Évszám
2010
Kint tombolt a vihar, bent a kemencében pattogott a tűz. A kis házban békesség volt, s a frissen kisült pogácsák illatánál elaludtam…
Nem az üveghegyeken túl, hanem az Óperenciás tenger innenső partján hétágra sütött a nap, s Jankó éppen faluja határában sétálgatott. Keresett valamit…<--break-> Közben azonban nem vette észre, hogy sötét fellegek gyülekeznek a hegyek mögött. Csak akkor eszmélt fel, amikor az első esőcsepp épp az orra hegyére esett, s látta, hogy ennek fele sem tréfa, mert akkora vihar közeledik, amilyet még nem látott a faluja, de tán még a világ sem.
Igen bánta volna, ha kedves kis faluját, s barátait elsodorja a vihar. Hamar elhatározta, hogy elindul, s megkeresi azt, aki az esőt, és a felhőket ideküldte, s egy élete, egy halála, de megkéri, hogy szelídítse meg a fellegeket.
Volt nála egy esőkabát, amit még a nagymamája varrt neki. Ez a kabát elég vastag volt, így az esőcseppek leperegtek róla. Jankó a vállára terítette, s nekivágott az útnak. Egyenesen a sötét felhők legsötétebb pontja felé vette az irányt.
Ahogy ment, mendegélt, egyszer csak meglát egy öregembert az út szélén, aki megvolt már 70 éves is, s szemmel láthatóan keresett valamit egy lámpással a kezében.
- Adjon Isten világosságot! Mit keres kend errefelé, mikor közeledik a vihar? – kérdezte.
- Neked is adjon Isten! Elfelejtettem a nevem, s most keresek valakit, aki tudja. De ha már erre jársz, hadd kérdem meg, hogy nem ismersz-e engem?
Erőst gondolkodott Jankó, hogy találkoztak-e már, de nem emlékezett rá.
- Láttalak már, de a nevedre nem emlékszem. Tudok esetleg segíteni neked? – kérdezte.
- Ha már így megkérdezted: egy napi járásra él az öcsém, aki tudja a nevem. Ha megkeresnéd, s visszajövet megmondanád, hálás lennék.
- Legyen úgy, csak mutasd, merre induljak.
- Menj egyenesen, s rátalálsz. Hosszú az út odáig, de adok neked egy hamuban sült pogácsát és egy pár bocskort. Járj szerencsével!
Elindult hát Jankó amerre az öregember mutatta. Már nem maradt sok a pogácsából, amikor meglátott egy 60 év körüli embert, aki egy folyó partján üldögélt.
- Adjon Isten csendes vizeket! – köszönti őt.
- Adjon Isten neked is! Mi járatban vagy errefelé?
- Egy nálad öregebb ember nevét keresem, aki elvesztette azt. Megvan az már 70 éves is, és innen egy napi járásra találkoztam vele.
- Ó, hát az csak Hétfő lehet. Ő a legidősebb közöttünk.
Add át üdvözletem, ha találkozol vele. De ha már erre jársz-kelsz, nem segítenél nekem is? Ugyanis én sem emlékszem a nevemre. Csak az öcsém tudja, aki innen szintén egy napi járásra él. Sajnos én nem tudom elhagyni a helyem, mert vigyáznom kell a folyót. Megkeresnéd őt?
- Megkeresem, csak mutasd, merre induljak.
- Menj egyenesen, s megtalálod. Látom fogytán a pogácsád. Adok neked én is egyet, ami kitart az úton. Járj szerencsével!
Ment, mendegélt Jankó, s már az utolsó falat pogácsát tartotta a kezében, amikor meglátott nem messze tőle egy embert, aki 50 éves lehetett, s éppen egy búzamező szélén ellenőrizte a termést. Mikor odaért Jankó, megszólította:
- Adjon Isten bort, búzát, s jó termést!
- Adjon Isten neked is! Mi járatban vagy errefelé?
- A bátyád küldött, akivel tegnap találkoztam, és megkért, hogy tudjam meg tőled a nevét.
- Nekem két bátyám is van, de az minden bizonnyal Kedd lehetett. Ugye egy folyóparton találkoztatok?
- Igen. Köszönöm a nevét.
- Igazán nincs mit. Üdvözlöm, ha találkozol vele. De ha már úgy is úton vagy, nem mennél-e még egy nappal tovább, mert én sem tudom a nevem. Megkeresnéd-e a legközelebbi öcsémet? Ő tudja a választ.
- Ezen már nem múlik, megkeresem, csak mutasd, merre induljak.
- Menj csak mindig egyenesen az úton, s megtalálod. Adok neked egy frissen sült pogácsát az útra. Járj szerencsével!
Ez a pogácsa is épp akkora volt, mint az előzőek. Remélte Jankó, hogy kitart az úton.
Most már két nevet is tudott, de vajon hányan lehetnek testvérek, s meddig tart még az útja, hiszen ő nem ezért indult útnak? Ahogy ezen gondolkozott, s pogácsája is elfogyott, meglátott az egyik dombtetőn egy 40 év körüli embert, aki a csillagokat figyelte – mivel közben besötétedett, s tisztán látni lehetett még a legkisebb csillagot is. Felsietett hozzá, s köszöntötte:
- Adjon Isten szép csillagos eget!
- Adjon Isten neked is! Mi járatban van errefelé ilyen késői órán?
- Tegnap találkoztam a bátyáddal, s ő kért meg, hogy kérdezzem meg a nevét.
- Ha tegnap találkoztál vele, akkor az csak Szerda lehetett. Nemde egy szántóföld mellett találtad?
- Igen, s köszönöm a nevét!
- De ha már eddig eljöttél, nem mennél-e még tovább, hogy megkérdezd öcsémtől a nevemet? Én sajnos nem mozdulhatok őrhelyemről, ahonnan a bolygók járását figyelem.
Most már nem mondhatok neki sem nemet – gondolta Jankó.
- Megkérdezem az öcsédet, csak mondd, merre találom?
- Menj mindig csak egyenesen. S hogy ne szenvedj szükséget az úton, adok neked egy jó meleg pogácsát. Járj szerencsével!
