Teletek, múltak a napok a nagymamája többet sem emlegette a szerelmeseknapját. A kisfiú a környékbeli rét, és erdő felfedezésével töltötte a napjait.Minden naplementekor reménykedett, hogy ma mesél neki a mama.
A nyár lassan a végéhez, a hazautazás napja, pedig egyre közeledett.
- Vajon mitől a szerelmesek napja, a hold? – kérdezgette magától egyre többször.
Az idős asszony titokzatos mosollyal hárította el magától az unokája ismétlődőkéréseit.
- Mikor mesélsz a holdról, mert biztosan tudsz valamit róla, amit én nem? – unszolta.
- Minden mese csak a maga idején varázslatos. – hangzott a titokzatos válasz.
A nappal tüzes fénytányér az égperemén vörös óriásként búcsúzott. Ragyogó fénye hamarosan csak múló emléklesz. Az imént még ragyogó vörös és bíbor színek lassan elszürkültek, de csaknem akart besötétedni. Megvacsoráztak. A nagymamája biztatóan megszorította akezét és kimutatott az ablakon. A táj halovány arany és ezüstös színekbenfürdött. A holdsugár, fénylő peremmel vett körül mindent, és sejtelmes, szürkebársonyt borított az árnyékos oldalakra.
Az ablakon nagy kerek fehéres arc tekintett be, és a kis szobácskát világoskékfénynyalábok pásztázták körbe. A kisfiú hangosan felkiáltott a meglepetéstől. Aszavak izgatottan tódultak ki a száján.
- Mamikám, nézd megint az, az ismerős arc! – kiabálta lelkesen, és mondandójánakheves karmozdulatokkal adott nyomatékot.
- Mosolyog, pont úgy, mint a múltkor, amikor a viharsárkányok harcoltak!Emlékszel, mit ígértél? – hangja követelőzően és erőszakosan csengett.
A nagymamája, úgy tett, mint, aki nem hallott semmit. Csendben rendezgetett akis házban. A lámpát is eloltotta. Majd leült az ezüstszínű fotelba, szemben azablakon leskelődővel. A kis házat ezüstár fényezte át. A mamája arca iskülönleges színű lett. A csendet hívogató hang törte meg.
- Ma teli hold van. Ilyenkor óriásnak látszik. Gyere, elérkezett a mese ideje! – suttogta titokzatosan.
A kisfiú a nagymamája mellé telepedett. Arcukra ezüstmaszkot borított a hold,ahogy ketten belenéztek öreg arcába, és elkezdődött a várva várt történet.
A királyi palota a földlegmagasabb hegyének a csúcsán emelkedett. Tornyai a sárkánykisasszonyok égrehímzett csillagok milliói közé értek. A bejáratát felhőlabirintus rejtette. Azútvesztőkből négy égtáj felé vezetett kijárat. Itt élt a fiatal, aranypikkelyessárkánykirály. Csak aranypikkellyel született sárkányból lehetett király.Karmai zöldek, selyemsörénye hófehér volt. Ragyogó testét vérvörös szárnyak repítettéktova. A rejtvények nagymesterének tartották. A fejtörőket a lélek frissítőjéneknevezte. Közeledett a trónra vonulásának órája. A vének kitűzték a napot és azórát a nagy eseményre. A hagyomány szerint a király Örökös Társával vonul fel aCsavartcsúcsú hegyen lévő kilátóba és lesz az ég, a Föld Ura, a Vizek Császára.
A legöregebb szakadozott szárnyú, hiányos karmú aggastyán adta tudtára a VénekTanácsának a döntését:
- Vonulásod órája kijelöltetett, amikor az Éjszaka Utazója újra a nagy arcátmutatja, legyen meg az Örökös Társad! – harsogta a király felé és nesztelenül,ahogy érkezett távozott is.
Az ifjú sárkánykirály hivatta a Rovómesterét, hogy selyempálma leveleire leírjafenséges üzenetét.
A kék pikkelyes, borostyán szárnylemezes hírsárkányok - a Királyi Utazók – egymás után indultak a föld négy sarka felé. Sörényükbe csengettyűket fontak,melynek hangja messziről jelezte érkezésüket. Fogaik közt vitték a királyirendeletet, melyet fel kellett olvasni minden lakott és lakatlan helyen. Amagas hegycsúcsokon ugyanúgy, mint az apró tengeri szigeteken. Ahol leszálltak,megrázták sörényüket, a csengettyűk hangja mindenkinek elárulta, Királyi Utazóérkezett. Ilyen eseményre sárkányemlékezett óta nem volt példa. Az időseket afegyelem, a fiatalokat a kíváncsiság vezette a Királyi Utazók elé. A parancsotrózsaszirom ládikó rejtette.
