Szimóna, a vak lány

Évszám
2010
 

Élt egyszer nagyon régen, nem is ezen a vidéken, se nem nyáron, se nem télen egy meseszép lány, akit Szimónának hívtak. Szépségét és kedvességét határtalan segítőkészsége múlta csupán felül. Látása pedig oly éles volt, hogy a sasok bátortalanul kullogtak volna elé tanácsot kérni, merre keressék az ebédre szánt pockukat, akik apró lábacskákkal már a világvégi sár utat taposták. Szimóna igyekezett mindenkinek a kedvére tenni, éppen ezért a fiús házaknál nem titkon minden asszony abban reménykedett, hogy egyszer majd az ő fia viszi haza a dolgos kezű menyecskét. Aprólékos kézimunkái, éles látása olyan hírnévvel áldotta meg őt, amilyennel csak királykisasszonyokat és nagy varázslókat szokás övezni, ő mégis szelíd és jóravaló lélek maradt. Szívét azonban bánat húzta, hiszen szülei ugyan mindent megadtak neki, jó szülőkhöz méltóan, de egy aranyfényű mosolyt felé, ami megtölthetné szívét, sose adtak. Ezért még keményebben dolgozott, mindinkább igyekezett édesapja és édesanyja kedvében járni, de mindhiába.

Eljött a szokásos nagy ünnep ideje, ami minden évben fordulópontot jelentett a falu életében, amikor is a jókedv észrevétlen szökik be az ablakokon, no és a borosüvegeken keresztül a házakba. Csakhogy ebben a házban inkább az aggodalom erősödött, nem a derű, hiszen erre a napra illendő lenne, hogy bekössék Szimóna fejét. A lány szíve azonban nem lobbant lángra, holott udvarlóból nem volt hiány, annyi férfi kereste a lány kegyeit, mint égen a csillag. A szülők kezdtek már aggódni a falu szája végett, de lányuknak nem szóltak egy szót sem.

Szimóna egyik nap a faluvégi kispatakhoz ballagott tiszta vízért. Kislányok sereglettek elé, és csicseregve adták elő, egymás szavába vágva:

-          Milyen jó neked, végre felnőtt lehetsz. Az összes férfi rólad álmodik, biztosan boldog lesz az, akit választasz. Tenyerén fog hordani! - Arany pohárból fog itatni- vágott közbe egy másik. – gyémánt cipellőt vesz neked - folytatta egy vékonyka hang a sort –tejben, vajban fog füröszteni – és megvéd minden veszedelemtől. Ki tudja meddig folytatták volna a kislányok az áradozást, de egyszer csak elrebbentek, mint verebek a fáról, vad fogócskázásba kezdtek, hangos éneklésben és csilingelő kacagásban törtek ki, egyre távolodva Szimónától.

Forgatta is ám magában Szimóna az iménti szavakat. Nem is hangzik rosszul! Képzeletében megannyi kellemes kép villant fel. Jó élete volt eddig is, nincs mire panaszkodnia, de ki tudja, talán a házasság végre valóra váltja álmait, és az oly nagyon áhított, meleg mosoly végre igazán boldoggá teszi őt? Ahogy ezekbe a mesés képekbe merült, egy csapat asszony vonta férre őt az úton, körbeállták, hangosan károgtak, mint a varjak:

-          Hogy lehet, hogy még nem vagy férjnél? – Elképesztő önfejűség ez!- korholta a nőt valaki a háttérből. Ne tedd ezt a drága szüleiddel, kik minden erejükkel téged támogatnak, ne hozz szégyent rájuk!- rimánkodott valaki oldalt. - Én a te korodban már isten áldásával a hasamban vártam az ünnepet!- pirított Szimónára egy fiatalasszony. Nem maradhatsz örökre süldő, térjél már eszedre, házasodj meg végre!- folytatta valaki.

Aztán épp oly gyorsan, mint ahogyan jöttek, úgy el is vonultak, hangos méltatlankodások közepette.

Szimóna iszonyodva forgatta magában az imént hallottakat, rémület lett úrrá rajta. Tovább haladva útján, meglátott egy csapat favágót az erdei úton, akik illően, kalapemeléssel üdvözölték, mindeközben sandán mustrálva tekintettek végig a nőn. Ekkor Szimóna szaladni kezdett, alig várta, hogy végre elérje a patakot, a falu mögött, de már előre félt, hogy a faluvégén, a házak előtt ülő öregasszonyokat hogyan is kerülhetné el.

