Volt egyszer egy király, s annak szép felesége, és két szép ikergyermeke, egy fiú és egy kisleány. Volt a városuk határában egy hatalmas hegy. Egy napon, mikor a királyasszony arra sétált, a hatalmas hegy megnyílt, és elnyelte őt. Másnap a hegy tetején, egy fehér sziklán aranyszín madár jelent meg, és bánatos énekbe fogott.
Attól a naptól fogva a király egyik szeme sírt, a másik meg nevetett.
Meg is kérdi tőle egy napon a kicsi Királyfi:
- Mért van az, édesapám, hogy az egyik szeme sír, a másik meg folyton nevet?
- Azért van az, édes fiam, mert egyre édesanyátok után szomorkodom. A másik szemem meg azért nevet, mert megmaradtatok nekem ti ketten, te meg a testvérhúgod.
No, másnap a kicsi Királyfi elment a hegyhez, hátha találna rajta valami bejáratot, ahol bejuthatna, és az édesanyját megszabadíthatná. De ahogy odaért, a hegy szája megnyílt, és elnyelte őt is.
Most már mind a két szeme sírt az öreg királynak. A madár meg a sziklán oly bánatos énekbe fogott, hogy beléfacsarodott a szíve annak, aki meghallotta.
Mondja egy napon a kicsi Királykisasszony az apjának.
- No, édesapám, én most elindulok, és addig haza nem jövök, míg meg nem tudom a nyitját ennek a hegynek.
Szomorkodott az öreg király, de mit tehetett, elengedte.
Ment a kicsi Királykisasszony, addig mendegélt, míg egy végtelen nagy tóhoz nem ért. Olyan nagy volt az a tó, hogy nem látott el egyik végétől a másikig. Leült a kicsi Királykisasszony a végtelen tó partján, szomorkodott, sírt nagyon, hogy hát hogyan is jusson ő át a túlsó partra. Ahogy a könnyei a tóba potyogtak, ott mind gyönggyé változtak.
Kidugja a fejét a vízből egy halfarkú, szigonyos ember. Aztán itt is, meg ott is, hol egy leány, hol meg egy ifjú, és mindnek halfarka volt.
Kérdik a kicsi Királykisasszonyt:
- Mi dologban jársz, kicsi Királykisasszony?
- Én biza szerencsét próbálni.
- Aztán mi légyen az a szerencse? – kérdezték a halfarkú emberek.
- Édesanyámat megszabadítani, testvéröcsémet kiszabadítani – felelte a kicsi Királykisasszony.
- Biz az nehéz lesz – mondták a halfarkú emberek. – De mert adtál nekünk a könnyeidből, átviszünk a túlsó partra.
Kagylóba ültették, a tavon átalvitték, s a túlparton kitették a kicsi Királykisasszonyt. Ott a szigonyos ember adott neki egy fekete gyöngyöt.
- Dobd ezt a vízbe, ha szükséged lenne ránk, és mi segítünk – mondták a halfarkú emberek, azzal elmerültek a vízben.
Megy tovább a kicsi Királykisasszony, néz jobbra, néz balra, szomorkodik, hogy nem tudja, merre vezet az útja, s egyszerre meglát egy rókát. A róka lába csapdában volt, azt a kicsi királykisasszony megnyitotta, és a rókát elengedte.
- Köszönöm, te kicsi Királykisasszony. Mi dologban jársz, mondd!
- Én biza szerencsét próbálni – felelte a kicsi Királykisasszony.
- Aztán mi légyen az a szerencse? – kérdezte a róka.
- Édesanyámat megszabadítani, testvéröcsémet kiszabadítani – felelte a kicsi Királykisasszony.
- Biz az nehéz lesz – mondta a róka. – De ha már rajtam segítettél, én is segítek terajtad. Itt ez a fürt szőr a farkamból. Ha bajba kerülsz, égesd el, és én ott leszek, segítek.
Azzal a róka három lábon elszaladt, a kicsi Királykisasszony meg folytatta útját. Egyszerre egy nagy erdőbe ért, ahol a fák csak úgy hajladoztak a nagy szomjúságtól.
- Segíts rajtunk, te kicsi Királykisasszony! – sóhajtozták a fák, mire a kicsi Királykisasszony, ami víz nála volt, mind rájuk öntözte.
- Köszönjük, kicsi Királykisasszony! – hajladoztak a fák, de már örömükben.
- Mi dologban jársz, te kicsi Királykisasszony? – kérdezte a legvénebb fa.
- Én biza szerencsét próbálni.
- Aztán mi légyen az a szerencse?