Megköszönte Jankó a pogácsát, s elindult egyenesen tovább az úton. Megint ment egy álló napig, s mikor már elfogyott a pogácsája is, meglátott egy fiatalembert, aki 30 éves lehetett, s a madarak vonulását figyelte az égen.
- Adjon Isten áldott életet!
- Adjon Isten neked is fiam! Hol jársz erre, ahol még a madár is ritkán?
- Legközelebbi bátyád küldött, hogy megkérdezzem a nevét tőled.
- No, jó felé jársz, mert én vagyok az, akit keresel. A bátyámat Csütörtöknek hívják. Régen láttam már őt.
De mondok neked valamit. Sokat jöttél már az úton, nem keresnéd meg mégis az én öcsémet is?
- Ezen már nem múlik. Megkeresem, csak mutasd, hogy merre keressem.
- Amerről jöttél, azt az utat folytasd, s rátalálsz. Látom elfogyott a pogácsád. Adok neked egyet az útra. Járj szerencsével!
Ismét útnak indult Jankó. A bocskor, amit még Hétfő adott neki, már erősen poros volt, s kezdett szakadozni is, de még bírta. Ahogy ezen gondolkozott, ismét eltelt egy nap, s meglátott egy fiatal pásztor legénykét, aki tán még 20 éves sem volt, s éppen egy elkószált báránykát keresett. A bárányka éppen Jankó felé szaladt, de mikor odaért hozzá megállt, s békésen hagyta, hogy Jankó megsimogassa. Közben a legény is odaért hozzá.
- Adjon Isten kegyelmet! – mondta Jankó. Csak nem ezt a báránykát keresed?
- De bizony ezt. Köszönöm, hogy megtaláltad. Mi járatban vagy errefelé?
- Már sok bátyáddal találkoztam, de az, aki hozzád küldött csak 10 évvel idősebb nálad, s a nevét szeretné megtudni tőled.
- No, hát ezt szívesen megmondom. Őt úgy hívják, hogy Péntek.
De ha már ennyi testvéremnek segítségére voltál, nem keresnéd-e meg legfiatalabb öcsénket, mert ő tudja az én nevem.
- Megkeresem bíz én, ha már idáig eljöttem, csak mondd meg, merre menjek, hol találom őt?
- Egy napi járóföldre él tőlem. Ha folytatod az utad, megtalálod, s adok az útra egy pogácsát is, mert biztos megéheztél már a sok vándorlás alatt. Járj szerencsével!
Mindezidáig könnyű útja volt Jankónak. Az utolsó testvért megtalálni már nehezebb volt, s az út is meredekebb, s rögösebb, de ő csak ment egyenesen előre, amíg a testvérek közül a legkisebbet is meg nem találta.
Egy tízéves forma fiúcska ült az út mentén. Egy kidőlt fán pihent éppen, s minden bizonnyal a legkisebb testvért találta meg benne Jankó.
- Adjon Isten békességet! – köszöntötte.
- Adjon Isten neked is! Hol jársz erre, ahol még a madár sem jár?
- Utam során találkoztam már mindegyik testvéreddel, de most az a bátyád küldött hozzád, aki legközelebb lakik hozzád, hogy mondanád-e meg az ő nevét?
- Ó, hát ő Szombat lesz. Milyen rég nem láttam. Te Jankó vagy, tudom, az én nevem pedig Vasárnap.
De alighogy ezt kimondta, egy szempillantás alatt ott termett az összes testvér. Megölelték, megcsókolták egymást, s szinte mindegyikük egyszerre kezdte el mesélni, hogy mi történt velük, mióta nem látták egymást, mert bizony az elég régen volt. Olyannyira, hogy még nevüket is elfelejtették. Sőt, voltaképp születésük óta nem is találkoztak. Nagy örömükben szinte el is feledkeztek Jankóról, aki a közelükben állt, s igencsak meglepődött, hogy hogyan kerültek ide ilyen hirtelen a testvérek.
Vasárnapnak jutott először eszébe, hogy megköszönje segítségét, s megkérdezze tőle, hogy mit kíván azért a hosszú útért cserébe, amit idáig megtett értük?
Jankónak éppen elég volt, hogy örömet szerezhetett a testvéreknek, de aztán felvillant előtte falujának képe, s barátai arca, ahogy a viharban küzdenek, ami azóta is megállás nélkül tombolt.
- A falumat, ahol születtem – kezdte – nagy vihar fenyegeti, ami azóta tart, amióta elindultam. Szeretném megtalálni azt, aki a fellegeket irányítja, hogy megkérjem, csendesítse el a zivatart.
- Ez nem egyszerű feladat, tudod-e? Azt, akit keresel, nehéz megtalálni, s ha megtaláltad, nem lesz könnyű meggyőzni.
Erre a többi testvér is elkezdett bólogatni, hogy az már igencsak nehéz lesz.
- De amiért jó szívvel segítettél, megpróbálunk segíteni. – folytatta Vasárnap. Lásd, miközben végigjártad testvéreim útját, eljutottál ehhez a folyóhoz, ami a túloldalon lévő magaslatot, s a mi földünket elválasztja. A te utad arra folytatódik, s mi éppen arra a hegyre készülünk.
Ezzel felkerekedtek a testvérek és beszálltak a folyóparton lévő ladikba Jankóval együtt. A csónaknak azonban nem voltak evezői. Tanakodtak, hogyan jutnak majd át a túlsó partra, amikor egyszer csak kisütött a nap a felhők közül, s a folyón megjelent egy aranyló ösvény. Ahogy megjelent, a csónak elindult az arany úton, s meg sem állt, amíg elérték a partot.
A testvérek itt azt mondták Jankónak:
- Ezen a hegyen nem lehet tudni, hogy kivel találkozunk, ezért adunk neked valamit.
Minden testvér kezében megjelent egy aranyszál, amit Vasárnap összesodort, Jankó tenyerébe tette, s azt mondta hozzá:
- Ha bajba kerülsz, csak vedd elő a titkos aranyszálat, s gondolj ránk. Az megmutatja neked, hogy merre visz az utad tovább, s elkísér egészen úti célodig.