Odaért a retteget helyre, ahol, mint faágon a baglyok, gubbasztottak sorra az öregasszonyok, minden neszre és mozdulatra odafigyelve, ám szótlanul. Szinte meglepődött, hogy a köszönésen kívül semmi egyéb mondandójuk nem akadt számára, csak mikor odébb állt, akkor hallott valamiféle halk huhogást maga mögött. Sem reménykeltőt, sem vádlót, hanem a tapasztalatok csöndes bölcsessége hangzott belőlük.

Hazafelé menet viszont kieszelte, hogyan kerülje el az embereket, mert már olyan soknak találta a beszédet maga körül, mint a teknőből túldagadó tésztát. Nagy kerülővel, átvágott a kerekerdőn, de az apró neszek hallatán szíve oly erősen rezzent, mint nyárfalevél a szélben. Riadtan tovább sietett, a temetőn keresztül haladt az útja. Itt pedig kísérteties csönd fogadta, amitől az ereiben megfagyott a vér, s lábai olykor mélyebb gyökeret vertek, mint az ezeréves szilfáé. Egyre inkább beférkőzött lelkébe az a megfontolás, hogy nem bánja ő a parttalan beszédeket, sem a buta szokásokat, de mielőbb hazamegy végre, s megmelengeti magát végre, a biztonságos otthon közegében, mint a kisbirka a nyáj közepén. Már lement a nap, mire az ismerős kis házba érkezett szüleihez, soha ennyire nem örült a görbe szögnek a kerítésben, az öblöset vakkantó vén kutyának, a rózsaillatú kertnek, az érdes, szálkás ajtónak, de nem utolsó sorban anyukája és apukája nyugalmat árasztó arcának.

A szülők ugyan csak fellélegeztek, mikor szépséges lányuk elébük penderült:

- Édesapám, édesanyám, kik életemben Isten áldásai. Minden jót megkaptam, hogy szépen cseperedjek, tudom, eljött az idő, hogy ne drága szüleim kenyerén éljek tovább. Szívem nem lobbant lángra egy kérőm iránt sem, mégis fejet hajtok minden akarat előtt, és férjhez megyek.

Bár a szülők szíve megkönnyebbült, ez kiült arcukra, de a várva várt aranyfényű mosoly, mely betölthette volna Szimóna szívét, ezúttal is elmaradt.

-          Jóravaló lányom, kérők hada várt erre a pillanatra, hívatok máris a három legderekabb emberért. Válaszd azt, kihez szíved leginkább húz, én tudom, jó sorod meg nem szűnik, bármelyiket választod is.

Nem telt belé sok idő, megjelent a három kérő, hetedhét ország kiválóságai, kik mind bizonygatták, milyen szép élete lenne mellette Szimónának.

-          Én a királynak főszakácsa vagyok, mellettem sosem éheznél!

-          Én a királyi hadsereg kiváló katonája vagyok, mellettem mindig biztonságban hunyhatnád le szemed!

-          Én vagyok a leggazdagabb kereskedő, mesés kincsekkel tele, megosztom veled hatalmas vagyonom.

Szimóna egészen beleszédült a mesés lehetőségekbe, de valóban oly nagyon elszédült, hogy amikor felállt, hírtelen el is dőlt, mint egy rongybaba. Vészterhes koppanással verte be fejét az asztal sarkába, majd a földre csuklott. Volt ám nagy ijedtség a házban, mindenki igyekezett, ki hogy tudott úgy segítsen a lányon. Ki ölbe kapta, ki finoman pofozgatta, míg valaki vizes borogatást készített, más pedig az orvosért szaladt. Szimóna lassan magához tért, aminek nagyon megörültek. De a megnyugvás igen hamar szertefoszlott, mint reggeli köd a tó felett. Ugyanis Szimóna hiába nyitotta tágra szép szemeit, nem látott az égvilágon semmit.

-          Hová tűnt minden?- kiáltott rémülten.

Időközben az orvos is megérkezett, aki hosszasan vizsgálta Szimónát, majd fején a vérző sebet bekötözte. Azután összeráncolta homlokát, mint a bíró, kinek súlyos és igazságtalan ítéletet kell kihirdetnie, és így szólt:

-          Lányuk sajnos….megvakult.

