Egyszer volt, hol nem volt, a görbe hátú szivárvány mögött, némán görgő felhők között volt egy ország. Hosszú évek óta, kettéosztva azt, uralkodott benne két testvér: Sziromkirálynő és Méhkirály. Nagy haragvás volt a szívükben egymás iránt: surrogó északi fergeteg hozott nekik gonosz álmot sok-sok évvel ezelőtt. Azon a csillagtalan éjen az ifjú királylánynak álmában a bátyja egy szál magnóliát akart ellopni a mágikus kertből. Ám amint leszakajtotta a virágot, annak szirmai vérvörössé váltak, és az ország népe szörnyű halált halt. A királylány jóslatnak vélte az álmot, és félt, hogy valóra válik. Így apjától, az agg királytól örökül a fele országot kérte, hogy ne kelljen álnok bátyjával uralkodnia. S így lett az ő neve Sziromkirálynő, s a népe szerette.
Az ifjú királyfi, ki az ország másik felének lett jóságos Méhkirálya, ugyanazon régi estén álmot látott. Ott nővére volt, ki vöröslő alkonyatban galád módon hozott halált. Köpenyébe méhet rejtett, ezret meg ezret. S harci kürtök hangjára mindet szélnek eresztette, és az ország népét végzetes mérgű fullánk szurkálta tele. Haragját a királyfi már nem feledte, s kevélyen ült az ország túlsó felében királyi trónján, és hűen szolgálta őt a nép.
Felnőtt a két királyi sarj. És Sziromkirálynő, a kéktekintetű, a jóslatot félve minden magnóliát egy tisztásra ültetett, s veszedelmes vadakkal, sűrű bozóttal vette körül, hogy mindjobban elrejtse. E kertnek őre Szipor volt, az ifjú leány, kinek aranyhaja alatt, karcsú nyakán sugárzó csillagok voltak, bűvös izzású anyajegyek. Szipor, ki húgával korán árvaságra jutott, felváltva őrizték a kertet. Míg Szipor aludt, Csalogány a madarak nyelvén dalolt csodás dalokat.
A jóságos Méhkirály az álomtól tartva várához titkos udvart építetett. A nagy varázsló egyszem fiát, Indárt bízta meg azzal, hogy gyűjtse egybe országának minden méhét, és varázsos szavakkal tartsa fogva őket. Indár társa e nagy magányban egy loncsos, nagy kutya volt, Bitang, ki holdas éjszakákon, felváltva Indárt, dühös csaholással őrizte a méheket.
Ám egy furcsa éjjelen visszatértek a rossz szelek. Messzi észak fújó fergetege dühöngött a tájon, és kerge álmok között vergődtek ágyukban az ország lakosai. Mikor eljött a reggel, minden más lett. Fejjel lefelé lógott a csizmadia cégére, összedőlt a vásári bódé, felszakadtak a nádtetők, és lehullott minden termés.
Szipor keserves sírásra ébredt. Csalogány a kertben ült, és potyogtak könnyei: a fergeteg ellopta szeme világát, s eltűnt vele minden magnólia.
Indárnál, a varázsló egyszem fiánál nagy csönd honolt: nem volt méh, mi zümmögne, és az ebe holtan feküdt ott. Így pusztított az északi szél.
Sziromkirálynő hallva a szörnyű híreket, magához hívta Sziport. Megparancsolta, hogy kutassa fel a virágokat, s hozza vissza bármi áron, mielőtt bátyja, a Méhkirály bűnös dolgot tenne. Megajándékozta egy bűvös lánccal, melyen fehér lófog függött, s a lelkére kötötte, hogy csak baj esetén használja. A lány a nyakára kendőt öltött, s búsan elhagyta a palotát.
Méhkirály elborzadt a hír hallatán, hogy eltűntek a méhei. Vésztől félve elküldte Indárt, hogy lelje meg a méheket, és csalja vissza a rajt udvarába, mielőtt még királyi nővére háborúba kezdene. Búcsúzóul annyi aranyat adott Indárnak, amennyit az csak elbírt. Indár, a varázsló egyszem fia, belecsúsztatta pipáját a zsebébe, másikba dohányát, és elhagyta a király várát.
Csillagnyakú Szipor a Szivárvány háta mögötti ország keleti sarkából a nap útján haladva ért estére az ország szívébe. A rövid éjen megpihent, s másnap a városba betért. Egész nap járt-kelt s érdeklődött, de Félútfalva kofái nem hallották a magnólia nevét, ilyen virágot nem ismertek.
