Ha te változol, minden változik!

Évszám
2015
Beküldő
Dettolka

A változás önismereti tréningünk, egy konstans utazás szerves része. Minden ember másképp, és másért vág bele. Általánosságban egy olyan eszköz életünkben, mellyel nemes célokat, megvalósításra váró álmokat próbálunk szentesíteni.

"Az emberek elfeledkeztek arról, hogy a két kezük munkájával is imádkozhatnak, és a miénkhez hasonló korban az önzetlen cselekvés sokkal jobban megtisztít, mint a puszta szájmozgatás." Mit is jelent ez? Elsősorban ígéreteket. Mindenki szokott tenni magának, csupán a kellő motiváció válik gyakran hiánycikké. Pedig az igazi lényeg nem a szavakban rejtőzik. Megformálja őket az ember, bumerángként az üres levegőbe repíti, ám vissza mégsem térnek soha, mert a végtelen univerzum észrevétlenül szippantja magába, s elillan, akár az élet. Tény: mindennemű ködösítés, és mellékzönge nélkül jelenthetem ki, hogy tényleg harcról beszélhetünk ebben az esetben. Szubjektív, mélyre ható, kőkemény küzdelem ez egy olyancsatamezőn, melyre már számtalanszor, száz sebből véreztünk, és abszurdumnak hat, hogy eltűnjön felszínéről egyáltalán valaha minden rég ráhullajtott könny illetve vércsepp. Néhányan azt hiszik, hogy a lelki halál után bezáródnak a vaskapuk. A gyáva megtorpan olyankor előtte, az illedelmes kopogtat, az elszánt szimplán betör. Ennek ellenére ezek nem az anyatejből magunkba szívott jellemvonások, személyiségjegyek, melyek valami kóros daganatként bombáznak szét, és kísérnek bennünket a végső állomásig. Minden karakter fejleszthető meg képes szintlépésekre. Sokan viszont hitetlenségükkel eleve ellehetetlenítik a változás folyamatát, cáfolják tanulható mivoltát. A körülöttünk lévő globalizálódó diktálja hozzá a tempót, csak még mindig rengeteg a belassult, "ittas" életvezető, kik szívesebben bolyonganak céltalanul a szerpentineken az egyenes út választása helyett... Gyakran az erőt is végesnek érezzük ehhez a küzdéshez. Nem vagyunk tisztában vele, miből is táplálkozik az igazi lélekemelő Erő. Például az önzetlen cselekedetekből. Azok valóban kitölthetik a "tisztító kúra" minden egyes fázisát. De ugyan ki is hinne benne, mikor folyton azt a tényt konstatáljuk, hogy nem kifizetődő?! Óriási paradoxon igen, hiszen magához a változáshoz magunkat kell előtérbe helyezni, ami valahol önzőségnek titulálható. Pedig a két dolog akár találkozhat is. Gondoljunk csak bele, ha adunk, jó esélyünk van rá, hogy kapunk is, és már változást képezhet a tudat, miszerint igenis ezáltal jobb és humánusabb emberekké válhatunk a környezetünk vagy épp a saját magunk szemében. Akik értékesnek tartanak minket, sosem hagynák, hogy elnyeljen bennünket a modern kor mocsara. Szeretetükkel, határtalan támogatásukkal a legborúsabb ég is makulátlan réteget képezhet a föld felett, és mi magunk lehetünk azok az angyalok, akik felsegítik az elesetteket szükség esetén.