Jankó megköszönte, s mellényzsebébe rejtette. Aztán elindultak felfelé a magaslaton. Ahogy Jankó felnézett, látta, hogy valóban nem lesz könnyű feljutni a tetejére, mert sűrű bozót, s mély árkok szegélyezték az ösvényt. Csak néhol lehetett egy-egy kiszélesedő párkányt találni. Ahogy elérték az első ilyen kiszögellést, egy virágos mezőt láttak maguk előtt, ahol tündérek táncoltak körbe-körbe. Ahogy nézték őket, majdnem el is szédültek. Az egyik tündérlány meglátta Jankót, mert egy fejjel nagyobb volt a testvéreknél, s elmosolyodott.
Sokáig azonban nem gyönyörködhettek bennük, mert nagy szélvihar támadt, s megjelent egy hét mén húzta fekete hintó, amin a Sötétség Hercege ült. Minden fekete ménnek hét lába volt, s hétszer hét pata röpült a levegőben.
Jankó ezt már alig látta, mert a hét mén olyan sötét porfelhőt kavart, hogy még a testvéreket sem találta, s hiába kiáltozott, nem hallották egymás hangját a szélviharban. A tündérlányok hamar beszálltak hintójukba, s már repültek is a Herceg elől messzire.
Jankó egyedül maradt.
Próbálta megkeresni az utat, amin a testvérekkel együtt jöttek, de még a fák körvonalait sem látta maga körül, nemhogy az igazi ösvényt. Inkább megállt egyhelyben, nehogy valamelyik szakadékba zuhanjon. Aztán valahonnan mintha dobolást hallott volna. A szívéhez kapott, mert azt hitte, hogy a szíve dobogását hallja, de közben kezével rátapintott az aranyszálra. Elővette mellényzsebéből, s láss csodát, az mintha a szívéből nőtt volna ki, s ahogy kezében fogta látta, hogy a másik vége a porfelhőbe vezet. No, gondolta, ha ezt követem, talán segítenek a testvérek, s megtalálom az ösvényt.
Így is lett. Kezében tartva a sötétben tündöklő aranyfonalat, könnyen követte azt. Ahogy ment felfelé, a levegő kezdett tisztulni körülötte, s már látta az ösvényt. Közben azonban este lett, s már csak a csillagok fényénél követhette az utat, s az aranyszálat, ami az útelágazásoknál segített neki megmutatni, hogy merre tovább.
Éjfélre fel is ért a magaslat tetejére, de itt nem volt semmi. Legalábbis először nem látta azt, ahol a titkos aranyszál végződött. A csillagok között felfénylett a tündérlányok hintajának nyoma, s egyenesen a magaslat felett lévő égi ajtóhoz vezetett, aminek csak a körvonalait lehetett látni, s azt, hogy bentről világosság szűrődik ki.
No, most ide hogy jutok be – töprengett Jankó, hiszen olyan magasan van, mint a falumban a templom tornya, de lépcső nem vezet oda.
Ha már idáig eljöttem, csak nem fordulhatok vissza - mondta, és ekkor meglátta ismét az aranyszálat a kezében, ami az égi ajtóhoz vezetett. Meghúzkodta, hogy elbírja-e őt, s úgy találta, hogy bátran nekivághat. Elindult felfelé az aranyszálba kapaszkodva, s mászott egészen az égi ajtó küszöbéig. Most erősebben hallotta a dobolást. De hát csak nem ver az ő szíve ennyire – gondolta, s bekukucskált az ajtó résén.
A nagy fényesség először elvakította, de aztán észrevette azt a tündérlányt, aki rámosolygott a mezőn. Ahogy észrevette Jankót, abbahagyta a dobolást, s szaladt hozzá, hogy segítsen neki bemászni az ajtón. Jankót annyira elvarázsolta a látvány, hogy alig mozgott a karja, a lába.
- Hát, a te dobolásodat hallottam? – kérdezte Jankó még mindig ámuldozva.
- Igen, megsajnáltalak, hogy ott maradtál egyedül a mezőn, s gondoltam, hátha meghallod a nagy szélvihar közepette, s akkor elindulsz felém.
- Köszönöm a segítséget… De kinek köszönhetem? Még nem is tudom a neved.
Erre igencsak elszomorodott a tündérlány.
- Ó, ha én azt tudnám. Elvesztettem, akárcsak a hét testvér. S addig, amíg valaki meg nem találja, s nevemen nem szólít, nem térhetek haza.
Ezen Jankó is elszomorodott… A testvérek megmondták egymás neveit, de másét biztos nem tudják. Talán, ha megkeresné a hét testvért, mégiscsak tudnának valahogy segíteni neki.
- Tündérleány… Nem láttad a hét testvért errefelé?
- Ha egyenesen mész tovább az úton, majd jobbra térsz, megtalálod őket egy nagy fánál.
- Egyet se félj, megkeresem a neved. Csak maradj itt. Nemsokára visszajövök érted.
- Várj csak Jankó, itt van a kis madaram, aki nagyon a szívemhez nőtt. Vidd magaddal őt is.
Tenyerében tartva a kis tollas jószágot, felkerekedett Jankó ismét. Mivel világos volt, tisztán látta az utat, nem volt szüksége itt az aranyszálra. Idáig elvezetett - gondolta, de hogy jutok el ahhoz, aki megállíthatja a vihart, ha nem látom az aranyszálat?
No, de ezen majd később gondolkodom. Előbb segítek a tündérleánykának.
Nemsokára meg is látta a hatalmas fát. S kik ültek a fa körül? Hát bizony a hét testvér. De megörült ám Jankó nekik, s már szaladt is feléjük. Elmondta nekik, hogy hogyan menekült meg a porfelhőből, s hogyan jutott idáig. Elmesélte a tündérlány történetét is, mire Vasárnap a következőket mondta:
- Jó helyen jársz. Ez a fa, ami alatt állunk, az élet fája. A fának a levelein mindenki nevét megtalálod, aki csak él a földön. Mi is azért jöttünk ide, hogy megkeressük, s most már ne felejtsük el. A testvéreim és én is megtaláltuk leveleinket, s indultunk is volna hazafelé. Épp időben jöttél.
- De hogyan találom meg ennyi levél között azt a nevet, amit keresek?
- Ezt már neked kell kitalálnod, mi nem segíthetünk. Sok szerencsét! Isten veled!
- Isten veletek!
