Találkozás

Kérdezek.Válaszolgat. Felszínesen, néha csak egy igent vagy egy nemet kierőltetvemagából, de egy váratlan pillanatban elkezd mesélni. Nem tudom mi válthatta ki,talán megérezte rajtam, hogy tényleg kíváncsi vagyok a válaszaira. Ömlik belőlea szó, mint erős sodrású vízfolyás, mely hosszú évekig volt gát mögé zárva ésmost, hogy egy vékony résen utat talál magának zabolázatlanul, meggondolatlanultör előre, nem foglalkozva azzal, hogy mekkora pusztítást hagyhat maga után. Olyankérdéseket tesz fel, melyekre nem tőlem várja a választ, olyan kérdésekre pedigválaszol, amit fel sem tettem. Egy belső monológnak vagyok fültanúja. Sajátmagát emészti, a megoldás lehetőségét szinte teljesen elvetette. Próbálokválaszolni, bár percről percre jobban átragad rám a kétely.

- A múlton minekrágódni? – kezd bele, mikor már harmadik irányból puhatolózok, hogy mitőlváltozott meg ennyire - Változtatni már úgysem tudunk rajta. Mi lett volna ha… Akkormost azon rágódnánk, hogy mi lenne, ha úgy lenne, mint most. Nálam sokkalnagyobb emberek éltek így: Carpe di em! Élj a mának! Huszonnégy óra. Huszonnégyórának éljek? Mit lehet huszonnégy óra alatt csinálni? Ennyi idő alattmaradandót alkotni, majd éjfélkor meghalni és posztumusz művésszé avanzsálni? Perszenem akarom én megváltani a világot. Jó lenne, de most komolyan mennyi rá azesély?

- Tény, hogy nemsok, de téged tényleg csak ez tenne boldoggá? Mikor lettek ekkora vágyaid, hogymaradandót alkoss, hogy hass a világra? Régebben teljesen boldog voltál a sajátkis világodban, amit olyan könnyen megteremtettél magadnak. Barátokkal,barátnőkkel, bulikkal, csínytevésekkel, humorral, boldogsággal. Mikor lett ezszámodra kevés?

- Félreértesz!Majdnem teljesen elégedett vagyok az életemmel! Ezzel a 22 évvel, ami hareálisan nézem, nem sok mindenre elég. És mégis mennyi minden belefért. Mennyiválaszút, döntések, jók és rosszak! Miért nincs olyan valaki, aki megmondja,hogy mi és hogy lenne jó neked? Túl egyszerű lenne, vagy épp túl bonyolult? Bonyolultmindig azt tenni, amit mondanak, ellenvetés nélkül? Bonyolult lenne birkamódjára viselkedni?

- Birkának lennibiztos nem bonyolult. A birkának is megy, pedig szerintem nem egy okos állat.

Próbálom kissé humorosabb útra terelni abeszélgetést, mivel már ilyen rövid idő alatt is teljesen eltértünk a témátólés kezdek valami túlságosan komor, szinte már vészjósló hangulatot érezni.

- Nem értek én abirkákhoz! Mint annyi mindenhez. De tegyük fel, hogy birkának lenni egyszerű.Akkor miért nem vagyunk azok? Ki nem engedi? Itt a fő kérdés, ki irányítja azéletünket? Isten? A sors, amiben annyian hisznek? Vagy mi magunk? Mi biztosnem, mert akkor tisztában kellene lennünk minden döntésünk távlatikövetkezményével. Tisztában kellene lennünk minden „Mi lenne ha” kezdetűkérdéssel! Az pedig biztos, hogy nem vagyunk! Legalábbis én biztos, hogy nem! Perszeutólag látja az ember a dolgokat! Utólag…

- Jesszusom, nemgondoltam volna, hogy te ekkora volumenű kérdésekkel emészted magad. Ezek olyandolgok, amire senki, de szerintem tényleg senki nem tudja teljesen biztosan aválaszt. Mindenki csak találgat és te tényleg komolyan ezeken gondolkozolnaphosszat, teljesen megingathatatlan választ keresve?

