Évszám
2011
Beküldő
Matie
- Mami! Éhes vagyok! – Gabika hüppögése megtöltötte az autót, és ez rányomta a bélyegét
az alaphangulatra. Mindenki csöndes volt, Gabika sem sírt. Habár csupán öt éves volt, hamar
megtanulta, hogyha sír, attól nem változik semmi.
Anyukája csöndben hátranyúlt és megsimogatta Gabika szöszke haját.
- Nemsokára kincsem, nemsokára… - majd vezetett tovább.
Fáradt volt mindenki. Máskor talán Buba is kiállt volna a húga mellett, Lili és Sebi pedig
megpróbáltak volna anyjuk védelmére sietni, de nem ma. Ma nem.
A fák sorban suhantak el mellettük összemosódva és tovatűnve a kora-esti szürkületben.
- Mami, letekerhetem az ablakot? – kérdezte Lili halkan.
- Kérdezd meg a többieket, nem zavarja-e őket. Részemről igen.
Lili kérdőn nézett hátra az anyósülésről. Senki nem szólt.
- Hallgatás beleegyezés. – jegyezte meg mintegy magának és már nyúlt is a tekerőért. Ahogy
a régi Renault 5-ös ablaka nyekeregve döcögött mind lejjebb és lejjebb, úgy a hűvös nyári
levegő is egyre inkább betöltötte a kis autót. Meleg nyár este volt, kívül csöndes, belül
szomorú, de a nyugalom lassan betöltötte az utasok szívét. Jó emberek voltak. Mindenki az.
Csak a nap… az nem sikerült jól...
Nem volt jó.
Megint kudarcot vallott mint anya… - az önmarcangoló gondolatok felelmésztették a kis
anyuka minden erejét. – Végzetes, ostoba, egyedül van és szegény… Persze más is van aki szegény. Más is
van. De az nem olyan, mint ő. Ez felelőtlenség. Neki nem lenne szabad szegénynek lennie. Neki
nem. Ha valakinek négy gyermeke van, az ne legyen szegény. Felelőtlenség. Szegény Gabika.
Hiszen csak éhes. És ma van a születésnapja. Ha már az nem jött össze – mégsem, – olyan
nagy kérés, hogy enni kapjon…? Olyan nagy…? Ugyan… Csak ő rémes. Rémes anya…
És Lili…? Sebi és Buba…? Igazán nem lehet mondani, hogy minden határon túllépnek az
igényeikkel, mikor el akarnak menni a barátaikkal kávézni… És egyre nagyobbak. A mozi
érthető, a mozi nem olcsó. Na de egy kávé. Néha bele kellene, hogy férjen…!
És most ott ülnek, bámulnak ki az ablakon, és ő annyira szereti őket.
Áldott jó gyermekek mind. És nem szólnak. Nem vetik a szemére, hogy nem mehetnek
kávézni, moziba, hogy éhesek, és, hogy a megígért Gabika-szülinapi Vidám Park is elmaradt.
Pedig most mentek volna először. Olyan izgatottak voltak. Úgy várták. És ő is.
Végre mind a négy gyermekét boldognak, elégedettnek akarta látni. Nem pedig azt a csöndes
beletörődést nézni az arcukon, ami úgy facsarta össze a szívét, mint a citrom a szájakat…
Oldalra nyúlt és megpróbálta bekapcsolni az autórádiót. Az recsegve-ropogva, de meg is
szólalt. Kellemes jazz zongora hangzott föl benne lassan, könnyeden, mintha tudomást
sem venne arról, hogy itt most éppen szomorkodás van. Mintha egyáltalán nem érdekelnék
a problémák, az utasok problémái, akiknek szólt, csak zenélt lágyan és nyugodtan, talán
némiképp még boldogan is! Ki érti ezt…?
Az anyuka felsóhajtott.
Miért? Miért pont akkor jönnek a gondok, amikor a legrosszabb? Miért akkor amikor
a legtöbb kárt tudják okozni? Miért akkor amikor senki nem számít rájuk, amikor a
legnemkívánatosabbak…?
