Szeretet

Évszám
2010
Ahogy elképzelem régi önmagam: mintha ezer éve lett volna, naivan szemléltem az életet, a boldogság kék vagy rózsaszín felhőjében lebegve. Ez persze mindig attól függött, hogy milyen szemüvegen át néztem a világot. Lehet, elfért volna egy-két dioptria – így utólag persze mindent könnyebb megítélni. De nem így vagyunk ezzel mindannyian?

De miért mindig csak utólag látunk be valamit? Vagy ez így van rendjén, hogy az elkövetett cselekedeteinkből tanulunk, pont azért, hogy később – kicsit – okosabbak legyünk? Oly sok kérdés merül föl egymás után, hogy jobb inkább visszakanyarodni az elejéhez. Elvégre egy kínai mondás szerint a leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik, de azt elfelejtették útilapuként hozzácsatolni a bölcselet-csomaghoz, hogy vigyünk magunkkal ragtapaszt. Mert arra bizony szükség lesz. Kör alakú, matricás, vízálló vagy éppen színes: életkortól függően mindegyik életbevágóan fontos.

Minden ember számára eljön az a ragtapasz, ami a legmegfelelőbben illeszkedik a sebre – legyen az testi vagy éppen lelki sérülés. Nekem tizennégy évesen jelent meg az életemben, és ezért örökké hálás leszek.

Nagyon szomorú és egyben boldog dolog kamasznak lenni: megpróbálni megtalálni az életben való helyünket, szerepünket, kialakítani a (számunkra) elviselhető magaviseletet, és mindehhez még társulnak az élet apró-cseprő bajai. Sokat gondolkodunk komoly(nak tűnő) dolgokon, és magunk sem tudjuk, hogy merre tovább, mikor egy-egy nagyobb veszekedést élünk át.

Ilyen történt az egyik délutánon is; gyönyörű napsütés fogadott minket, a meggyfák fehér menyasszonyi fátyolként terítették be a poros utat az utcánkban, a feketerigók udvarló füttyhimnuszt daloltak, én pedig komoran, dühösen vágtam ki az ajtót és léptem ki a teraszra.

- Miért gondolod azt, hogy mindig mindent úgy kell tenni, ahogy te szeretnéd? – kiabáltam vissza anyukámnak, aki a konyhából jobbnak látta nem utánam jönni, mert úgyis tudta, hogy értelmetlen vitát folytatna csak velem. Kapcsolatunk mindig is az a fajta barátság volt, mely biztos hátteret adott az embernek: anyukám a legjobb barátom és egyben a legnagyobb kritikusom volt. Persze mindezt kamaszkorban kicsit másképp éli meg az ember fia, illetve lánya, és ezért sokszor, felnőttkorban azt hiszem, a szülői háznál tett látogatások alkalmával, egy-egy ölelés, elsuttogott félszavak keretében próbálunk meg feloldozást nyerni.

„Én még ahhoz is gyerek vagyok, hogy önálló gondolataim legyenek!”- dohogtam magamban tovább, még nem nyerve el azt a tudást, mely későbbi erényeim egyike lett.

Igazából már azt sem tudtam, hogy mi volt az ok, ami ebbe az elképzelhetetlenül dühítő állapotba sodort. A meg nem értettség, a gyerekből való felnőtt palántaság ténye, az iskolai gondok arcomon csordogáló könnycseppek képében jelezték fájdalmamat. Lehet, hogy az adott probléma nem jelentett többet apró, jelentéktelen semmiségnél, de számomra akkor az volt a világ legszörnyűbb pillanata. Ha tudtam volna, hogy mekkorát tévedek! De ne szaladjunk ennyire előre.

Dühösen fújtattam egy széken ülve, tekintetem dacosan lábamra szegeztem, a tréningruhám egy szakadására koncentrálva, és magamban az élet sivárságán gondolkodtam, hogy mennyire meg nem értett lény is vagyok én.

