Pontosan, mi is a „változás felé való megnyílás”? Miért „tegyünk meg érte mindent”? Miféle változás ez? Hogyan tehetünk mi, érte? És miért van rá szükség, hogy mindannyian megnyíljunk felé? Sokféle kérdés merülhet fel a „változás”, „megnyílás” és „tett” szavakkal kapcsolatban. A változás az én javamra vagy másokéra fordul? Ezeket a kérdéseket, talán a mai világból szerzett példákból, a legegyszerűbb megvizsgálni. De talán csupán egy kérdés van. Kell, hogy egyénenként, mind hozzájáruljunk a változáshoz? Érdemes ezt boncolgatni.
Mit is jelent a változás? Ez a szó általában, valami pozitív új értéket jelent a mindennapjainkban használva. Valamilyen pozitív fordulatot várunk ennek a szónak a hallatán. Ez lehet kicsi, vagy nagy, attól függően hogyan szemléljük. De lassan ez kezd eltűnni, hiszen „rohanó világban élünk”, és nincs időnk semmire sem. De ebbe a rohanásba is lehet hozni változást, sőt hozunk is, csak lehet, hogy nem tudatosan. Természetesen mindenkit elfoglal a munka és minden egyéb miatt. De talán érdemes lenne szakítani egy kicsit több időt arra, hogy mi magunk, egyénenként adjunk esélyt a változásra. Vannak bizonyos elvek, amit nem árt, ha figyelembe veszünk. „Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg.” Ez az elv, gondolat a megnyílást és cselekvést, a tettet foglalja magába. Vegyünk példának egy gyakori esetet. Az utcán sietünk hazafelé, a munka kimerültté és frusztrálttá tett minket. Valahol előttünk meglátunk egy öreg nénit, aki botra támaszkodva vánszorog nagy szatyorral a kezében, ami nehezen himbálódzik. Mi elmegyünk a néni mellett, miközben azon gondolkozunk, mégis előbb pihenjünk egy kicsit, vagy rögtön nekiálljunk ételt készíteni? De meg is állhatnánk, és érdeklődhetnénk az idős hölgynél, kér e segítséget? Ha kér, talán leszakadt lábbal vánszorgunk a néni mellett lassan egy darabig a szatyorral a kezünkben, amely nemrég az ő terhe volt, és talán még az egyik karjába bele is karolunk, hogy segítsünk. Ezután bizonyára később megyünk haza, de valljuk be. Jó érzés az, amikor valakinek segítünk. Pláne ha ezután dicséretet kapunk. És miután segítettünk az idős hölgynek, boldogabban lépkedhetünk haza. Ráadásul lehetséges, hogy az idős hölggyel összeismerkedve, ő ad valamilyen édességet, amit hazavihetünk a csemeténknek… De nem csak nekünk kell megnyílnunk. Előfordul, hogy az idős hölgy attól tartva, hogy vandálként el akarjuk venni a szatyrát, mert látjuk, hogy tele van élelmiszerrel, vagy elvenni a tárcáját, inkább továbbcsoszog segítség nélkül. Akinek segíteni akarunk, annak is meg kell nyílnia a változáshoz. És nem csak megnyílni, de tenni is kell. Ehhez persze kockáztatnunk kell, bátorsággal és optimistán gondolkodni. Ez utóbbival kapcsolatban is boncolgassunk egy másik példát. Az autóhoz megyünk éhesen az egyik boltból frissen vásárolt pékáruval a kezünkben. Bepakolnánk, mire odalép hozzánk egy hajléktalan férfi. Látszik rajta, hogy rég nem evett, és mi épp a pékárunk egyikét esszük. Tegyük fel, hogy csak annyit vettünk, amit most meg akarunk enni. A férfi halkan ételt kér. Illedelmesen. Mire nekünk végigfut az agyunkon, hogy de hiszen csak ennyit vettünk! Pokolian éhesek vagyunk, és majd éhen halunk. Átsuhan ugyan az agyunkon, hogy hajléktalan, de már hozzá is tesszük a gyakran hallott mondást „Ő tehet róla hogy az utcára került”, holott nem biztos. Ráadásul sok hajléktalan van, és ha neki adunk, aztán újra kér majd tőlünk, és mások is jönnek kéregetni, ha látják, hogy adunk… és már félig benn is vagyunk a kocsiban… Mert sajnos van egy ősrégi tanulság, ami ma is igaz. „Az emberek egyik legnagyobb hibája, hogy tudják, hogyan kell helyesen cselekedni, de amikor elérkezik az idő, úgy viselkednek, mintha nem tudnák. Ne csak egyre többet akarjunk tudni, inkább éljük, amit tudunk.” Ha az éhezés, szegénység, nyomor hallatán sajnálkozunk, tegyünk azért, hogy mindenkinek jusson bőven a jóból. Tehát, most megfordulunk, és úrra ránézünk a férfira. Majd eszünkbe jut, mi csak most vagyunk éhesek. Mi is nehezen dolgozunk minden forintért, de nekünk van autónk. Van lakhelyünk, és otthon vár a friss főtt étel, vagy épp a hozzávalók. És neki adhatjuk azt a pár darabot, ami nem sok, de legalább valami. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy lépten-nyomon mindenkinek adnunk kell. Csupán azt, hogy érdemes figyelni a környezetünket, és segíteni azon, akin szükséges, és módunkban áll. Az nagyon fontos, hogy figyeljünk. Persze mondhatnánk „az emberek azt látják, amit látni akarnak”. Példának okáért gondoljuk el, hogy sétálunk, és látjuk, hogy valaki az úton áll, és az úton közlekedő autókat nézi, elmehetünk mellette, mint ahogy az előttünk lévőek tették. Kikerüljük, és nem vesszük figyelembe. De ha megállunk, és megkérdezzük, segíthetünk-e. Megláthatjuk, hogy az a személy esetleg könnyes szemmel bólogat, esetleg megtudhatjuk, hogy annyira fáj valamije, alig tud mozdulni, talán elkísérhetjük egy darabon a kórházig, ami nincs messze. Talán megtudjuk, hogy egy ismerősét várja, aki megígérte, hogy elviszi onnan a kórházig autóval, de az a személy nem érkezett meg, mert esetleg dugóba került. Lássunk is, ne csak nézzünk!
