Takarodó

Évszám
2013
Beküldő
Remete133

("Élj megfontoltan")

Márciust mutatott a naptár, mégis havazott szakadatlanul. Harmadik napja, hogy egyre csak vastagodott az utcát, kerteket és házakat borító hótakaró, és tegnap rákezdte a szél is. Szeszélyes hullámokban sodorta a tetőre hullott könnyű porhavat, mely függönyként libbent újra és újra az ablak előtt. A járdák, udvarok üresek voltak, a hófúvás elől még a madarak is elbújtak, órák teltek el, mire az öregember valami mozgást látott. Az utcára nyíló ablaknál üldögélt fakó paplannal és pokróccal kibélelt fonott karosszékében. Hallgatta a falióra lépteit, a kályha zümmögését, és nézte, amint a hóvihar megpróbálja elnyelni a falut. Az országút árka már rég eltűnt a hó alatt, partját a széllel birkózó fiatal diófák mutatták, melyek kopasz ágaikkal úgy verdestek a szélben, mint mocsárba süllyedő ember karjai, kinek nincs már mibe kapaszkodnia.

Az öreg régóta egyedül lakta sárgára meszelt vályogházát, melynek homlokzatára az errefelé „csúcsliknak” nevezett két apró padlásablak alá saját nevét és egy múlt századi évszámot vésett a sok éve elhunyt mester: „Kallós Imre 1902”. A bácsi már ebben a házban jött világra, ezelőtt nyolcvanhárom évvel. Itt gyermekeskedett és nőtt fel, egyedüli gyerekként, és itt alapított családot. Egyetlen fiuk született nekik is, és amikor rá gondolt, képzelete mindig végigszaladt Európa hegyein-völgyein, az óceán végtelenül hullámzó vizén, egészen Kanadáig. Harminc éve nem látta őt, amióta egyik napról a másikra eltűnt, és két hónap múlva kék csíkos borítékban küldött levele hozta a hírt, hogy az Óperencián túl telepedett le.

Szerette fiát, fájlalta hiányát, sokáig neheztelt rá, hogy szó nélkül hagyta itt őket. Sajnálta, hogy elment, aztán úgy gondolta, odaát talán jobb élete lesz, mint idehaza lehetett volna.  Születésétől kezdve ő volt a legnagyobb kincsük. Kemény munkával, évtizedek során apránként összegyűjtött, pár hektárnyi termőföldjüktől, igáslovaiktól megfosztották őket, s fizetségként csupán szólamokat, ígéreteket kaptak. Ám azt az örömöt, melyet gyermekük születése, értelmének nyiladozása, ifjúvá serdülése és szeretete ajándékozott, senki nem vehette el tőlük, csak ő saját maga.  

Felesége attól kezdve elfelejtett mosolyogni, a valaha cserfes, vidám teremtés szótlan lett és keserű. Eleinte András leveleit el sem olvasta. A fényképeket sem nézte meg egészen addig, míg fiuk meg nem nősült, azután megszületett a három unoka. Ám igazából sosem bocsátott meg neki, talán csak halálos ágyán. Belebetegedett, hogy a fiú elment. Először a lelke, aztán a teste. Néhány év múlva egy májusi hajnalon elvitte a mentő, és nem jött haza többé, csak egy egyszerű, szokványos fekete koporsóban.

Ő hatvanhárom éves volt akkor, és azt az utolsó nagy veszteséget valójában sosem heverte ki. Nem hagyta el magát, nem fordult befelé. Erős lelkű, szívós testű emberként élte életét, művelte a megmaradt kertet, tisztán tartotta a házat és az udvart, mert így szokta meg. Nem volt igénytelen, de nagyigényű sem, beérte annyival, amit a Mindenható adott. Tudta, hiába kívánna mást, többet - neki ennyi jár. Nem számolta a napokat és az éveket, járta azt az utat, melyet helyesnek tartott. Természetesen nem szerette a magányt. Juliska fiatalkori csengő nevetése, kék szemének csillogása gyakran felrévedt emlékeiben, s olyankor elgondolkodóbbá vált. Úgy élt, mint egy javakorabeli fa, mely néhány ágát elveszítette ugyan, de gyökerei és koronája kitartottak még. Lelkében régóta nem dúltak ágakat szaggató viharok, a külvilágot pedig elfogadta olyannak, amilyen.

