Évszám
2012
Beküldő
Vonratz
A gondok nem azért vannak, hogy lesújtsanak, hanem azért, hogy próbára tegyék győzelmi képességeinket. Szembe kell nézni a nehézséggel - nyugodtan és a megoldásra irányuló vasakarattal.
„Megtanultatok-e örülni az akadályoknak?”
(kínai mondás)
Pazar, természetbe csalogató napsütés volt aznap. Május lévén, a nyári kánikulának még nyoma sem volt, ám fürdött a levegő a napfényben. A kisfiam második születésnapjára készültünk. Már izgatottan várta. Lefekvéskor, amikor meséltem neki, mindig megkérdezte:
- Anyuci, sokat kell még várnom? Még hányszor látogat meg addig az álommanó?
A nagy nap valóban különlegesen szépnek indult. A hálószobaablak előtti terebélyes eperfán madarak csiviteltek. A levegő friss volt, kellemesen enyhe és keleti fekvés lévén, a napsugár cirógatta a takaró alól kikandikáló lábfejünk. Az éden békéje hatott át. <--break->
Délelőtt egy belgyógyász szakorvosnál voltam hivatalos, egy vizsgálat eredményét megbeszélni.
Jó ideje gyomorpanaszaim voltak. Nem tulajdonítottam nekik jelentőséget, a stresszre fogtam, hiszen a cégnél, ahol dolgoztam egy új projekt beindítása őrült munkát követelt meg. Nem hivatkozhattam kisgyermekes anya voltomra egy versenyszférában zakatoló cégnél. Ugyanakkor otthon is helyt kellett állnom, kisfiam anyát követelt, nem egy lerobbant menedzsert.
A doktor kimérten fogadott, szinte közönyösen. Nem tudtam mire vélni.
- Kedves Eszter, megérkeztek az eredmények, és, nos - köhintett, kereste a szavakat – hát, nem jók. Önnek, Asszonyom, gyomorrákja van. – vágott a dolgok közepébe, míg én csak ültem leforrázva, hitetlenkedve.
- A tumor a gyomor alsó harmadában, tulajdonképpen a vékonybéllel csatlakozó területen található. – folytatta – Mondhatom, szerencsére, mert a felső részben elhelyezkedők sokkalta agresszívebbek. Kérem, beszéljük meg a kezelés lehetőségeit!
- Gyomorrák? Istenem! Még harminc sem vagyok! – suttogtam magam elé megsemmisülten, mialatt a kocsim felé mentem. Fejemben tort ültek a vadabbnál vadabb gondolatok. Percekig ültem mozdulatlan a volán előtt, kétségbeesve.
Olvastam valahol, hogy nemcsak a gyásznak, hanem a rákbetegség mentális feldolgozásának, megélésének is vannak fokozatai.. Igen, ezt én is tanúsíthatom.
Elhatároztam, hogy igyekszem palástolni bánatom, legalább ezen a napon. Nem ronthatom el a fiam boldogságát. A hogylétem felől érdeklődőket néhány semmitmondó mondattal lerendeztem. Éjjel nem jött álom a szememre. Már pirkadt, mikor férjem észrevette, hogy ébren vagyok. Mindent elmondtam neki. Az első egy-két perc teljes némaságban telt. Aztán átfonta arcom és azt mondta halkan:
- Ne add fel, én melletted vagyok. Bármit is követel ez a harc tőled, tőlünk, rám mindenben számíthatsz. Együtt vívjuk meg, együtt, a családért, Danikáért, a jövőnkért.
Hangtalan eredtek el könnyeink, összefolyva, egymásba maszatalódva. A napsugár ismét köszöntött, cirógatni próbált, de visszautasításra lelt. Már ébren voltunk, harcra készen.
A műtétet elutasítottam. Utánajártam ennek a ráktípusnak, és több olyan véleményt hallottam, miszerint félő, hogy a szike „jóvoltából” szétesik a tumor, és a véráramba kerül. Akkor pedig Isten irgalmazzon! A doktorom viszont kategórikusan kijelentette, hogy csak a műtéttel van igazán komoly esély a sikerre, ami kimondatlanul is a túlélést jelentette.