Segítsünk másokon. Ekkor arra gondolhatnánk, rendben, segítsünk! De rajtunk, ki segít? Hiszen mindenkinek vannak gondjai, mondjuk az anyagiakkal, vagy az emberi kapcsolatokkal, az egészségével… bármivel. Van egy gyakori mondás „Segíts magadon, Isten is megsegít.”. De sajnos gyakran megállunk annál, hogy segítséget kérünk az égiektől, és várunk. „Az emberek elfeledkeztek arról, hogy a két kezük munkájával is imádkozhatnak, és a miénkhez hasonló korban az önzetlen cselekvés sokkal jobban megtisztít, mint a puszta szájmozgatás.” Kérjünk segítséget. Járjunk utána. Adjunk esélyt arra, hogy meglássuk, hogy megtaláljon minket, ami segít. A változás, a mi, és mások javára is fordul! Szavakkal kérhetünk segítséget, hát persze! De ne álljunk meg itt. Tegyünk azért, hogy jobb legyen! Talán, nehéznek tűnhet. de nem lehetetlen. Gondoljuk el, hogy munkanélküliek vagyunk, és több gyerkőccel vagyunk megáldva, de a párunk kórházba került, és egy évig képtelen a munkára. Szörnyű helyzet. A rokonoktól segítséget kérünk, az ismerősöktől és a munkaügyi hivataltól érdeklődünk, de csupán olyan munkát tudnak ajánlani, amit elég csekélyen fizetnek meg, és nem igazán tartjuk hozzánk méltónak. Ekkor gondolkozhatunk. Várjunk még? Ha elvállaljuk, jobbá válhat az életkörülményünk, és lehet, hogy emiatt a munka miatt elkapunk egy mondatfoszlányt, vagy pont felhozunk egy témát, kérdezünk, ami miatt kiderül, hogy mondjuk, egy boltba keresnek bolti eladót, nekünk pont van olyan végzettségünk, és azon a munkán keresztül léptünk feljebb. Így elmondhatjuk. Igyekeztem, és sikerült! „Csak a nehéz vállalkozásokat érdemes megvalósítani, hiszen létezik egy rejtélyes kapcsolat a nehéz és az értékes között.” Persze ez a gondolat is igaz. Gondoljunk csak bele. Tovább várhattunk volna, és lehet végül, még silányabb munkát vállaltunk volna el. Ez viszont a nehezebb út volt, mondjuk feladtuk a büszkeségünket, mert azelőtt irodán is dolgoztunk. De a könnyű utat sokan választják, és mindig az lesz az elismerésre méltó, émelyért nagyobb erőfeszítést kellett tennünk. Elvégre mi is ezt díjazzuk leginkább. Először ehhez is meg kell nyílnunk, és cselekednünk kell. Például, ebben, a legutóbbi példában is, ahhoz, hogy megnyíljunk a változáshoz, egyfajta büszkeséget kellett félretennünk. Az pedig, hogy mindent megtegyünk, fontos. Nem elég csupán magunkba roskadva dolgozni, és azon járatni az agyunkat, hogy errefelé nincs jobb munka, be kell érnem ezzel. Ha magunkba roskadunk, és nem keresünk közben tovább aktívan, nem változik semmi. De ha optimistán, a dolgokhoz állva keressük a megoldást, és segítségkérés mellett, mi is cselekszünk. Elérkezik az, amit akarunk.
A változáshoz elengedetlen a megnyílás, és a tett. És egyénileg is tennünk kell érte. A mások életét, és sajátunkat is megváltoztathatjuk, csupán el kell magunkat határozni hozzá. Az, ha másoknak segítünk, az életünkbe egy kis fénysugarat hoz, és ha magunk életéért küzdünk, a siker mámorát kóstoltatja meg velünk. Természetesen ehhez rengeteg kitartás kell. Kitartás, akarat, a nyitottságra és a tettre, mert mi magunk, jobbá tehetjük a világot olyan apró dolgokkal, mozdulatokkal, szavakkal, amelyek csupán kérdéssel kezdődnek, de nagy dolgokban végződhetnek. Mert ha egyénenként hozzájárulunk a változáshoz, jobbá és szebbé varázsoljuk, az egész világot. Mindössze neki kell látnunk.