Élt egyszer a messzi északon, Urt falvában egy Jan nevű ifjú. Szép szál legény volt, magas, vállas, lenszőke hajú – talán csak az arca volt egy kicsivel sápadtabb a kelleténél, mint azoké, akik éjszakánként túl gyakran bámulják a bánatos Holdat. Ez a Jan egy beteg öregasszonnyal lakott együtt, aki szülei halála után, még csecsemőként vette magához; s akit anyjaként szeretett. A falu szélén, egy düledező kunyhóban élték nyomorúságos életüket – Jan kora reggel befogta a rosszul összetákolt szánba egyetlen, öregecske szamarukat, s esténként nehéz rönkökkel megrakodva tért vissza a falu körül elterülő sűrű, sötét erdőből. A fa eladásából tengették kettejük szegényes kis életét.
Ám azon a télen, hogy Jan huszonegy éves lett, az asszony betegsége súlyosabbá vált. Fehér arcán lázrózsák nyíltak, s minél élénkebbé lettek ezek a virágok, ő annál gyengébbé és tehetetlenebbé vált. Három napig fényesen tündököltek a rózsák, aztán egyszer csak elhervadtak – s halálba sorvadt velük Jan szeretett nevelőanyja is.
Az ifjú vigasztalhatatlan volt; ám mivel élénken élt benne nevelőanyjának élet iránti szeretete, nem hagyta el magát. Újult erővel vetette magát a munkába: hajnalban még korábban indult el az erdőbe, s csak jóval az erőtlen, északi Nap lenyugvása után tért haza, hogy boldogtalan, álom nélküli alvásba zuhanjon.
Hogy nyomora csak még teljesebb legyen, a következő évben az öreg szamár is elpusztult – s Jan, pénz és választás híján, azontúl saját magát volt kénytelen befogni a hámba.
Tavasszal és nyáron egyszerűbb volt a dolga: az ember szíve ilyenkor könnyű, s csak úgy repül a munka. Néha még arra is jutott ideje, hogy alkonyatkor, a kidőlt-bedőlt falak árnyékéban farigcsáljon ezt-azt; pipaszárat, sótartót, ostornyelet, s más apróságokat, amiket pár garasért el tudott adni. De a tél kegyetlen volt. A hóban nehéz volt a járás, a kemény fagy az izmokba lopódzott, és Jan jóval kevesebb fát tudott ilyenkor hazahozni, mint nyáridőben. Ráadásul a fekete törzsű, halott fák, s a száraz reccsenés, amikor elzuhannak, valamiért mindig eszébe juttatták nevelőanyja halálát – a bánat ólomsúllyal terhelte tagjait, és az emlék rátelepedett lelkére.
Azon a télen történt, hogy az ifjú egy fekete pillangót látott meg, amely egy kiszáradt bokor göcsörtös ágain ült. Először hinni sem akarta az évszakba nem illő tüneményt, de amikor közelebb lépett, a pillangó ellibbent az ágról. Jan tátott szájjal figyelte a csodát: a hó felett táncoló fekete pillangó olyan volt, mint maga az élet árnyéka. Az aprócska lény beljebb rebbent, a fák közé, és az ifjú megbabonázva követte. Esztelen gondolat villant belé: ha elfogja és magánál tartja a lényt, véget ér a tél; a fák kirügyeznek, és elolvad a magány, amely jégbilincsbe veri ifjú szívét.
Egyre beljebb és beljebb lépett a sűrű erdőbe, s a pillangó csalárdul újra és újra ellibbent előle. A Nap lassan hanyatlott a nyugati égbolton, a fák közé beszöktek az éjszaka árnyai, de az ifjú elméjére béklyót vert a varázslatos lepketánc. Végül az alkonyat utolsó fénye is elpárolgott, felszárították a hideg csillagok, s a pillangó beleolvadt az éjszakába.
Jan agyáról lehullott a béklyó, s a révületet egyszerre csak rémület váltotta fel. Fogalma sem volt, milyen mélyre hatolt be az erdőbe, de tagjait súlyos fáradtság töltötte el – érezte, hogy a faluba már nincs ereje visszatérni. Túl messzire kellett volna gyalogolnia, s a tél máris próbálgatta fagykarmait sápadt bőrén. Egyetlen esélyének a szán tűnt, s a pillangó megjelenéséig felhalmozott fa.