Indár éjt nappallá téve bandukolt, míg hegyen s völgyön át a messzi nyugatról másnap végre Félútfalvába ért. Ám e város bölcsei ingatták fejüket: „Méhek erre?” – kérdezték. „Már régóta nem ismerjük a méz ízét”. Így Szipor és Indár elindultak a vásárból, s a város határában egymásba botlottak. Szipor aranyhaja elbűvölte Indárt, s Indár bűvös szava foglyul ejtette Szipor szívét. Mikor megtudták, hogy küldetésük hasonló, úgy döntöttek, hogy együtt folytatják a vándorútjukat.
S így mentek, mendegéltek, három napon át csak jártak. Rótták a tájakat, szelték a tavakat, míg kanyargós ösvények mentén egy nagy fenyvesbe jutottak.
Leszállt az éj, és ők az orrukig se láttak. A távolban egy apró fény pislogott: gyertya fénye. Azt követték, míg egy viskóhoz értek. Bezörgettek, és feltárult az ajtó: Fullánktövis, a gonosz banya állt ott. De Szipor és Indár nem tudta ezt. Betértek a házába. Ronda volt az öregasszony, és kétszínű volt minden szava. „Magnólia és méhek raja? Igen, igen, hallottam róla”- rikácsolta. „Harminc arany és az a kendő az ára, ami ott van a leányka nyakában.” – és furcsán hunyorgatta a szemét. Leszámolta Indár neki minden aranyát, és Szipor is felfedte a nyakát. És láss csodát! Mikor leoldotta a kendőt, csillagnyaka beragyogta a szobát. A banya erre éktelen haragra gerjedt, s kimutatta a foga fehérjét: „Ti vagytok az őrzők, ti vagytok azok? Most végzek veletek, ti gazok! Én vagyok Fullánktövis, a nagy boszorkány! Álmot láttattam királyotokkal és királynőtökkel egy régi éjszakán. Én loptam el a méheket, nálam az összes magnólia! Már csak néhány hét és a két uralkodó óriási háborúba kezd. Akkor ér majd oda a hét fiam serege. Átvesszük a hatalmat a megosztott országban, és a hét fiam lesz a hét úr az örök háborúságban. De ti ezt már nem látjátok majd, mert Indár fiam, te a halál fia vagy, és Szipor, te utána szállhatsz a sírba sírva rögvest.” És a banya sziszegő-csörgő kígyófürtöt rántott elő ruhája ujjából. Ám Indár a kígyókra kiáltott varázsos szavakkal: „tűzvít mérgne szende lü!”, és a kígyók göcsörtös botokká válva tompán koppantak a földön. A boszorkány ekkor újabb ármánynak akart látni, de Indár újra varázsigét mormolt: „dórrné mlétku vittne trú”, és a banyát a talajból előtörő indák sűrűn körülfonták, úgy, hogy moccanni se bírt. Mivel Fullánktövis nagyhatalmú boszorkány volt, nem volt idő késlekedni, Indár pipájára gyújtott, és csodás dohányával megtömte azt. Sűrű füstöt fújt a boszorkányra. Igazmondó füst volt ez. Szipor azt kérdezte Fullánktövistől: „Hol van most a hét fiad, te gonosz boszorkány?” Mire a banya azt felelte: „Gazhegynek a gyomrában rejtőzik a hét fiam. Banditákból, tolvajokból, rablókból és gyilkosokból gyűlik már a nagy sereg.”
Szipor és Indár nem várt tovább. Futásnak eredtek. Ám a boszorkány kiszabadult hamar fogságából, és előhívta a pokol erőit, és bőszülten Szipor és Indár nyomába eredt. Felrobbant egy viharfelhő, villámzápor zúdult rájuk, az egész erdő hatalmas lángokkal lángolt, és rikácsoló madárhad keringett az égen. Szipor hátranézett, és látta: Fullánktövis seprűnyélen vágtat, s mögötte a fergeteg. Futottak, futottak, s már úgy tűnt, csak egy hajszálnyira van a banya, s menten eléri őket, mikor csoda történt fenn az égen: mennyei jelenés. Szipor anyja angyalköddel elfedte az ellenséget. Nagy zaj volt, és nagy sikoltás, majd a banyát elnyelte a félhomály. Szipor anyja angyal lett hát, és így segítette meg a lányát. Ám Fullánktövis hatalma nagy, és a félhomály csak egy ideig tart: éppen hét napon át. Indár és Szipor nem várhatott tovább. Céljuk immár a Gazhegység volt.
