Szivárványhíd

Szóljon a következő történet minden rendkívüli ember nevében. Állítson emléket a kitartásért, bizalomért a legnehezebb helyzetben. Mutasson utat a szeretet tisztaságának, keltse fel a figyelmet, hogy lehajoljunk a gyengéhez, az elesetthez, mert odafentről nem mindig lehet eldönteni az elesettről, hogy felkelne, de nem akar, mert ebben az esetben van választása, vagy nem tud, mert általunk nyerheti azt el, ekkor a mi választásunkon múlik.
Egy édesanyával találkoztam a minap, önként megosztotta velem az alábbi életfoszlányt, szeretném megismertetni minél több emberrel egy kisfiú hatalmas lelkierejét, akaratát, önmagába és az övéibe vetett hitét. Hallják hát Tücsök, szívbe markoló, igaz történetét!

A nap, amelyen megszülettem semmi rendkívülit nem hozott, magamat is beleértve. Egy átlagos csecsemő, születésem körül minden egyszerűen és nagyon gyorsan zajlott, édesanyám hamar erősödött, így aztán én sem tehettem egyebet, ettem, aludtam és nőttem.

Hat hónapos koromban egy oltással kezdődött minden.

Fájt, csitítottak, később egy kis borogatás, gyengéd masszírozás, simogatás, aztán látszólag ment minden a rendes kerékvágásban.

Emlékezetem szerint soha nem voltam még gyermek, ezért nem tűnt fel, hogy különös dolgok történnek velem. Néhány napja csak másztam, aztán álltam, jártam és beszélni kezdtem.

Nagydolog, mondhatnánk, mások is így csinálják!

Talán, nekem azonban hamarosan tanulni támadt kedvem. Figyeltem és betűztem a szavakat. Olyan gyorsan tanultam meg olvasni, hogy három éves sem voltam, amikor az első rövid mesét önállóan olvastam.

Segítettem a bevásárlásban, rendrakásban, valahogy a játék nem volt képes lekötni, nem is szerettem játszani, egyedül semmiképpen, társasággal meg a munka is játéknak hatott, így nem tudtam különbséget tenni, hogy hiányozna, kimaradna a játék, az önálló és fejlesztő játszás az életemből.

Az élet igazi leckéje az óvodában kezdődött.

Első nap megmutattam a gyerekeknek az illemhelyet, sőt a használatát is, vagy ha szükségét láttam a papír használatánál segítettem, mondjuk csak ki, hát igen kitörölni a társaim fenekét.

A kézmosás olyan dolog, amit ennyi idős gyerekeknek nem lehet eleget ismételgetni, én meg is tettem napjában többször is, jó példát mutatva felhívtam a kézmosásra a figyelmet, aztán persze kezet mostam, hogy ne csak beszéljünk róla.

Ebédre olyan rend volt a csoportszobában, mint még soha. Kérésemre és a segítségemmel már akkor helyreraktunk mindent, amikor a dadus még csak kérni szerette volna ugyanezt.

Az ebéd számomra nagy feladat volt, ott segítettem, ahol tudtam: húst szelni, villát, szalvétát használni, kedvet csinálni az evéshez, szóval bármiben.

A tálcákat visszahordani; nem gond, ágyakat előkészíteni; nagyszerű, mesét olvasni; imádom!

Úgy szeretem az ovimat, kár hogy csak ma találtunk rá anyával!

Alig vártam, hogy délután legyen és anyának elmondhassam, milyen nagyon jó itt!

Eljött az uzsonnaidő, aztán megérkeztek az első társaimért. Anya is eljött értem. Egyik óvó néni kísért ki hozzá, félrehívta.

- Öltözz, kérlek, azonnal jövök! - kérte anya.

Nem gond, máskor sincs ez másképpen - Igen anya - válaszoltam. Gondolatban már fogalmazva a nap eseményeit, hogy anya se maradjon ki semmi jóból.