-          És mikor gyógyul meg, mikor fog látni újra? –aggodalmaskodott az édesanya.

Az orvos végtelennek ható súlyos perceken keresztül néma maradt, majd lassan ennyit mondott:

-          Attól tartok…soha.

A három kérő mielőtt kámforként eltűnt volna így szóltak:

-          A lány, így hogy segíthetne nekem a főzésben?- kezdte a főszakács.

-          Hogy varrná meg egyenruhám, ha kiszakad?- folytatta a katona.

-          Hogyan írhatná össze kincseimet? – zárta a sort a kereskedő.

Így esett meg, hogy bekötötték a gyönyörű Szimóna fejét, csak éppen nem úgy, ahogyan a család és a kérők tervezték. Keserves idők jöttek, mert sehogy sem tudtak a sorssal kibékülni, három éven át váltották a kilincset a híresebbnél híresebb orvosok, felcserek, tudósok, papok és varázslók, egyszóval mindenki, akikről remélték –és akik magukról gondolták – hogy segíteni tudnak a lány baján, de mindhiába. Szép lassan mégis, az idő nevű gyógyszer, még ha a lány szemét nem is, de a szomorú szíveket csak meggyógyította. Szülei igyekeztek mindent úgy tenni, hogy megkönnyítsék Szimóna mindennapjait. A használati tárgyai rendben sorakoztak, egyformán, hogy a lány keze ügyébe kerülhessen bármikor, amikor csak szükséges. Szobájába minden nap hoztak egy kancsó friss vizet, és kérdezgették, hogy töltsenek-e neki. Ha kiszakadt ruhája, anyukája nyomban megvarrta, apukája pedig botot faragott Szimónának, hogy séta közben ennek segítségével vegye észre a lába előtt elterülő akadályokat, egyenetlenségeket. A lány kezdte úgy érezni, mint ha édesapja és édesanyja felől kellemes melegség áradna, amit sose tapasztalt Megszokta az életét újra, és bár szemei nem segítették abban, hogy eligazodjon, hogy lássa a körülötte lévő dolgokat, hallása egyre kifinomultabb lett. Mozdulatai mindinkább emlékeztettek kecses hölgyére, mintsem a bizonytalanul botladozó vak lányéra.

Egy nap Szimóna különös dologra figyelt fel. Tudta, hogy valami, mindinkább valaki, lakik velük ebben a házban, aki úgy járkál a szülők és a tárgyak között, mint a levegő. Szokva lehetett ahhoz, hogy mindenki keresztülnéz és átmegy rajta, éppen ezért döbbent meg mélységesen, mikor észrevette, hogy, a vak lány látja őt. A két lány között hamarosan mély és titkos barátság szövődött. A szellemlány kinek is szólhatott volna? De Szimóna se tárta fel a rejtélyt, milyen új és különös barátra lelt. Olykor gyanakodtak is az emberek a vak lány viselkedésére, de megmagyarázni nem tudták, mitől olyan más Szimóna, így hát csak legyintettek, és sajnálkozva sóhajtottak, „megvakult, de kár érte.”

Szép lassan eltelt hét esztendő a szörnyű nap óta, mióta Szimóna elveszítette szeme világát, és a falu ismét nagy ünnepségre készült, nagyobbra, mint valaha. Ugyanis a csillagászok különös égi jelenségre lettek figyelmesek. Azt mondták, ilyen együttállás igen ritkán adódik, és hogy pont az ünnepségre essen, ami egyébként is minden esztendőben fordulópontot jelent, ez felettébb különös.  Mivel az emberek már csak olyanok, amilyenek, és szeretik a babonákat meg mindenféle misztikumot, azt kezdték rebesgetni, hogy biztosan valami nagy dolog történik ezen az ünnepen. Egyesek féltek, hatalmas csapásra számítottak, azon versengtek ki tud ijesztőbb próféciával több izzadtságtócsás inget teremteni. Mások éppen a csodában bíztak, és remélték, hogy ekkortól megszűnik minden baj a világon.

