/mini dráma színpadon előadva kb. 15 perc/
Szereplők:
Szókratész : idős, 70 éves
Platón : fiatal, 29 éves
Szín:
Késő őszi délután, a nap lemenőben, ezt érzékeltetve az előadótéren az árnyak hosszan elnyúlnak, a színhely tetszőleges. /a rendező szándékainak megfelelően megválasztott háttérrel díszletekkel – a darab a mához szól esetleg lehet formabontó /
Szókratész egyedül áll a színpad közepén, elegáns, egyszerű ruhában, kicsi öreg, de nem megfáradt. Platón belép, fiatal, huszonéves, tettre-kész, mozgékony fiatalember.
Némán egymás nyakába borulnak és lassan, kimérten, egyetlen szó nélkül elkezdenek szinkronban együtt lépve (ez fontos, a nézőnek érezni kell, régóta ismerik egymást, jó barátok) sétálni. Lépkednek, amíg a szereplők türelme tart, színészi képességeik engedik, és képesek feszülten figyelni egymásra - kb. 30 másodpercig.
- Platón: Mester rövid búcsúra jöttem, öt percet engedélyeztek szigorú őreid.
- Szókratész: Bólogat.
- Platón: Nem látok rajtad megrendülést, tekintetedben félelemnek nyoma sincs, erős vagy, csodáltalak mindig, most még inkább.
- Szókratész: Mi az erő?
- Platón: Ismerem következetes gondolkodásod, hű vagy magadhoz, csak kérdezel. Utoljára kérlek, kivételesen beszélj hozzám, időnk fogy, mi rejlik szavaid mögött?
- Szókratész: Az erő nem öncél, csak eszköz. Ha elérted célod, erős voltál, ha nem gyenge, ez egyetlen meghatározása.
- Platón: Emlékszem, sokat elmélkedtünk róla közösen. Aki nem elég erős szükségszerűen elbukik, sorsára hagyják, hiszen az ember gyengének születik, érdeklény, fél. Behódol az erőszaknak, a hatalmasok, mögé bújik.
- Szókratész: Igen, az ember önző, kisszerű, Athénban jelenleg az egyszerű számszerű többség dönt, de nem tagadhatom demokráciánk kegye, a nép akarata, sokáig a tenyerén hordozott. Megbecsült vezetőjük voltam, de végül, az ötszázak ítélkeztek felettem. Holnap önként kiiszom a keserűség poharát - részt vettem közösségünk építésében, gyermekemnek tekintem -, kudarca sajátom.
- Platón: Ezzel, megszűnt számomra is a cél, a politika elárult. Miért? Kikért küzdöttünk? Megfogalmaztunk eszméket és célokat, ám mindezek a valósággal szembesítve hiteltelenek. Ezentúl hallgatok, minden szó önmagának ellenérve, az erkölcsöt halálos ítéletükkel eltaposták.
- Szókratész: Tévedsz, létezik a törvény, és abszolút igazsága is.
Platón, kb. tíz másodpercig hallgat, vívódik magában, majd enyhén emelt hangon, láthatóan visszafogott szenvedéllyel, de kifakad, átadja magát érzelmeinek.
- Szókratész: A politikai célom több volt egyéni sorsomnál, amin könnyedén túlnéz a filozófus, az erkölcsi törvények hatalmasabbak mindnyájunknál.
- Platón: Mesterem kilenc éve sétálunk mi együtt és nem értem, hogyan történhetett meg a szörnyűség, az árnyék elborít, elveszett hitem. Mi jónak és rossznak mértéke?
- Szókratész: Tedd a kezed szívedre, és bizonyságot lelsz, az örök isteni törvények születésüktől kezdve belevésve, kitörölhetetlenül léteznek, vezetik életed a lelkiismeret útján, ez a predesztináció.
- Platón: Nézd, ijesztően nőnek az árnyak, már szinte kihunyt az összes fény, hogyan találhatom meg a járható ösvényeket?
-Szókratész: Jómódú polgár voltam, tárgyakat rád mégsem hagyok, elkobozták őket, de szellemi örökségem a tiéd. Légy kitartó, állhatatos és eléred a célt, mi nekem nem sikerült, te megvalósíthatod. A hozzávezető út, a polgárok általános műveltségének ápolása, melynek gyümölcse a kultúra, döntéseiket, majd ez determinálja, és a valódi demokrácia beteljesül.
- Platón: Mester, nélküled hogyan lehetséges ez, mondd, mit tegyek?
- Szokratész: A realitás pillanatnyilag, hogy menekülnöd kell. Ne bánd, mert e tetted csak ideiglenes lesz. Egy állandó dolog van az életben a változás, a helyzet javulni fog, és időben visszatérhetsz. Bárhová vet a sors, láss, érts, és tanítsd az embereket. Segítsd hozzá őket, az önálló gondolkodás képességéhez, a kultúra megszerzése egyedül, mi a demokráciához vezet.
Platón kezét a szívére teszi, és a távolt kémleli. Lelkesen folytatja.
- Platón: Már látom a fényt, az ideák fényét, bizonytalan körvonalaik az árnyékok mögött felsejlenek. Túlságosan távoliak, el nem érhetem őket soha, de ellenállhatatlanul vonzanak. Iskolát fogok alapítani akadémia néven, eszméid nem hagyom veszni.
- Szókratész: Gondolkodásunk paradox, semmit sem tudunk, sorsunk az örök bizonytanság, ennek talaján építjük világunkat, de tény, minden, amit az egyén megismer, tanulási folyamat része. Soha nem írtam le szavaim, egyedül a jelent tartottam fontosnak, de te írj, tapasztalataink átadni az elkövetkező nemzedékeknek, feladatunk. Oktasd a hiú tudatlanokat – kik, hiszik okosak -, mutasd meg körülményeink, cselekedeteink ellentmondásos, relatív természetét, támassz kételyt, ne higgyenek a látszólagos valóságnak.
- Platón: Az ideák fénye vakít, az elválás fájdalma lever, mester szédülök.
- Szókratész: Itt egy szökőkút, igyál hűs vize, felüdít.
Platón iszik a vízből, ami láthatólag csökkenti letargiáját. Egyetlen másodpercre határozott mozdulatokkal összeölelkeznek, majd sietős léptekkel távozik. Néhány, kb. tíz méter után, hirtelen megtorpan, kezét búcsúra emeli, Szókratész szintén. A két szereplő ebből a távolságból már nem hallja egymást, szövegüket maguknak mondják.
- Platón: Lám létünk, mily véges, és egy pohár tiszta víz, mily természetes nyugalmat ád. Köszönöm mesterem.
- Szókratész: Isten áldjon fiam.
A végső búcsú nem színpadias, két határozott egyéniség elválása, semmit sem bántak meg, érzékenyek, de nem szentimentálisak.
Csönd. Platón és Szókratész, az eddigre szinte teljesen elsötétedett színpadon, csak sejtve hol lehet a másik, egymás felé fordulva felemelt kézzel állnak még egy darabig.
Kb. fél perc múlva, az addigra beállt teljes csendben a színpadi függöny hirtelen lehullik.