhez. Elkomorodott. Szerelme érkezése miatt most inkább félelmet érzett a boldogság helyett. Gondolkodva nézett le a néptelen utcára, miközben baljós gondolatok cikáztak fejében.
A lépcsőházban visszhangzottak a férfi léptei. A lányt lépteinek kopogása riasztotta fel a merengésből. Nyugtalan lett. Tudta, hogyha hamarabb nyitja meg az ajtót, mint ahogy a férfi odaér, akkor nem lesz baj, de Zsolt gyorsabb volt.
Hamar ért fel az első emeletre. Kulcscsomójának zörgése szinte megbénította Katát. Hosszú métereknek érezte azt a pár lépést, ami az előszobán át vezet az ajtóhoz. Kulcsa pedig a lépcsőház csendjét megtörve már fordult is a zárban mire a lány az ajtóhoz ért. A zár kattanását meghallva már tudta, hogy késő. Elkésett. A lépcsőház némasága és üressége felnagyította a két apró kattanást. Akik nem füleltek, azok is meghallották azokat. Az ablakaikon kilesők pedig most megtudták, hogy egy olyan idegen érkezett, akinek kulcsa van az ő házukhoz, és az ő lakásához. Eleredtek a könnyei. Zsolt villámgyorsasággal termett benn. Amint meglátta Kata arcán a legördülő könnycseppeket, ajkairól elszállt a mosoly. Meg akarta ölelni, de a lány ellökte magától.
- Most mi a baj? - kérdezte Zsolt. Nem olyannak ismerte a lányt, aki nem lenne vele mindig őszinte. Amikor telefonon beszéltek, még vidám volt, és úgy gondolta, hogy boldogan, és vágyakozva vár rá.
- Semmi. - felelte tömören Kata. Idegesen járkált. Először elment a konyha felé, majd megkerülte Zsoltot, végül a bejárati ajtó előtt állt meg. Ő maga sem tudta, hogy miért, hiszen azelőtt, hogy a férfi megérkezett volna, eszébe sem jutott elmenni otthonról, ám most mégis űzte valami. Nem tudta, hogy miért, vagy hova, csak el akart menni a lakásból. Félt elindulni. Rettegett attól, amit elgondolt. Kíváncsi tekintetek követnék a lépteit a konyhaablakokon meglibbenő függönyök mögül. Beleborzongott. Majd letörölte a könnyeit. Tudta, hogy bárhova is menne, a múltját, és a jelene terheit mindenhova magában vinné.
- Ha nem lenne baj, akkor nem ilyen lennél velem! Amikor az előbb hívtalak, még nem volt baj. Vagy csak én nem vettem észre? Azt gondoltam, hogy várni fogsz. - mondta Zsolt csalódottan, és remélte, hogy ésszerű magyarázatot kap arra, hogy miért olyan hűvös vele a lány. Eddig mindig elébe sietett, kedves mosolyával, és csókkal fogadta. Most pedig könnyezve, zaklatottan. Rosszra gondolt.
- Te megint semmit sem veszel észre, ugye? - csattant fel Kata, és tüzes tekintettel nézett a férfira. Arcát pír borította a dühtől.
- Mit kellene észrevennem? - kérdezte Zsolt, aki nem tudta, hogy mit kellett volna észrevennie. Hirtelen rémület járta át a gondolatait. Nem akarta újból átélni mindazt, amit másfél éve Évával. Nem akarta tudni, hogy ismét van valaki, aki átvette a helyét a szerelme szívében. Tudta jól, hogy huszonöt év az csak huszonöt év. Tisztában volt azzal, hogy ez a korkülönbség nem lesz előnyére abban, hogy maga mellett tartsa a fiatal lányt, de bízott abban, hogy Kata valóban szereti őt.
- Jellemző! Ennyire nem foglalkozol velem! - folytatta a lány, miközben a könnyeit nyelve fel-alá járkált az előszobában.
- De mondd már meg, hogy mit kellett volna észrevennem! - kérlelte Zsolt, aki magában már eldöntötte, hogy inkább tudni akarja a szörnyű valóságot, mintsem kétségek között őrlődjön.
- Ne hangoskodj már annyira! Nem szeretem, ha hangosabban beszélsz! - szólt rá a lány.
- Nem én kiabálok, hanem te! - vágott vissza.
- Én? Én nem kiabálok! Te vagy az, aki zajong! - kiabálta Kata, és egyre inkább kezdett kifordulni önmagából. Zsolt még sosem látta ilyennek a lányt. Egyre inkább aggódott.
- Nem is zajongtam. - mentegette magát.
- Dehogynem! Bevágtad az autó ajtaját, felverted az egész házat, itt ráztad a kulcsaidat az ajtóm előtt! - fakadt ki Katából a düh.
- Csak siettem hozzád. - mondta Zsolt. Gondolkodott, hogy mivel tudná nyugtatni a lányt, de semmi sem jutott az eszébe. Így inkább arra hagyatkozott, hogy eddig is akadtak néha gondjaik, azokat akkor is megoldották. Hitte, hogy ez most is így lesz.