Észre sem vettem egy fekete árnyat, ami lassan el kezdett mozogni felém. Csak akkor észleltem, hogy ott van, amikor már a nagy, fekete feje a kezem alá bújt. Az én ragtapaszom volt. Az én csodaszép, okos és érző kutyám volt, aki észrevette a szomorúságomat, és úgy gondolhatta, hogy az élet kutyamód elbánhatott velem, ha ennyire kikészültem.

Semmi mást nem tett, mint odaült a lábamhoz, és nagy, meleg, mandulavágású szemét rám szegezte, fejét az ölembe tette, és hatalmasat sóhajtott.

Ezzel a sóhajjal átvette fájdalmam terhét és az egész világ megfordulhatott volna körülöttünk, ő ott maradt, tudván, hogy most jobb, ha nem szólal meg, és a lábamhoz heveredett. Nem kérdezgetett, hogy mi bánt, nem nyaggatott, hogy mondjam el, mi történt, csak ott volt velem. Csendben, érzőn, a legjobb barátként.

Nem lehet elmondani, hogy mi játszódott le bennem, de akkor is, és később is tudtam, hogy ez volt az a pár perc, ami örökre megváltoztatott bennem mindent. Rájöttem, hogy van egy valaki, aki ha bármi rossz is történik velem, mindig mellettem lesz.

Soha nem felejtem el azt a napot, amikor kölyökként kedveskedésképpen anyu elé vitte a szájában az éppen két perce elharapott, úgy tíz évig nevelt kaktuszt. Milyen boldog volt és büszke a teljesítményére! Mekkorát nevettünk a kis rottweiler gombócon, aki alig volt még két hónapos, de életünk egy meghatározó darabkája lett. Egy olyan barát, családtag, lelki társ lett, amely ritka kincs, és nem sokszor történik meg ez a csoda az emberrel.

Nehéz volt az elvesztése, a mai napig is könnyek törnek a szemembe, és elviselhetetlen a gondolat, hogy már több mint négy éve nincs velünk. Haragudtam a világra, haragudtam Istenre, hogy tehet ilyen kegyetlenséget, hogy elveszi tőlem azt a lényt, aki a legfontosabb volt számomra.

A családtagom volt, az érzés, amit iránta éreztem, érzek, több volt gyerekes rajongásnál, amely a szeretett kutyát rajongja körül fiatalkorban. Olyan igazságérzete volt, amely keveseknek adatott meg még emberi formában is, ennek hangot is adott olykor. Égbekiáltó emberi gonoszság égbekiáltó ugatást eredményezett.

Az évek múlásával egyre több gáncsoskodás, emberi aljasság került a felszínre. Az iskolapadból kikerülve, a munka világát megtapasztalva az üresség, a cél nélküliség kezdett előtérbe kerülni.

Nem tudtam, hogy kell kezelni az emberi természetből fakadó bántásokat, negatív érzéseket. A gyermeki naivitás úgy látszik valami olyan lényegi sajátom, amely örökre megmarad, végigkísérve az életemet. Egyetlen különbséggel: nem volt már velem az én ragtapaszom, akinek selymes bundájába beletemethettem az arcom, akinek a puszta lénye feledtette velem minden gondomat. Elég volt a szemébe nézni, és tudtam, hogy az emberi gyengeségek mind-mind nem számítottak már. Eltörpültek a gondok, és az én szívem könnyű volt. De ez is elszállt, és én egyre inkább nem találtam saját magamat.

-      De hisz az csak egy kutya volt, ráadásul egy rottweiler! – vetette ellen egy közeli ismerősöm. Vajon a fájdalom, amit okozott ezzel a kijelentéssel volt rosszabb, vagy a tény, hogy az emberek többsége így vélekedik, nem tudom. Már nemcsak az a tény bántó számára, hogy egy kutya helyezkedik egy ember elé, mellé, hanem egy rottweiler! Emberi társadalmunk az empátia, vagy éppen a nyitott értelemmel és szívvel való megítélés terén enyhe hiányossággal bír. Mindenesetre válaszoltam.

