Tar Jankó

Évszám
2009

Kövérfi Gyárfás, a Hős, vígan és kitartóan járta hősi útját. Bár expedíciójának fő célja Kármen kiszabadítása volt (amit egyszer talán majd teljes egészében el tudunk mesélni), jó szíve többször is jótettekre indította. Ennek a híre persze futótűzként terjedt végig az Óperenciás-tengeren túl, és akárhol járt, a bajban levők hozzá siettek. Gyárfás ezt nem nagyon bánta, mivel így nem unatkozott sehol.
Nos, már túl volt néhány nagy kalandon, és várt még rá sok nagy kaland, amikor a Sötét-erdőbe vezette a lába meg az Aranykard. Itt az erdő népétől hamar megtudta, hogy errefelé valami szörnyen Gonosz van, de hogy pontosan miféle Gonosz, arra már senki sem emlékezett pontosan. Abban egyetértettek, hogy a Gonosz gonosz karmai közül (ha ugyan tényleg karmai voltak neki) csak a legerősebbek és legügyesebbek szabadulhatnak ki, azok is csak iszonyú áron.
- És mi van, ha valaki nem annyira bátor? – súgta oda szégyenlősen egy kis szivárványos házú csiga Gyárfásnak. - Vagy ha nem annyira gyors? Biztos sok ilyen ártatlan szenved a gonosz fogságában. Te olyan erős vagy és olyan bátor! Te biztos ki tudnád szabadítani őket! És nálad van az Aranykard!
- Hát, végül is ráérek éppen ártatlant szabadítani… - mondta közömbösen Gyárfás, de azért büszkén simított egyet újsütetű szakállán. – És merre találom?
- Senki se tudja pontosan, de menj mindig arra, amerre gonoszságot érzel! Meg fogod találni! – igazította útba egy göndör szőrű, mágikus érdeklődésű mókus.
- Mi vagyok én, parafenomén? – dohogott magában halkan Gyárfás, de azért elindult, nehogy gyávának vagy bizonytalannak lássék.

Fogalma se volt, merre lehet az a szörnyű nagy gonoszság, hát csak ment, először mindig a csendesebb rész felé, majd amerre vitte a lába. És hát nem ő lenne Kövérfi Gyárfás, a Hős, ha nem lenne nagy adag szerencséje is a nagy adag esze meg bátor szíve mellett. Bele is botlott egy barlangba. No, gondolta, az a Gonosz biztos szereti, ha van valami a feje felett, hát biztos itt lesz. Közelebb ment, persze óvatosan, nehogy megriassza azt a Gonoszt. A biztonság kedvéért elővette az Aranykardot is.
Ahogy kémlelődött a barlang szájánál, egyszerre eltátotta a száját, és leeresztette a kardot.
Írásokat látott a falon:
Senki.
Szeret.
Pusztulj!
Fekete.

Vagy:

Borotva!
Hab!
Halál!

Aztán:

Rózsaszín elefánt a
fekete
szemétdombon.
Kaktusz.

Majd:

Vége.
Eleje?
Na persze.

És:

Az élet egy lobbanás
a kávé mellett.
Van ennek értelme?
Szög.

Majd még egy:

Fekete szög a fekete kaktuszon.
Fekete
tüskéjén.
Egyensúly.
Nincs.

- fekete a gravitáció -
Konyec.
Fekete szög a fekete kaktuszon.
Fekete
tüskéjén.
Egyensúly.
Nincs.
- fekete a gravitáció –
Konyec. 
 
És így folytatódott tovább, amerre csak egy kis szabad felület volt.
- Mi ez? Miféle gonosz veszi magát körül ilyen szövegekkel? Nem csoda, hogy úgy odavan, ha folyton ezeket látja. – dörmögött magában, miközben felderítette az üres barlangot, a barlanglakó gonosz ugyanis nyilván éppen áldozat után kutatott.
Még sok ilyen, ilyenebb vagy kevésbé ilyen szösszenetet talált, és lassan kezdte sajnálni azt a szerencsétlen gonoszt. Nyilván grafomániás, és nyilván egy kicsikét rövidzárlatos. Mi juttathatta idáig vajon?