- Édesanyámat megszabadítani, testvéröcsémet kiszabadítani – felelte a kicsi Királykisasszony.
- No, mert velünk nagy jót tettél, mi is segítünk terajtad – mondta a legvénebbik fa. – Azt tanácsoljuk: menj tovább ezen az úton, és hetednapra egy nagy várhoz érsz. Kopogj be a kapun, a többit majd meglátod. Járj szerencsével.
Megköszönte a kicsi Királykisasszony a tanácsot, és vándorolt tovább. Hetednapra aztán egy fekete várhoz ért. Vasból volt annak a kapuja, csak úgy zengett, mikor a kicsi Királykisasszony megkoppintotta.
- Ki légyen az, aki nyugalmamat háborítja? – dörrent egy fekete hang a várból.
- Én vagyok, a kicsi Királykisasszony – felelt a lányka.
- Mért háborgatod a nyugalmamat?
- Gyere le, itt majd megmondom.
Nagyot zendült a kapu, ahogy megnyílt, s a nyílásban ott állt egy fekete ember. Hatalmas orra alatt konya bajusz lógott, az mozgott ide-oda, ahogy a fekete ember megszimmantotta a kicsi Királykisasszonyt.
- Halnak, vadnak és fának érzem rajtad a szagát – mondta a fekete ember.
- Hallal, vaddal és fával találkoztam az utamon – felelte a kicsi Királykisasszony.
- No, akkor halnak, vadnak és fának való a feladatom – mondta a fekete ember. – Ha megoldod, megmondom, hogyan nyerhetnéd ki asszonyanyádat, testvéröcsédet a hegyből. Haltól házat, vadtól szárnyat, fától vizet követelek. Ha megvan, kopogj be még egyszer. Akkor majd segélek.
Elindult megint a kicsi Királykisasszony, s addig ment, míg egy tavacska partjára nem ért. Ott előkereste a fekete gyöngyöt, és bedobta a vízbe. Fodrozódott a tó vize, majd előbújt a szigonyos ember, és sorban a többiek.
- Mit segítsünk, kicsi Királykisasszony? – kérdezték a halfarkú emberek.
- Haltól házat, vadtól szárnyat, fától vizet követel tőlem a fekete ember, különben nem ereszti a hegy édesanyámat, testvéröcsémet – panaszolta a kicsi Királykisasszony.
Törte a fejét a szigonyos ember, majd elmerült a vízben. Mentek utána a többiek is. Ott aztán olyan csapkodást végeztek a farkukkal, hogy ami kagyló a vízben volt, mind kisodorták a partra. Akkor a szigonyos ember intett a botjával, mire a kagylók szépen összerendeződtek, gyönyörű házat alkottak. Volt annak ajtaja, ablaka, és csigaház tornya vagy száz.
- Köszönöm, ti halfarkú emberek – mondta a kicsi Királykisasszony.
- Sose köszönd, kicsi Királykisasszony – felelték a halfarkú emberek, és elmerültek a vízben.
Akkor a kicsi Királykisasszony előkereste a róka fürt szőrét, és elégette. Abban a minutumban ott termett a róka.
- Mi a dolgom, kicsi Királykisasszony? – kérdezte.
- Haltól házat, vadtól szárnyat, fától vizet követel tőlem a fekete ember, különben nem ereszti a hegy édesanyámat, testvéröcsémet – panaszolta a kicsi Királykisasszony.
No, percbe se tellett, a róka előhúzott a hóna alól egy szárnyast, és megcsavarta a nyakát. Arra a szárnyas vad csapkodásba fogott, csak úgy röpültek a tollak szerteszéjjel. A róka intett, mire a tollak két, hatalmas szárnyba rendeződtek.
- Elég lesz, kicsi Királykisasszony? – kérdezte a róka.
- Elég – felelte örömmel a kicsi Királykisasszony.
- No, akkor viheted a fekete embernek.
- Köszönöm, róka – mondta a kicsi Királykisasszony.
- Sose köszönd – felelte a róka.
Újból a hóna alá rejtette a szárnyast, azzal eltűnt.
Ment tovább a kicsi királykisasszony, hát meglátott az út szélén egy fácskát.
- Hej, ha tudnám, hogyan nyerhetnék tőled vizet! – sóhajtotta a kicsi Királykisasszony, mire így szólt a fácska:
- Én nem tudom, de majd szólok a többieknek. Ők majd segítenek.
Megdörrent az ég, megdobbant a föld, s már ott is volt mind az egész erdő.
- Mit segítsünk, kicsi Királykisasszony? – kérdezte a legvénebbik fa.