Így volt ezzel a mostani hosszú téllel is. Meg-megcsóválta fejét, mert arra gondolt, hogy a rengeteg havat majd el kell takarítania, és bizony egyre nehezebb volt már a lapát. Fát is kellene aprítania, a kályha igencsak lehalkult már, a fagy meg nappal is kitart, nemhogy éjszaka. Az öreg szék recsegve vette tudomásul, hogy gazdája üresen hagyja, az öntöttvas kályha ajtaja halkan nyikkant, hamvadó zsarátnok hunyorgott belőle az öregember arcába.

A parazsat összekotorva, a mellette fekvő valamikori szögletes utazókosárból mind a négy súlyos akácfa darabot betuszkolta. Azután gondosan visszacsukta a máriaüveges ajtót, és sóhajtva felegyenesedett. És akkor megszédült. Támaszt keresve, önkéntelen mozdulattal a kályha tetejére csapta jobbját, a tüzes vas érintésétől rögtön felnyögött, és sziszegve odébb tántorodott. Nagy nehezen visszavergődött a székhez, és sajgó tenyerét fújdogálva leült. Hiába edződött kérgesre az a kéz, a vas tüzes volt nagyon.

Élete során számos testi fájdalom érte már, azoktól csak keményebbé vált, így viselte ezúttal is. Ám a szédülés elgondolkoztatta. Az utóbbi hetekben már nem először fordult elő, hogy meglódult vele a világ, és ez eleinte szokatlan volt számára. Nem ijesztette meg, csupán furcsállotta, hogy vele ilyesmi megtörténhet. A mostani szédülés, amilyen váratlanul jött, gyorsan el is múlt, azonban látta, hogy azzal a jobb kézzel nem lesz egyszerű fát aprítania. Hát akkor talán holnap – gondolta – , a falak vastagok, a kályhát most etette meg, akármilyen hideg is van kinn, reggelig kitart. Kiballagott a konyhába, sérült kezét vizes zsebkendőbe bugyolálta, tejet melegített a kis villanyrezsón, s hozzá kenyeret aprítva megvacsorázott.

Bár korán sötétedett, nem gyújtott világot, a vastag dunnát felhajtva ágyba bújt. Sokáig nem aludt el, a családi emlékek helyébe egyszerre a hatvan év előtti háborús történések tolakodtak. Csodálkozott, mert azok a keserves napok ritkán éledtek újjá képzeletében, talán ez a szokatlanul kemény tél hívta elő őket. Megelevenedett a jéggel borított Don, a folytonos éhezés, a rettenetes hideg, amilyet addig sem, és azóta sem kellett átélnie. Újra feldübörgött az áttörés félelmetes pergőtüze, és a feléjük robogó tankok motorja. Sokan, nagyon sokan maradtak ott, de ő Istennek hála, hazajött.

Szepessy főhadnagy nagyon kemény századparancsnok volt, nélküle még ennyien sem menekültek volna meg. Nem létezhetett megállás. Szepessy megmondta, aki megáll, otthagyja! Aki leül, annak vége, a fagy megöli. Az út mellett több helyen is, néhol a hó tetején, máshol félig behavazva hevertek a halálba dermedt bajtársak, kik „csak egy percre” akartak megpihenni. Ha Nyírő Géza golyószórós rajparancsnokot megkérdezték volna, mitől szenvedett leginkább, ez a látvány volt az. És a fagy. Addig el nem tudta képzelni, hogy mennyire lehet gyötrő a mínusz harmincnyolc fok. A visszavonulás során elesetteknek több mint fele fagyhalál áldozata lett! Azóta ő sohasem fázott. Az itthoni hidegek is tudtak kemények lenni – akár ez a mostani is – , de fele annyira sem, mint az 1942-43 fordulóján átélt és túlélt oroszországi gyilkos hideg.

Félálomban még eszébe jutott a hazaérkezést követő búcsúztató. Az egész ezred – már ami megmaradt belőle – felsorakozott a laktanya nagy alakulóterén. Vitéz Bártfay Kornél vezérőrnagy, a hadosztály parancsnoka mondott beszédet. Nyírő tizedes addig sosem látott vezérőrnagyot (még ezredest se), de meg kell hagyni, szépen beszélt! Utána tábori papjuk és lelkészük kérte Isten áldását a visszatértekre, és azokra, kik már nem térhetnek haza soha. Aztán a végén az ezredkürtös a hősi halottak tiszteletére elfújta a „Takarodó” kürtjelét.