Eljött a várva várt ünnep. Sokfelől érkeztek, a jeles naptári fordulat, a csillagászok számításai, és a babonás jövendölések még inkább idevonták az embereket, mint egyébként. Így került ide, ebbe a kis faluba a vándor poéta is. Hírnevét azzal vívta ki magának, hogy bejárta a világ összes szegletét, minden tájat hetedhét világban, és olyan meséket mond, amit a felnőttek is szájtátva hallgatnak. Igen ám, de a végeláthatatlan meséléskor lassanként mindenki elalszik, s mire felébred a nép, a vándor poétának hűlt helyét találja. Ezért legendák kaptak róla szárnyra, és idővel már azt sem tudták, hogy hús vér ember-e, oly csoda világokba röpítette hallgatóságát mindig, s aztán nyoma veszett minduntalan.

De térjünk csak vissza a falu főterére, hiszen ki él és mozog, a nép apraja és nagyja, no és persze a vándor poéta is ott tolong. A téren étellel gazdagon megrakott asztalok roskadoztak, fényes lampionok égtek, színes zászlók lengtek mindenhol, a földet virágszirommal borították, a zenészek táncra hívó dallamokkal csalogatták a táncparkettre a vidám embersereget. Szimónát vonta, húzta maga után barátja a szellemlány, a vígadók közé, és olyan fergeteges táncba kezdtek, amit még emberfia nem látott. Mindannyian kivonultak a tánctér szélére, és elragadtatottan, szájtátva bámulták a vak lány táncát középen. Soha életemben nem láttam ehhez foghatót. - suttogták egymásnak az emberek, - mintha nem is egyedül táncolna, hihetetlen…- elragadtatottan hangzott mindenfelől. Elképesztő, csodálatos tánc ez! - hallatszott mindenfelől. Lassan aztán felszívódott a szellemlány, Szimóna pedig arcán mosollyal kisétált a tér közepéről. A tánc sokáig bűvöletben tartotta a közönséget, a vándor poéta is megrendülten állt egy darabig. Az emberek lassan egymás felé hömpölyögtek és beterítették a tánctért. A vándor poéta ekkor fejébe vette, hogy mindenképp beszél a gyönyörű táncosnővel, de csakhamar szem elől veszítette. Szomorúan elballagott a falu végére, megállt egy fa alatt, a távolban elterpeszkedő hegyeket szemlélte. Életében először nem volt kedve mesélni, sem továbbállni. Leült majd pillanatok alatt álomba merült, s egyre csak a gyönyörű lány táncát látta maga előtt. A tus-fekete éjszaka mindent beborított, és a vándor poéta hirtelen feleszmélt, mennie kell, teste mintegy hangtalan parancsra, a megszokáséra, elindult. Csakhogy a szíve megálljt parancsolt és hangosan kiáltott a hegyek felé:

-          Hol vagy? – a hegyek, mint kánont éneklő kórus, harsogták halkulva szavait.

Reményvesztettsége egy könnycseppet csalt szemébe.

Szimóna már aludt, amikor is, mintha egy messziről jövő kiáltást hallott volna. Felöltözött, magához vette a botot, melyet apja faragott neki, és nekivágott a sötét erdőnek. Ügyesen vette az akadályokat, mígnem odaért a férfihoz. A poéta riadtan hátrafordult, azt hitte egy vadállat lopózott mögé. Kezében egy erős faággal élet-halál harcra készülve, ugrása közben fordult a lány felé. Egy ideig fel sem fogta mi történt vele, aztán hihetetlen boldogság öntötte el.

-          Ez hogy lehet? Hogy kerülsz ide? Álmodom, vagy tényleg itt vagy? –csak nézte, nézte a szép nőt.

-          Kiáltást hallottam és legbelül –a lány szívére tette kezét – úgy éreztem engem vársz.

-          Ez így is van, de nem vártalak, hanem tehetetlenül kiáltottam ki a világba, hogy kereslek, de még a nevedet sem tudom, mégis meghallottál, messziről!

-          Inkább csak éreztem –ismét szívére tette kezét a lány- hogy ide kell jönnöm.

-          Egyáltalán hogy jöttél ide a vaksötéten át, hiszen fáklya sincs nálad?!

-          Nem is kell nekem fáklya. Én vak vagyok. A szemem nem segít, ez sokkal inkább- és Szimóna felemelte a botot, melyet apja faragott.

-          Így már értem, hogy voltál képes eljutni ide, de mond, nem féltél? Az erdő csupa veszélyt rejt, és te mégis ilyen bátor voltál?