Az óvó néni szomorú tekintettel ecsetelte anyának, hogy mennyi mindent elkövettem, muszáj megváltoznom, mert nem lehet, rossz példával elöl járni. Anya alig tudott megszólalni, az óvó néni máris folytatta.

- 24 kiscsoportos éli a mindennapjait a csoportszobában. Káosz keletkezne, ha valamennyien kedvük szerint cselekednének. Még az elején kell beilleszkedni, és felvenni a napi szokások ritmusát, nem viselkedhetnek úgy, ahogy odahaza. Muszáj az óvó nénik és a dadusok szavára, az időbeosztásra figyelni. Nem lehet nagytestvérként bármibe beleavatkozni, nem engedhetjük meg, muszáj rendnek lennie!

- Sajnálom, ő nem akar rosszat. Megszokta, hogy segít, számítunk rá, így még figyelmesebb, és ha lehet még segítőkészebb lett az elmúlt időszakban. - Mondta ki anya őszinte véleményét.

- Mindenképpen alkalmazkodnia kell a társaihoz, a csoport szokásaihoz, hozzánk, különben nem járhat, csak speciális óvodába. - Közölte és elköszönt.

Anya szótlanul kivárta, amíg befejeztem az öltözködést, mindeközben lelkesen elmeséltem a nap eseményeit.

- Anya szuper minden, nagyon szeretem az óvodát! Képzeld mindent meg tudtam a csoporttársaimnak mutatni. - Felnéztem anya hatalmas barna szemébe, közben kuncogtam a következő bejelentésemen, mert így utólag nem is volt olyan egyszerű elmesélni, hogy miért is segítettem az egyik társamnak kitörölni a fenekét. - Szóval, ...szóval... még a papírtörlésben is segítettem, de Anya, hidd el már sírásra görbült a szája, hogy haza szeretne menni, mert nagy dolga van, és utána mindig segíteni szokott valaki, hát ezért, tényleg, hidd el! - Kuncogtam újra el magam, a helyzetre visszagondolva. - Tudod Anya, a gyerekek mind segítettek, együtt pakoltunk, játékot, tálcát, ágyat, mindent, mindent megtettek, amit csak kigondoltam azt meg is tettem és ők valamennyien segítettek nekem.

Örömömben elkerülte a figyelmem, hogy egyre kedvetlenebb és szótlanabb lett, míg a történetem végére értem.

Amint az óvoda kapuja bezárult mögöttünk, megtudtam viselkedése okát is. - Tücsök, nem szabad olyan dolgokkal előhozakodni, ami számodra természetes, ki kell várni, amíg segítséget kérnek tőled, te ovis vagy, nem személyzet, neked kiscsoportosként kell élned az életed.

Gondolkodtam, gondolkodtam. - Anya, hidd el, nem voltam senki terhére, csak segíteni akartam, bármit is gondolsz, csakis jó dolgokat csináltam és mutattam a gyerekeknek.

Anyám lehajolt és megpuszilta a fejem búbját, - Tudom, tudom, hiszen ismerlek, te a kis Tücsök vagy, a mindenem! - aztán rákócolt a hajamra. - Értem én, engem nem kell győzködnöd!

- Akkor jó! Holnap még jobb lesz! - válaszoltam.

Anyám tekintete belemerült a látóhatár függönyébe, nem tudtam mire gondol. De mert a hallgatása igent jelentett számomra, hát ezzel nyugtáztam: holnap még jobb lesz!

Másnap nagyszerű volt minden, ahol tudtam, megtettem a magamét, még az uzsonnát is segítettem kiosztani a dadusnak. Mindenki kapott májkrémes kiflit, és hozzá egy sárga vagy piros almát, még arra is figyeltünk ki milyet szeretne, és igen olyat kapott.

Délután az óvó néni ismét félrehívta anyát. Mondandóját egyre hatalmasabb kézmozdulatokkal kísérte, bizonyára így tudta kifejezni milyen fontos, amiről beszélgetnek. Anya szemét elfátyolozta a beléfojtott könnyáradat.