Hangosan, a négy égtáj felé fordulva mondták el azt az egy mondatot, amely egyfiatal sárkánylánynak örökre megváltoztatja az életét.
- A király vonulásának az órája közeleg, és párja az a – csillagot már hímzett – sárkánylány lesz, akiben egy másik nap fénye ragyog, és ez lobbantja fel azuralkodó szívében a szerelem tüzét. A fenség, a repülését tizenhárom napnyugtamúlva megkezdi.
A Királyi Utazók a földre helyezték a rózsaszirom ládikókat, bennük a selyempálmaleveleire írt üzenettel és ráfújtak. A ládikó tartalmával együtt elporladt. AKirályi Utazók, sorban, ahogy indultak, küldetésük végeztével visszatértek akastélyba.
A hajadonok találgatásai nem ismertek határt.
- A másik nap, melyik lehet az, és hol lehet azt venni? – mondogatták egymásnaktanácstalanul.
Villódzó testek, színes sörények, vakító karmok, és az ezek fényét felerősítőmásik nap, de mi az? Sziklahasadékok és dohos odvak mélyén tevékenykedőkuruzslók ontották a biztos recepteket. Akadtak olyanok is, akik afelbecsülhetetlen értékű családi aranypikkelyeket kótyavetyéltek el pénzéhessarlatánok barlangjaiban, hogy tiltott és fájdalmas pikkelyaranyozástkészítethessenek maguknak. A sörényápolók és a szárnydíszítők sem győzték amunkát, de a másik nap kilétét továbbra is homály feddte.
- A csillogást kell ragyogóvá tenni! – ilyen, és ehhez hasonló találgatásokkaptak lábra.
- A testünk arányai a fontosak. – erősködtek mások és zsírgyúróhoz jártaktestnyújtásra.
Egyesek a sziklákra óriási kristálylapokat tetettek, hogy a nap fényéből vakítószivárványt varázsoljanak maguk köré. Mások a vízen táncoló napfény tüzéreesküdtek és a vizek partjainál kerestek megfelelő helyet maguknak a sorsdöntőtalálkozásra. A nyughatatlan kisasszonyok, a kelő nap - első harmatcseppekenfelizzó – fényét tartották csodatevőnek, és vették biztosnak a hatást. Alenyugvó nap utolsó sugarainak is voltak hódolói. Ők a karcsú kígyótestüköngyúló, sejtelmes, vörös fények csábító erejére esküdtek.
A királyi vonulás előtti utolsónapnyugta is elérkezett. A reménykedő hajadonok izgatottsága a tetőfokárahágott. Egy karcsú, szótlan, ezüstszürke lény is hazafelé tartott az égboltról.
Szorgalmának köszön mindig voltmunkája. Mostanság éjjel-nappal dolgozott, hogy befejezze a sok csillagot, amelyeknekmára kész kellett lennie. Kiegyenesítette elgémberedett karmait, elharapta azaranyszálat.
”Kész a kövér Ró csillaga is, végre. Elég volt mára” – gondolta.
Lassan ereszkedett alá egyre lejjebb és lejjebb, amikor egy aranysárkány suhantel mellette. Ez biztos a sárkánykirály. Most kezdte meg repülését, amit aKirályi Utazók hirdettek ki.
- Hahó, Csillagvarró lány, Te iskészülsz? – kiabálták nevetve az alkonyatkor aláereszkedő árvának
- Melyik a Te napod, hiszen mindig a sötétben dolgozol, - el is szürkültél máregészen -, ugye? – kuncogták, és vidáman mutogatták neki az ápolt sörényüket, afrissen festett szárnyaikat, a ragyogóra kifényesített pikkelyeiket.
- A Ragyásnak mutogatja ez magát a sötétben, az, az ő napja! – kiabálták azaranyozottak.
- Ne pazaroljátok reá az időtöket! - szóltak közbe a legdíszesebbek.
- Ki fog helyettünk csillagot hímezni fent, az örökké sötétkék kupolában! –morogta hangosan a leglustábbja.
- Hé Te színehagyott nyavalyás, ugye megvarrtad a csillagomat! – nyögte a kövérRó, akit napok óta a zsírgyúrók gyötörtek és pikkelyaranyozók égettek.Karomszaggató erővel gyúrták, hogy arányain javítsanak, és a pikkelyek közülkitüremkedő zsírcsomókat eltüntessék.