- Érzem, hogy valaminem jó. Valami nincs a helyén. Illetve semmi sincs a helyén. Vagy hát, hollenne a helye? Mindenki számára adott egy út, amit követnie kell? És miértkell?  Nem hiszem, hogy az embernekfolyamatos kényszerben kellene leélnie az életét, de ebbe mégis annyianbelenyugszanak. Biztos te is voltál már úgy, hogy ültél egy helyben nem csináltálsemmit vagy éppen a megszokott, rutinszerű dolgaidat intéztek és egyszer csakérezted, hogy igen, most jó helyen vagyok! És van úgy, hogy érzed, egyenesentudod, hogy nem. Egy pillanat alatt az egész, éppen aktuális életed mögé egynagy kérdőjel kerül, a kérdőjel után pedig iszonyatos sötétség és mégvéletlenül sincs ott az „agyonmisztifikált” fény.

- Akkor ez az,amit vársz? A fényt, valamiféle szikrát, mint iránymutatást?

- Fény az alagútvégén. Valahol mindenki ezt szeretné látni. Pedig az alapjában feltételezi,hogy egy alagútban vagy, alagútban ahol le vagy korlátozva. Az alagutak szűkek,sötétek és zártak, csak azt az egy irányt hagyják járhatóvá, amit őkszeretnének. Az alagutak önzőek, akaratosak, sőt diktatórikusak. Én nemszeretnék alagútban lenni, szeretném azt, hogy bármilyen iránybanelindulhassak, akár felfelé, ha ahhoz tartja kedvem.

- Megteheted? 

- Megteszem, dea felfelé tartó út veszélyes, mint azt már annyiszor hallottuk. És ha úgy érzed,fent vagy egy pillanat alatt lezuhanhatsz az alagút rideg aszfaltjára és onnannehéz felkaparnod magad. Mert igenis magadat kell felkaparnod. Megteheti más is,de az oly ingatag lesz akár egy múló illúzió. Nem lesz valós, csak azt látod,mert azt akarod. Az emberi elme zseniális. Olyan dolgokat tesz valóssá, amelyeknekmég írmagjai sincsenek ott, és te kapaszkodsz egy illúzióba, mint ha egy felhőnakarnál lógni. Messziről annyira szép, puha, mégis szilárd és tartós, ha eléred,kicsúszik a kezeid közül, te pedig abban a pillanatban zuhanni kezdesz, olyansebességgel, hogy időd sincs arra gondolni, hogy mi lesz, ha leérsz. Egyik pillanatróla másikra lent vagy. Hosszú ideig csak fekszel, és azon gondolkodsz, hogyegyáltalán van-e értelme felkelni. Ott lent az aszfalton nyugodt leszel. Senkinem szól hozzád, elkerülnek, nem foglalkoznak veled. A szükségleteid aminimumra csökkennek, vegetálsz és élvezed. De fel kell, hogy kelj! Igen, kell!Az embernek ez az egy törvénye van, amit saját maga alkotott saját maga ellen,így igába hajtja önkénytelenül is saját magát. Menni kell, csinálni kell! Mertha nem teszed elszürkülsz, elhalványodsz, majd elmúlsz. Persze kívülrőlteljesen olyan leszel, mint a többi ember. Lesznek ruháid, lesz arcod, hajad,munkád, családod, eljársz szórakozni, iszol, eszel, de belülről megszűnszlétezni. Robottá válsz vagy inkább szürke egérré, ami még rosszabb.

- Teljesenösszezavartál. Az előbb még arról beszéltél, nem létezik olyan, hogy valamitmeg kell csinálni. Most pedig mintegy lelkesítő beszédet rögtönözöl, hogyigenis be kell hódolni a kényszernek.

- Két különdologról beszélek! Az első a külső kényszer, amit rád erőltetnek, rád húznakegy sablont aminek meg kell felelned. Se kisebb se nagyobb nem lehetsz, csakpont akkora, hogy teljesen tökéletesen kitöltsd a neked szánt helyet. Ezttényleg nem tartom jónak, de amiről most beszélek az a belső kényszer. Amirőlcsak te tudsz, csak te érzed, és ha másnak el is mondod, csak nagyon kicsi azesélye, hogy megértse. Sajnos a magyar nyelvben ezt külön magyarázni kell, depéldául az angol nyelv ebből a szempontból tökéletes. Ott elevemegkülönböztetik a külső és belső kényszert, külön szavuk van rá, így mégvéletlenül sem keverheti össze az ember.