Ahogy elmentek a testvérek, Jankó leült a fa alá, ahogy a testvéreket is látta, de nem történt semmi. Nemsokára szemei is lecsukódtak a nagy várakozásban. Amíg aludt, tenyere kinyílt, s a kis madárka felrepült a fára. Egyik levélről a másikra ugrált, mintha keresne valamit. Ahogy megtalálta, visszarepült Jankóhoz. A szárnysuhogás felébresztette Jankót, aki igencsak elkeseredett, hogy így elaludt, mikor ő megígérte a tündérlánynak, hogy segít neki. Felkelt, hogy megpróbál felmászni a fára, de arra bizony nem lehetett felmenni. A fa őrizte ágait és leveleit, hogy senki se férhessen hozzá. A levelek pedig olyan magasan voltak, hogy nem tudta a rajtuk lévő neveket kibetűzni.
No, - fordult a kis madárhoz nem lévén más körülötte – most hogyan mondom meg a nevét a gyönyörű tündérlánykának?
- Csip-csirip Janka… csip-csirip Janka… - énekelte a kismadár.
- Hogy mondtad, kis madár? Janka? – kérdezte a kis tollas jószágot. Biztosan ez lesz a neve. Amíg aludtam, valahogy megtalálhatta a tündérlánytól kapott kis madárka a fa levelei között az igazit.
No, de mindjárt jobb kedve lett Jankónak, s már szaladt is vissza a tündérlányhoz.
Már közeledett az égi ajtóhoz, a tündérleánynak azonban se híre, se hamva nem volt. Volt viszont hétszer hét fekete patanyom a küszöbön.
Ez csak a Sötétség Hercege lehetett, gondolta Jankó. Elrabolta Jankát.
- Egy életem, egy halálom, de megkeresem őt. – mondta Jankó.
Kitekintett az ajtón, s meglátta ismét az aranyszálat, ahogy ott tündökölt a sötétben a csillagok között. Leereszkedett az aranyfonálon, egészen a hegy tetejéig. Itt meglátta a tündérek hintaját, s gyorsan felült a bakra. Tudta a hét aranyszőrű paripa, hogy mi a dolga. Nekiiramodtak az aranyszál nyomán. De olyan sűrű porfelleg vette körül őket, hogy az orrukig sem láttak. Csak a Sötétség Hercege tud ilyen vihart kavarni – gondolta Jankó. És ekkor rájött, hogy a Herceg miatt lehet a vihar az ő falujánál is…
Már látta is maga előtt a fekete hintót, s benne a Herceget és a tündérlányt. Ahogy elég közel ért hozzájuk – éppen az első mezőn, megfogta az aranyszálat, s a tündérlány felé repítette. Az gyorsan megfogta, s Jankó kihúzta a hintóból maga mellé. Sok idejük nem volt örülni, mert a Sötétség Hercege észrevette nyomban, s megfordította hintóját. De mire a hét mén irányt változtatott, már repült is az aranyszál, s úgy rátekeredett a Hercegre, hogy mozdulni sem tudott. Meghúzta erre Jankó az aranyfonalat, s nem engedte el, bárhogy próbált szabadulni a Sötét Herceg. A hétrétű aranyszál erősebb volt még a hét fekete ménnél is, s így fogoly lett a hintó.
- Engedj el azon nyomban, vagy megbánod, hogy megszülettél! – kiabálta a Herceg Jankónak.
- Dehogy engedlek… Erre ismét megrántotta az aranyszálat, mire a Herceg kirepült a hintójából, s a mellettük lévő nagy sziklához kötözte vele a Herceget, a hintója meg elszáguldott. Hiába igyekezett, hiába erőlködött, az aranyszál szorosan fogta őt.
- Most pedig csendesítsd le a vihart, amit kavartál. Itt is és a falumnál is, hogy hazamehessünk, mert te kavartad azt is.
- Dehogy csendesítem, inkább még nagyobb vihart kavarok – felelte erre a Herceg.
- Nekem így is jó, akkor itt maradsz megkötözve életed végéig – s elindultak Jankával saját hintójukhoz.
A Sötétség Hercege látta, hogy ennek fele sem tréfa, nem bír az aranyszálat tartó Jankóval.
- Jól van. Te győztél. Legyen, ahogy akarod…
Ebben a pillanatban elcsendesült a szél, s kisütött a nap, kitisztult az ég. De nem csak itt, hanem a falujában is, mert most látta csak Jankó, hogy erről a hegyről egészen odalátni.
Megörült ennek Jankó, s már indult is, hogy kioldja a Herceget fogva tartó aranyszálat, azonban a Herceg feje felett meglazultak a sziklák a szélviharban, s mielőtt Jankó odaérhetett volna, lezúdultak magukkal sodorva a Sötétség Hercegét a legmélyebb szakadékba.
Jankó és a tündérlány pedig leereszkedtek a tündérek hintójával a folyópartra. Örült a tündérlány Jankónak, de szomorú is volt, mert Jankó immár hazaindult, s ő nem mehetett vele.
- Miért búsulsz? Hiszen szabad vagy? S hazaviszlek, ha szeretnéd.
- Óh, Jankó, mennék én véled, de nem tudom még mindig a nevemet, s addig nem léphetek a folyó túlsó partjára.
- Jaj, dehogyisnem. A nagy ijedségben nem mondtam még, hogy kis madárkád segített megkeresni a neved az élet fáján. A te neved Janka…
Ahogy ezt kimondta, eltűnt a hintó, a hegy, a folyó, s ők ott álltak faluja határában, ahol mindenki örömmel várta őt, s Jankát is, mert épp nagy ünnepséget tartottak, hogy elmúlt a vihar. Nem tudták, hogy Jankónak köszönhetik a vihar elvonulását, de mégis a főhelyre ültették Jankával együtt, s az ünnepségből lakodalom lett. Hozták a frissen kisült süteményeket, pogácsákat, s egy szép aranyszalagot kötöttek Janka hajába, Jankónak meg a mellényére tűztek arany masnit, s a zeneszó hétmérföldre is elhallatszott...