Miután körülnézett, és se egy sínylődő ártatlant, se egy titkos rejtekajtót nem talált, sőt trükkös feladványt se, ami elvezette volna a sínylődő ártatlanokhoz vagy a rejtekajtóhoz, gondolta, továbbmegy. Ez a gonosz nem lehet valami veszélyes, csak verselget itt magában. És hát a versírást eddig nem nyilvánították emberiség elleni bűntettnek. Eddig.

Aztán, ahogy kilépett a nyíláson,… szembe találta magát egy élesre fent borotvával!

A borotva felett egy végtelenül mocskos, végtelenül szakadt és hihetetlenül hosszú szakállú ember nézett vele farkasszemet.
No, hát Gyárfást se kellett félteni, egy villanás alatt előrántotta az Aranykardot, és a borotvának szegezte.
Álltak így néhány percig. A mocskos, borotvás idegen még sose találkozott komoly ellenállással. Igaz, nem is járt mostanában erre Hős.
- Te jössz – szólalt meg Gyárfás, mert már kezdte unni magát.
- Khhmmrr… Brrruhhhmmmhhh! Nincs kegyelem! Most aztán megborotvállak! – találta meg az idegen a hangját. Sajnos nem sikerült igazán rémisztőre, egyrészt, mert már hónapok óta nem szólalt meg, és kicsit berekedt, másrészt meg nehéz nagyon ijesztőnek lenni, ha a fenyegetett személy hússzor akkora fegyverrel rendelkezik. Ezért a nagyobb hatás kedvéért gyorsan megismételte: - Megborotvállak!
- Á, remek! Fürödni is lehet? – derült fel Gyárfás, mert nem igazán tetszett magának szakállal. -  Ja, ahogy nézem, biztos nem – mérte végig az idegent.
- Fürödni? – dünnyögte tétován az idegen. – Persze, azt is lehet. De neked most félni kell! – rivallt rá újult erővel Gyárfásra.
- Jó, jó, persze, ezt hagyjuk. Először fürödnék, ha nem haragszol, utána kérném a borotválást.

Az idegen szava elakadt ekkora bátorság láttán, és csak inteni volt ereje a fürdőszeglet felé. Gyárfás kényelmesen eltette az Aranykardot, kilöködte a pókokat a lavórból, majd a konyhaszegletben álló vödör vizet a lavórhoz cipelte, és nekilátott a tisztálkodásnak. Az idegen belátta, hogy nincs esélye, hát hozott egy még nem egészen fekete törölközőt, majd diszkréten leült az ágyul szolgáló szalmára, és várta, hogy Gyárfás megtisztuljon.

Most biztos meglepődsz, kedves Olvasó, hogy miféle Gonosz az, aki jámboran tűri, hogy Gyárfás a lavórjában mosakodjék. Bizony, ha ez egy igazi, vérbeli, első osztályú, született Gonosz lett volna, nem lett volna Gyárfásnak ilyen könnyű dolga a leszerelésével. De hát ez a Gonosz csak egy másodosztályú, utólag meggonoszodott gonosz volt.

Mert a mocskos, gonosz, szalmán ülő idegen Tar Jankó volt, a csak mostanában gonosz borbély. Régen… De ezt majd ő meséli el. Addig csak a mostani, igen gonosz életét foglalnánk össze röviden:
Tehát miután letelepedett itt, a Sötét-erdő legSötétebb barlangjában, és a szívében ülő fakófekete szomorúság mélyfekete gonoszsággá vált, naphosszat a vadont járta. Ha talált valami szőrös lényt, elkapta, behurcolta a barlangjába, lekötözte, és irgalmatlanul megborotválta. Rondára. Nagyon-nagyon rondára. És közben verseket szavalt. Rondán. Nagyon-nagyon rondán. Aztán elengedte az áldozatot gonosz kacagással, hogy messze földön hirdethesse: Tar Jankónál gonoszabb borbély nincs széles e világon!