- Azt hiszemértelek, de nagyon nagy bátorság kell ahhoz, hogy az ember merjen tenni valamit,ahhoz, hogy kitörjön.

- Persze, nemarra gondolok, hogy máról holnapra egy varrónő eldobja a tűjét és világsztár lesz.Az embernek magának kell bizonyítania. Azt, hogy meg tudja csinálni. Hogy, mitaz igazából teljesen lényegtelen. Kell lenni egy célnak, egy tervnek, vagyinkább több tervnek, amiért az ember hajlandó feláldozni szinte mindent,hajlandó érte dolgozni, tanulni, küzdeni.

Kezdem érteniamit mond, sőt kezdem komolyan venni. Végre, beszélgetésünk alatt most előszörfel tudom venni azt a fonalat, amit ő és hozzá tudok szólni, ami még talánjobban meglep engem, mint őt.

- Mégis milyenrossz lehet az, amikor az ember két-három nap leforgása alatt belelovalljamagát valamibe, teljes lendülettel tervez, a jövője minden részletét, naprapontosan. Nagy változást akar, valami sokkal, de sokkal jobbat és minden részlettökéletesen passzol egymáshoz, egy gyönyörű egészet alkotva, de elfeledkezik alegfontosabbról a külső tényezőről. Egy apró pici dolog egy pillanat alattromba döntheti az egészet, az egész eltervezett ragyogó jövőt, amikor errerájön az ember, abban a pillanatban fel sem fogja. Utána azonbankikristályosodik, hogy vége. Vége annak, ami még el sem kezdődött mégis a magahalványságában tökéletesnek tűnt. Láttad magad benne, mint egy boldog, sikeresember, aki azt csinálja, amit szeret úgy, hogy az mások számára is jó. És ez azidill most darabokban fekszik mellette az aszfalton és az alagút hideg neonvilágítása kajánul vigyorog rád és szinte hallod a fejedben, ahogy végeérhetetlenülszajkózza: „Én megmondtam!”

- Látom érted,amiről beszélek, de ezeket a kétségeket nem szeretném, hogy átvedd. Ezt azutolsó mondatodat az emberek szótáraiból azonnali hatállyal likvidálni kellene.Ilyen nincs!  Nem tudhatja az ember, hogyegy adott tettének mi lesz a következménye. Jó persze vannak olyan szélsőségesesetek, amiben pontosan lehet tudni, de azokat a dolgokat a cél eléréseérdekében teszed meg. Mert akkor épp abban a szerencsés helyzetben vagy, hogyvan egy cél előtted. Igaz rövidtávú és lehet, hogy mások által motivált, decél. Ezzel ellentétben szerintem a fő cél, valamiféle beteljesülés, katarzis,megváltás, hívjuk ahogy akarjuk, soha de tényleg soha nem lesz teljesenkörülhatárolt. Olyannyira nem, hogy lehet, hogy már elérted csak annyira acsodaszép elképzelt jövődre koncentrálsz, hogy elszaladtál mellette, és ugyebára múltba se visszamenni nem tudsz, se változtatni rajta.

Bölcselkedése,szó áradata elapad, olyan hirtelenséggel, ahogyan megeredt. Arca elkomorodik,ha lehetséges, még egy kicsit jobban mint eddig, pedig voltak pillanatok amikormár egy kicsit kevésbé tűnt elkeseredettnek. Néz maga elé üresen,kávéscsészéjével babrál, próbálja leplezni tehetetlenségét. Szótlanul ül, mintaki teljesen kiürült, de gondolatmenete bennem egy olyan folyamot indít el,amiről egész eddig nem is sejtettem, hogy bennem van és most olyanintenzitással tör kifelé, mint az előbb belőle:

-  Szerintem a legnagyobb baj, hogy hiányzik abeszélgetés az emberek életéből.  Perszekommunikáció az van, mert a nélkül valahol egy kavics értelmi szintjén lennénk.Alig beszélgetnek az emberek úgy igazán, a napi „ Szia! Mi újság? Semmi. Veled?Velem se.” szinte már kötelező körök után. Csevegnek, felszínesen,érdektelenül, szinte már muszájból, de úgy veszem észre egyikőjük sem kíváncsia másikra, persze tisztelet a kivételnek. Furán néznek rád az emberek, hatényleg kíváncsi vagy rájuk. Itt van legjobb példának a kettőnk esete. Négy évese egy szót se egy levelet nem váltottunk egymással, pedig azelőtt legjobbbarátnőknek mondtuk magunkat. Két napja véletlenül összefutottunk az utcán és afelszínes, udvariasságból lefojtatott beszélgetés után találkozót beszéltünkmeg. Nem tudom pontosan miért – talán nem is kell tudnom – de éreztem, hogy vanmondanivalónk egymásnak azon felül, hogy kivel mi történt az elmúlt időben, mégha nehezen is indult be a beszélgetés. Nagyon ritka ez, hogy teszem azt leültökvalakivel egy kávé vagy bármi mellé, őszintén megkérdezed, hogy milyen most azélete és utána hallgatsz és figyelsz. Sokat lehet tanulni a másiktól - perszelegtöbbet sajnos mindenki a saját hibájából mert minden ember egy kicsit kívülállónak,nagyobbnak érzi magát, mint a többi, ha még tudat alatt is - ilyenkor jönnek az„Ez velem nem történhet meg” és az „Én úgyis jobban csinálnám” kezdetűgondolatok, pedig egy idő után mindenkinek rá kell jönnie a tévedésére és bekell látnia a hibáit.

- Kell!

Mutat ráelismerő mosollyal, hogy teljesen átvettem a gondolatmenetét.

- Újraelőkerült. Teljesen magától, önkényesen befurakodik az ember életébe és egyrejobban úgy érzem, hogy van létjogosultsága. Vannak olyan dolgok, amit meg kell,hogy tegyél, különben kaviccsá válsz, aki csak sodródik egy gyorsfolyású folyómedrében, folyamatosan egyre kisebbé és kisebbé csiszolódva, de semmit nemtehetsz ellene. Lesznek kapcsolataid és konfliktusaid, amikor egy másikkavicsnak sodor a víz. Lesz természetes közeged, melyen kívül mást el semtudnál képzelni magadnak és teljesen meg leszel elégedve vele. Előfordulhat,hogy jön egy hullám, ami egy pillanatra feldob a víz fölé és akkor meglátodmilyen az igazi, számodra eddig teljesen ismeretlen világ, és ezentúl csak azfog járni a csöppnyi kavics agyadban és csak arra fogsz vágyakozni, de soha nemérhetsz fel még egyszer oda, mert kavics vagy és a kavicsokból soha nem leszsemmi más. Lehet persze, hogy kisodródsz a partra, megtalál egy madár és beépíta fészkébe. Akkor te egy hasznos kavics leszel, kinek van már valami haszna, decsak része leszel az egésznek, aki egymaga mit sem ér. Ez is lehet egy cél.Kavics szemszögből…

Amint befejezema mondatom visszatér a találkozónk elején ránk nehezedő kellemetlen csend, majdolyan történik, amire nem is számítottam. Nem bólint rá állításaimra, nemszegül szembe nézeteimmel, nem ért egyet, nem szólal meg. Nevet! Amióta ittülünk, most látom először nevetni. Pontosan ugyanúgy nevet, mint négy évvelezelőtt, amikor valami gyerekes csínyen törtük a fejünket és az ő alapötletétközösen tökéletesítve szövögettük terveinket. Felhőtlenül kacag, szinte ragyog.Ezt látva én is elfojthatatlan nevetésben török ki, még ha pontosan nem istudom min nevetünk. Tekintetünk összetalálkozik és mintha elvágták volnaörömünket, elhallgatunk. Valami olyat látok a szemében, mint még soha. Annak abúskomor, halvány lánynak és a pár másodperccel ezelőtt velem szemben kacagótinédzsernek egy olyan elegyét, mely számomra valahonnan nagyon ismerős.

A hirtelen jöttcsendet ő töri meg:

- Látod, felnőttünk!De mi az már, hogy kavics szemszögből?

Nevetünkmindketten újra, de ez nem hasonlít az előzőre. Ebben benne van a találkozásnélkül elmúlt évek maróan valóssá válása, az újra egymásra találás boldogságaés egy olyan mértékű megkönnyebbülés, amit egy lakatlan szigetre vetődött utazóérezhet, amikor rájön, nincs teljesen egyedül.