Vagy csupán ő érzi ezt így…? Csak neki fáj ennyire, vagy talán nem is fáj, ez csupán önsajnálat,
hogy a gyermekei csalódtak benne…? Vagy csak bebeszéli magának? Elvégre a gyermeki
elme sokkal tisztább és szebb, - ők érezték vajon? Vagy nem is érdekli őket annyira? Ehh…
Nehéz… - vagy nem is…?
Az autó gyorsan suhant el a szántóföldek mellett, vissza ahonnan jött, vissza vidékre.
Kicsivel később lassított, lehajtott a sztrádáról és egy nagy, íves kanyarral rátért a már jóval
ismertebb göröngyös aszfaltútra.
A kis anyuka hátrasimította stressztől őszesbe forduló vörös haját és kifújta magát. Hirtelen
eszébe jutott valami.
Lehajolt és kotorászni kezdett az ülése alatt.
- Egy pillan… Lilim, meg tudnád nekem ezt fogni egy másodpercre? Akadályoz ez
a… - Lili bólintott majd átvette a kormányt. Máskor is csinált már ilyet, mikor anyukája
tornamutatványokat készült előadni a vezetőülésen. Mint most is...
Amíg Lili óvatosan kormányzott neki, ő bal kezével előrébb húzta a biztonsági övet, hogy
lehajolhasson, majd jobbjával immár mélyebbre hajolva végre megtalálta amit keresett…
- Anya…! – hallotta hirtelen Lili ijedt kiáltását. – Állj meg!
Rémülten kapta föl a fejét, és Lili hangjára a három gyerek is rögtön odafigyelt.
- Mi… mi…?
- Már semmi. – Lili mérgesen elfordult. – De máskor kérlek figyelj jobban, átmentél egy
piroson. Mami, ez nem vicc, figyelj oda inkább! – korholta édesanyját aki csöndben nézett
maga elé.
- Ne haragudjatok, épp ezt kerestem… - mondta, majd mosolyogva hátranyújtotta a kezét
Gabika felé.
- Juhúú! Szörp! – Örült meg a kislány, és boldogan kalimpált a piros italért.
A hangulat oldódott.
- Látod, kincsem, ez enyhíti az étvágyat, aztán ha hazaértünk kaptok annyit
amennyi csak belétek fér! Hosszú volt a nap. És nagyon sajnálom…
- Semmi baj Mami! – mondta Sebi immár egészen jókedvűen. – mindenkivel történik ilyen.
Mondjuk kicsit tényleg ironikus, hogy pont a bejárat előtt jelentik be, hogy annyiba kerül az
autónk javítása mint a jegyek, de na és? Nagy ügy...! És gondolj bele, ha autónk nem lenne, akkor
még kívülről sem tudtuk volna megnézni a Vidám Parkot! Majd elmegyünk jövőre. Különben
is, azért nem minden pénzünket költjük rá erre a kocsira. Még marad egy pici. Abból pedig
vehetünk Gabikának valami kis apróságot… vagy mondjuk nekünk egy-egy tábla csokit, úgyis lesz itt nemsokára egy benzinkút… - az anyukájára mosolygott, majd, látva Gabika boldogan felcsillanó szemeit
még hozzátette. – ne örülj Gabika, csak vicceltem, természetesen nem kapsz csokit! – majd
ránevetett húgára és megborzolta a haját. – nem is, mert most vicceltem, nehogy komolyan
vegyél! – Gabika nevetett Lili és Buba elmosolyodtak.
Az anyuka szeretetteljesen nézett rajtuk végig, majd rájött, hogy ideje lenne az utat is
megnézni kicsit, hogy egyáltalán még mindig van-e alattuk belőle. Szerencsére volt.