- Nem tehetünk róla, vigyék személyiség és szociológiai vizsgálatra. Az eredménytől tesszük függővé az óvodai tartózkodását.

Hazafelé egymás kezébe kapaszkodva, csendben sétáltunk. Nagyon szerettem volna tudni, mi bántja, de nem akartam, hogy még szomorúbb legyen, ha beszélnie kell róla.

Odahaza nagymama várt ránk, vele mindent kitárgyaltunk, a gyönyörű nap minden részletét.

Együtt kacagtunk a félreértéseken és megdicsért, amikor hallotta mennyit segítettem.

Másnap reggeltől nagymama lett az összes társaságom. Bevásárló listát írtunk, hiába mondtam, hogy e - nélkül is emlékszem minden egyes tételre. Együtt főztünk és terítettünk, aztán aludtunk, miután kedvenc mesekönyvem felolvasását követően mindketten elpilledtünk.

Voltak napok, hogy a hatalmas puzzle képeket raktuk ki, vagy társasoztunk.

Egyik reggel anya nem ment dolgozni. Hármasban minden még jobb lett. A hulló falevelekkel megérkezett a hűvös idő, ami eleinte csak a sétát vette el majd a bevásárlás lehetőségétől is megfosztott. Odabent továbbra sem voltak korlátaim.

Anyám nagyszerű játékot eszelt ki számunkra, esténként gyertyafényes vacsora, beszélgetés, ország - város, vagy mesterségem címere, mindegy volt, minden móka és kacagás.

Egyre több - és több ruhát kellett magamra vennem, mert olyan hideg volt, hogy odabent sem tudtam volna mozogni.

Láttam anyám tekintetét elborulni, ahányszor négykézlábra ereszkedem, hogy számba véve a tárgyakat, helyet változtassak. Ilyenkor nagymama is csak nézett maga elé, tehetetlenül ölébe ejtette két eres, munkában fáradt kezét.

Később kitaláltam a szituációs helyzethez a kutyás játékot, de ezzel sem mindig arattam sikert, azért nevettünk néhányat.

Pár nap múlva, olyan hideg idő köszöntött ránk, hogy ágyban maradtam.

Anya és nagymama óvatlan beszélgetése ütötte meg a fülem.

- Nincs mit tenni, holnap kikötik végérvényesen. - közölte anya, nagymamával.

Leves helyett kenyeret ettünk, és párizsi helyett zsírt kentünk rá, meleg helyett betakaróztunk és meséltünk. Ez volt a legjobb az egészben, mert bújócskázva mesevilágban minden olyan, mint az álmainkban, minden tökéletes.

Nekem van anyukám, apukám, nagymamám. Mindig meleg van, és minden nap járok oviba, ahol sok gyerekkel barátkozom, és mulatságos dolgok esnek meg velem. Nagyon hiányoztak a társaim az oviból.

Egy nap, ami ugyanolyan volt, mint a többi, két néni jött látogatóba hozzánk. Éppen ebédeltünk, keveset beszéltek, keveset késtek, aztán elmentek.

Anya az ő tanácsaikat meghallgatva elvitt engem orvoshoz. Vért vettek, meghallgattak, megmérték a súlyom, a magasságom.

A doktor néni sokszor csóválta a fejét, anya egyre szomorúbb lett. Gondoltam is rá, miért jöttünk, ha itt mindketten csak gondterheltebbek leszünk. Otthon minden móka, játék, nevetéssel végződik.

Még sokszor mentünk különféle helyekre, ahol kérdéseket tettek fel és feladatokat adtak nekem, mindent megoldottam, tényleg akármekkora feladatot kaptam gyorsan végeztem.

Valahogy mégsem örült neki igazán senki sem.

Ki tudja, mit kellett volna tennem, hogy elkápráztassam a feladatadókat? Nem jöttem rá, pedig gondolkodtam rajta éppen eleget, időm volt bőven, amíg a megoldott feladat mellett vártuk, hogy végre visszatérjenek hozzánk.

