A terápia

Évszám
2012
Beküldő
Achos
A gyűlölet csírái nehéz időkben hajtanak ki. Minden tettnek következménye lesz. Ne bántsunk másokat, és előbb vagy utóbb ők sem fognak bántani.

1952. Február 7.

Tompa puffanás. Éreztem a hátamon a pici tűszúrásokat és a zsibbadást, ahogyan a víz belém mart, hogy tudatosítsa, ez a terület nem az enyém... vagyis ez sem. Egyetlen hely sem volt az enyém, mégis a víz próbált magába olvasztani, és én nem álltam ellen. Megzavartam a nyugalmát, ahogyan megérkeztem. Hallottam a millió vízcseppet amint elindulnak az ég felé, majd a víztükröt megtörve visszahullnak. Pont, mint én. Valaha ... valamikor...egyszer...hol volt, hol nem,elindultam én is, hogy egy jobb helyet leljek, de visszahullottam, hogy most itt lehessek. A testem forró volt, de pillanatról pillanatra győzte le a porcikáimat az alig 4 fokos víz. Szegény tó, felbolygattam az életét. Ahova eddig gyerekek jártak pancsolni vagy csak bámulni a vizet, ha én itt maradok, megbélyegzik miattam. Szegény tó. <--break->Gonosz vagyok, hogy ezt teszem vele, és ezt ő is tudja. Ezért igyekszik annyira, hogy elszakítsa tőlem azt a két dolgot, amit még a gémberedett ujjaimmal szorongatok. A tequilás üveget, amely már csak félig van tele, vagy már félig üres? A másik felét már biztosan nem tudja elvenni, az már bennem van és segít, hogy lassabban hűljön a testem. Az üveg már hideg, még ott is ahol a kezem rajta van. Már szinte belefagyott a kezembe. Nekem akkor is kell... bármilyen hideg, de szeretem. A másik az a papír fecni, amin az írás gondolom már nem olvasható, bár nyitva a szemem de nem látom, csak gondolom. Én csak kékes sötétséget látok. De akkor is tudom mi volt odaírva, ha kék barátom ki is mosta belőle. Az írás, ami azon a fecnin volt, az Ő kézírása. De már nem kell, hogy lássam... ha a kép nem égett volna elég élesen a fejembe, akkor is a bőrömbe bele van karcolva és lüktet. Így olyan mintha Őt is magammal ránthattam volna, és meg is tettem. Egy részét magammal viszem. Sosem fogja tudni senki sem, hogy galád és önző módon megcsonkítottam a lelkét, de nem csak az én hibám hogy ilyen gonosz lettem...

 

1952. Február 14.

A lány belépett a terembe. Talpig feketében volt, ahogyan mindenki más is. A fiúk és a férfiak öltönyben, a nők fekete szoknyában blúzzal, vagy koktélruhában. Mindenki feketében, de mégis mindenki tudta, hogy Ő kilóg a sorból. Ő a feketénél is feketébb volt. Puha léptekkel előresétált, szinte szellemként lebegett végig a padok között. A koporsó ahogy számított rá nyitva volt: „- Biztos az anyja akarta hogy nyitva legyen, ez annyira rá vall." A hely gyönyörűen fel volt díszítve, liliomok és a orchideák mindenütt. „- Legalább ebben az egy dologban úgy lett minden, ahogyan ő akarta volna." Ahogy a lány elég közel ért, a gyönyörűen megmunkált fa koporsóban meglátta azt a hófehér arcot és megérezte a halál formaldehidtől  bűzlő szagát. Ekkor tudatosult benne, hogy soha nem fogja már érezni a parfümjét, és az a rideg arc már nem villantja rá soha azt a mosolyt, amit annyira szeretett, a mosolygó száj mellett többé már nem jelennek meg azok az aprócska gödröcskék, amikkel mindig csúfolta. Ebben a pillanatban érezte, hogy lába összecsuklik, már nem tartja őt össze semmi, szinte darabokra hullott. Egy könnycseppet sem ejtett, már nem maradt könnye, csak összerogyott a hideg márvány padlón. Ő volt az egyetlen, aki tudta az igazi történetet, a valódi okát, annak hogy mi vezetett el idáig. Ő tudta hol siklott ki minden és ott a márvány padlón fekve néhány másodperc alatt minden lepergett a szeme előtt. Minden egyes apró esemény, minden kulcsfontosságú momentum, ami azt eredményezte, hogy itt maradt egyedül a bűntudatával és a fájdalmával. Bár a kőről az odasietők össze tudták kaparni, saját magát sosem tudta ezen túltenni.