Már a számban éreztem a hamuban sült pogácsa ízét, amikor felébredtem, s körülnéztem. Pogácsát csak az asztalon láttam, egy aranyszálat azonban a kezemben tartottam... Erre megraktam tarisznyám pogácsával, s elindultam megkeresni az aranyszál másik végét…
Nem az üveghegyeken túl, hanem az Óperenciás tenger innenső partján hétágra sütött a nap, s Jankó éppen faluja határában sétálgatott. Keresett valamit…<--break-> Közben azonban nem vette észre, hogy sötét fellegek gyülekeznek a hegyek mögött. Csak akkor eszmélt fel, amikor az első esőcsepp épp az orra hegyére esett, s látta, hogy ennek fele sem tréfa, mert akkora vihar közeledik, amilyet még nem látott a faluja, de tán még a világ sem.
Igen bánta volna, ha kedves kis faluját, s barátait elsodorja a vihar. Hamar elhatározta, hogy elindul, s megkeresi azt, aki az esőt, és a felhőket ideküldte, s egy élete, egy halála, de megkéri, hogy szelídítse meg a fellegeket.
Volt nála egy esőkabát, amit még a nagymamája varrt neki. Ez a kabát elég vastag volt, így az esőcseppek leperegtek róla. Jankó a vállára terítette, s nekivágott az útnak. Egyenesen a sötét felhők legsötétebb pontja felé vette az irányt.
Ahogy ment, mendegélt, egyszer csak meglát egy öregembert az út szélén, aki megvolt már 70 éves is, s szemmel láthatóan keresett valamit egy lámpással a kezében.
- Adjon Isten világosságot! Mit keres kend errefelé, mikor közeledik a vihar? – kérdezte.
- Neked is adjon Isten! Elfelejtettem a nevem, s most keresek valakit, aki tudja. De ha már erre jársz, hadd kérdem meg, hogy nem ismersz-e engem?
Erőst gondolkodott Jankó, hogy találkoztak-e már, de nem emlékezett rá.
- Láttalak már, de a nevedre nem emlékszem. Tudok esetleg segíteni neked? – kérdezte.
- Ha már így megkérdezted: egy napi járásra él az öcsém, aki tudja a nevem. Ha megkeresnéd, s visszajövet megmondanád, hálás lennék.
- Legyen úgy, csak mutasd, merre induljak.
- Menj egyenesen, s rátalálsz. Hosszú az út odáig, de adok neked egy hamuban sült pogácsát és egy pár bocskort. Járj szerencsével!
Elindult hát Jankó amerre az öregember mutatta. Már nem maradt sok a pogácsából, amikor meglátott egy 60 év körüli embert, aki egy folyó partján üldögélt.
- Adjon Isten csendes vizeket! – köszönti őt.
- Adjon Isten neked is! Mi járatban vagy errefelé?
- Egy nálad öregebb ember nevét keresem, aki elvesztette azt. Megvan az már 70 éves is, és innen egy napi járásra találkoztam vele.
- Ó, hát az csak Hétfő lehet. Ő a legidősebb közöttünk.
Add át üdvözletem, ha találkozol vele. De ha már erre jársz-kelsz, nem segítenél nekem is? Ugyanis én sem emlékszem a nevemre. Csak az öcsém tudja, aki innen szintén egy napi járásra él. Sajnos én nem tudom elhagyni a helyem, mert vigyáznom kell a folyót. Megkeresnéd őt?
- Megkeresem, csak mutasd, merre induljak.
- Menj egyenesen, s megtalálod. Látom fogytán a pogácsád. Adok neked én is egyet, ami kitart az úton. Járj szerencsével!
Ment, mendegélt Jankó, s már az utolsó falat pogácsát tartotta a kezében, amikor meglátott nem messze tőle egy embert, aki 50 éves lehetett, s éppen egy búzamező szélén ellenőrizte a termést. Mikor odaért Jankó, megszólította:
- Adjon Isten bort, búzát, s jó termést!
- Adjon Isten neked is! Mi járatban vagy errefelé?
- A bátyád küldött, akivel tegnap találkoztam, és megkért, hogy tudjam meg tőled a nevét.
- Nekem két bátyám is van, de az minden bizonnyal Kedd lehetett. Ugye egy folyóparton találkoztatok?
- Igen. Köszönöm a nevét.
- Igazán nincs mit. Üdvözlöm, ha találkozol vele. De ha már úgy is úton vagy, nem mennél-e még egy nappal tovább, mert én sem tudom a nevem. Megkeresnéd-e a legközelebbi öcsémet? Ő tudja a választ.
- Ezen már nem múlik, megkeresem, csak mutasd, merre induljak.
- Menj csak mindig egyenesen az úton, s megtalálod. Adok neked egy frissen sült pogácsát az útra. Járj szerencsével!
Ez a pogácsa is épp akkora volt, mint az előzőek. Remélte Jankó, hogy kitart az úton.
Most már két nevet is tudott, de vajon hányan lehetnek testvérek, s meddig tart még az útja, hiszen ő nem ezért indult útnak? Ahogy ezen gondolkozott, s pogácsája is elfogyott, meglátott az egyik dombtetőn egy 40 év körüli embert, aki a csillagokat figyelte – mivel közben besötétedett, s tisztán látni lehetett még a legkisebb csillagot is. Felsietett hozzá, s köszöntötte:
- Adjon Isten szép csillagos eget!
- Adjon Isten neked is! Mi járatban van errefelé ilyen késői órán?
- Tegnap találkoztam a bátyáddal, s ő kért meg, hogy kérdezzem meg a nevét.
- Ha tegnap találkoztál vele, akkor az csak Szerda lehetett. Nemde egy szántóföld mellett találtad?
- Igen, s köszönöm a nevét!
- De ha már eddig eljöttél, nem mennél-e még tovább, hogy megkérdezd öcsémtől a nevemet? Én sajnos nem mozdulhatok őrhelyemről, ahonnan a bolygók járását figyelem.
Most már nem mondhatok neki sem nemet – gondolta Jankó.
- Megkérdezem az öcsédet, csak mondd, merre találom?
- Menj mindig csak egyenesen. S hogy ne szenvedj szükséget az úton, adok neked egy jó meleg pogácsát. Járj szerencsével!
Megköszönte Jankó a pogácsát, s elindult egyenesen tovább az úton. Megint ment egy álló napig, s mikor már elfogyott a pogácsája is, meglátott egy fiatalembert, aki 30 éves lehetett, s a madarak vonulását figyelte az égen.