A Csillagvarrólány mellé ereszkedett, de nem szállt le a díszes társaság közé,csak annyit mondott.
- Ró, a csillagod fenn ragyog a kupolában.- mondta kedvesen a leglomhábbnak.
- Neked Rozaldo vagyok te nyomorult! – förmedt rá a Csillagvarró lányra,miközben morgó bendője még jobban idegesítette.
”Holnaptól már falatozgathatok, végre, úgyis felhőágyon viszik az Örökös Társat.Nincs többé kimerítő, utálatos repülés.”- gondolta, miközben duci farkátigazgatta a kristálytükör előtt, hogy a keményen megdolgozott teste a legszebbformát vegye fel.
- Hát te nyavalyás még itt vagy! Az utolsónak hagytad a csillagomat, na hord elmagad, ezért nincs fizetség! Mit éltem át eddig a pillanatig... – fújta ésszörcsögte a mérgét, mint egy fazék, forró víz a gőzt, a fedő alatt.
Az árva, korgó hassal és nehéz szívvel repült haza az erdei tó partjára. Ígymég nem bántak vele soha. Mindig rendre megkapta munkájáért a járandóságát.
A Csillagvarró lány néhány ezüstszálat rejtegetett egy elhagyott erdőmélyén lévő tisztáson, ahol gyöngyházfényű tó csillogott. Néhány szépgyöngykagylója is volt már. Számtalan estén dolgozott a pókhálókból font ésgondosan megvarrt szárnycsipkéin, melyeket, csak az ő öreg barátja láthatottmostanáig. Szerény kincseit a hold sápadt fényénél öltötte magára. Asárkánylányok az éjszaka vándorát csak Rosszarcúnak, vagy Ragyásnak csúfolták.Gyér világánál minden szürke maradt. A gyöngyházfényű tó fölé hajolt és kiterjesztettecsipkeszárnyait. Most a tó tükrében meglátta magát, és az ő öreg barátját, ésmég, valakit…
Az aranypikkelyes sárkánykirály mögött hosszú út állt már. Átrepültvizek, hegyek és erdők felett. Látott művészien megfestett szárnyakat, drágakristályokkal felékesített selyemsörény költeményeket. Szikrázó pikkelyeket, ésfelségsértő módon aranyozott testeket is. Repült, csak repült, az alászálló napsejtelmes, utolsó, vörös sugarai is elhalványultak már. Az Éjszaka Utazójahatalmas ezüsttálcájáról kínálta fényét. Repülésének csak percei voltak márhátra. Szíve hideg kőként dobogott a mellkasában. Örökös társ nélkül FeketeGyík lesz napkeltére.
”Hideg szépségeket láttam idáig, de hol a melegség?” – töprengett.
Egy lakatlan erdő felékanyarodott. Maga sem tudta, hogy miért. Letekintett, és a fák koronáiszétváltak, alattuk ezüstvirágos mezőn csillant meg a hold fénye. Lejjebbereszkedett. Ezek a virágok sárkányszárnyakon nyíltak. Finom ezüstszálaktólfénylő, hosszú selyemsörény és karcsú sárkánytest körvonalai rajzolódtak ki aszemei előtt.
- Őt kerestem idáig. – mondta magának.
Káprázatnak vélte, de ahogy közeledett a látomás testet öltött, ésszarupikkelyes, szárnyas valósággá változott. A lány, egy tóban nézegette magáta holdfényben. Melléereszkedett.
Felragyogott körülötte minden.
Félősen kapta össze csipkeszárnyait a leány. A gyöngyháztó tükréből egyaranysárkány nézte őt. A teste az ijedtségtől hírtelen összerándult, és kagylódíszeihangosan csilingeltek. Egyszerre néztek egymás szemébe. A királyt a szívehevítette, a Csillagvarró lányt a kíváncsisága izgatta. A királyaranypikkelyein fürgén táncoltak a már magasra felkapaszkodott ÉjszakaUtazójának a sugarai.
A lányt hírtelen félelem öntötte el. Kiterjesztette csipkés szárnyaitfelszállásra készen. Sörényéig ellilult zavarában, vékony bajusza reszketvevonaglott. Rosszlelkű Zöld Gyíkok komisz játékának vélte ezt a jelenést. Aligészrevehetően, farkára aranyfarok kulcsolódott, és gyengéden megszorította.
- Téged kerestelek, és most itt vagy nekem, Örökös Társam. – hallotta azelcsukló, meleg hangot.