 

1952. Február 28.

A lány nem sokkal később egy pszichológusnak így mesélte a történetet egy hatalmas bőrfotelben ülve, az ablakon át a cseresznyefa virágait bámulva.

„- Hogy mi is történt valójában? Az, hogy elrontottam. Az én hibám volt, hogy így végződött a történetünk. Rajtam múlott... "

Amikor ezek a szavak elhagyták a száját egy pillanatra elhallgatott és az odakint meglibbenő szellőt figyelte, amint leszakít néhány virágot a fáról, és táncra perdíti őket a levegőben.

Egy pillanatra úgy érezte Ő is vele van, benne van abban a fuvallatban. Megborzongott, aztán halkan, szinte suttogva folytatta.

„- Bárcsak visszacsinálhatnám, de azzal, hogy a tanévet már itt kezdtem elindítottam egy lavinát, akkor még nem tudatosan. Minden pillanatra emlékszem mintha egy rossz álom lenne. De én fel akarok ébredni doktornő!"- Amint ezek a szavak kibuktak belőle ösztönösen belemarkolt hosszú vékony ujjaival a fotel karfájába. A hangjában volt valami reménytelen kétségbeesés, majd hirtelen el is csuklott.

A doktornő felállt a székéből, félretette a jegyzeteit és a kezében egy doboz zsebkendővel odalépett a bőrfotel mellé.

„- Tudom, felkavaró beszélni róla, de kérlek, próbáld meg, nem azért mert én kérem, hanem mert egy kis terhet levesz a válladról."

Nyugodt volt, őszinte és kedves. A lány mindig feloldódott egy kicsit, ha meglátta az arcát. Határozott vonások, nyílt tekintet, zöld szemek, vékony száj. Sugárzott belőle valami megmagyarázhatatlan békesség és kiegyensúlyozottság. A lány megtörölte a szemét, majd bátortalan, el-elcsukló hangon folytatta.

„- Tudja, amikor megérkeztem ebbe az iskolába még voltam valaki, vagy legalábbis azt hittem. Volt magamról egy képem, voltak fogódzóim és meggyőződéseim. Biztos voltam, amíg nem találkoztam Vele. Mindent, amit addig magamról és másokról gondoltam felborult. A feketéből és fehérből hirtelen szürke lett... majd színek, változó képlékeny szín kavalkád. És mit kaptam mellé? Kérdőjeleket." - Ingerülten ismételte meg újra- „ KÉRDŐJELEKET!... Pedig én régen nem is szerettem a kérdőjeleket, sőt azt hittem megingathatatlan vagyok, erre összezavart és bele sem gondoltam csak sodródtam és ámulva vesztem el egy új nézőpontban."

„- Hogyan barátkoztatok össze?" - kérdezte a doktornő finoman vezetgetve páciensét. Érdekelte őt a történet, szeretett volna a dolog mélyére látni. Nem is jegyzetelt csak raktározta magában buzgón betege minden egyes szavát.