Felkerestem természetgyógyászokat, kutattam az alternatív lehetőségeket. Ráleltem egy speciális módszerre, amelyet egy német orvos fejlesztett ki. A központ Mexikóban van, nálunk Pesten praktizálnak. Sokáig töprengtem e lehetőségen, ám túl radikális változást követelt. Egész addigi életem gyökerestől kellett volna megreformálnom, az étkezést, a munkám, a gondolkodásom, mindent. Még nem voltam kész erre a teljes embert kívánó életmódváltásra.
Több konzultáció után a kemoterápiát választottam. Komolyan hittem a sikerben. Nyolc alkalomról volt szó, derűs voltam és bizakodó. Hittem az elme erejében, hittem a család összetartó vígaszában, és igen, hittem a gyógyszerekben is, és abban, hogy elég erős a szervezetem, hogy elviseljem a megpróbáltatásokat.
Pokoli nehéz volt. Az ember csak akkor képes igazán tisztelni a kemoterápiát, ha végig szenvedi. Persze, közismert, hogy mennyire brutális a szervezet számára, kihullik a haj, jártányi erő sem marad, védtelenek leszünk a fertőzésekkel szemben, de ezt át kell élni. Az első kezelés után felkelni sem volt erőm. A hajam kihullott, a szép, hosszú hajam, szégyelltem magam. Minden kezelés megviselt, ki voltam facsarva, mintha egy présgépből zuhantam volna ki. De letelt, végig szenvedtem, és boldogan üvöltöttem bele a világba:
- Istenem, még vagyok és végig csináltam!
Optimista voltam és derűs. A férjemmel együtt mentünk el a vizsgálatra. A belső ultrahang és a CT-vizsgálat azonban jeges zuhannyal ért fel. A citrom nagyságú tumor alig valamennyit, csupán millimétereket húzódott össze. A kemoterápia nem hozott áttörést. A doktorom, - Ugye, én megmondtam, hogy operáljuk! – hozzáállása még inkább erőmet és hitemet vette. A műtétet továbbra sem vállaltam, de akkor mi legyen? Tanácstalan voltam, így sétáltunk ki a kórházból. Férjem némán átkarolt, megszorított.
- Kicsim, biztos van valami megoldás, meglásd, rá fogunk lelni! – biztatott.
Összeomlottam. Mondhatnám, hogy ismét, de az érzés, amikor a doki közölte velem, hogy van egy tumor a gyomromban, más volt. Nem zúzott szét ilyen vehemenciával. Az egy roppant kemény, megrendítő ütés volt, de felálltam, talpra álltam, folytattam. Végig görcsöltem nyolc iszonyú kezelést, olyan gyógyszerekkel, amelyek lórúgással értek fel. Úgy éreztem, nyertem a pokoli ringben, de nem. A rák győzött, ismét, újra, mindig.
Újabb fázishoz értem, noha nem akartam megtapasztalni. Feladtam. Elszállt az erőm. Fizikailag kibirtam, egyben voltam, de mentálisan megsemmisültem. Apátiába estem, rezignáltan szemléltem a mellettem zúgó életet. Pedig még dolgoztam is, igen, bejártam, tettem a dolgom. A kicsire az egyik nagyi vigyázott ilyenkor. Semmilyen kezelést nem kaptam, a sorsra bíztam az életem. A munkahelyemen igyekeztem nyerő formát mutatni, minden határidőt betartani, sőt kreatív újításokkal előállni. Egy tendert az én ötletem alapján írt pályázatunkkal nyertünk meg. Büszkék voltak rám, veregették a vállam, de a gondolataim máshol jártak. Otthon már nem voltam képes színlelni, erős lenni, megmutatni, hogy „ide nekem az oroszlánt is”! Voltaképpen szüneteltettem feleség és anya szerepemet, de legalábbis takarék fokozatra állítottam. Nem élveztem az együttléteket a férjemmel, kényszerként éltem meg őket, amit ő persze észlelt. Egyre ritkábbak lettek az intim ölelések, szerelmes simogatások, majd lassacskán elmaradoztak.
Danikával is megváltozott a kapcsolatom. Ha olvastam is esténként mesét neki, nem olyan átérzéssel, viccelődve, mint egykor. Kicsi szíve a régi anyukáját kívánta, csak nézett rám esdeklő kék szemeivel. Úgy éreztem, teher vagyok a családom számára. Egy kolonc, akit nagyon nehéz elviselni. Arra gondoltam, hogy férjem odaadó feleséget érdemel, olyat, aki forrón átöleli, s csókkal várja, amikor hazaérkezik, nem a saját kínjai kötik le, és nem réveteg tekintettel bámul a semmibe, egy tumoron túli, szenvedés nélküli világba.