- Adjon Isten áldott életet!
- Adjon Isten neked is fiam! Hol jársz erre, ahol még a madár is ritkán?
- Legközelebbi bátyád küldött, hogy megkérdezzem a nevét tőled.
- No, jó felé jársz, mert én vagyok az, akit keresel. A bátyámat Csütörtöknek hívják. Régen láttam már őt.
De mondok neked valamit. Sokat jöttél már az úton, nem keresnéd meg mégis az én öcsémet is?
- Ezen már nem múlik. Megkeresem, csak mutasd, hogy merre keressem.
- Amerről jöttél, azt az utat folytasd, s rátalálsz. Látom elfogyott a pogácsád. Adok neked egyet az útra. Járj szerencsével!
Ismét útnak indult Jankó. A bocskor, amit még Hétfő adott neki, már erősen poros volt, s kezdett szakadozni is, de még bírta. Ahogy ezen gondolkozott, ismét eltelt egy nap, s meglátott egy fiatal pásztor legénykét, aki tán még 20 éves sem volt, s éppen egy elkószált báránykát keresett. A bárányka éppen Jankó felé szaladt, de mikor odaért hozzá megállt, s békésen hagyta, hogy Jankó megsimogassa. Közben a legény is odaért hozzá.
- Adjon Isten kegyelmet! – mondta Jankó. Csak nem ezt a báránykát keresed?
- De bizony ezt. Köszönöm, hogy megtaláltad. Mi járatban vagy errefelé?
- Már sok bátyáddal találkoztam, de az, aki hozzád küldött csak 10 évvel idősebb nálad, s a nevét szeretné megtudni tőled.
- No, hát ezt szívesen megmondom. Őt úgy hívják, hogy Péntek.
De ha már ennyi testvéremnek segítségére voltál, nem keresnéd-e meg legfiatalabb öcsénket, mert ő tudja az én nevem.
- Megkeresem bíz én, ha már idáig eljöttem, csak mondd meg, merre menjek, hol találom őt?
- Egy napi járóföldre él tőlem. Ha folytatod az utad, megtalálod, s adok az útra egy pogácsát is, mert biztos megéheztél már a sok vándorlás alatt. Járj szerencsével!
Mindezidáig könnyű útja volt Jankónak. Az utolsó testvért megtalálni már nehezebb volt, s az út is meredekebb, s rögösebb, de ő csak ment egyenesen előre, amíg a testvérek közül a legkisebbet is meg nem találta.
Egy tízéves forma fiúcska ült az út mentén. Egy kidőlt fán pihent éppen, s minden bizonnyal a legkisebb testvért találta meg benne Jankó.
- Adjon Isten békességet! – köszöntötte.
- Adjon Isten neked is! Hol jársz erre, ahol még a madár sem jár?
- Utam során találkoztam már mindegyik testvéreddel, de most az a bátyád küldött hozzád, aki legközelebb lakik hozzád, hogy mondanád-e meg az ő nevét?
- Ó, hát ő Szombat lesz. Milyen rég nem láttam. Te Jankó vagy, tudom, az én nevem pedig Vasárnap.
De alighogy ezt kimondta, egy szempillantás alatt ott termett az összes testvér. Megölelték, megcsókolták egymást, s szinte mindegyikük egyszerre kezdte el mesélni, hogy mi történt velük, mióta nem látták egymást, mert bizony az elég régen volt. Olyannyira, hogy még nevüket is elfelejtették. Sőt, voltaképp születésük óta nem is találkoztak. Nagy örömükben szinte el is feledkeztek Jankóról, aki a közelükben állt, s igencsak meglepődött, hogy hogyan kerültek ide ilyen hirtelen a testvérek.
Vasárnapnak jutott először eszébe, hogy megköszönje segítségét, s megkérdezze tőle, hogy mit kíván azért a hosszú útért cserébe, amit idáig megtett értük?
Jankónak éppen elég volt, hogy örömet szerezhetett a testvéreknek, de aztán felvillant előtte falujának képe, s barátai arca, ahogy a viharban küzdenek, ami azóta is megállás nélkül tombolt.
- A falumat, ahol születtem – kezdte – nagy vihar fenyegeti, ami azóta tart, amióta elindultam. Szeretném megtalálni azt, aki a fellegeket irányítja, hogy megkérjem, csendesítse el a zivatart.
- Ez nem egyszerű feladat, tudod-e? Azt, akit keresel, nehéz megtalálni, s ha megtaláltad, nem lesz könnyű meggyőzni.
Erre a többi testvér is elkezdett bólogatni, hogy az már igencsak nehéz lesz.
- De amiért jó szívvel segítettél, megpróbálunk segíteni. – folytatta Vasárnap. Lásd, miközben végigjártad testvéreim útját, eljutottál ehhez a folyóhoz, ami a túloldalon lévő magaslatot, s a mi földünket elválasztja. A te utad arra folytatódik, s mi éppen arra a hegyre készülünk.
Ezzel felkerekedtek a testvérek és beszálltak a folyóparton lévő ladikba Jankóval együtt. A csónaknak azonban nem voltak evezői. Tanakodtak, hogyan jutnak majd át a túlsó partra, amikor egyszer csak kisütött a nap a felhők közül, s a folyón megjelent egy aranyló ösvény. Ahogy megjelent, a csónak elindult az arany úton, s meg sem állt, amíg elérték a partot.
A testvérek itt azt mondták Jankónak:
- Ezen a hegyen nem lehet tudni, hogy kivel találkozunk, ezért adunk neked valamit.
Minden testvér kezében megjelent egy aranyszál, amit Vasárnap összesodort, Jankó tenyerébe tette, s azt mondta hozzá:
- Ha bajba kerülsz, csak vedd elő a titkos aranyszálat, s gondolj ránk. Az megmutatja neked, hogy merre visz az utad tovább, s elkísér egészen úti célodig.