Ahogy nőtt az áldozatainak a száma, úgy fogyatkozott a környék népessége. A legtöbb állat belátta, hogy jobb máshol élni, mint ennyire rondán, így aztán egyedül maradt Jankó a Sötét-erdőnek azon a részén. De nem adta fel, tovább kutatott áldozatok után. Végül már a pókok és a kukacok is elköltöztek, és sok-sok ezerlépésnyi körzetben nem lakott senki, csak Jankó. Szájról-szájra terjedt, hogy az erdőnek ezen a részén nagy Gonoszság lakozik, és nem szabad senkinek arra járni.

No, de Gyárfás befejezte a mosakodást, térjünk hát vissza a jelenbe!
- Oké, jöhet a borotválás. Hová üljek? – igazított utolsót az ingén.
Jankó odavezette egy kellemes méretű tuskóhoz, és elővette a szőreltávolító készletet.
- Tényleg, miért fél erre járni mindenki?
- Mert én vagyok Tar Jankó, a gonosz borbély.
- Én meg Kövérfi Gyárfás, a Hős. Éppen Kármenért megyek, hogy kiszabadítsam a gonosz sárkány karmai közül. És miért vagy te olyan nagyon gonosz borbély?
- Mert… mert én mindenkit direkt rondára borotválok – így valahogy olyan ostobán hangzik, villant Jankó eszébe. De hatásos volt, mert Gyárfás rögtön felugrott, és az Aranykard után kapott.
- Ha engem rondára borotválsz, megbánod! Lehet, hogy az erdő szélén ott vár rám Kármen!
- Jó, jó, nyugi, ülj le, jól fogom csinálni. Így úgyse az igazi. Neked rettegned kéne. Én meg szavalnék, elcsúfítanálak, és aztán elszaladnál. De ebből már nem lesz semmi.
- Nem értem. Mi jó neked ebben a rettegős játékban?
- Bosszú! Azt kapják, amit érdemelnek! – villant meg a nem is oly régi gonosz tűzzel Jankó szeme.
- Bántottak talán?
- De még hogy! „Jaj, Jankó, ez olyan unalmas!” „Most akkor hogy jön a fekete ló a selyemszálhoz?” „De most csak egy rövidet, mert nem bírom!” – utánozta a fanyalgókat Jankó.
- Na jó, én ebből nem értek semmit, most akkor meséld el!
- Nem, majd talán máskor. Most borotválok. Úgyis elrontottad az egészet.

És borotvált. Most szépen, jól. És ha már ott ült Gyárfás, a haját is megigazította. Gyárfás elégedetten szemlélte az eredményt, mert hát el kell ismerni, Jankó bitang jól értett a szakmájához.
És ha már ott voltak és éhesek voltak, hát tüzet gyújtottak és megvacsoráztak. Aztán csak ültek, és nézték a lángok táncát.
- Itt alhatsz, ha akarsz – mondta Jankó Gyárfásra se nézve.
- Kösz – mondta Gyárfás Jankóra nézve.
Eltelt egy óra. A tűz kialudt, és ők is el.
Gyárfás nagy edénycsörömpölésre ébredt.
- Mit csinálsz? – dörgölte az éji mázt a szemeiből.
- Reggelit. Éhes vagy, nem?
- De, de. Köszönöm.

Megreggeliztek, aztán Jankó megmutatta Gyárfásnak a környéket. Látszott, hogy régóta bolyong erre, minden gödörnek és kődarabnak pontosan tudta a helyét. Közben a kövekről eszébe jutott Gyárfásnak, hogy boldogult gyerekkorában hogy játszottak a szomszéd gyerekekkel. Remélte, hogy Jankó még nem ismeri a trükköket, és tündökölhet kicsit.

- Látod, itt ez a halom kő. Nézzük csak… huszonhárom darab. Na, hát akkor egy lépésben egyet, kettőt vagy hármat lehet elvenni, felváltva vehetünk belőle, és az nyer, aki az utolsó követ is felveszi. Akarsz kezdeni?

