Találd meg utad /Erénynek erejével/

Évszám
2011
Beküldő
zé76

Vándor... Mindannyian így vagyunk, keresünk valamit, néha magunk sem tudjuk mit. Boldogságot, békességet, nyugalmat vagy millió más alternatíva lebeghet még szemünk előtt, mellyel teljes, egész lehet életünk, aztán vagy megtaláljuk vagy nem. Hosszú utunk során számtalan szituációba kerülünk és döntünk, mert döntenünk kell. A változáshoz, jelentéktelennek tűnő apró lehetőségek egész sorra vezethet, de olykor elég egyetlen cselekmény, melynek súlyát a későbbiekben érezhetjük, érthetjük meg igazán. Döntéseink hasonlóképpen fontosak, legyen bármilyen elhanyagolható is tartalmuk. A múló idő igazolja, illetve cáfolja cselekedetünk helyességét.

Vándor... Magányos, zárkózott vándor. Mentségére legyen mondva, próbálkozott, de mivel folyamatosan falakba ütközött, így végül nullára redukálódott az a cseppnyi késztetés is, mi alapjaiban jellemezte őt. Szürkévé vált élete, bár ez egyáltalán nem zavarta, hisz tulajdonképpen már erre rendezkedett be. Még magyarázatot sem keresett a miértre, beletörődött. Önkéntesen és önzetlenül sétált ki a közösség hatósugarából, választva saját lelki rabságát, ami legalább az övé volt. Megállapodott.

Teltek az évek. Vándorunk, ki immár feladta menetelését, stagnált, helyben keverte az állóvizet és eszébe sem jutott elmozdulni e kialakult holtpontról. Leküzdhetetlen akadályt jelentett a lelki támogatottság hiánya, ám ekkortájt ezt a tényt, soha nem ismerte volna be még önmagának se emberünk. A csoda pedig váratott magára.

A járat pontosan érkezett, mint mindig. Utasainak összetétele, alig változott az idők során, így emberünk felszállva a buszra, csupa ismerős arcot látott az üléseken elhelyezkedve. Tekintetével megkereste a szokásos helyét, ami üresen állt, most is. Látszólag neki tartották fent, ez íratlan szabályként szerepelt e kis közösség életében. Nem volt névtábla a székeken, ám megvolt mindenki területe és ez kiválóan működött rövidtávon. Leült, majd szótlanul végig „küzdötte" az utazást. Megérkezve, aztán ismét kilépett e rendszerből és célba vette az éppen aktuális munkaterületet, ahol akkor tevékenykedtek társaival. Az építőiparban a gyakori helyszínváltás természetes velejárója volt a dolgoknak. Már megszokta. Ezt is. Protokollszerűen zajlottak az események, semmi extra. Egyik munkafolyamatot követte a másik, de azért nagyon monotonnak sem lehetett nevezni, hisz ezen emberek a teljes építési palettát lefedték, tehát igen szerteágazó ténykedést gyakorolt a kis csapat, mely az alapoktól kezdve a tetőn keresztül akár a belső burkolást is belevéve, szinte minden fázisban tudott maradandót alkotni. Elment ez a nap is. A sokadik. Este ugyanaz a forgatókönyv. Elvergődni a buszig, néha esetleg belefért egy feles, keserű szájízt hagyva maga után, aztán irány haza. Haza? Az, otthon? ... Hol senki nem várja csak az üres falak, hol hiába van meleg, mégis a jégverembe érkezik, hol a csend már fáj mégsem tesz ellene? Miért? ...Talán elfáradt. Feladta.

A járat pontosan érkezett, mint mindig.  Utasainak összetétele, alig változott az idők során, így emberünk felszállva a buszra, csupa ismerős arcot látott a székeken elhelyezkedve. Tekintetével megkereste a szokásos helyét, ám az foglalt volt. Bosszankodott emiatt egy kicsit, de szótlanul ült le a mellette lévő ülésre. Valami megváltozott. Félszegen, bátortalanul vizslatta a hölgyet, aki kezdetben mereven szuggerálta az úton elsuhanó fákat és az egyéb tereptárgyakat, egy kis idő múlva azonban beszélgetést kezdeményezett emberünkkel. Az első szavak nehezen törtek a felszínre, gyámoltalan próbálkozásnak hatott a reakció, ám néhány perc elteltével fejlődőképes irányt vett a diskura. Közvetlen hangnem, amire hamar ráleltek nem maradt észrevétlen az utasok körében és mivel elég jól ismerték emberünket, felettébb csodálkoztak, annak rendkívüli kitárulkozásán.

A busz begördült a pályaudvarra. Elbúcsúztak egymástól. Emberünk elindult és célba vette az éppen aktuális munkaterületet, ahol akkor tevékenykedtek társaival. Az építőiparban a gyakori helyszínváltás természetes velejárója volt a dolgoknak. Már megszokta. Valami most azonban megváltozott. Eddig leküzdhetetlen akadályt jelentett a lelki támogatottság hiánya, ám ekkortájt ezt a tényt, soha nem ismerte volna be még önmagának se emberünk. Megtört a jég. A tudat alatt erősen hiányolt lelki társ, belépett az életébe, ezt érezte... tudta. Evickélni kezdett elfelé a magányból, önkéntes börtönéből a fény, a melegség irányába, oda ahová tartozott, ahová titkon vágyott. Vele, mellette, érte. Este a lány megvárja, talán beülnek egy kávézóba vagy máshova, de végül is mindegy, a társaságára áhítozik, más nem számít.   

Vándor... Magányos, zárkózott vándor. Mentségére legyen mondva, próbálkozott, de mivel folyamatosan falakba ütközött, így végül nullára redukálódott az a cseppnyi késztetés is, mi alapjaiban jellemezte őt. Szürkévé vált élete, ám segítséggel ki tudott szakadni ebből az ördögi körből. Már NINCS egyedül...és boldog, mert rátalált az útra... a számára kijelölt útra.