Mentek délnek, a pusztaságba. Vitte lábuk őket egyre. Három napig meg sem álltak. Harmadnap egy furcsa kis emberre találtak. Bajba került, látszott rajta: kis gatyájánál fogva csüngött le a szivárványról. Vörös, narancs, sárga, kék meg zöld és lila csíkokba akadt, és onnan kalimpálva keserves panaszra fakadt. „Segítsetek rajtam!” – mondta. Szipor és Indár a csomót kioldva leemelte a törpét. Az leporolva rojtos gúnyáját ekképp hálálkodott: „Artúr Túró a nevem, és világhírű csempésztörpe sarj vagyok. Amiért segítettek rajtam, bármilyen kérdésre válaszolok.” Összenézett Indár és Szipor, egyszerre kérdezték Artúrtól: „Merre van a Gazhegy, mondd?” Artúr megrökönyödött. „A Gazhegyhez akartok menni? Félelmetes bűntanya az! De mert megsegítettetek, hát itt a válasz. Ez itt a Szivárvány mögötti ország határa. Ahol én fennakadtam, az a Szivárvány déli lába. Ha továbbmentek, veszélyes sivatag következik, ott laknak a déli-bábok. De ne féljetek tőlük, menjetek tovább, végig a Nagy Dűnén. Attól egy napnyira van a Gazhegy. Ma, ha szépen megpihentek, harmadnapra ott is lesztek” – felelte Artúr Túró, aki kitúrta kalapját a gazból, s egyik lába itt, a másik ott, árujával már más tájakon volt.
Felvirradt a másnap. A Déli-bábok országán vitt át az útjuk. Félelmetes síkság volt az, orvul rejtett futóhomok csapdák szerte. Ám nem esett semmi bántódása sem Szipornak, sem Indárnak, mert igaz volt a szívük. És a sok kicsi déli-báb szereti az ilyen utazókat. Így kézen fogták őket, s átkísérték őket az országukon egy nap alatt. A Nagy Dűne forró hátán haladtak végig a második nap. Harmadnapi gyalogútjuk végén végre az óriási Gazhegyhez értek.
A hegy gyomrába csak egy út vezetett, és marcona őrök álltak ott. Azokon csak a legrémisztőbb gazemberek juthattak túl. Kivárta hát Indár és Szipor, míg két rablógyilkos ér a hegyhez. Szipor előlibbent a fa mögül, kibontotta aranyhaját. A két rabló rögtön késsel fenyegette meg őt, hogy elvágják a csillagnyakát. Indár előugrott akkor, és azt kiáltotta: „verne hítku szárrha tó!” – erre a rablók egymásnak estek, és addig püfölték egymást, míg el nem nyúltak ájultan a földön mindketten. Akkor levette róluk a ruhát Indár, és megkötözte őket Szipor. Majd sötét, nagy csuklyát húztak a fejükre. Így történt, hogy Szipor és Indár álruhát öltöttek, és felkészültek a veszélyre. Bejutva a marcona őrök vigyázta nagy kapun, elállott szemük-szájuk a nagy csodálkozástól. Bűnbarlang volt ez a javából. Bűnözők és szörnyek szerte súlyos kalapácsokkal irtózatos fegyvereket tákoltak, és trágár szitkok közepette próbálgatták az éles pengét. Arany, ezüst nagy halmokban állt középütt. Rabszolgák csörgő láncokkal csoszogtak nehéz zsákokat cipelve. Volt ott minden: kard meg szablya, lándzsa és kések, dárda és pallos, fejsze meg buzogány. Ez volt hát a hét úr hada. S valóban: a hegy gyomrában hét trón volt, és a hét trónon rajta hét óriás ember. Nagy szakálluk a térdüket verte, izmos testüket sebhelyek borították, a ronda szájuk pedig telve volt förmedvényes átkokkal. Szipor és Indár épp azon törték a fejüket, miképp eszelhetnének ki olyan cselt, amivel késleltethetnék a gonoszok seregének a készülődését, amikor egy borzasztó haramia ütközött Sziporba, lelökve a csuklyáját. Előbukkant hófehér arca és aranyhaja. Erre felbődült a haramia: „De hisz ez egy fehérnép!” Lett ám erre nagy haddelhadd! Kis híján már felkoncolták Indárt és Sziport, mikor egyszer csak harci kiáltás vert visszhangot a hegy gyomrában. Odanéztek, s látták, hogy Artúr Túró és híres bandája érkezett segítségre a bajban; vagy harminc fürge csempésztörpe. Küzdelem kezdődött. Csattogás, ropogás, üvöltözés töltötte be a hegy belsejét. Ám kevés volt a sok bátor törpe, és kevés Indár varázsszava, úgy tűnt, nincs már segítség a bajban. Ám ekkor Szipor volt a megmentő. Aranyhaját hátravetve nyakát teljesen felfedte, és csillagjai oly erővel fénylettek föl, hogy végtelen fényességbe borították az egész hegyet. Elvakult a sok gonosztevő, ám nem vakult el Indár, sem a törpék. A fényességnek furcsa leple alatt kiszökhettek a hegyből mind. Szipor csak ekkor fedte el a nyakát. Ekkor mind a harminc törpe, a bátor Artúr, a bűvös Indár, és a csillagnyakú Szipor erőjüket megfeszítve egy óriási követ gördítettek a hegy szája elé. És a hét úr gonosz hada bennragadt.