A kisfiam pedig anyukát érdemel, akihez odabújhat, ha baj van, aki önfeledten hancúrozik vele, s akivel sétáltathatja Bobót, a spánielkölyköt. Aki este, lefekvéskor álomba ringatja, és türelmesen várja, hogy megérkezzen az álommanó.
Én már nem ez voltam. Ez a nő, ez a mostani, nem volt képes erre. Gyötrődött egy gyilkos erő béklyójában, megadóan.
A párom nem adta fel, ám hasztalan igyekezett a lelkemre hatni, beindítani az önfenntartás szunnyadó motorját. Néha csalódott volt, máskor dühös, gyakran sajnált, vígasztalt és simogatta a fejemet, de többnyire rámenősen, olykor-olykor még a hangját is megemelve győzködött.
- Fogd már fel végre, Eszter, szükségünk van rád! Ha már rám nem is, de legalább a gyerekre gondolj! Hogy nevelem fel nélküled!?
Egyszer egy ilyen kirohanása után elsírta magát, zokogott, miközben én félig sztoikusan, félig sajnálkozva néztem. Arra gondoltam, milyen kegyetlen vagyok! Kegyetlen, mert még élek, mert még létemmel kínozom azokat, akiket pedig legjobban szeretek.
Ma, utólag visszagondolva, talán másképp kellett volna megélnem azokat a hónapokat, azt az évet. Daganatos érám második szakaszát. Ugyanakkor elfogadom és a családom is belátja már, akkor az a nő nem tudott más lenni. Akart pedig, de nem volt rá képes.
Közelgett Danika negyedik születésnapja. A család valahogy nem olyan hévvel, lelkesedéssel készült rá, mint régebben. Én kifejezetten tartottam tőle. Féltem attól, mekkora csalódást okozok újra az én egyetlenemnek, amikor nem fogja érzékelni rajtam az ünnep kiváltotta felhőtlen boldogságot.
Egy héttel a születésnap előtt rendelt be a doktorom a kötelező vizsgálat végett. Péterrel együtt jelentünk meg, a doki az eredményeket koslatta. Halkan, vontatottan szólalt meg:
- Eszter, rossz híreim vannak. A tumor agresszívvé vált, jelentékeny növekedésen ment keresztül. Mondhatnám, hogy ez nem is csoda, hiszen a szükséges beavatkozások nélkül mi mást várhatnánk? – hallgattam, és hosszú idő óta először megmozdult benem valami. Hogy hol, nem tudom, hogy mi, azt sem. De éreztem. Éreztem valami életjelet, egy apró fellobbanó szikráját a létnek, amit már régóta nem. – A doktor folytatta:
- De ez már lényegtelen. Ami fontos: a családi kapcsolatok. Sajnos fel kell készülni rá, hogy ez az agresszivitás hatványozódni fog. Kérem, Asszonyom, még időben búcsúzzon el szeretteitől, rendezze le a még függő ügyeket!
A vitalitás mocorgó taktusa dübörögni kezdett, már ahogy kiléptünk a kórházból.
- Semmit sem rendezek le, senkitől sem búcsúzom el, és legfőképp nem: az életemtől! – mondtam a mellettem maga elé meredve bandukoló férjemnek. Emlékszem, tágra nyílt szemekkel nézett rám, régóta nem hallott már tőlem egyetlen határozott, dacos mondatot sem.
- Még ma felvesszük a kapcsolatot azzal a pesti klínikával, ahol azzal a német módszerrel kezelnek. Ha kell, füvet eszek életem hátralevő idejében, zabot, mint egy póni, és se kenyér, se hús, se süti, semmi. Ha harc, hát legyen harc! – közöltem férjem meglepett arcába, nem túl eredetien.
Három nap múlva Pesten megvizsgáltak. A módszert egy német tudós fejlesztette ki, halála után leánya lett a Mexikóban székelő központ vezetője. Mi a hazai leányvállalatuk igazgatónőjével beszéltünk.