A változás sokrétű téma egyébiránt. Gyermekként a gondtalanság mézédes szellemében lebegünk, próbáljuk felfogni meg hasznosítani az újonnan érkező impulzusokat, élményeket. A tinédzser kor során is majdnem ugyanez történik, érünk, és érni is akarunk az oly' vonzó felnőtt létre, miközben úgy telik el felettünk az a pár esztendő, hogy jóllehet ki sem élveztük igazán. Kamaszként előbb vágyunk lázadásra, mintsem hogy megfeleljünk a társadalmi elvárásoknak, normáknak. Ez húsz év felett megváltozik. Azaz jobb esetben már beszélhetünk változásról. Miért is fontos ez vajon? Mert boldog, kiegyensúlyozott, önálló életet szeretnénk, szerető társat magunk mellé, családot, karriert, anyagi biztonságot és a többit. A lista véget nem érő hosszúságú. A XX. század általunk lefestett képét szeretnénk modellezni, kivetíteni a mai kor kaotikus állapotú, színtelen, végtelenül nyomasztó vásznára. Illúzióhoz ragaszkodás ez tán, ám mikor körbe nézünk szimplán a bűnt, a nélkülözést, a nyomort, a szeretetmentességet, az egészséges értékrendek hiányát, summázva egy groteszk sárgolyót, és annak amorf lényeit látjuk. Azonban ha valaki szüntelenül negativitást ont magából, azzal nem ér el mást, mint hogy a környezetében élőket is magával rántja a mélybe. Megtöri szerettei fényét, ő maga pedig egy matt csillag marad csupán a tündöklő égitestek között. Érdemes leküzdeni azt a tébolyító makacsságot is, mikor valaki minduntalan dacol a másikkal. Valójában önmagával viaskodik ilyenkor. A saját akasztására készül, lelkét küldi bitófára vele. Mégsem látják be ezt az emberek. A hiba már ott elkezdődik, mikor megjelenik a túlkomplikálás fogalma az elme generált órajeleiben. 