Jankó megköszönte, s mellényzsebébe rejtette. Aztán elindultak felfelé a magaslaton. Ahogy Jankó felnézett, látta, hogy valóban nem lesz könnyű feljutni a tetejére, mert sűrű bozót, s mély árkok szegélyezték az ösvényt. Csak néhol lehetett egy-egy kiszélesedő párkányt találni. Ahogy elérték az első ilyen kiszögellést, egy virágos mezőt láttak maguk előtt, ahol tündérek táncoltak körbe-körbe. Ahogy nézték őket, majdnem el is szédültek. Az egyik tündérlány meglátta Jankót, mert egy fejjel nagyobb volt a testvéreknél, s elmosolyodott.
Sokáig azonban nem gyönyörködhettek bennük, mert nagy szélvihar támadt, s megjelent egy hét mén húzta fekete hintó, amin a Sötétség Hercege ült. Minden fekete ménnek hét lába volt, s hétszer hét pata röpült a levegőben.
Jankó ezt már alig látta, mert a hét mén olyan sötét porfelhőt kavart, hogy még a testvéreket sem találta, s hiába kiáltozott, nem hallották egymás hangját a szélviharban. A tündérlányok hamar beszálltak hintójukba, s már repültek is a Herceg elől messzire.
Jankó egyedül maradt.
Próbálta megkeresni az utat, amin a testvérekkel együtt jöttek, de még a fák körvonalait sem látta maga körül, nemhogy az igazi ösvényt. Inkább megállt egyhelyben, nehogy valamelyik szakadékba zuhanjon. Aztán valahonnan mintha dobolást hallott volna. A szívéhez kapott, mert azt hitte, hogy a szíve dobogását hallja, de közben kezével rátapintott az aranyszálra. Elővette mellényzsebéből, s láss csodát, az mintha a szívéből nőtt volna ki, s ahogy kezében fogta látta, hogy a másik vége a porfelhőbe vezet. No, gondolta, ha ezt követem, talán segítenek a testvérek, s megtalálom az ösvényt.
Így is lett. Kezében tartva a sötétben tündöklő aranyfonalat, könnyen követte azt. Ahogy ment felfelé, a levegő kezdett tisztulni körülötte, s már látta az ösvényt. Közben azonban este lett, s már csak a csillagok fényénél követhette az utat, s az aranyszálat, ami az útelágazásoknál segített neki megmutatni, hogy merre tovább.
Éjfélre fel is ért a magaslat tetejére, de itt nem volt semmi. Legalábbis először nem látta azt, ahol a titkos aranyszál végződött. A csillagok között felfénylett a tündérlányok hintajának nyoma, s egyenesen a magaslat felett lévő égi ajtóhoz vezetett, aminek csak a körvonalait lehetett látni, s azt, hogy bentről világosság szűrődik ki.
No, most ide hogy jutok be – töprengett Jankó, hiszen olyan magasan van, mint a falumban a templom tornya, de lépcső nem vezet oda.
Ha már idáig eljöttem, csak nem fordulhatok vissza - mondta, és ekkor meglátta ismét az aranyszálat a kezében, ami az égi ajtóhoz vezetett. Meghúzkodta, hogy elbírja-e őt, s úgy találta, hogy bátran nekivághat. Elindult felfelé az aranyszálba kapaszkodva, s mászott egészen az égi ajtó küszöbéig. Most erősebben hallotta a dobolást. De hát csak nem ver az ő szíve ennyire – gondolta, s bekukucskált az ajtó résén.
A nagy fényesség először elvakította, de aztán észrevette azt a tündérlányt, aki rámosolygott a mezőn. Ahogy észrevette Jankót, abbahagyta a dobolást, s szaladt hozzá, hogy segítsen neki bemászni az ajtón. Jankót annyira elvarázsolta a látvány, hogy alig mozgott a karja, a lába.
- Hát, a te dobolásodat hallottam? – kérdezte Jankó még mindig ámuldozva.
- Igen, megsajnáltalak, hogy ott maradtál egyedül a mezőn, s gondoltam, hátha meghallod a nagy szélvihar közepette, s akkor elindulsz felém.
- Köszönöm a segítséget… De kinek köszönhetem? Még nem is tudom a neved.
Erre igencsak elszomorodott a tündérlány.
- Ó, ha én azt tudnám. Elvesztettem, akárcsak a hét testvér. S addig, amíg valaki meg nem találja, s nevemen nem szólít, nem térhetek haza.
Ezen Jankó is elszomorodott… A testvérek megmondták egymás neveit, de másét biztos nem tudják. Talán, ha megkeresné a hét testvért, mégiscsak tudnának valahogy segíteni neki.
- Tündérleány… Nem láttad a hét testvért errefelé?
- Ha egyenesen mész tovább az úton, majd jobbra térsz, megtalálod őket egy nagy fánál.
- Egyet se félj, megkeresem a neved. Csak maradj itt. Nemsokára visszajövök érted.
- Várj csak Jankó, itt van a kis madaram, aki nagyon a szívemhez nőtt. Vidd magaddal őt is.
Tenyerében tartva a kis tollas jószágot, felkerekedett Jankó ismét. Mivel világos volt, tisztán látta az utat, nem volt szüksége itt az aranyszálra. Idáig elvezetett - gondolta, de hogy jutok el ahhoz, aki megállíthatja a vihart, ha nem látom az aranyszálat?
No, de ezen majd később gondolkodom. Előbb segítek a tündérleánykának.
Nemsokára meg is látta a hatalmas fát. S kik ültek a fa körül? Hát bizony a hét testvér. De megörült ám Jankó nekik, s már szaladt is feléjük. Elmondta nekik, hogy hogyan menekült meg a porfelhőből, s hogyan jutott idáig. Elmesélte a tündérlány történetét is, mire Vasárnap a következőket mondta:
- Jó helyen jársz. Ez a fa, ami alatt állunk, az élet fája. A fának a levelein mindenki nevét megtalálod, aki csak él a földön. Mi is azért jöttünk ide, hogy megkeressük, s most már ne felejtsük el. A testvéreim és én is megtaláltuk leveleinket, s indultunk is volna hazafelé. Épp időben jöttél.
- De hogyan találom meg ennyi levél között azt a nevet, amit keresek?
- Ezt már neked kell kitalálnod, mi nem segíthetünk. Sok szerencsét! Isten veled!
- Isten veletek!