- Nézzék! Nem árulok zsákbamacskát, nem túl rózsás a helyzet. De nem is reménytelen. Az, hogy a tumor még csak most, több, mint egy év után kezdett terjeszkedni, ez reménykeltő lehet. Ehhez azonban, Eszter, gigászi erő kell. A módszer lényege: minden méreg száműzése, semmi stressz, teljes nyugalom, a tökélyig betartott diéta. Tudja Ön ezt vállalni?
Belelkesülve mondtam igent. Az életért bármit vállaltam volna.
A szülinap fénypontja volt, mikor Danikának átadtam az asztal méretű társasjátékot Majd így szóltam hozzá:
- Ezzel még nagyon sokat fogunk játszani, Kisfiam. Meglátod, ezentúl minden olyan lesz, mint régen! – Nyakamba ugrott, arcát arcomba fúrta, és, mint aki rosszul hall, megkérdezte:
Biztos, Anya, biztos, tényleg így lesz?
Könnyezve bólogattam, érzékelve túláradó boldogságát.
- Igen, Kicsim, megígérem. És mivel ma van a szülinapod, ez az én szülinapi ígéretem számodra.
Elkezdtem harcom. Vettünk beöntőgépet, a belső mérgek száműzéséhez, speciális turmixot, amellyel majd a kizárólag megbízható bio zöldséget, gyümölcsöt alakítom át folyékony állapotúvá, megkönnyítve az emésztést. Elhagytam a sprayket, a dezodorokat, a hagyományos tisztítószereket. A férjem lelkesebb volt, mint én. Reményt kapott az utolsó órában, hogy együtt maradjon a család. Turmixoltam, beöntöttem (meglepődtem, hogy milyen könnyen ment, tartottam tőle), átalakítottam a háztartást. A szépítőszereket elajándékoztam. Megszűntek a fűszerek, minden olyan étel, amely „drága” tumorom éhségét volt hivatott kielégíteni.
- Dögölj éhen! – kiáltottam néha fennhangon. Danika egyszer meg is kérdezte, hogy
- Anya, ezt kinek mondtad?
Nem állítom, hogy soha nem estem kísértésbe, főleg egy-egy finom étel kapcsán. De tudtam, mi a tét. De vajon mindez nem késő már? Hamarosan választ kaptam rá.
Nagy volt a forgalom a sztrádán, mikor hárman a kontrollvizsgálatra menet Pest felé autóztunk (Danika is velünk jött, ezúttal nem tudtuk őt kire hagyni), de nem észleltem a suhanó autók zaját. A tájat sem, és a magnóból jövő kedvenc együttesem zenéje sem jutott el tudatomig. Kétség és félelem zakatolt lelkemben.
- Istenem, vajon mi vár rám? Kérlek, adj erőt, hogy el tudjam viselni, ha ismét a rák győzött, és ne legyek olyan, mint aki voltam nemrég. Adj erőt, Uram, hogy felemelt fejjel, megbékélve tudjam a hírt fogadni!
Túl voltam a viziten. A folyosón álltunk, és öleltük egymást. Mindhárman összekapaszkodtunk, fiúnk, bár szerencsére nem foghatta fel, miről is van szó, közénk fúrta magát. Ismét sírtunk, de most örömünkben. Az igazgatónő boldogan ecsetelte, hogy a tumor felére zsugorodott. Bevált a módszer. Istenem, lehet, hogy túlélem? Igen, most már túlélem!
Nemrég érkeztem vissza a pesti központból a sokadik kontrollvizsgálatról. A férjem dolgozik, kisfiam az oviban kergetőzik. Egyedül sétálok kertünk hatalmas eperfái alatt. Április van, és a hónap minden szeszélye ellenére nyugodt és kellemes ez a mai nap. Minden csendes, szinte idilli. A lelkem is békés, mint a háborítatlan víztükör, melynek habjain csupán egy eltévedt szellő vet néhány kósza fodrot Már egy éve tünetmentes vagyok. Életem továbbra is szigorú szabályokhoz van kötve, de már szokásaim rabja lett e változás.
A tumor jóideje eltűnt. Az ellenség megfutamodott, elkotródott a várfalak alól, de én tudom: bármikor visszatérhet. Ezért megállás nélkül erősítem, építgetem a falakat, megszállottan, felkészülten egy esetleges új támadásra. És vallom: az a régi bénult, börtönbe zárt lelkem már nem fog visszatérni. A mosoly nem tűnhet el arcomról, hiszen megígértem a kisfiamnak. És esténként őrült társasjáték-csaták zajlanak…
„Megtanultatok-e örülni az akadályoknak?”