Egyik alkalommal anya begépelt egy pár sort a számítógépbe, amíg magunkban várakoztunk.

Anyám és én neveljük három éves fiamat, aki egy oltóanyag miatt, amit három hónappal korábban kapott meg, testileg viszonylag átlagos, szellemileg fejlettebb kortársainál.

Gyógyíthatatlan:0 fok körül képtelen lábra állni, négykézláb közlekedik. Édesanyám gyengélkedik, állásomat elveszítettem. Kiegyenlítetlen számláink miatt az áramot és a gázt kikötötték. Kérem, segítsenek!

Csendben szemlélte, ízlelte, újraolvasta a sorokat, s mielőtt bárki is megzavarhatta volna, egyetlen gombnyomással a világhálóra küldte a segélykiáltást.

Nem kellett soká várni, mindennap hozott a postás levelet. Sajnos csak anya arca nyújtott a levelek tartalma felől támpontot, mert mindegyiket csendben olvasta és biztos helyre tette, nagymama nem értette, mi a csuda történhetett, hogy ekkora levélforgalmat bonyolítunk!

Jómagam sejtettem, hogy a világban megdobogtatott néhány szívet az a néhány igaz szó, s most ezekre keresik a megoldást az igazszívűek.

Kik eddig kitartottak mesémben, most már jertek velem, mert csudadolgok jönnek, melyet továbbra is őszinte szívvel osztok meg veletek!

Felvirradt a következő reggel, melyen a nap hétágra szórta sugarát, hogy az embernek kedve volt kiugrani az ágyból és járni, sétálni, táncolni, mondom kedve volt, de hideg volt, ezért maradt a gyönyörűség, hogy szobánkat beragyogja a fény, mert beragyogta, körbejárta, az ablakban lógó vízcseppet formázó üvegdíszen keresztülhatolva a szivárványszínei simogattak bennünket és a berendezést, még a kihűlt konvektorokat is. Mintha csak tudnák ezek a kis pajkos szivárványcsíkok, hogy - e két dolog, a fény és a meleg a legáhítottabb, legvágyottabb álmunk nekünk, mindhármunknak, akik - e fedél alatt élünk. Mert hiszen békében és boldogságban, megelégedve élünk, csak - e két kóbor dolog kell újra nekünk, hogy fedelünk biztonságában meleg legyen és fény, más nem hiányzik, mondom, csak a fény és a meleg, ettől még jobb lesz a kedvünk. Ahogy egyre magasabbra hágott a nap, úgy lett egyre melegebb a szobában, az eddig játszadozó színes fény - nyalábok ívbe feszültek mind a heten, hídként szolgálva a napfénynek, hogy biztosan betaláljon.

Szokásos ebédünket asztalhoz ülve, azt szépen megterítve, készültünk elfogyasztani, mert szokatlan kényeztettek bennünket az égiek a ragyogó napsütéssel, általa meleggel.

Kopogtattak!

Anya ajtót nyitott, bár gondoltam, most igazán nem akarom a két segítő hölgyet, valahogy olyan jókedvű minden, jöjjenek máskor!

- Jo..na..pot! - Egy barna, magas férfi állt az ajtónk előtt. Anya meglepődött, az idegen félszegen álldogált, talán arra számított beinvitáljuk, de anya továbbra is várt, várt valamire, de az égvilágon semmi nem történt.

Nagymama jött egyre közelebb, közelebb, aztán - Jöjjön, jöjjön csak beljebb! - invitálta az idegent.

- Nem akar zavar! - szabadkozott még mindig az ajtón kívül a barna idegen.

Anya végre félreállt, hogy helyet adjon, kezével befelé tessékelő mozdulattal jelezte a férfinek, jöjjön, ha tényleg akar, mert egyébként jó ideje senki sem akart, a két segítőn kívül, ők is csak szolgálatból.

- Franz, üdv! - nyújtotta méretes tenyerét anyának.