Ahogy elmentek a testvérek, Jankó leült a fa alá, ahogy a testvéreket is látta, de nem történt semmi. Nemsokára szemei is lecsukódtak a nagy várakozásban. Amíg aludt, tenyere kinyílt, s a kis madárka felrepült a fára. Egyik levélről a másikra ugrált, mintha keresne valamit. Ahogy megtalálta, visszarepült Jankóhoz. A szárnysuhogás felébresztette Jankót, aki igencsak elkeseredett, hogy így elaludt, mikor ő megígérte a tündérlánynak, hogy segít neki. Felkelt, hogy megpróbál felmászni a fára, de arra bizony nem lehetett felmenni. A fa őrizte ágait és leveleit, hogy senki se férhessen hozzá. A levelek pedig olyan magasan voltak, hogy nem tudta a rajtuk lévő neveket kibetűzni.
No, - fordult a kis madárhoz nem lévén más körülötte – most hogyan mondom meg a nevét a gyönyörű tündérlánykának?
- Csip-csirip Janka… csip-csirip Janka… - énekelte a kismadár.
- Hogy mondtad, kis madár? Janka? – kérdezte a kis tollas jószágot. Biztosan ez lesz a neve. Amíg aludtam, valahogy megtalálhatta a tündérlánytól kapott kis madárka a fa levelei között az igazit.
No, de mindjárt jobb kedve lett Jankónak, s már szaladt is vissza a tündérlányhoz.
Már közeledett az égi ajtóhoz, a tündérleánynak azonban se híre, se hamva nem volt. Volt viszont hétszer hét fekete patanyom a küszöbön.
Ez csak a Sötétség Hercege lehetett, gondolta Jankó. Elrabolta Jankát.
- Egy életem, egy halálom, de megkeresem őt. – mondta Jankó.
Kitekintett az ajtón, s meglátta ismét az aranyszálat, ahogy ott tündökölt a sötétben a csillagok között. Leereszkedett az aranyfonálon, egészen a hegy tetejéig. Itt meglátta a tündérek hintaját, s gyorsan felült a bakra. Tudta a hét aranyszőrű paripa, hogy mi a dolga. Nekiiramodtak az aranyszál nyomán. De olyan sűrű porfelleg vette körül őket, hogy az orrukig sem láttak. Csak a Sötétség Hercege tud ilyen vihart kavarni – gondolta Jankó. És ekkor rájött, hogy a Herceg miatt lehet a vihar az ő falujánál is…
Már látta is maga előtt a fekete hintót, s benne a Herceget és a tündérlányt. Ahogy elég közel ért hozzájuk – éppen az első mezőn, megfogta az aranyszálat, s a tündérlány felé repítette. Az gyorsan megfogta, s Jankó kihúzta a hintóból maga mellé. Sok idejük nem volt örülni, mert a Sötétség Hercege észrevette nyomban, s megfordította hintóját. De mire a hét mén irányt változtatott, már repült is az aranyszál, s úgy rátekeredett a Hercegre, hogy mozdulni sem tudott. Meghúzta erre Jankó az aranyfonalat, s nem engedte el, bárhogy próbált szabadulni a Sötét Herceg. A hétrétű aranyszál erősebb volt még a hét fekete ménnél is, s így fogoly lett a hintó.
- Engedj el azon nyomban, vagy megbánod, hogy megszülettél! – kiabálta a Herceg Jankónak.
- Dehogy engedlek… Erre ismét megrántotta az aranyszálat, mire a Herceg kirepült a hintójából, s a mellettük lévő nagy sziklához kötözte vele a Herceget, a hintója meg elszáguldott. Hiába igyekezett, hiába erőlködött, az aranyszál szorosan fogta őt.
- Most pedig csendesítsd le a vihart, amit kavartál. Itt is és a falumnál is, hogy hazamehessünk, mert te kavartad azt is.
- Dehogy csendesítem, inkább még nagyobb vihart kavarok – felelte erre a Herceg.
- Nekem így is jó, akkor itt maradsz megkötözve életed végéig – s elindultak Jankával saját hintójukhoz.
A Sötétség Hercege látta, hogy ennek fele sem tréfa, nem bír az aranyszálat tartó Jankóval.
- Jól van. Te győztél. Legyen, ahogy akarod…
Ebben a pillanatban elcsendesült a szél, s kisütött a nap, kitisztult az ég. De nem csak itt, hanem a falujában is, mert most látta csak Jankó, hogy erről a hegyről egészen odalátni.
Megörült ennek Jankó, s már indult is, hogy kioldja a Herceget fogva tartó aranyszálat, azonban a Herceg feje felett meglazultak a sziklák a szélviharban, s mielőtt Jankó odaérhetett volna, lezúdultak magukkal sodorva a Sötétség Hercegét a legmélyebb szakadékba.
Jankó és a tündérlány pedig leereszkedtek a tündérek hintójával a folyópartra. Örült a tündérlány Jankónak, de szomorú is volt, mert Jankó immár hazaindult, s ő nem mehetett vele.
- Miért búsulsz? Hiszen szabad vagy? S hazaviszlek, ha szeretnéd.
- Óh, Jankó, mennék én véled, de nem tudom még mindig a nevemet, s addig nem léphetek a folyó túlsó partjára.
- Jaj, dehogyisnem. A nagy ijedségben nem mondtam még, hogy kis madárkád segített megkeresni a neved az élet fáján. A te neved Janka…
Ahogy ezt kimondta, eltűnt a hintó, a hegy, a folyó, s ők ott álltak faluja határában, ahol mindenki örömmel várta őt, s Jankát is, mert épp nagy ünnepséget tartottak, hogy elmúlt a vihar. Nem tudták, hogy Jankónak köszönhetik a vihar elvonulását, de mégis a főhelyre ültették Jankával együtt, s az ünnepségből lakodalom lett. Hozták a frissen kisült süteményeket, pogácsákat, s egy szép aranyszalagot kötöttek Janka hajába, Jankónak meg a mellényére tűztek arany masnit, s a zeneszó hétmérföldre is elhallatszott...
Már a számban éreztem a hamuban sült pogácsa ízét, amikor felébredtem, s körülnéztem. Pogácsát csak az asztalon láttam, egy aranyszálat azonban a kezemben tartottam... Erre megraktam tarisznyám pogácsával, s elindultam megkeresni az aranyszál másik végét…