(kínai mondás)
Pazar, természetbe csalogató napsütés volt aznap. Május lévén, a nyári kánikulának még nyoma sem volt, ám fürdött a levegő a napfényben. A kisfiam második születésnapjára készültünk. Már izgatottan várta. Lefekvéskor, amikor meséltem neki, mindig megkérdezte:
- Anyuci, sokat kell még várnom? Még hányszor látogat meg addig az álommanó?
A nagy nap valóban különlegesen szépnek indult. A hálószobaablak előtti terebélyes eperfán madarak csiviteltek. A levegő friss volt, kellemesen enyhe és keleti fekvés lévén, a napsugár cirógatta a takaró alól kikandikáló lábfejünk. Az éden békéje hatott át. <--break->
Délelőtt egy belgyógyász szakorvosnál voltam hivatalos, egy vizsgálat eredményét megbeszélni.
Jó ideje gyomorpanaszaim voltak. Nem tulajdonítottam nekik jelentőséget, a stresszre fogtam, hiszen a cégnél, ahol dolgoztam egy új projekt beindítása őrült munkát követelt meg. Nem hivatkozhattam kisgyermekes anya voltomra egy versenyszférában zakatoló cégnél. Ugyanakkor otthon is helyt kellett állnom, kisfiam anyát követelt, nem egy lerobbant menedzsert.
A doktor kimérten fogadott, szinte közönyösen. Nem tudtam mire vélni.
- Kedves Eszter, megérkeztek az eredmények, és, nos - köhintett, kereste a szavakat – hát, nem jók. Önnek, Asszonyom, gyomorrákja van. – vágott a dolgok közepébe, míg én csak ültem leforrázva, hitetlenkedve.
- A tumor a gyomor alsó harmadában, tulajdonképpen a vékonybéllel csatlakozó területen található. – folytatta – Mondhatom, szerencsére, mert a felső részben elhelyezkedők sokkalta agresszívebbek. Kérem, beszéljük meg a kezelés lehetőségeit!
- Gyomorrák? Istenem! Még harminc sem vagyok! – suttogtam magam elé megsemmisülten, mialatt a kocsim felé mentem. Fejemben tort ültek a vadabbnál vadabb gondolatok. Percekig ültem mozdulatlan a volán előtt, kétségbeesve.
Olvastam valahol, hogy nemcsak a gyásznak, hanem a rákbetegség mentális feldolgozásának, megélésének is vannak fokozatai.. Igen, ezt én is tanúsíthatom.
Elhatároztam, hogy igyekszem palástolni bánatom, legalább ezen a napon. Nem ronthatom el a fiam boldogságát. A hogylétem felől érdeklődőket néhány semmitmondó mondattal lerendeztem. Éjjel nem jött álom a szememre. Már pirkadt, mikor férjem észrevette, hogy ébren vagyok. Mindent elmondtam neki. Az első egy-két perc teljes némaságban telt. Aztán átfonta arcom és azt mondta halkan:
- Ne add fel, én melletted vagyok. Bármit is követel ez a harc tőled, tőlünk, rám mindenben számíthatsz. Együtt vívjuk meg, együtt, a családért, Danikáért, a jövőnkért.
Hangtalan eredtek el könnyeink, összefolyva, egymásba maszatalódva. A napsugár ismét köszöntött, cirógatni próbált, de visszautasításra lelt. Már ébren voltunk, harcra készen.
A műtétet elutasítottam. Utánajártam ennek a ráktípusnak, és több olyan véleményt hallottam, miszerint félő, hogy a szike „jóvoltából” szétesik a tumor, és a véráramba kerül. Akkor pedig Isten irgalmazzon! A doktorom viszont kategórikusan kijelentette, hogy csak a műtéttel van igazán komoly esély a sikerre, ami kimondatlanul is a túlélést jelentette.
Felkerestem természetgyógyászokat, kutattam az alternatív lehetőségeket. Ráleltem egy speciális módszerre, amelyet egy német orvos fejlesztett ki. A központ Mexikóban van, nálunk Pesten praktizálnak. Sokáig töprengtem e lehetőségen, ám túl radikális változást követelt. Egész addigi életem gyökerestől kellett volna megreformálnom, az étkezést, a munkám, a gondolkodásom, mindent. Még nem voltam kész erre a teljes embert kívánó életmódváltásra.