- De ne siess! Már számtalanszor megmondtam neked, hogy óvatosnak kell lennünk! Erre te idejössz így, ráadásul világosságban, és mindent elrontasz! Mindent! - üvöltötte miközben hangja még mindig remegett az idegességtől. Próbálta türtőztetni magát, hogy ne dobja ki azonnal Zsoltot, mert túlságosan szerette ahhoz, hogy ilyet tegyen, és igyekezett kerülni a feltűnést. Az pedig, ha üvöltve küldi el a férfit a lakásból, bizony az lett volna.
- Nem úgy van ez, ahogy te gondolod! És már esteledik! - védte magát a férfi. De a nap sugarai még mindig erősen világítottak.
- Hallottam, hogy mennyire bevágtad az autó ajtaját, és ahogy én odamentem az ablakhoz a zajra, úgy odamehettek mások is! - mondta még mindig indulatosan Kata.
- Sok ember csukja be az ajtót így. Nincs ebben semmi. - mondta a férfi, aki nem értette, hogy miért ilyen nyugtalan a lány.
- Már hogyne lenne! - kiáltotta Kata. Nem tudta, hogyan tudná megértetni Zsolttal, hogy mindennek van jelentősége. Mióta megismerte, vagyis mióta már nem csak az egyik tanára, hanem férfiként is jelen van az életében, azóta az első perctől kezdve felelőtlennek gondolja. Erre azóta sem cáfolt rá.
- Csak képzelődsz. - mondta mosolyogva Zsolt, és legyintett egyet.
- Ne vedd ezt ennyire könnyen! - torkolta le Kata, miközben a homlokát ráncolta.
- Édes vagy, amikor így mérgeskedsz. Majd legközelebb is így vágom be az ajtót, vagy még erősebben! Szeretem, azokat a kis ráncokat a homlokodon… - incselkedett, de Kata nem enyhült, és újból kitört belőle a zokogás. Egész testében reszketett.
- Cssss… - suttogta Zsolt, miközben megölelte, de a lány kibújt az öleléséből.
- Soha többet ne legyen ilyen! Soha, mert akkor nem találkozunk többé! - fenyegetőzött Kata, de tudta, hogy nem lenne képes elküldeni őt, mert nagyon szereti.
- Mi a baj? Mondd már meg végre! - kérlelte Zsolt.
- Mindig meglepődök, hogy te mennyire nem törődsz velem, és milyen önző vagy! - dohogta a lány.
- Tényleg nem tudom, mi bajod van velem! - értetlenkedett Zsolt, mert még mindig nem tudta, hogy mi történt, ami miatt így viselkedik vele.
- Hogyan, és hányszor mondjam még el neked, hogy óvatosabbnak kellene lenned?! Nem azért adtam a kulcsot, hogy beronts a lakásomba nappal, hanem azért, hogy be tudjál jönni éjjel, amikor én még nem vagyok itthon! - korholta ismét. Nem tudta, van-e értelme annak, hogy időről-időre elmondja neki, jobban vigyázzon, amikor eljön hozzá, mert úgy tűnt, hogy nincs. De próbálta belésulykolni, hátha mégiscsak megérti egyszer, hogy még nem élhetnek olyan szabadon, ahogyan szeretnének.
- Jó, jó, de nem kellene túlozni, és szerintem nem látott meg senki! - próbálta csendesíteni.
- És ha mégis? - aggodalmaskodott újból Kata.
- Csak egyszer az életben mernél lépni! Ha nem miattam, akkor miattunk! Ne kezd megint azt, hogy mi nem élhetnénk úgy, ahogy nekünk a legjobb lenne! - mondta Zsolt, miközben érezte magában azt a haragot, amivel a világ ellen volt azért, amiért bujkálnia kell, hogy elkerüljék a pletykákat.
- Nem kezdem! De akkor is nagyon rosszul gondolod! Hidd el nekem, hogy körültekintőbbnek kellene lenned! - intette óvatosságra Kata, mint már tette oly’ sokszor.
- Akkor sincs igazad, mert az ajtód mögé úgysem látnak be! - vágott vissza a férfi.
- Hm... - húzta el a szája szélét a lány, miközben már ismét szerelmesen nézett Zsoltra.
- Ugye, hogy igazam van? - kérdezte Zsolt.
- Igazad van. - ismerte el kelletlenül Kata.
- Tudtam én! - mondta Zsolt, miközben élvezte, hogy igenis neki van igaza. Érezte, ha a lány nem változik abban, hogy ennyire aggodalmaskodik, akkor lesznek még problémáik emiatt. Sose értette, hogy miért titkolózik annyira, főleg a zárt ajtó mögött, ahová senki sem láthat be.
- Szerintem pedig mindenki bennünket figyel. - mondta aggódva Kata, és egyre csak ráncolta a homlokát.
- Egyébként imádom, amikor ilyen kis durci vagy, jól áll neked… - jegyezte meg Zsolt, és magához húzta a lányt.
- Ugyan… - szabadkozott Kata, és arcára a düh színe helyett a vágyakozás pírja ült ki…
Érzések. Mozdulatok. Sóhajok.
Egy szerelem képei, amiket a zárt ajtó mögött senki sem láthat meg.