Sokáig magam sem hittem a tudat, tudatosság erejében. Mindent érzelmi alapra fektettem mindössze, döntéseim a szívemben fogantak meg, grandiózus territóriumában hoztam őket világra, és ott is hunytak el abból kifolyólag, hogy naiv mód nem a másik nagyhatalomra hallgattam inkább. Utólag váltam okossá, ahogy azt mondani szokták. A tanulópénzeknek persze mindig megvolt a maga értelme, megfizettem azért, hogy később feltárhassam az ok-okozati összefüggéseket, egyáltalán rájöjjek arra, hogy semmi sem történik véletlenül. Öntudatra ébredésem alapköveit a "negyed évszázad" betöltése után kezdtem el lerakni. Véleményem szerint vízválasztónak bizonyult eme életkorba lépés. Az első alkalom volt, mikor úgy éreztem, ideje számot adnom az addigi életemről, szembesülni a hibáimmal, őszintén beismerni, definiálni őket, és megkezdeni végre a javítási munkálatokat. Saját indítattásból tettem, énközpontúvá szerettem volna alakítani az amúgy szélsőségesen szerteágazó világom. Mai napig azt vallom, hogy a változás elsősorban saját érdekű. Ha más miatt teszed, lehet akkora lesz a fordulatszám, hogy talán soha nem is találsz vissza az eredeti önmagadhoz, ahhoz az énhez, ami a kiindulópontot jelentette. Relatív, hogy jó vagy rossz ez a fundamenta, de mindenképp egy jókora darab belőled, abból a csodából, ami Te magad vagy. Az első lépés a felszínes kapcsolataim teljes körű likvidálása volt. Kölcsönösség nélkül fabatkát sem ér egyetlen emberi viszony sem. Örök rejtély, mi a vonzó az ilyen tipusú kapcsolatrendszerekben. Talán az elérhetetlenség, a statikus küzdés és az égető vágy a megbecsülés meg a tisztelet kivívására .A helyzet viszont az,hogy az ember csak magának árt vele, ha kapaszkodik az ilyen fals személyekbe, ideákba. Minden bálvány ledől egyszer személyi kultuszát veszítve, kár hogy a csúcson, mikor már annyi balgatag hívő ítéltetett örök kárhozatra nanipulatív fénykorszakuknak köszönhetően. Tehát nem irreleváns vagy elhanyagolható tényező ez a fajta szelektálás, ha változásról van szó. Aztán ott vannak a párkapcsolatok. Rengeteg esetben lehet dopping, hajtómű az is. Toleranciát, alkalmazkodást, elfogadást, kompromisszumkészséget, szuper tulajdonságokat fejleszthetünk ki általa. Csak ugye az éremnek két oldala van. Egy esetleges kudarc nagyon vissza tudja húzni az embert a változás tekintetében. Különbözőképpen éljük meg azt a szituációt,mikor a romantikus sztori érzéki csókváltással zárul igaz, csak épp a kedvesünk helyett a beton és az orcánk közt csattan el a nagy nyelves. Van aki ártatlan áldozatokat szed, mindet szívtájékon taposva egy acélbetétes bakancs segítségével, illetve létezik a másik véglet, ahol önértékelési zavarok keletkeznek a csalódás hatására. Így jártam én is. Krónikus állapotokat diagnosztizáltam magamon. Leginkább a külsőm tettem egyenlővé egy részeg éjszaka nem várt, mellesleg undorító végtermékével. Elkönyveltem,hogy több a felszínre merészkedő és a mindössze addig ellátó egyén, mint bátor búvár, ki alámerül inkább az igazgyöngy megtalálása érdekében. A látszólag kevésbé káprázatos kagyló is tartalmazza eme kincset, csak ha valami első ránézésre nem ékes, azt általában senki sem akarja kinyitni. Sokan nem mernek emiatt láncaiktól, gátlásaiktól, ruháiktól megszabadulva fesztelenül megmártózni a tengerben, mondván hogy partra vetett bálnaként végeznék úgyis. Legalábbis bálnaként... A nők magukhoz viszonyulására asszociálva így korrekt a megfogalmazás. Ennek dacára szerencsére ezt a felfogásmódot, ezt a szennyest is sikerült kimosnom a fejemből. Ráeszméltem ugyanis, hogy a belső összhang átsugárzik a belsőnkre is. Aranyba öltözteti, lágy illatfelhőbe burkolt tavaszi orgonákat hoz zord, lepusztult téli fáira, és olyan kívánatos, piros almává képes avanzsálni, melybe Ádám és Éva is szívesen beleharapna a tilalom dacára. A szépség fogalma számomra új értelmet nyert. Hisz egész más a benyomás, mikor a szívem valódi boldogsága, vidámsága alkotja meg a szám körüli gödröcskéket, és lelkem mesebeli tündérei töltik meg csillogással szemem tükrét, mint az a kínos, színészi félmosoly,melyet gyakran használtam mélységes fájdalmaim palástolására. A végső löketet egyéni változásom terén egy pszichoszomatikus alapú betegség kialakulása nyújtotta. A szervezetem fizikális tünetekkel, mégis abszolúte szimbólikus módon, már-már könyörögve kért meg, hogy hagyjam magam mögött örökre a múltbéli szemléleteimet. Komolyan vettem a jelzésértékét az esetnek, és végre a tettek mezejére léptem. Kiiktattam a múltam ,hogy maximálisan élhessem a jelenem, hogy érdemileg alakíthassam a jövőm. A tudatosság létünkbe építése sem bonyolult, a titka kizárólag annyi, hogy el kell kezdenünk változtatni az ilyenkor tipikusan megjelenő aspektusainkon. Emlékek mindig voltak, vannak és lesznek is. Olyanok, mint valami keserédes ciánkapszulák, bármikor előtörhetnek kulcsra zárt rejtekükből, kicsit meggyilkolni gyógyuló lelkünket. Hiába hittük azt előtte, hogy a legmélyebb zugba, a legnagyobb biztonságba csomagoltuk be őket. Ilyenkor érdemes engedni, hogy csak a pozitív része melengessen bennünket, ráeszmélni arra, hogy okkal történt velünk mindaz, ami és nem feltétlen baj, hogy elmúlt. Pusztán egy molyrágta fejezet életünk vaskos kötetében, egy poros megálló, melyen a kietlen tájra bambulva, szédelegve, reményekkel telve várjuk a következő menetrend szerinti járat érkezését. A feszült perceinket is kontrollálhatjuk tudatosan. Az ember elvétve esendő, kiszolgáltatott. A probléma nem abból ered, ha felvállalja gyengeségét, hanem ha ennek következtében megbántja azokat, akik a legközelebb állnak hozzá. Ekkor kell tudni mély levegőt szívni,háromig elszámolni és megfontoltan, alaposan átgondolva szólni a másikhoz. Nem könnyű,de higyjétek el megéri. Megéri emelt fővel távozni a szorult helyzetekből, őszinte kacajokat megosztani másokkal, szilárd várakat építeni, tartalmasabban élni egy olyan galaxisban, ahol mi magunk lehetünk a jóság őrzői, példát statuálva mindenféle idegen kommuna részére.

A végső konklúzió tehát, ha te változol minden változik. A külvilág magatartása irányodba, a közérzeted, a mindennapi hangulatod, sőt talán a természet is zöldebbre vált általad. A lényeg, hogy változásod lélektani fejlődésmenetet idézzen elő, építő jellege legyen, permanens maradjon és engedd, hogy kihasson mindenre és mindenkire! Ha más nem,a nap biztosan szebben fog ragyogni feletted. Én már aktívan alkalmazom, az idei tavasz elhozta végre az oly régóta ígért reneszánszot, feltámadt hamvaiból az agonizáló főnixmadaram.