-      Nekem több volt; egy barát, aki méltó volt az életre, és akitől tényleg tanulhattam.

-     De nem beszélt hozzád, nem tudott veled kommunikálni! Még sem gondolhatod azt, hogy ez egy teljesebb kapcsolat, mint egy emberrel folytatott beszélgetés! – szörnyülködött az ismerősöm, aki szerintem elmém épségét kezdte el firtatni magában. Még hogy egy kutya többet ér, mint egy ember! Hova is gondolok én!

-      Vannak helyzetek, amikor egy kedves jelenlét többet ér, mint egy szó. – folytattam. - Te nem voltál soha olyan helyzetben, hogy nehéz egy problémádról beszélni, de megosztani nem bírod még, vagy nem is szeretnéd, mégis jó érzés egy barát mellett üldögélni? – kérdeztem őt.

-      Persze, hogy volt ilyen, sőt, egyre inkább, mert felfokozott világban élünk. – ismerte el.

-      Tudom, hogy a fejedben most ott bujkál a gondolat: ezt a szerepet egy embernek szánom, nem egy kutyának, ugye? – faggattam tovább.

-      Igen, nem ez a normális? – a mai világunkat olyannyira meghatározó érveléssel próbálkozott. Talán van még remény, hogy megértetem magam. Az sem baj, ha nem ért egyet, de legalább megértené, én hogy érzek.

-     Kérdésre kérdéssel felelek: Miért kell minden embernek hasonlóan viselkedni, gondolni, érezni? – vetettem ellen. - Szerintem nincs rendjén, hogy tömegemberek vagyunk, és egyfajta csordaszellem vezérli az életünket. Minden elfogadható, normális, ha az emberek többsége úgy vélekedik felőle. Ha más véleményünk van valamiről, azt már különcnek tekintjük. Én úgy gondolom, hogy egy kutya is van oly értékes, mint egy ember, és az én kutyám különleges volt.

Láttam a szemében egyfajta érdeklődést, láthatta az én szememből visszatükröződő fájdalmat, amely az előbbi „bölcsességet” mondatta velem. Itt nem arról volt szó, hogy meggyőzzük a másikat, hanem arról, hogy megértsük.

-      Mindig is érdekelt, hogy te miért érzel, gondolkodsz így? – kíváncsiskodott tovább, és halvány szikrája merült fel, hogy talán, egyszer megérti az én világomat is.

-      Tudod, az én családomban az emberi értékek tiszteletére neveltek minket, egy kis szigetet hoztunk létre, ahol megpihenhettünk, a gondokat megbeszélhettük, vagy csak feltöltődtünk energiával.

Emlékeztem édesanyám szavaira, akit annak idején jelentősen próbára tettem kamaszkori kitöréseimmel. „A család a legfontosabb.”, „Bármi történjék is veled, a családod mindig veled van.”. Ezek olyan tanítások voltak, amiket annak idején ásítozva hallgattam, de sajnos, hamar megértettem az értelmüket.

-      Ebbe a szigetbe érkezett egy lény, aki egy színfoltot vitt az életünkbe. Felelősséget, szeretetet, egymásra utaltságot, humort. – emlékeztem vissza. Élénken élt az emlékezetemben az a jelenet, mikor nagyokat viháncoltunk a kertünkben lévő medencében, és ő is szeretett volna a mulatságban részt venni. Odalopózott a barátom háta mögé, aki, mikor megfordult majdnem fejest ugrott a meglepetéstől. Ahogy ő emlegeti ezt a történetet, a nagy „buflák” feje hirtelen tűnt fel a válla fölött, és kissé megijedt tőle. De azt az ijesztgető sem szerette volna már, ha a bundájára egy csepp víz is kerül, így gyorsan eliszkolt a helyszínről.

-      Aztán eltűnt az életünkből, és nagy fájdalom maradt mögötte. – folytattam a beszélgetést.

-      Sajnálom, ha megbántottalak az előző megjegyzésemmel. – vágott közbe az ismerősöm.