- Júlia, isten hozta! - talált anya elveszettnek hitt hangjára. Ha elveszett, ha nem, oka biztosan volt, hiszen azok a levelek, az a rengeteg, csak jelentettek valamit, erről azonban anyán kívül fogalma sem volt, sem a nagymamának, sem nekem, nekem talán sejtésem, ennyi, az semmi!

A barna férfi nagymamának kétoldalt puszit nyomott az arcára, és megölelte. Hozzám lépett, lehajolt, aztán, mint aki meggondolta magát, leguggolt, így éppen szemmagasságba került velem, így nyújtott kezet, szertartásosan, akár férfi a férfinek. Én sem voltam rest, nyújtottam, amim volt, a jobb kezem csusszant az ő hatalmas tenyerébe, igyekeztem erőmet a tenyerembe küldeni, hadd lássa az idegen nem olyan elesett kis fickóval van dolga, s eközben a szemünk beszélgetett egymással, de micsoda beszélgetés volt az szavak nélkül is. Láttam a mélységet és a magasságot, láttam a felvillanó elismerést, a kíváncsiságot, a hitet, hogy mi ketten jó barátok vagyunk. Megszakítottam hát - e rég, vagy talán soha nem érzett, idegenek által nem érzett biztonságot, csupán egy pillanatra, hogy teljes közelségben legyek, két karom átfonta a nyakát, így éppen anya és nagymama álmélkodó tekintetével szembesültem. Mindeddig megszűnt a világ, most a szégyen pírja hintett piros festéket arcomra, amiért első látásra hagytam magam kényeztetni, dédelgetni, mondjuk szégyen ide, szégyen oda, az ölelés olyan erejű volt, hogy pillanatnyilag feláldoztam a szégyen oltárán. Miután minden porcikám megtelt a barna férfi erejével, két karom elengedte a nyakát és újra megálltam a saját lábamon.

Nagymama törölte két szemét, közben hellyel kínálta a barna férfit. - Jöjjön, ebédeljen velünk! - s terítéket helyezett az asztal mindeddig üresen hagyott felére.

Végre tényleg asztalhoz ültünk, mind a négyen. Jó érzés volt! Valahogy kerek lett minden, nem is tudom, hiszen, éppen most gondoltam a két hiányzó dologra, és fel sem tűnt, hogy még valami hiányozna, a kettő sem annyira, de azért így sokkal kényelmesebb az élet. Most olyanok voltunk, mint egy család, igazán.

Anya közben visszatalált a markából kicsusszant eseményekhez, és kézbe vette a felgöngyölítetlen szálat, kicsit talán megkésve, de annál nagyobb határozottsággal mondta.

- Segítséget kértem, és Franz felajánlotta, emiatt jött látogatóba hozzánk.

Nagymama ismét a szemét törölgette.

Anya előbb nagyira, majd rám vetette tekintetét, csak ezután a barna Franzra. Nem tudtam többet kiolvasni, csak óvatosságot és kérdéseket, talán egy parányi gyengédséget.

Franz jóízűen megette a zsíros kenyeret, nem látszott egyetlen arcizmán sem, míg falatozott, hogy máshoz lenne kedve. Nekünk olyan megszokottá vált, hogy csak most a vendég jelenlétében tűnt fel, talán nem a legmegfelelőbb vendégfogadó étel a mi nagyszerű, immár mindennapos ebédünk.

- Este munka. Júlia segít ügyek? - Franz anyának címezte, de mindnyájunkhoz szólt.

Nagymama felállt, mellém lépett, s ezt mondta - Nagyszerűen boldogulunk mi ketten, igaz - e Tücsök?

Egy dologban voltam biztos, valamiben Franz is segítségre szorul, és ezért anya segít neki. Sajnáltam, hogy nem maradhatunk együtt, de ha mennie kell, az más!

- Igen, nagyszerűen! - fontam egyik kezem nagymama, ölelésre szánt karjába.

Anya kabátot vett.

Franz hozzám lépett és megölelt, barátok vagyunk és akként is váltunk el. Nagymama ismét puszit kapott.