A két, vörösen izzó szempár és az arany csillogása meggyőzte arról, hogy ez avalóság. Őt, és pont őt, a Világok Ura kéri örökös társául. Összezárta afelszálláshoz kiterjesztett szárnyait. A király betakarta kettőjüket ahatalmas, vörös szárnyaival. Így, összefonódva, némán feküdtek a gyöngyházfényűtó partján. Bajuszukkal csiklandozták egymás pikkelyeit.
Az ég sötétkék kupolájában egycsillag felvillant, és szikrázó csóvát húzva maga után lefutott az égről. Ez ajelenség adta tudtára az égi és a földi teremtményeknek, hogy egy hajadon nincstöbbé, Örök Társ lett belőle. A hulló csillag alig hunyt ki az öröksötétkékségben, amikor fényjáték kezdődött az égen. A sarki fény finom fátylaitáncolták körbe az eget. Ezt az égi színjátékot nyolc Király Utazó általröpített felhőszőnyeg takarta el. A Vének Tanácsának agg vezetőjét repítette afelhő. Az öreg szakadozott szárnyú, hiányos karmú vénség szólíthatta csak meg akirályt.
- Örökös Társadat meglelted. Vonulásod órája elérkezett. Az Öreg Nap ébredésénekharmadik órájában elfoglalod helyedet – Örökös Társaddal az oldaladon – aCsavartcsúcsú hegy kilátóján, és leszel a Világok Ura. – bömbölte az öblöshang.
A vénség szavainak a végén a kötelességtudó Királyi Utazók indultak a Négy FőElem Őreiért.
Egy hófehérfelhőágy ereszkedett alá a magasból. A Királyi Utazók óvatosan a felhőágyrasegítették a boldog lányt. A szerelmesek bajuszukkal még sokáig kapaszkodtakegymásba. A hófehér gomolyag lassan felemelkedett és repítette a Csillagvarrólányt egy új világ felé.
A NagymedenceTerme fényárban úszott. A Szirtkapun sötétszürke, rücskös pikkelyű, darabosmozgású, fekete szárnyú sárkány döcögött be. A Föld Őre, a szárnyai alól, amagas csúcsokról hozott sziklát, a tengerpartokról származó homokot és amezőkről gyűjtött, illatos földet terített a medence aljára. A jéghegyetformázó, keskeny bejáratú fehér Forráskapun siklott be az örökifjú, a kékvalamennyi árnyalataiban díszelgő, fürge Víz Őre. Kristálytiszta forrásvizet,hűs tengervizet és az örök hó birodalmából frissen hullott havat tett amedencébe. A nap fényét magába záró borostyánkőből készült a harmadik, aLángkapu. Az Örök Tűz Őre, kis termetű, szürke sárkány volt. Érkezéséremozgolódás támadt a Nagymedence Termében. Ő üres szárnyakkal érkezett. Az apróteremtmény, néhány ugrással a medence szélére szökkent. Mindenki igyekezetett alegtávolabb húzódni tőle. Teste remegni kezdett és a színe is folyamatosanváltozott. A halovány rózsaszín egy-kettőre tűzpirossá erősödött. A szárnyaivalcsapott hármat, és testéről lángnyelvek váltak le. A medencéből fortyogó, tüzeskatlan lett. A sziklák szétporladtak, a homok felforrósodott és kristályüvegcseppek lettek belőle, a földből és a vízből sűrű sár lett. A hó is vízzéváltozott. Az aprócska teremtény ugyanolyan fürgén pattant vissza a medenceszéléről, ahogy érkezett. Az utolsó, átlátszó kristálykapu hirtelen villódznikezdett. Egy áttetsző, titokzatos lény suhant át rajta. Látni alig lehetett,csak érezni a jelenlétét. Körberepülte a forró medencét, majd lassanleereszkedett a teremben. Óriás szárnyaival legyezte és hűtötte a szürkeiszapot. Teste körvonalait csak sejteni lehetett a pikkelyein szikrázó bíbor fényekből.A Levegő Őre fejezte be a fürdő készítését, majd halk suhogással a villódzóLégkapu felé vette az irányt.
A hold is már az éjszakai útjának véghez közeledett. ANagymedence Termén átívelő kristálygömbös kupola utolsó üvegszemén át, vetettmég egy búcsúpillantást a pikkelyaranyozás előkészületeire. Ezüst tálcájárólbőven kínált fényei fogyóban voltak, amikor a fáradt Csillagvarró lányt aNagymedence termébe bekísérte a Palota Nagymestere.
Keskeny csíkká összehúzott szemrései mögül vizslató pillantásokkal méregettejövendőbeli úrnőjét.
- Erre a nincstelenre vajon hol lelt rá? – sziszegte a fogai között.