-     Te másképp vélekedsz a világról – magyaráztam az érzéseimet -, de ezzel nincs baj. A sok negatív tapasztalat, ami ért, folyton elgondolkodtatott azon, hogy most hogyan tovább. Nincs velem senki, aki nem kérdezget, csak mellettem van, megért, támogat.

-     Egy nap autóztunk a városban, majd egy állatmenhelyhez hajtottunk. – fűztem tovább az előző gondolatot. - Némi élelmet vittünk az ottlakók számára. És ekkor villant be a felismerés, hogy nem vesztettem őt el, velem van, velem volt mindig. Ugyanaz a barna szempár villant rám, és tudtam, hogy nem voltam egyedül, csak nem tudtam, hogyan kell továbbfolytatni.

-      Nagyon hiányzik neked, ugye? – kérdezte.

-      Mindennél jobban, és most sem tudom, jó-e, ahogy élem az életemet, de rájöttem, hogy az a szeretet, ami benne volt, és amit adott nekem, az jobbá tett, és valahogyan meg kell próbálnom meghálálni azt. Nem kötelességből, hanem azért, mert nemcsak a kutyáknak, de az embereknek is szükségük van egymásra…

-      Egy jó szóra, egy barátra, egy kedves mondatra, egy arcsimításra, egy csendes pillanatra. – kezdem kapizsgálni.

-       Az jó, mert nekem négy évembe telt. – válaszoltam.

-      Jobb, mint tíz vagy húsz év! - vetette ellen. Igaza volt.

-      Egy szerető család megtanít az értékek tiszteletére, és nyitottá tesz a világra, amelyben egy kutya épp úgy a barátod, az a segítség lehet, amire szükséged van. És ez kölcsönös.

Később, ezt a beszélgetést még sokszor megismételtem másokkal is, és talán egy kis magot mindenhol sikerült elültetni. Ha ebből a magocskából nem hajt ki más gondolat, csupán az, hogy elfogadják, vannak emberek, akik így vélekednek, ahogy én, már megérte.

Kora őszi időre fordult, a fák arany, okkersárga és rozsdaszínben játszottak, a leveleket lágy szél borzolta, és a nap minden erejét latba vetette, hogy egy kis meleget varázsoljon körülöttünk.

Aprócska esőcseppek hullottak az arcomra, míg a sarkamra ülve néztem édesanyámat, amíg ő fürge ujjakkal, de mérhetetlen szeretettel gondoz egy kis virágoskertet. A kertünkből elkülönített kis területet mintha varázslat lengené körül.

A virágok az ősz ellenére is büszkén hordták fejüket, a jácintnak már régen el kellett volna nyílnia, mégis ott pompázott egy kis alakú, fekete márványból készült kutyaházikó előtt. A tulipánok ki tudja, hányszor nyíltak már ki újra, de rózsaszín, piros szirmuk halványan bár, de még kedveskedtek a világnak. A szeretet kertje. Más nem is lehetne. Kutyám nyughelye, az én ragtapaszomé, aki mindig velem lesz.

Minden alkalommal, mikor hazamegyek, meglátogatom ezt a helyet, mert itt szeretet lakik, ami még az ő elmúlása után is megajándékoz minket.

Bátyám legidősebb kisfia, aki akkor volt három éves, és kicsit selypített, nálunk vendégeskedett. Az „er” betű furcsa ejtése mindig kedves mondatokat eredményezett, most sem volt másképp. Még emlékezett a kutyánkra, vagy csak a mi elbeszélésünk tartotta meg emlékezetében, nem tudom. Kijött hozzánk, a kertbe, leült édesanyám ölébe, felnézett azokkal a nagy barna szemeivel rá, és csak ennyit mondott: „Mama, én vagyok a te jottweilejed!”. Ez a mondat többet ért bárminél. A világ megállt egy pillanatra, és a múlt a jelennel összefonódott, végtelen szeretettel véve minket körül. Az őszi nap gyenge melege beragyogta a kis kertben ülők arcát, és egy feketerigó kedves trillába kezdett.