Csakhogy nem csak alattuk…
Az úton előttük egy rendőrautó és két rendőr állt. Az egyik háttal nekik. Kicsit megfordult, de mikor meglátta őket épp csak legyintett társának, hogy intézze el. A másik magas volt, vékony és beesett arcú. Egy traffipax mellett állt és integetni kezdett nekik, hogy húzódjanak le.
Rémület. Soha meg nem értett, érdektelen rémület.
A hatóság azért van, hogy hatást gyakoroljon. Hatást, az pedig hirtelen a rémület.
Piros lámpa… pénz… bíróság… kényszermunka… az anyuka fejében minden variáció
végigfutott a másodperc tört része alatt, kényszeredetten és görcsösen kapkodva egy meg
nem talált fogalom után amit úgy hívnak „megoldás”. De ha már az nincs, leglább elfogadás
legyen.
Rossz nap… de mindig van rosszabb. És most a rosszabb van. Túl kell élni. Alkalmazkodni
kell, különben nem lehet boldog az ember.
Nagyot fújt.
- Semmi baj drágáim. – szólt megjátszott könnyedséggel – szerintem inkább járjunk gyalog
iskolába, nem…? Minek is ez a kocsi… – senki nem szólt.
Az autó félrehúzódott. A motor leállt, az anyuka pedig kikapcsolta a rádiót ami recsegve
búcsúzott hallgatóitól.
A rendőr ellépett a radar mellől, odasétált az autóhoz és lehajolt, hogy belásson az ablakon. A gyerekek
lélegzetvisszafojtva figyelték borostás arcát, nagy szemöldökeit és szabálytalan, görbe orrát,
amíg a Renault ablaka letekerődött.
- Jóe…khkhkhm… - köszörülte meg a rendőr berekedt torkát. – Jó estét.
- Jó estét. – válaszolt halkan az anyuka és a táskáját kereste, hogy elővegye az iratokat.
- Felteszem tudják, hogy áthajtottak egy piros lámpán… a kereszteződésnél…
- Valami rémlik…
- Felteszem azt is tudják, hogy ez mivel jár… - a rendőr felvont szemöldökkel, kérdőn nézett
az anyukára aki ijedten nézett föl a táskájából.
- Nem, kérem, elmondaná…?
- Hogyne. – mint aki élvezi, hogy rossz hírrel szolgálhat, lassan elővett oldaltáskájából egy
papírt látszólag csupán a hatás kedvéért, mivel rá sem nézett. Az anyukára pillantva vészjósló
hangon mondta.
- A piros lámpánál való áthajtás százezer forintnyi pénzbüntetést, továbbá háromtól tizennyolc
hónapig terjedő vezetői engedély elkobzását vonhatja maga után… - Az anyuka arcát
fürkészte, majd mikor konstatálta, hogy mondatai kiváltották a kívánt hatást elégedetten
kihúzta magát és ásítva mondta a falfehér anyukának:
- Jogosítványt és forgalmi engedélyt legyen szíves…!
Az anyuka kétségbeesetten kotorászott a táskájában. Itt kell lennie…! Ott is volt… remegő
ujjakkal nyújtotta át a rendőrnek, aki elvette.
Az autóban csend volt.
Kint is.
Gabika tátott szájjal ült és a rendőrt bámulta kezében a szörppel.
A rendőr a papírokat vizsgálta.
Gabika becsukta a száját.
- Akkor… Akkor most nem állunk meg…
- Nem, szívem. Majd otthon adok enni, rendben?
- Igen.
Csönd volt.
A rendőr végzett a papírok átnézésével. A fejét csóválta és benézett az autóba. Négy fiatal
szempár nézett vissza rá. Jó emberek. Mind azok.
- Tudja mit? – szólalt meg végül nagy sokára az anyukára nézve, és visszanyújtotta a
papírokat. – Itt nemsokára lesz egy benzinkút. Ott álljanak meg, és egy-egy tábla csoki a
gyerekeknek… De becsületesen ám! – Tette hozzá morogva, majd biccentett egy kimértet és
lassú léptekkel visszasétált az autójához.