Több konzultáció után a kemoterápiát választottam. Komolyan hittem a sikerben. Nyolc alkalomról volt szó, derűs voltam és bizakodó. Hittem az elme erejében, hittem a család összetartó vígaszában, és igen, hittem a gyógyszerekben is, és abban, hogy elég erős a szervezetem, hogy elviseljem a megpróbáltatásokat.
Pokoli nehéz volt. Az ember csak akkor képes igazán tisztelni a kemoterápiát, ha végig szenvedi. Persze, közismert, hogy mennyire brutális a szervezet számára, kihullik a haj, jártányi erő sem marad, védtelenek leszünk a fertőzésekkel szemben, de ezt át kell élni. Az első kezelés után felkelni sem volt erőm. A hajam kihullott, a szép, hosszú hajam, szégyelltem magam. Minden kezelés megviselt, ki voltam facsarva, mintha egy présgépből zuhantam volna ki. De letelt, végig szenvedtem, és boldogan üvöltöttem bele a világba:
- Istenem, még vagyok és végig csináltam!
Optimista voltam és derűs. A férjemmel együtt mentünk el a vizsgálatra. A belső ultrahang és a CT-vizsgálat azonban jeges zuhannyal ért fel. A citrom nagyságú tumor alig valamennyit, csupán millimétereket húzódott össze. A kemoterápia nem hozott áttörést. A doktorom, - Ugye, én megmondtam, hogy operáljuk! – hozzáállása még inkább erőmet és hitemet vette. A műtétet továbbra sem vállaltam, de akkor mi legyen? Tanácstalan voltam, így sétáltunk ki a kórházból. Férjem némán átkarolt, megszorított.
- Kicsim, biztos van valami megoldás, meglásd, rá fogunk lelni! – biztatott.
Összeomlottam. Mondhatnám, hogy ismét, de az érzés, amikor a doki közölte velem, hogy van egy tumor a gyomromban, más volt. Nem zúzott szét ilyen vehemenciával. Az egy roppant kemény, megrendítő ütés volt, de felálltam, talpra álltam, folytattam. Végig görcsöltem nyolc iszonyú kezelést, olyan gyógyszerekkel, amelyek lórúgással értek fel. Úgy éreztem, nyertem a pokoli ringben, de nem. A rák győzött, ismét, újra, mindig.
Újabb fázishoz értem, noha nem akartam megtapasztalni. Feladtam. Elszállt az erőm. Fizikailag kibirtam, egyben voltam, de mentálisan megsemmisültem. Apátiába estem, rezignáltan szemléltem a mellettem zúgó életet. Pedig még dolgoztam is, igen, bejártam, tettem a dolgom. A kicsire az egyik nagyi vigyázott ilyenkor. Semmilyen kezelést nem kaptam, a sorsra bíztam az életem. A munkahelyemen igyekeztem nyerő formát mutatni, minden határidőt betartani, sőt kreatív újításokkal előállni. Egy tendert az én ötletem alapján írt pályázatunkkal nyertünk meg. Büszkék voltak rám, veregették a vállam, de a gondolataim máshol jártak. Otthon már nem voltam képes színlelni, erős lenni, megmutatni, hogy „ide nekem az oroszlánt is”! Voltaképpen szüneteltettem feleség és anya szerepemet, de legalábbis takarék fokozatra állítottam. Nem élveztem az együttléteket a férjemmel, kényszerként éltem meg őket, amit ő persze észlelt. Egyre ritkábbak lettek az intim ölelések, szerelmes simogatások, majd lassacskán elmaradoztak.
Danikával is megváltozott a kapcsolatom. Ha olvastam is esténként mesét neki, nem olyan átérzéssel, viccelődve, mint egykor. Kicsi szíve a régi anyukáját kívánta, csak nézett rám esdeklő kék szemeivel. Úgy éreztem, teher vagyok a családom számára. Egy kolonc, akit nagyon nehéz elviselni. Arra gondoltam, hogy férjem odaadó feleséget érdemel, olyat, aki forrón átöleli, s csókkal várja, amikor hazaérkezik, nem a saját kínjai kötik le, és nem réveteg tekintettel bámul a semmibe, egy tumoron túli, szenvedés nélküli világba.
