Hol volt, hol nem volt, élt, nem élt, nem tudom, de megesett, hogy Cucusmanó, a legnagyobb törpedinasztia, legparányibb és legifjabb tagja útra kelt. Ott, ahol lakott, a Föld nevű bolygó legmagasabb pontján, közvetlenül a kicsi, sárga, magányos havasi gyopár mellett, szétnézett. Elnézett jobbra, balra, fel és le, megnézte a világot és elszomorodott…. Amíg ő a törpék gondtalan varázséletét élte, a földről eltűnt a szeretet. Az emberek már nem figyeltek egymásra, nem óvták a természetet, nem vigyázták a környezetet, lelkük megkövesedett.
Cucusmanó száját lefelé görbítette, hangja elcsuklott és már már zokogás lett volna úrrá rajta, amikor elméjében éles villanásként tört rá a felismerés:
-Megmentem a világot!
Vászontarisznyájába elemózsiát csomagolt, fejébe nyomta sárga, bojtos törpesityakját és apró, szapora léptekkel neki indult. Kanyargós ösvényen vitte útja, kísérték felhők lépteit, nap világította útját és amikor elfáradt hátát szélnek vetve a hűs fuvallat segítette előrehaladásra. Éjszakánként fényes lámpásaként a hold világított és csillagok őrizték álmát, hogy másnap kipihenve a sorsra hagyatkozva kutassa, hová lett a szeretet?
Ment és ment, hol sietve, hol lassan, de ment előre, mígnem egyszer csak egy erdőhöz ért… Hatalmas árnyas fák tövében, egy tisztás közelében, apró patak csörgedezett. Cucusmanó követni kezdte a patakot és kisvártatva kiderült, hogy a patak nem is patak! Kerekre nyitotta törpe szemeit, száját kitátotta, alig hitte amit lát! Erős kötéllel egy fához kötözve fényes, szárnyas gyönyörűség akar szabadulni… Könnyei csillogó gyémántként potyognak és a lábainál heverő könnytócsa utat vágva magának patakként csobog az erdőn át.
- Miért sírsz? Segíthetek? – sajnálta meg Cucusmanó a fogságba esett tündöklő teremtést
- Rafael vagyok, a gyógyítás, a teljesség és egység angyala. Fogságba ejtett a gonosz Káosz, aki most itt uralkodik az erdőben! Kérlek oldozd el köteleimet és segítek neked az utadon!
- De én olyan parányi vagyok! Mi lesz, ha bosszút áll rajtam Káosz?
- Egyet se félj, Drága Cucusmanó! Amint szárnyaim szabaddá válnak és ragyogásomat kiterjeszthetem, Káosz elveszíti minden erejét és eltűnik a föld színéről! Cucusmanó reszkető kezeivel eloldozta az angyal kötelékét és amint az erős kötél a földre hullt Rafael zöld ragyogása betöltötte az egész erdőt!
A könnypatak azonnal felszáradt és Káosz eltűnt! Cucusmanó melegséget érzett egész testében és érezte egy lépéssel előrébb jutott ahhoz, hogy a szeretet ismét visszatérjen az emberek szívébe! Rafael megköszönte a kis törpe segítségét és szabadságáért cserébe egy smaragddal ajándékozta meg.
- Fogd ezt a szép drágakövet kicsi törpe! Ha bármikor a segítségedre lehetek csak fogd a bal tenyeredbe és szólíts! Bármikor hívsz elmegyek hozzád és segítek! – ezzel Rafael kitárta ragyogó szárnyait és egy szempillantás alatt eltűnt Cucusmanó szemei elől. A kis törpe még mindig érezte Rafael csodálatos gyógyító erejét és pici szívében nyugalommal fojtatta útját.
Ment és ment, hol sietve, hol lassan, de ment előre, mígnem egyszer csak egy hatalmas tóhoz ért. Elindult hát a partján és tekintetét egy pillanatra a tó közepére szegezte… Kerekre nyitotta törpe szemeit, száját kitátotta, alig hitte amit lát! A tó közepén egy hatalmas lótuszvirág szirmai között megkötözve gyönyörű szárnyas lény potyogtatta könnyeit. Lábai alatt a könnyből tó keletkezett, mely egyre nagyobbra duzzadt és partján a kis törpe szemlélődött!
- Miért sírsz? Segíthetek? – sajnálta meg Cucusmanó a fogságba esett tündöklő teremtést. Hangos kiáltására a válasz is megérkezett
- Jofiel vagyok az öröm és nevetés angyala. Fogságba ejtetett gonosz Szomorúság, most ő uralkodik ezen a vidéken. Kérlek oldozd el köteleimet és segítek neked az utadon!