„- Egy buszmegállóban találkoztam Vele először. Olyan különc volt. Ideges voltam az első napom miatt az új iskolában. A megállóban rá akartam gyújtani egy cigarettára, de nem volt nálam tűz, hát odaléptem Hozzá. Szó-szót követett és kiderült, hogy osztálytársak leszünk. Mindenki furcsán nézett ránk, amikor beléptünk együtt az osztályterembe. Akkor azt hittem miattam néznek furcsán, de ma már tudom, hogy csak azért tették, mert Vele érkeztem. Mindenki idegenkedett Tőle, de én otthon éreztem magam Mellette. Kilógott közülük az öltözködésével és mindennel, ami Ő volt. Ezért gyűlölték, mert más volt, és engem épp ez vonzott annyira. Tanítás után mindig órákig beszélgettünk, meg mutatta a kedvenc helyét is. Egy egyszerű stég egy kis tó partján. Ott kínált meg először alkohollal, tequila, a kedvence. Aztán elővett egy szál cigit, vicces cigit, ahogyan Ő hívta. Még ez sem érdekelt, minden félelmet kiirtott belőlem, ha velem volt, így nem kellett győzködni, hogy próbáljam ki. Repültünk. Langyos őszi nap volt és annyira szabadnak éreztem magam, hogy bármit meg mertem volna tenni. Felálltam és berántottam a tóba. Akkor tette meg azt, amire a legmerészebb álmaimban sem gondoltam. Ott a vízben, mint derült égből villámcsapás megcsókolt. Csak akkor egyszer, egyetlen egyszer, de akkor perceken keresztül. A legmegdöbbentőbb azt volt benne, hogy nem éreztem helytelennek. Egészen másnap reggelig, amikor mintha egy egész világ súlya nehezedett volna rám. Pánikba estem, hogy mit fognak rólam gondolni az emberek, ha kiderül mi történt. Láttam magam előtt a jelenetet újra és újra, és próbáltam magamba sulykolni, hogy amit tettem rossz, pedig a legtermészetesebb dolognak tűnt. Minden ellenére, amit Tőle tanultam csak azzal tudtam foglalkozni, hogy ezek után mindenki másképp nézne rám és ez megrémített. Annyira féltem saját magamtól és másoktól, hogy elkövettem a legnagyobb hibát, és megszakítottam Vele minden kapcsolatot, amit csak tudtam. Elvágtam magam Tőle. Egyből tudta, hogy miért teszem és nem akart rám erőltetni semmit. Hónapokig átnéztem rajta, pedig a jéghideg tekintete jobban fájt, mint addig bármi. Egy este aztán váratlanul felbukkant az ablakom alatt. Kinyitottam az ablakot és vártam, hogy megszólaljon, de hiába. Csak nézett rám és a kezében egy tequilás üveget szorongatott. Nem jött ki hang a száján, csak tátogott, csak egyetlen szót. Egyből le tudtam olvasni mi az. A kezembe kaptam egy az asztalomon heverő papír fecnit, és ráírtam: „- én is téged, de ezt nem szabad!". Ledobtam az üzenetet, vártam, hogy reagáljon, de csak nézett rám hosszú percekig. Majd végignéztem, ahogyan elsétál. Éppen az ellenkező irányba, mint amerre lakott, így egyből tudtam, hová megy. Követni akartam a tóhoz, mindennél jobban akartam, de nem mertem, mert tudtam, ha egyszer engedek a kísértésnek, nem fogok tudni leállni, és végül minden ki fog derülni. Így hagytam, hogy egyedül menjen el."- a lány hangja megint elcsuklott. Felállt a fotelból és a szoba ajtajához sietett, de a doktornő finoman megfogta a vállát.

„- Nekem most el kell mennem!"- motyogta a lány.

„- Kérlek, ne tedd! Ha most elmész még nehezebb lesz újra belekezdened a történetbe."

„- Tudom."

„- Maradj, kérlek, és mondd el, miért rettegtél ennyire attól, hogy kiderül ezzel a fiúval a kapcsolatotok több, mint barátság?"

A lány egy percre lesütötte a szemét és a szobára súlyos csend nehezedett. Majd lassan felemelte a fejét, belenézett azokba a mély zöld szemekbe és halkan válaszolt.

"- Én sohasem mondtam, hogy fiú volt..."- Amint ezek a szavak elhagyták a száját, feltépte a szoba ajtaját és kiviharzott. A következő kezelésen már nem jelent meg, és soha többé nem mesélte el a történetet senkinek.

A lány elviharzása után a doktornő néhány percig csak állt a kezét a kilincsre téve, majd vontatottan a székéhez sétált, és finoman belehuppanva, elkezdett jegyzetelni.