- Haltól házat, vadtól szárnyat, fától vizet követel tőlem a fekete ember, különben nem ereszti a hegy édesanyámat, testvéröcsémet – panaszolta a kicsi Királykisasszony.
Törte a fejét erősen a legvénebbik fa, aztán egyszerre elmosolyodott. Összedugták a fejüket mind a fák, aztán egyszerre az ég felé kezdtek nyújtózni ág-kezeikkel. Összefogták mind a fekete felhőket, megfacsarták őket, míg végre mindegyik esőt könnyezett.
Hullottak az esőcseppek, kis tavacska lett belőlük.
- Ennyit tehettünk, kicsi Királykisasszony – mondta a legvénebbik fa.
- Köszönöm, fák – mondta a kicsi Királykisasszony.
- Sose köszönd – felelték a fák, azzal dobbant a föld, ahogy elgyalogoltak.
Sietett a várhoz a kicsi Királykisasszony. Megzendítette a vasajtót, mire a fekete ember kidugta a fejét.
- Mit akarsz már megint? – kérdezte a konya bajszú.
- Ott a várad, itt a szárnyad, amott meg a tavacskád – mutatta a kicsi Királykisasszony.
A fekete ember a fejét vakarta, majd azt mondta.
- Eredj haza, kicsi Királykisasszony. Kérj az apádtól egy íjat, azzal célozd meg az aranymadarat. Ha eltalálod a farktollát, leröppen a földre, átalbucskázik a fején, és lesz belőle egy aranyvessző. Azt vidd a hegyhez, és koppintsd meg vele az oldalát háromszor. Arra megnyílik a hegy. De vigyázz, átal ne lépd a küszöbét, mert akkor elnyel téged is, és többé ki nem jöttök onnan!
- Köszönöm, te fekete ember – mondta a kicsi Királykisasszony.
- Sose köszönd – legyintett a fekete ember. – Vidd a szárnyakat, azokkal sebesebben hazaérsz.
Azzal eltűnt a nyílásban. Fogta a kicsi Királykisasszony a szárnyakat, a vállára illesztette, s azok már röpítették is hazafelé. Otthon aztán, az apját a váruk kapujában meglátva, leröppent az égből, és hozzája sietett.
- Kire vár itt a vár előtt, édesapám?
- Téged várlak, minden áldott napon – mondta az öreg király. – Meglelted-é a hegy nyitját, édes lányom?
- Meg én, édesapám. Hozasson nekem egy íjat – kérte a kicsi Királykisasszony.
- Nem birkózol meg azzal, édes lányom.
- No, majd meglátjuk, édesapám.
Hozta a király az íjat, a kicsi Királykisasszony meg megfeszítette. Lőtt vele egyszer, hát az aranymadár elfordult, s a kicsi Királykisasszony elvétette. Lőtt másodszor is, akkor a madár behúzta a nyakát, s egyre csak énekelt. De a kicsi Királykisasszony lőtt harmadszor is, s akkor eltalálta az aranymadár farktollait.
Leröppent a madár a földre, és már átal is bucskázott a fején. Lett belőle aranyvessző, azt a kicsi Királykisasszony fölkapta, s a hegyhez sietett véle. Háromszor megkoppintotta az oldalát, hát a hegy szája megnyílt, s elősorjáztak belőle mindazok, akiket a hegy valaha elnyelt. A legvégén ott jött a királyasszony meg a kicsi Királyfi kézen fogva.
Megörült nékik a kicsi Királykisasszony, már lépett volna közelebb hozzájuk, mikor a kicsi Királyfi rákiáltott.
- Megállj, kedves húgom, többet egy lépést se, vagy mindörökre elnyel minket a hegy!
Megállt hát a kicsi Királykisasszony, kivárta, míg mind kiértek a hegy gyomrából. Akkor a királyasszonyhoz és testvéröccséhez szaladt. Megölelgették egymást, s nosza, siettek az öreg királyhoz. Annak akkor már mindkét szeme nevetett.
Akkor a semmiből ott termett a fekete ember.
- Ennek már nem veszitek hasznát – mutatott a hegyre. – Akkor én majd magammal viszem. Kell a házacskámhoz, a tavacska partjára.
Megkoppintotta az aranyvesszővel háromszor a hegyet, mire az akkorára zsugorodott, mint egy borsószem. Azt a fekete ember a zsebébe rejtette, és el is tűnt azon nyomban.
Az öreg király meg megölelte feleségét, kézen fogta két szép gyermekét, és hazavitte őket a várukba. Azóta is ott élnek, ha meg nem haltak.