Szavait elnyomták az egymáshoz koccanó arany szárnylemezeinek csendülései.Szavait, csak a Négy Fő Elem rezzenéstelen arcú őrei hallották.
A Palota Nagymestere a sártengerré változtatott medence partjára vezette arémült lányt, majd barátságos hangon megszólalt:
- A sárkánykirály Örökös Társa aranypikkelyeket visel a testén. Leányom,igyekezned kell! Tedd le díszeidet, és mártózz meg a medencében! - közben figyelte, ahogy a Csillagvarró lányreszketve válik meg néhány gyöngykagylójától és pár szál ezüstjétől.
A lány szárnyain lévő pókhálócsipkét nemvette észre, a lány féltett kincsei semmiségek voltak az ő számára. A királymennyasszonyát, életének legszebb pillanatára emlékeztették a szárnydíszei, nemtudott megválni tőlük. Imbolyogva merült bele a sárba. A langyos iszap befedtetestét. A szárnycsipkéi ráolvadtak a szárnyaira, így megörökítve a számtalanéjszaka szorgos munkájának virágmezejét. Szempillái elnehezültek, mély álombazuhant.
Az új nap első, bátortalan sugarai tapogatták még csak a keleti égboltot,amikor a Négy Fő Elem Őrei megszemlélték az alvó lányt. Testén már megcsillanta fény. Az átváltozás a végéhez ért. A föld, a víz, a tűz és a levegő őreicsendben távoztak.
- A király Örökös Társa hamarosan felébred. – jelentette kizengő hangon, a Palota Nagymestere a Nagymedence Termének ablakából, a palotakörül, a felhőlabirintusra felkapaszkodott kíváncsiskodóknak.
Az öreg nap vörös tányérjáról vérszínűfény ömlött mindenhova. A még kába Csillagvarró lány is felébredt. A medencébőlsárga fény világította meg a falakat, - keveredve a nap sugaraival -,narancsszínű tűz remegett a falakon. A karma hegye csillogott az aranytól.Meglepődve nézett végig magán, a testét aranypikkelyek borították. Kiterjesztetteszárnyait és rajtuk ott ragyogott szerelmének az emléke, az aranyvirágos mező.
A vén szakadozottszárnyú, hiányos karmú sárkány totyogott be a király mennyasszonyához. Hosszúbajsza megremegett, amikor meglátta az aranyvirágos mezőt a szárnyain, ahibátlan pikkelyekkel borított arányos testet, a király választottjaelképesztően gyönyörű volt.
- Indulj, az Öreg Nap ébredésének harmadik órája elérkezett. A sárkánykirály, ÖrökösTársának oldalán vonul fel Csavartcsúcsú hegyre, és lesz a Világok Ura. –a zúgóhangja elnémult.
Az ablakban megjelent a király, hívogatóan intett szerelmének. Elindultak.
A Vének Tanácsának agg vezetője lassan a Palota Nagymestere mellé botorkált,akit az aranyvirágos szárnyak bája a földhöz szegezett. Farkával jókora nyekkenősetcsapott a guvadt szemű, kortalan társa hátára, majd gurgulázó hangon csakennyit mondott:
- Ugye, csodákra lelhetünk a másik nap világánál?
Majd ők is csatlakoztak a király vonulásához.
A tátott szájúkisfiú csak a csendre ocsúdott fel. Némán ültek egy darabig egymás mellett. Anagymamája szavai ébresztették fel az álomvilágból.
- Itt a vége fuss el véle! – hangzott a végszó.
- Ez a szerelmesek napjának a története, és most már későre jár az idő. Gyere,aludni! Holnap is lesz nap. – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
Már mind a ketten az ágyban voltak,amikor a kisfiú a mese bűvöletéből lassacskán ébredezve megkérdezte:
- Miért nem lehet ma sárkányokkal találkozni?
Választ nem kapott. Azt hitte, a nagyi már alszik. Az ablak másik oldalárólkukucskált a Szerelmesek Napja, - mert mostantól, ő már csak így nevezi aholdat -, egyre halványuló sugarakkal.
- Sárkányokkal ma is találkozhatsz, a Sárkánytáncoltatók keltik életre őket.Öreg este van már. Békés álmokat, kis unokám. – búcsúzott álmosan az idősasszony.
- Mama, aludjál jól te is. – válaszolta a fiúcska, már alig hallhatóan.
Fejében megfordult még néhány goldolatfoszlány a két aranysárkányról. Asárkánytáncoltatás, vajon milyen titkokat rejt?
Majd az álom őt is hatalmába kerítette.