Mi ketten, leszedtük az asztalt, elpakoltunk, és mert még kitartott a nap melege, egy kicsit sütkéreztünk a szobában, élveztük a mozgást, több könyvbe is belelapoztam, majd a helyére vittem, a következővel ugyanígy.

A szivárványhíd szertefoszlott, a nap elköszönőben, a szoba gyorsan hűlt, így nem maradt csak a takaró alatti világ, ami szűknek tetszett a szobányi után, választásunk azonban nemigen maradt. Nagymama mesélni kezdett a régi világból, ahogy a szürkület magába olvasztotta a hófehér papírra nyomtatott fekete betűket, ezzel vetve véget az olvasás bűvöletének. Nagymama szájából a mesék legalább annyira izgalmasak voltak, mint azok, amiket papírra vetettek. Elgondolkodtató volt a meseelemek egy része, vajon igazán átélte nagymama, vagy ő is csak meseként emlékszik a történetekre?

Anya leeresztette a redőnyöket, majd szokásának megfelelően gyertyát gyújtott. Hangulatos vacsora és nevetésekkel tarkított szójáték lett a gyönyörű nap estéjéből.

Ha ébredtetek szikrázó napsütésre, akkor tudjátok, miről beszélek! Újra szivárványhídon érkezett a meleg a fény segítségével, élveztük is a kényeztetést és ki is használtuk, még a dobókarikák is előkerültek és célba dobtunk. Nagymama a látását hozta kifogásképpen, néha a karjára fogta, amiért elvétette a tüskét, amire az eldobott karikának hullani kellett volna. Anya néhány karikája célba ért, nekem kettő kivételével mindegyik.

Ebédidőben szokásukhoz híven megérkeztek a segítő hölgyek. Franz társaságának jobban örültem volna, de be kellett érnem a két siető segítővel, mert jöttek és nemsoká mentek.

Még bővében voltunk a napsütésnek, amikor ismételten kopogtak.

Két kezeslábast viselő ember állt az ajtónk előtt, kezükben papíros, amit anya aláírt és elköszöntek.

Anya sokatmondóan nézett nagymamára, majd rám. Odament a konvektorhoz és némi kattogás után fellobbant a láng. A hideg fémtest pattogva tágult, ahogy magába szívta az első meleget. Egy kis idő elteltével érezhetően melegebb levegő volt odabent. Mindeközben fáradtan, búcsúzkodva csúszott lejjebb a nap, magával ragadva a fényt és általa a meleget.

Nekünk ünnep volt a pillanat, mert a szobában továbbra is meleg maradt. A szürkület gyorsan beleolvadt a teljes sötétségbe. Anya a falon a kapcsoló után tapogatódzott, egyetlen kattintással elűzte a sötétséget. Most volt csak hatalmas a csodálkozásom, mert régen volt, hogy ekkora fényben ehettünk, de a csodák nem értek véget, mert az étel leves volt és forró. Meghatódva, csendben, mint egy ima, hangzott el a hála: Franznak köszönjük. Most már bármelyik könyvből olvashattunk, akár nagymama meséit hallgathattuk, minden olyan volt, mint egyszer, most újra mindenünk megvan. Csendes, békés, nyugodt este, melegben, szeretetben, egymás társaságában, fényárban.

Franz a barátom, másnap délelőtt toppant be. Hozott magával egy csomó dobozt. Anya és nagymama délutánja ment rá, míg mindent kipakoltak.

Én és a barátom eközben nagyon jól szórakoztunk, én tanultam az ő nyelvén, ő az enyémen.

Olyan volt ez, mint egy adok - kapok játék. Franz német szava egy magyar szavamért. Vacsoraidőre én németül kívántam jó étvágyat, Franz magyarul. Négyen ültünk az asztal körül, újra igazi családként. Franz figyelmének középpontjában sütkérezve, egy csomó mindenre fény derült.

- Este van, maradj velünk! - kértem Franzot.