- De én olyan parányi vagyok! Mi lesz, ha bosszút áll rajtam Szomorúság?
- Egyet se félj, Drága Cucusmanó! Amint szárnyaim szabaddá válnak és ragyogásomat kiterjeszthetem, Szomorúság elveszíti minden erejét és eltűnik a föld színéről! Cucusmanó reszketve ugyan, de ügyes, szorgos kezecskéivel csónakot készített és a tó partjáról egy ágacska segítségével az angyalhoz evezett. A lótuszvirág szirmaiba kapaszkodva felmászott Jofielhez és eloldozta köteleit. Amint az erős kötél lehullt az angyal szárnyait kiterjesztve sárga ragyogásba borította az egész környéket. Ragyogó csillogással örömöt varázsolt a szájak szegletébe és boldogságot a lelkekbe. Cucusmanó egész törpetestét melegség járta át és tudta, megint egy lépéssel közelebb került ahhoz, hogy a szeretet ismét visszatérjen az emberek szívébe! Jofiel megköszönte a kis törpe segítségét és szabadságáért cserébe egy Citrin kővel ajándékozta meg.
- Fogd ezt a szép drágakövet kicsi törpe! Ha bármikor a segítségedre lehetek csak fogd a bal tenyeredbe és szólíts! Bármikor hívsz elmegyek hozzád és segítek! – ezzel Jofiel kitárta ragyogó szárnyait és egy szempillantás alatt eltűnt Cucusmanó szemei elől. A kis törpe mosolyogva folytatta útját és még mindig érezte a nagy sárga angyal boldogságot sugárzó erejét.
Jókedvében manódalt dúdolgatott és táncolva ugrált át minden elé gördülő követ, minden letört faágat.Ment és ment, hol sietve, hol lassan, de ment előre, mígnem egyszer csak egy óriási tengerhez ért. A tengeren egy sziget úszott és az úszó szigeten megkötözve egy tündöklő szárnyas lényt pillantott meg. Szemeiből könny záporozott, mely tengerré dagadva körbe vette őt.
- Miért sírsz? Segíthetek? – kiáltotta oda Cucusmanó
- Hamuel vagyok a szeretet angyala! A gonosz Útálat fogságba ejtett és megkötözött, most ő uralkodik ezen a földön. Kérlek oldozd el köteleimet és segítek neked az utadon!Cucusmanó gondolkodás nélkül a vízbe vetette magát és úszni kezdett. Tudta, sokáig kell apró kezeivel a vizet csapkodnia, de tudta mostmár révbe ért. Ha kiszabadítja a szeretet angyalát Hamuelt, akkor az emberek szívébe ismét visszatér a szeretet és megkövesedett lelkük felenged.
Úszott három nap és három éjjen át, egyre kedvetlenebb és fáradtabb lett, már alig bírta apró teste, elméje is elfáradt. Fájt minden tagja, de rendületlenül haladt előre. Vizes reszkető kezének utolsó erejével zsebéhez nyúlt és elővette a csodás Smaragd és Citrin kövét. Bal tenyerébe fogta őket, Rafaelre és Jofielre gondolt… Mindkét angyal rögtön ott termett és Cucusmanót Jofiel sárga, Rafael zöld ragyogásba borította. A kis törpe azonnal érezte, hogy fáradtságtól elnehezedett kezei és lábai újra könnyűvé válnak, kedve és lelkesedése visszatér és újult erejével még gyorsabban úszott Hamuel felé. El is érte nemsokára az angyalt és eloldozta köteleit. Amint Hamuel szárnyai szabaddá váltak, rózsaszín ragyogással töltötte el az egész földet. A könny tenger felszáradt, a gonosz Útálat eltűnt. Szeretet töltötte meg a szíveket… Hamuel egy Rózsakvarccal lepte meg Cucusmanót, megmentőjét
- Fogd ezt a szép drágakövet kicsi törpe! Ha bármikor a segítségedre lehetek csak fogd a bal tenyeredbe és szólíts! Bármikor hívsz elmegyek hozzád és segítek! – ezzel Hamuel szárnyát kitárva ragyogó suhanással tova szállt.
Cucusmanó küldetése sikerrel járt. Megtalálta a szeretetet és mostmár tudja, hogy mindenki szívében jelen van. A három angyallal azóta is szoros barátság köti össze és bármikor szüksége van rájuk, hívására válaszolnak. A köveket mindig a zsebében hordja, féltve őrzi és bármikor a kezébe akadnak a szeretetre gondolva örömkönny csillan szemében.