Lejátszottak néhány partit, és mivel Jankó tényleg nem ismerte a nyerő stratégiát, Gyárfás mindig nyert. Vagyis nyerhetett volna, de azért néha hagyta nyerni Jankót is, nehogy elmenjen a kedve. Jankó szellemét feltüzelte a játék, és minden erejével azon volt, hogy rájöjjön a győzelem titkára. Végül aztán kitalálta a módszert. Csodálkozott is Gyárfás, és kénytelen volt újabb játékot mutatni.

- Jó, akkor most két ilyen huszonhármas halom kő van. Minden lépésben akárhány követ lehet felvenni, de mindig csak az egyik halomból. Az nyer, aki az utolsó követ is felveszi.

Belemelegedtek a játékba, észre se vették, és már sötétedett. És a sötétedés a Sötét-erdőben igazi Sötétedés. Szóval visszagyalogoltak a barlangba, vacsoráztak és nézték a tüzet.

A tűz lángját bámulva lassan Jankó is elmondta a maga történetét, hogyan is lett olyan gonosszá. Mert hát olyan fiúcska volt ő is, mint a többi: verekedett, szőlőt lopott, elfenekelték jó szülei. Aztán, ahogy cseperedett, fellobbant kebelében a tűz: „Borbély leszek: hajat nyírok, szakállat csinosítok, nem lesz párom az egész világon!” Ki is tanulta a szakmát, ő lett a legjobb borbély Pettenybürkönye ötvenkilométeres körzetében. Adták is egymásnak a kilincset a vendégek, egyik a másik után.

De persze nem itt van vége a történetnek, mert ha itt lenne, most nem mesélnénk, úgyis annyi a sikersztori a világon. A meséhez kell egy kis keserűség-szomorúság, úgy ízesebb, és könnyebb is emészteni.

Jankót a szíve nemcsak a borbélyszakma felé húzta: a költészet is úgy vonzotta, mint legyet a légypapír. Írt, olvasott, borotvált, szavalt.

- De ezek a bumfordi falusiak nem értékelték a verseimet. Például ott van az egyik első, a címe: Jankó, a frankó borbély.
- Jó cím.
- Elmondjam?
- Én nem értek hozzá, mondjad csak.

Legörbült a felhők karimája,
Langy eső hull Pál setét hajára.
Jajj, az eső lemosta a brillantint,
Lyány reá többet biz nem kacsint.
De ó! A setét égen felragyog egy fénycsík,
S a remény hangja, ó, a remény maga szólít:
Ne félj, Pál, kacsint rád még lyányszem,
Jer Jankóhoz, s ő segít rajtad (ööö…) asszem…