Elindult hát visszafelé, lépés lépés után, a sűrű hóban. A hideg egyre keményebb lett, a csillagok egyre közelibbek, s a remény egyre távolibb. Ám nevelőanyja szavai az élet szeretetéről újra és újra felizzították szívét, s felmelegítették a vért ereiben. Végül, mikor ereje már majdnem elhagyta, s alig vonszolta magát, elérte a szánt.
Reszkető kézzel gyújtóst keresett, aztán tüzet csiholt. A fáradtság majdnem erőt vett rajta, de nem engedett neki: jól megrakta a tüzet, hogy a láng majdnem a fák koronájáig felcsapott, aztán beburkolózott nehéz ruháiba és mély álomba zuhant.
Úgy érezte, csak egy percet aludt, de amikor felriadt, a lángok már alig pislákoltak. Feltápászkodott, hogy vessen rájuk néhány ágat, s csak akkor vette észre a tűz másik oldalán üldögélő öregembert.
Teljesen kopasz volt ez az ember, szemöldökére dér tapadt, arca fehér volt, mint a szűz hó, szeme pedig hideg és rejtélyes, mint egy befagyott patak. Fekete köpönyegbe burkolózott, s egyenes háttal ült az egyik fatönkön.
Jan meglepődött, de mivel nem tétovázhatott, hát legelőször is ágakat vetett a tűzre. Csak mikor végzett a lángok felszításával, ült vissza a helyére, szemben a néma idegennel.
- Adjonisten öregapám – köszöntötte illedelmesen, de az öreg nem válaszolt; csak nézte csendesen a tüzet, mintha a lángok tánca elvarázsolta volna.
Jan furcsállotta a viselkedését, de nem szólt. Ám az álmosság újból kerülgetni kezdte, s tudta, ha elalszik, akkor lehet, hogy soha többé nem ébred fel. Nem merte a furcsa idegenre bízni a tűz táplálását; ki tudja, miféle, s hogy nem nyomná-e el őt is az álom? Úgy döntött, hogy szóval tartja váratlan vendégét, s megpróbál ébren maradni. Az öregember olyan furcsa volt, hogy Jan zavarban érezte magát, de végül azért csak ráakadt a szavakra.
- Milyen átkozottul hideg van – mondta.
Az öreg nem szólt, nem is ingatta a fejét, ám tekintete az ifjúra rebbent, aki ettől felbátorodott és folytatta:
- Gonosz egy évszak ez a tél.
- Már miért lenne gonosz? – szólalt meg erre hirtelen az öreg, és Jan úgy érezte, megfagy az ereiben a vér. Az idegen hangja úgy recsegett-ropogott, mint a folyókon zajló jégtáblák, s szavai nyomán jeges szél rázta meg az erdőt. Mintha még a tűz is összehúzódott volna. Ám ez csak egy szempillantásig tartott.
- Mert télen minden halott – felelte Jan halkan, rekedten. – Az erdő, a szív, a boldogság… Még a csillagok is, odafent.
Az öregember szomorúan ingatta a fejét.
- A tél semmivel sem gonoszabb, mint a többiek – mormogta, és hangja most az előbbitől eltérően csakugyan egy fáradt öregemberének tűnt. – A télre ugyanúgy szükség van, mint a többi három évszakra.
- Nekem ugyan nincs szükségem rá – felelte Jan. – Én jól megvolnék nélküle.
Az öreg némán nézett, szeme hidegebb volt a legtávolibb csillagoknál is. Végül így szólt:
- Legyen akaratod szerint.
Azzal felállt (köpönyege sötéten rebbent, mint egy fekete pillangó szárnya), s a következő minutumban már híre-pora sem volt. Jant egyszerre csak varázslatos álmosság fogta el, ám hiába küzdött ellene, néhány szívdobbanás alatt elaludt.