- Na..gyon szeret..ném, mar..ad.

- Nagyon szeretnék maradni! - javítottam ki baráti szívességgel. Helyeseltem, miután Franz megismételte a hibátlan mondatot.

- Éj..szaka dolgoz. Mu..száj megy.

Elmondtam újra, s ő helyesen megismételte.

- Intézet, betegek, várnak - szabadkozott Franz. Tudtunkra adva, hogy mi kései távozásának oka.

- Intézet? - kérdeztem vissza.

- Pszichiátria, sok - sok ...lélek...beteg. - kereste a megfelelő szavakat Franz, hogy megértsem, belelássak, egy kis szeletkéjét meg akarta mutatni munkájának. Gondolván, így könnyebben elfogadom, mennie kell.

- Gyógyítod a lelküket? - csodálkoztam a hallottakon. Milyen érdekes, soha nem gondoltam, hogy a lelkünk is lehet beteg?

- Doktor gyógyít, Franz csak ápol, segít, vigyáz. - igyekezett kifejteni tevékenysége alapjait, hogy számomra is világos legyen, munkája lényege.

Mintha elszállt volna az előző mondat, engem a beteg lélek érdekelt.

- Milyen a lélek, ha beteg? - kíváncsiskodtam tovább, mert ez nagyon érdekelt.

Franz segítségkérően nézett anyára, nagymamára, végül rám - Nincs együtt a test, ahol lélek lakik.

Anya eszmélt fel a hallgatásából, hogy segítsen Franznak - Tücsök, előfordul, hogy az élet megpróbáltatásai olyan helyzetet eredményeznek, amikor a test nem érti, mit üzen az agy és a lélek, ekkor megszűnik az addigi harmónia, megbomlik az egyensúly a testben, megbetegszik.

Nagyon hosszú idő telik el, míg a lélekbetegségből felépül valaki. A betegeknek nagyon sok szeretetre és vigasztalásra, beszélgetésre is szükségük van, a gyógykezelésen kívül. Franz leginkább ebben segíti az ápoltjait, hogy ne érje őket semmi, vigyáz rájuk.

- Nagyszerű munka lehet, én is ápoló szeretnék lenni! - néztem Franzra, akin látszott mennyire koncentrál beszédünkre.

Anya segítette ki, elmondta az anyanyelvén, hogy maradéktalanul érthesse, mit mondott nekem.

Franz elgondolkodott, amíg anyát hallgatta. Aztán mosolyogva mondta - Igen, nagy..szerű - beszéd közben megérintette a homlokát - csak itt - aztán szívére fektette tenyerét - meg itt is, nagyon nehéz, míg dolgoz, sok..szor még azután is. Gondol sokat munka, enyém agy nem pihen.

- Olyan sokszor vigasztalsz? - kíváncsiságom nagy volt, szerettem volna minél többet megtudni az ápolásról.

- Szeret, vigasztal, beszél, nyug..tat - Franz átnyúlt az asztal fölött és két kezébe vette az enyémet - érint, hogy meg..érts. Sok..szor hiába szó, csak tett, máskor beszéd, szeretet az leg..több használ, ereje nagy, szó nél..kül.

Ittam az elhangzott szavakat. Szeretni kell, ennyi az egész! Kezeim önkéntelen mozdulattal nyúltak anya és nagyanya kezéért, Franz értette mi motivál, s megismételte, így négyen lettünk egyek, ahogy egymásba kapaszkodtunk, erőt, szeretetet, hitet adva a jobb és még szebb holnaphoz.

Köszönöm, hogy meghallgatták Tücsök meséjét, néhány napjának szeletkéjéről fellebbent a fátyol. Továbbra sem tudni mennyi megpróbáltatást mér rá az élet és meddig. Egyben biztosak lehetünk aprócska testében, lelkében óriásokat meghazudtoló erő, lovagokat megszégyenítő szív, sárkányokat lepipáló tűz lakik, bátran állni fogja az összes próbát a végsőkig.