És így tovább, Jankó végigmondta mind a 133 versszakot. Gyárfás türelemmel hallgatta, az utolsó 93 versszaknál nyitott szemmel szunyókálva. Ezt a trükköt még nagyapjától leste el. Az öreg mindig így hallgatta a feleségét, amikor id. Kövérfi Lajosné rákezdett, hogy a szomszéd meg a második szomszéd, meg a harmadik…
- Na, tetszett?
- Igen, szép hosszú volt, és nagyon… olyan… hát igen - motyogta Gyárfás.
- Ezt mondták ők is. De csak álnokságból, a valóságban nem érdekelte őket egyáltalán, csak a frizuráért hallgatták.
- Minden hajnyírásnál mondtál egy ilyen verset?
- Persze. A rövidebbekből kettőt is.
- Aha. És mi történt, hogy ide költöztél?
- Az utca másik oldalán megnyitotta Bozont Berci a rivális borbélyműhelyt. Fele olyan jól se nyírt, mint én, de egy igazi alpári, nagyhangú fickó volt, aki sose olvasott el tán egy verset se életében. Nem is szavalt nyírás közben. Ehelyett szaftos pletykákkal szórakoztatta a népet, amit persze azok a közönséges falusiak sokkal jobban szerettek. Innen gondolhatod. Egyre kevesebb vendégem lett, egyre rosszabbul ment az üzlet, hát a világképem is egyre sötétedett. A népi stílus már nem is illett a hangulatomhoz, inkább absztrakt verseket írtam ezután.
- Ja, ilyenek vannak odakint is, ugye?
- Igen. A legjobban azt fájt, amikor az utolsó vendégem, az öreg Szív István azt mondta: „Kedves fiam, én tudom, hogy kiváló szakember vagy, de ez az utolsó műved engem is kikészített. Nem értem, hogy mi köze a lónak, a felmosórongynak meg a kaktusznak egymáshoz. Feladom, fiam, megyek én is Bercihez. Ha abbahagyod a versírást vagy legalább kevésbé szörnyűeket írsz, ígérem, visszatérek. Addig beérem másodosztályú frizurával, itt már úgyse tűnik fel senkinek.”
- De miért nem tértél át a verselésről a pletykálásra te is? Ha egyszer ilyen jót tesz az üzletmenetnek…
- Hova gondolsz?! – hőkölt hátra Jankó – Egy igazi művész soha nem alkuszik meg!
- Oké, oké, be ne kapjál keresztbe! Én nem vagyok tájékozott az ilyen művészes dolgokban, mert csak a marhákat őriztem otthon. Azóta meg Hős vagyok. De azt tudom, hogy nincs marhapásztor marhák nélkül. Valami ilyesmi lehet a versírás is.
- Hát én ezt nem értem.
- Én se nagyon, de azt hiszem, nagyobb sikered lenne, ha olyanokat írnál, ami tetszik a népeknek.
- Nem lehet! Az én verseim az én lelkemről szólnak! Nem adom el a lelkemet talmi sikerért!
- Jó, jó, de ha a te lelked mellett nincsenek ott más lelkek is, előbb-utóbb megsavanyodsz. Mint a marháknál.
- De én…
- Jó, ne add el a lelked. Tudod, mit? Írj másokról is! Mindenki odavan, ha mások emlegetik. Vedd bele néha a falusiakat is! Akkor írhatsz, ahogy akarsz, szeretni fogják.
- Nekem ez elég gyanúsan hangzik.
- Ugyan! Próbáld ki!
- Én nem megyek vissza oda.
-  Jó, maradj itt, de próbáld ki. Nézd, nekem már mennem kell, mert vár rám Kármen, de azt megtehetem, hogy jó híredet költöm, amerre járok. Majd megmondom a népeknek, hogy nagy tévedésben éltek, itt egy kiváló borbély lakik, csak gonosz pletykák áldozata lett.
- Ki veszi ezt be?
- Ne aggódj, mindenki. Csak aztán, ha jönnek a kuncsaftok, becsüld meg magad, és szépre nyírd őket, mint engem, ne rondára, mint az eddigieket! Ja, és mosakodj meg!

És így is lett. Gyárfás továbbállt, terjesztette Jankó jó hírét, és mutogatta az állát meg a haját, amíg újra meg nem szőrösödött. Jankó pedig megfogadta a szavát, kicsinosította a barlangját meg magát is, és írt néhány verset az erdőről. Meglepve vette észre, hogy mennyi gondolatot hozott ki belőle a Sötét-erdő.

És megérkeztek az első kuncsaftok. Elsőként néhány borz jött, hátha ellensúlyozni tudják csinos frizurájukkal a bűzüket, aztán Mervin, az Öthajú, akinek nem volt sok veszteni valója. Később befutott a már említett göndör szőrű, mágikus érdeklődésű mókus egy kis szőrsimításra, mert úgy érezte, sima bundával sokkal asztrálisabb lenne. Jankóban a feladatok emberükre akadtak, az erdőlakók pedig Gyárfás jóslata szerint megszerették az erdőről szóló verseit. Hamarosan aztán messze-messze eljutott a híre, és ő lett az Óperenciás-tengeren túli világ nagy borbélya és költője.

Addig jutott, hogy alkalmaznia kellett egy titkárnőt az előjegyzései kezelésére. A kis szivárványos hátú csiga szívesen segített neki, mert mióta egyszer nagy titokban és félelemben becsúszott-mászott Jankó barlangjába, és hallotta, ahogy szaval, rájött, hogy egész életében verseket akart hallgatni. Be is költözött Jankóhoz, és esténként a tűz mellett sokáig kérlelte, hogy mondjon még.

Így lett Tar Jankóból, a gonosz borbélyból Tar Jankó, a boldog borbély-költő.