Mikor hajnalban felébredt, a tűzből már csak egy vékonyka füstcsík maradt, de ő furcsamód mégsem fázott. A parázs felszisszent, és Jan észrevette, hogy a fák ágairól csepp csepp után hullik a víz. Beköszöntött a tavasz. Jan hálát adott az Öregistennek, aki megóvta őt attól, hogy a téli erdő eleméssze – felpakolta a szánt, befogta magát a hámba, és a furcsa öregemberen töprengve visszatért a faluba.
A tavasz első napjától kezdve aztán varázsütésre minden megváltozott.
A következő alkonyatkor a kidőlt-bedőlt kerítések mellett Jan valami furcsát pillantott meg a fűben. Lehajolt, hogy megnézze mi az, s egy hegyes bronzdarabot talált, ami a fekete földből állt ki. Kicsit megkapargatta, és rájött, hogy a bronzdarab egy ládika sarkát védi. Izgatottan szaladt a házba ásóért, és kifordította a földből az aprócska jószágot. Valami furcsa, fekete színű fából készült, állapította meg álmélkodva; a külsején díszes faragás látszott egy behavazott, téli erdőről. Úgy gondolta, már maga a ládika is olyan értékes, amilyen ritkán fordult meg a kezében, ám igazából csak a fedél felnyitása után ámult el – mert csodák csodája, a ládika tucatnyi csengő-pengő ezüsttallért rejtett.
Jan fejében egy pillanat alatt millió gondolat csírázott ki. Rablók hagyták vajon ott az ezüstöt, még réges-régen? Egy elfelejtett király kincsét találta meg? Vagy egy gazdag kereskedő életen át kuporgatott vagyonára bukkant? De aztán, ahogy a ládika fedelébe faragott téli tájra pillantott, eszébe jutott az előző éjjel furcsa öregembere, az ígéret, meg a varázslatos álmosság – és már tudta, hogy kinek köszönheti a kincset. Vén garabonciás lett volna az öreg, vagy valami kósza erdei tündér? Varázsló, aki emberek sorsát alakítja? Vagy maga az Öregisten álruhában? Jan nem tudta eldönteni, de nem töprengett sokat. Ha így alakultak a dolgai, ám legyen: az öreg minden bizonnyal ugyanolyan könnyen vissza tudná venni az ajándékát, mint amilyen könnyen adta, s ez feleslegessé tesz bármiféle aggodalmaskodást.
Elásta hát az ezüsttel telt ládikát a szemétdomb mellé, és egész éjszaka a szoba sötétjét bámulta; szívét olyan erővel töltötte el a szabadság érzése, mint azelőtt még soha. Az ajtó alatti résen beszűrődött a Hold sápadt fénye, s ezen, mint valami ezüst folyón sodródott a szobába a tavasz illata.
Jan jól sáfárkodott javaival, s nem sok idő kellett hozzá, hogy módos gazda váljon belőle. Az aprócska kunyhó helyére erős kőházat építtetett, béreseket fogadott fel, akik kijártak helyette az erdőbe, s hamarosan olyannyira jól ment neki, hogy minden ezüsttallérja három másikat fiadzott. Ám gazdagsága ellenére megőrizte szerénységét, s ezért nem volt olyan ember a faluban, aki ne foglalta volna imába nevét az Öregisten előtt.
Teltek múltak az esztendők, s beköszöntött a nyár. Jan hajába őszes szálak vegyültek, s szemöldöke fölé keskeny árkokat vájt a gond – de az évek ugyanakkor tudást és bölcsességet csepegtettek elméjébe. Kutyabőrt szerzett a királytól, és nemesi levelet; címeréül egy felhőt választott, amiből három hópehely hullik alá, a távoli világra. Feleségül vette a falu legmódosabb gazdájának leányát, s bőséges gyermekáldás követte frigyüket.