Ám jaj! Ekkor lett ám csak a nagy baj! Épp ekkor letelt a hét nap félhomály. A Nap újult erővel fölragyogott, és Fullánktövis, a gonosz boszorkány kiszabadult. Égszakadás és földindulás jelezte jöttét. A hegy remegett, a föld morajlott, az ég zengett, és ismét feltűnt a sok dögmadár. Elért ide Fullánktövis, a nagy boszorkány. Hőseink menekülőre fogták, a sok törpe mind elszéledt, Indár és Szipor pedig a Nagy Dűne felé rohant. Nagy szél volt, üvöltő orkán, homokkal telt meg a levegő. Ám Szipor és Indár nem álltak meg. Törte testük az üldözés, de futottak, ahogy a lábuk bírta. Ám Fullánktövis seprűnyelén egyre közeledett. Már-már úgy tűnt, elkapja a grabancukat, mikor Szipor a fejéhez kapott: „Hát a lófog-medál, hát a láncom – megvan! Ez fog nekünk segíteni a bajban!” Megdörzsölte láncán a mágikus lófogat, és ím, a lófogból előugrott egy bámulatos kentaur. Földhöz verte patáit, és kiegyenesedve azt mondta: „A nevem Kenta úr! Pattanjatok a hátamra, bátran!” Indár és Szipor felkapaszkodtak, és Kenta úr hétmérföldes gyors vágtával egy szempillantás alatt maga mögött hagyta a csúf boszorkányt. Fullánktövis olyan dühbe jött, hogy mérgében szétpukkant. Így történt, hogy Indár, Szipor és Kenta úr legyőzték a boszorkányt és a hét hadúr seregét.
Épp akkor érkeztek vissza a Szivárvány háta mögötti országba, mikor Félútfalva határában összecsapni készült a két királyi sereg. Kenta úr a hadak közé vágtatott. Indár rohant a Méhkirályhoz: „Királyom, királyom, el ne indítsd a katonáid!” – kiáltotta. Szipor a királynője elé vetette magát: „Drága, jó királynőm, ha kedves neked az országod, a harci kürtöt hallgattasd el!” A király és a királynő egyszerre intettek. Megállt erre a két sereg, s elhallgatott a harci kürt. Indár és Szipor felváltva elmesélte, hogy s mint történt a vándorút, mit tudtak meg, és miért nem szabad hát a háború.
Szipor kérlelő hangon fordult Sziromkirálynőhöz: „A magnólia oly szép virág, oly jó virág... Hadd illatozzon országszerte, egyetlen királynőm!” – mondta Szipor. És Indár hasonlóképp: „A méhek raja legyen szabad, én királyom, én jó uram!”. Bólintott a két királyi vér, és békejobbot nyújtottak egymásnak boldogan. Ekkor történt, hogy Indár idős édesapja, a nagy varázsló zengzetes szavakkal a következőt mondta: „Fullánktövis, a vén boszorkány szőtte a galád terveket, de eszköz volt itt a királynő meg a sok virág és a méhek és a méhkirály. Elég már a szörnyűségből! Legyen béke most e tájon, és múljon el a gonosz átok!” Erre felragyogott a nagy szivárvány, és eloszlott a férges ármány. Magnóliákkal telt meg a mező, és zümmögő méhek pihentek rajtuk. Ám a csoda forrása, ha egyszer fölbuzog, nem apad el egykönnyen. Szipor húga, a kis Csalogány nővéréhez szaladt, hisz újra látott, újra látott. Indár ebe, a hű Bitang feltámadt most poraiból, és odarohant gazdájához. Ekkor jött az örömünnep. Két király lesz ezután, de Félútfalván, egy helyütt, s egyetértőn örökké. Más is történt még ezután. Kitüntették Artúr Túrót, ő lett most már Szőrbozont, a hős lovag. Kenta úr meg? Ő lett a zászlón a lótestű hérosz, fő-fő jelképe az országnak. És a békességre a nagy pecsét: gyűrűt váltott Indár és Szipor, és megtartották a menyegzőt rögvest. Lagzit ült a nép, hetedhét határra szólót, és azt kívánta a két király: boldogságuk addig tartson, míg világ a világ.