-          Régen, amikor még láttam, sokkal jobban féltem az erdőben. De most már kiismertem a zajait, neszeit, és ez sokkal jobban tájékoztat arról, hogy veszélyben vagyok-e, vagy sem, mintha a szememre bíznám magam. Figyeltelek már messziről, és tudod, ha vadállat lettem volna, akkor rég széttéptelek volna, mert csak nagy sokára vetted észre, hogy megérkeztem. –mosolyogott a férfi felé

-          Milyen jó, hogy nem vagy egy vadállat, hanem…

-          Hanem? –vonta fel szemöldökét a lány.

-          A szerelmem, akit mindig is kerestem, és aki nélkül a világjárásom meddő bolyongás volt csupán, s tündérmeséim élettelen költemények. Veled lett minden igazi! Legyél a feleségem!

-          A lány egy pillanatra elkomorodott. De én vak vagyok! Nem lehetek segítségedre, mert olvasni sosem tudom majd költeményeid!

-          Nem segítséged kérem, hanem, hogy engedd meg, veled lehessek nap, mint nap. Nem kell semmit tenned, csak légy mellettem! Talán nehezebb neked így vakon, ami másnak könnyű, de én mindent megteszek, amit csak kérsz!

-          Ez csodálatos! De nem kell engem kiszolgálni már, mert hét esztendő nagy idő ám. Megtanultam szépen varrni, ujjamat se bököm már a tűvel, a kancsóból vizet töltök, ujjammal finoman mérem, mennyit bír a pohár, s most már pillanatok alatt megtanulom, mindennek a helyét. Nem kell, hogy kiszolgálj, csak az, hogy mindig szeress, és légy mellettem örökre!

-          Igen. - mondta a vándor poéta.

-          Igen. –felelte a lány. Mindjárt pirkad, gyere, menjünk haza.

-          Haza… –ízlelgette a szót áhítattal a poéta.

Mire megérkezett a szerelmes pár a kis házikóba, a szülők már ébren voltak. Ránéztek a vándor poétára, és mindent értettek. A poétából hírtelen kiszakadt, ahogy a szülők arcára pillantott:

-          Milyen kedvesen, szívből jövően mosolyognak!

-          Az én szüleim mosolyognak? – kérdezte a halvány hitetlenkedés, és a mérhetetlen öröm keverékével hangjában Szimóna.

-          Igen, rád mosolyognak, de olyan meleg fénnyel, hogy csodálom, hogy nem érzed a melegséget. Istenem, bárcsak láthatnád!

-          Istenem bárcsak láthatnád! - mondták a szülők, aranyfényben úszó mosollyal.

-          Istenem, bárcsak láthatnám. – mondta Szimóna. Nem volt hangjában sem esdeklés, sem keserűség, hanem egy egyszerű kijelentés hagyta el ajkát.

Hirtelen valami történt, mintha valami különös szellő érintette volna meg Szimóna arcát. Mindenki szíve legmélyéről együtt hangoztatta vágyát, mindannyian egyet kívántak, de fejükben meg sem fordult, hogy egyszerű sóhajtásuk az égben választ szül.

-          Istenem, látok! – kiáltott fel a lány - Látok!

Mindannyian boldogan ölelték egymást, és kézen fogva szaladtak ki a kertbe, hogy mielőbb betöltekezhessen Szimóna a tarka látvánnyal.

-          Szebb, mint ahogy emlékeztem! Szebb, mint ahogy képzeltem. A reggel fényei, milyen csodálatosak. Igen, a piros, ilyen telt pirost régen sem láttam. Ott a zöld, mennyi árnyalata rezeg a fán. A kék virágocskák, citromsárga, rózsaszín, narancs. A barna is szép, meg a fehér, minden olyan csodálatos. Szimóna egy pillanatra behunyta szemét, mintha újra tanulta volna, milyen is a világ színesen.

Csoda történt, éppen úgy, ahogyan megjósolták. Szimóna és a vándor poéta Hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak, és boldogan éltek, míg meg nem haltak. Aranyos gyermekeik születtek, szépek és okosak voltak mind, csak éppen elaludni nem akartak este sosem, mert egyfolytában apjukat kérlelték, hogy meséljen, meséljen távoli vidékekről, messzi tájakról. Mégis a kedvenc történetük az volt, hogy hogyan talált egymásra apjuk és anyjuk, állandóan várták, és minduntalan lelkesen hallgatták Szimóna és a vándor poéta történetét…