Az évek úgy hullottak alá a múlt feneketlen kútjába, mint a száraz falevelek, s Jan életére hamarosan az őszi nap fénye hullott. Az egykori ifjú megöregedett – haja megőszült, elvékonyult, s a szél úgy játszott vele, mint a kukoricacsuhéval. Izmaiból kikopott az erő; válla megereszkedett, bőre megráncosodott – ám tekintete lelkes maradt és csillogó, mert az élete szép volt, mint egy álom. Gyermekei felcseperedvén a maguk útjára léptek; gyermekeket nemzettek ők is, és a család egyre csak gyarapodott a bőségben. Legidősebb fia, akit gondosan kitanított a világ dolgaira, az esztendők múltával átvette kezéből a család irányítását; s attól fogva Öreg-Jan csak ült naphosszat a tornácon, kényelmes karosszékében, és mosolyogva tűrte, ahogy a bágyadt északi Nap az arcát melengeti. Az élet teljes volt, s már csak a csendes várakozás maradt hátra.
Az ősz azonban nem fordult át télbe.
Gyermekei lassan elhaltak; unokái vették át a helyüket, s idővel ők is elhagyták az árnyékvilágot. Öreg-Jan csak éldegélt az örök őszben – olyan volt, mint egy kiszikkadt, évszázados tölgy, amelynek ereiben már alig csordogál az élet, de mégsem roppan meg önnön súlya alatt. Körülötte cseperedtek és elhaltak szerettei, s ő, hogy oly sokuk halálát végig kellett néznie, lassan megkeseredett. Évek teltek el, vagy évszázadok? Öreg-Jan nem tudta már követni az idő múlását: az arcok összefolytak előtte, idegenné váltak, s ő úgy érezte magát, mint egy árva kisfiú, akit a sötét erdőben felejtettek.
Egyszer aztán zavaros álmot látott, amely után kótyagos fejjel ébredt fel az éjszaka közepén. Megpróbált visszaemlékezni, de csak foszlányokat sikerült megragadnia az álom szövedékéből: a fekete égből hulló hópelyheket, egy befagyott patak hidegét, és egy táncoló árnyat a vakító fehérségben. Aztán felrémlett benne az emlék az öregemberről, és egyszerre minden gondolata a helyére került.
Még azon az éjszakán összepakolt, és elhagyta a falut. Az északi szél hűvösen simogatta az arcát, és ebből tudta, hogy jó irányba tart. Hetekig botorkált; gyökereket evett, meg áfonyát, és elhullott madarak tetemeit, mert tudta, hogy semmi nem árthat neki. Végül elért a világ legvégére, az égbe nyúló hegyszirtek lábához, ahol a legendák szerint az Öregisten született.
Nehéz volt az út felfelé, de a reszketeg öreg-Jant egyszer sem fenyegette veszély. A világ elhalványult körülötte: csak a cél lebegett szeme előtt, az öregember arca. Végül elért a legmagasabb hegy csúcsára, ahol a milliárd csillag olyan közel volt, hogy egy magasabb ember talán le is tudott volna szedni közülük néhányat. Egy fekete márványtorony állt ott; azon egy fekete ajtó, s a fekete ajtón egy fekete kopogtató. Öreg-Jan reszketeg kezével megragadta a nehéz kopogtatót, és hármat koppantott – majd rövid várakozás után egy negyediket is. S az ajtó kitárult, és ott állt előtte az öregember. Ugyanolyan volt, mint amikor sok-sok évvel azelőtt, ifjúkorában találkozott vele: fehér arcú, egyenes hátú, fekete köpönyegbe burkolózó. Szeme fagyottan csillogott dér-szemöldöke alatt.
- Tévedtem – motyogta erőtlenül öreg-Jan, és bár még sok mást is akart mondani, nem jött ki több szó a száján.
A furcsa öreg jégszeme megolvadni látszott egy pillanatra, de aztán újra befagyott. Nem szólt, csak hátralépett, beleolvadt a torony sötétjébe, mint egy fekete pillangó az alkonyatba. Az ajtó döndülve becsukódott, és öreg-Jan szívéből eltűnt a keserűség, mert tudta, hogy már meghalhat.
Hátat fordított a toronynak és elindult visszafelé. Nem járt még messze, amikor aprócska, hideg tűszúrást érzett a nyakán. Odakapott, és egy vízcsepp maradt az ujja hegyén. Hátranézett még utoljára, és ámulva látta ahogy odafent, a torony sötét árnya felett, mint hópelyhek, lágyan hullani kezdenek a csillagok.