A kisfiam pedig anyukát érdemel, akihez odabújhat, ha baj van, aki önfeledten hancúrozik vele, s akivel sétáltathatja Bobót, a spánielkölyköt. Aki este, lefekvéskor álomba ringatja, és türelmesen várja, hogy megérkezzen az álommanó.
Én már nem ez voltam. Ez a nő, ez a mostani, nem volt képes erre. Gyötrődött egy gyilkos erő béklyójában, megadóan.
A párom nem adta fel, ám hasztalan igyekezett a lelkemre hatni, beindítani az önfenntartás szunnyadó motorját. Néha csalódott volt, máskor dühös, gyakran sajnált, vígasztalt és simogatta a fejemet, de többnyire rámenősen, olykor-olykor még a hangját is megemelve győzködött.
- Fogd már fel végre, Eszter, szükségünk van rád! Ha már rám nem is, de legalább a gyerekre gondolj! Hogy nevelem fel nélküled!?
Egyszer egy ilyen kirohanása után elsírta magát, zokogott, miközben én félig sztoikusan, félig sajnálkozva néztem. Arra gondoltam, milyen kegyetlen vagyok! Kegyetlen, mert még élek, mert még létemmel kínozom azokat, akiket pedig legjobban szeretek.
Ma, utólag visszagondolva, talán másképp kellett volna megélnem azokat a hónapokat, azt az évet. Daganatos érám második szakaszát. Ugyanakkor elfogadom és a családom is belátja már, akkor az a nő nem tudott más lenni. Akart pedig, de nem volt rá képes.
Közelgett Danika negyedik születésnapja. A család valahogy nem olyan hévvel, lelkesedéssel készült rá, mint régebben. Én kifejezetten tartottam tőle. Féltem attól, mekkora csalódást okozok újra az én egyetlenemnek, amikor nem fogja érzékelni rajtam az ünnep kiváltotta felhőtlen boldogságot.
Egy héttel a születésnap előtt rendelt be a doktorom a kötelező vizsgálat végett. Péterrel együtt jelentünk meg, a doki az eredményeket koslatta. Halkan, vontatottan szólalt meg:
- Eszter, rossz híreim vannak. A tumor agresszívvé vált, jelentékeny növekedésen ment keresztül. Mondhatnám, hogy ez nem is csoda, hiszen a szükséges beavatkozások nélkül mi mást várhatnánk? – hallgattam, és hosszú idő óta először megmozdult benem valami. Hogy hol, nem tudom, hogy mi, azt sem. De éreztem. Éreztem valami életjelet, egy apró fellobbanó szikráját a létnek, amit már régóta nem. – A doktor folytatta:
- De ez már lényegtelen. Ami fontos: a családi kapcsolatok. Sajnos fel kell készülni rá, hogy ez az agresszivitás hatványozódni fog. Kérem, Asszonyom, még időben búcsúzzon el szeretteitől, rendezze le a még függő ügyeket!
A vitalitás mocorgó taktusa dübörögni kezdett, már ahogy kiléptünk a kórházból.
- Semmit sem rendezek le, senkitől sem búcsúzom el, és legfőképp nem: az életemtől! – mondtam a mellettem maga elé meredve bandukoló férjemnek. Emlékszem, tágra nyílt szemekkel nézett rám, régóta nem hallott már tőlem egyetlen határozott, dacos mondatot sem.
- Még ma felvesszük a kapcsolatot azzal a pesti klínikával, ahol azzal a német módszerrel kezelnek. Ha kell, füvet eszek életem hátralevő idejében, zabot, mint egy póni, és se kenyér, se hús, se süti, semmi. Ha harc, hát legyen harc! – közöltem férjem meglepett arcába, nem túl eredetien.
Három nap múlva Pesten megvizsgáltak. A módszert egy német tudós fejlesztette ki, halála után leánya lett a Mexikóban székelő központ vezetője. Mi a hazai leányvállalatuk igazgatónőjével beszéltünk.
- Nézzék! Nem árulok zsákbamacskát, nem túl rózsás a helyzet. De nem is reménytelen. Az, hogy a tumor még csak most, több, mint egy év után kezdett terjeszkedni, ez reménykeltő lehet. Ehhez azonban, Eszter, gigászi erő kell. A módszer lényege: minden méreg száműzése, semmi stressz, teljes nyugalom, a tökélyig betartott diéta. Tudja Ön ezt vállalni?