Sokféle kürtjelet írtak elő a szabályzatban – majdnem mindegyik vezényszónak volt megfelelője –, de Nyírő Géza szívében egyedül a „Takarodó” vert gyökeret, mert ez a dallamsor fejezte ki leginkább a mögötte megbúvó szomorúság és örök búcsú érzését.

Vastag falak ide, vaskályha oda, hajnalban arra ébredt, hogy bizony kihűlt a szoba. Odakinn sötét volt még, de az utcai lámpa fényében látta, hogy a hó elállt, csak a szél tombol változatlanul. Be kell gyújtani – gondolta –, elfordult az ablaktól, és akkor megszédült újra. Ám ezúttal hiába keresett kapaszkodót, nem talált, és elvágódott a padlón. Próbált talpra állni, de a szédülés nem múlt, és ettől megijedt!

Négykézláb csúszva eljutott a karosszékig, és nagy nehezen felkapaszkodott rá. Végtagjai remegtek, és zsigereiben is valami eddig ismeretlen, bizonytalan reszkető érzés indult el, birtokba véve egész testét. Hamarosan rájött, hogy az ijedtségtől reszket, s ettől lehiggadt, majd lassanként szédülése is alábbhagyott. Pár perc múlva megint felemelkedett, és elindult a konyha felé. Ekkor másodszor is elesett. Most már nem uralkodott el rajta a pánik, képes volt hideg fejjel gondolkodni, és amíg az ágy felé mászott, azt mondta magában – hát… baj van… alighanem nagy baj!

Felvergődött az ágyra, ismét magára húzta a vastag dunnát, és mióta Juliska elment, most először érezte magát igazán magányosnak. Sosem volt beteg. Az orvost csak onnan ismerte, hogy néhányszor eljött, amikor felesége betegeskedett. Sosem kellett ápolni őt, most mégis úgy érezte, jó lenne, ha Juliska itt ülne, és homlokára tenné kezét. Ő azonban a szemközti falon függő esküvői képről mosolygott csupán, és Nyírő Géza csak ebbe a mosolyba kapaszkodhatott, mert szüksége volt rá.

Szegényes esküvőjük volt, még az élelmet, italt meg a terítéshez valót is a rokonok adták össze. Ebben a szobában ülték és ebben az ágyban élték meg a nászt, ebben született András. Nézte a képet, és látta az emlékeket. Juliska szépségét, villanó szemét, aztán András tipegését, szőke buksi fejét, hallotta hangját – „édesapa, az mi, az mi”. Érezte a puha gyermeki kéz szorítását ujjain, hallotta csengő kacagását, amint a lovak rohantak az üres szekérrel – „nyargaljunk, nyargaljunk!” Őrizte felnőtt kezének érintését, melyről nem tudta, hogy az utolsó. Elmerült a múltban, és elaludt ismét.

Álmaiban is tovább utazott a régi idők útjain, majd felébredt, aztán elszunnyadt megint. Később arra ébredt, hogy fázik. Éppen csak borzong, de ilyesmit nem érzett, mióta hazajött a frontról. Nem tudta, hogy mennyi idő telhetett el, mióta fekszik az ágyban. Hol sötét volt, hol világos, az óra immár nem mérhette az időt, mert lejárt. Most már kezdett nagyon fázni, lábaitól kúszott felfelé a hideg, mint valami csúszómászó, lassan elérte mellkasát, szívét markolászta.

Hol van most Szepessy főhadnagy? Hol vannak a fiúk, akikkel egymásba kapaszkodva járták végig a jeges poklot?  Könnyek futottak végig arcán. Temette az elmúlt nyolcvanhárom évet, a hiábavaló küzdelmeket, gyötrelmeket és a boldog órákat. A szülőházat, melynek bizonyára ő lesz utolsó lakója. Értelmetlen volt az egész? Talán nem. Talán Andrást szíven üti majd magányos halála, mert neki adhatott valamit. Igaz… éppen csak valamit. Megbékélt mindennel és mindenkivel, lelke tisztább volt, mint bármikor. Elsiratta önmagát, pedig arra gondolt, mennyire komikus, hogy hazajött a mínusz negyven fokból, hogy hatvan év után itthon, a saját ágyában fagyhasson meg, magára hagyva.

Elálmosodott újra, és nem is fázott már. Miközben álomba merült, lelkében felcsendült a fejüket utolsó álomra hajtó katonák lelkéért szóló örök ima: A TAKARODÓ!