Belelkesülve mondtam igent. Az életért bármit vállaltam volna.
A szülinap fénypontja volt, mikor Danikának átadtam az asztal méretű társasjátékot Majd így szóltam hozzá:
- Ezzel még nagyon sokat fogunk játszani, Kisfiam. Meglátod, ezentúl minden olyan lesz, mint régen! – Nyakamba ugrott, arcát arcomba fúrta, és, mint aki rosszul hall, megkérdezte:
Biztos, Anya, biztos, tényleg így lesz?
Könnyezve bólogattam, érzékelve túláradó boldogságát.
- Igen, Kicsim, megígérem. És mivel ma van a szülinapod, ez az én szülinapi ígéretem számodra.
Elkezdtem harcom. Vettünk beöntőgépet, a belső mérgek száműzéséhez, speciális turmixot, amellyel majd a kizárólag megbízható bio zöldséget, gyümölcsöt alakítom át folyékony állapotúvá, megkönnyítve az emésztést. Elhagytam a sprayket, a dezodorokat, a hagyományos tisztítószereket. A férjem lelkesebb volt, mint én. Reményt kapott az utolsó órában, hogy együtt maradjon a család. Turmixoltam, beöntöttem (meglepődtem, hogy milyen könnyen ment, tartottam tőle), átalakítottam a háztartást. A szépítőszereket elajándékoztam. Megszűntek a fűszerek, minden olyan étel, amely „drága” tumorom éhségét volt hivatott kielégíteni.
- Dögölj éhen! – kiáltottam néha fennhangon. Danika egyszer meg is kérdezte, hogy
- Anya, ezt kinek mondtad?
Nem állítom, hogy soha nem estem kísértésbe, főleg egy-egy finom étel kapcsán. De tudtam, mi a tét. De vajon mindez nem késő már? Hamarosan választ kaptam rá.
Nagy volt a forgalom a sztrádán, mikor hárman a kontrollvizsgálatra menet Pest felé autóztunk (Danika is velünk jött, ezúttal nem tudtuk őt kire hagyni), de nem észleltem a suhanó autók zaját. A tájat sem, és a magnóból jövő kedvenc együttesem zenéje sem jutott el tudatomig. Kétség és félelem zakatolt lelkemben.
- Istenem, vajon mi vár rám? Kérlek, adj erőt, hogy el tudjam viselni, ha ismét a rák győzött, és ne legyek olyan, mint aki voltam nemrég. Adj erőt, Uram, hogy felemelt fejjel, megbékélve tudjam a hírt fogadni!
Túl voltam a viziten. A folyosón álltunk, és öleltük egymást. Mindhárman összekapaszkodtunk, fiúnk, bár szerencsére nem foghatta fel, miről is van szó, közénk fúrta magát. Ismét sírtunk, de most örömünkben. Az igazgatónő boldogan ecsetelte, hogy a tumor felére zsugorodott. Bevált a módszer. Istenem, lehet, hogy túlélem? Igen, most már túlélem!
Nemrég érkeztem vissza a pesti központból a sokadik kontrollvizsgálatról. A férjem dolgozik, kisfiam az oviban kergetőzik. Egyedül sétálok kertünk hatalmas eperfái alatt. Április van, és a hónap minden szeszélye ellenére nyugodt és kellemes ez a mai nap. Minden csendes, szinte idilli. A lelkem is békés, mint a háborítatlan víztükör, melynek habjain csupán egy eltévedt szellő vet néhány kósza fodrot Már egy éve tünetmentes vagyok. Életem továbbra is szigorú szabályokhoz van kötve, de már szokásaim rabja lett e változás.
A tumor jóideje eltűnt. Az ellenség megfutamodott, elkotródott a várfalak alól, de én tudom: bármikor visszatérhet. Ezért megállás nélkül erősítem, építgetem a falakat, megszállottan, felkészülten egy esetleges új támadásra. És vallom: az a régi bénult, börtönbe zárt lelkem már nem fog visszatérni. A mosoly nem tűnhet el arcomról, hiszen megígértem a kisfiamnak. És esténként őrült társasjáték-csaták zajlanak…