Laura csendes lány volt. A tízévesek szokványos életét élte, egyetlen kivételes vonással, ez pedig a zene volt. Már nem is emlékszik, mikor kezdett fuvolázni, de minden idejét kitöltötték a próbák, a gyakorlás és időnként a koncertek is. Ha fuvolázott, megszűnt körülötte a világ, s megnyílt egy másik, ahol a szülei nem dolgoztak éjt nappallá téve, nem voltak üzleti tárgyalások, reggel nem a szomszéd nagylány keltette, hogy ideje iskolába indulni és a hétvégéit nem csak a nagyszüleivel töltötte.
A kislány magányában egyre többet fuvolázott. A zene szárnyaira hajtva fejét elhagyta a félelmeit, szorongásait megtestesítő valóságot. A folytonos gyakorlás azonban nagyon kimerített. Sápadt lett, egyre fáradtabb. Sokszor érezte magát rosszul, de a szüleinek mindig akadt valami más dolguk. A felnőttek világa nem egyszerű, sok fontos dolog kap benne helyet. Munka. Karrier. Pénz. De mindent a családért tesznek. Lauráért.
Senki nem vette észre, hogy ez alatt ő sorvad, magába fordul.
Egyik délután magas lázzal érkezett haza a próbáról. A szomszéd nagylány rögtön ágyba fektette, ápolta, de a láza csak nem akart lejjebb menni. Laura szemei üresen csillogtak, álmok gyötörték.
Néhány nap múlva kórházba került, ám itt sem javult az állapota. A főorvos tüdőgyulladásra gyanakodott, bár igen titokzatos tünetei voltak a betegségének. Nem hasonlított ez a kórság semmihez.
A kórházat nagyon furcsa helynek találta Laura. Hatalmas fehér falak. Néhány mesebeli kép a falon. Rácsos ágyak. Félelmetes volt. Nagyon magányosnak érezte magát, s még a fuvolája sem volt vele.
- Miért vagy itt? – kérdezte egy kedves hang mihelyst Laura egyedül maradt a szokatlan környezetben. A szomszéd ágy irányából jött a kérdés. Egy fiú volt az. Valamivel idősebb lehetett Lauránál, de szemeiben még tükröződtek a gyermeki világ képei.
- Tüdőgyulladásom van. Azt mondják. – válaszolt a lány láztól remegő hangon.
A beszélgetés nem tartott sokáig, mert Laura nagyon gyenge volt, hogy figyelni tudjon. A következő napokban viszont sok minden kiderült Andrásról is, a szomszéd ágy törött karú tulajdonosáról. András szülei minden nap meglátogatták a fiút és gyakran Laurának is hoztak valami finomságot a cukrászatukból, bár nagy lemondással járt ez nekik. A két kis beteg mindent megosztott egymással. Laura nem volt hozzászokva a szívből jövő törődéshez, így szívesen felfalta volna egyszerre az összes sütit, nem is torkosságból, inkább azért, mert nem tudta hogyan kezelni ezt az ismeretlen érzést. András viszont mindig betartotta a mértéket. Sok hasfájást spórolt meg ezzel mindkettőjüknek. A kislány állapota javulni kezdett az új játszópajtás hatására. A láza enyhült, étvágya is volt.
A szülei sajnos nem tudták gyakran meglátogatni. Az üzlet világában nincs betegség. Nincs gyengélkedés és nincs virrasztás a kórházi ágy mellett. A kislány azonban minden nap kapott egy csomagot tőlük. Játékokat, újságot, hogy elűzzék az unalmát, s jobb kedvre derítsék.
- A doktor bácsi azt mondta, két hét múlva leveszik a gipszet.- újságolta egy alkalommal András szőke sorstársának. – És akkor végre haza mehetek.
Laura nagyon elszomorodott a hírre, hogy hamarosan András is egyedül hagyja a hatalmas, félelmetes épületben a sok ismeretlen és megfejthetetlen eszköz mellett. Tudta, örülnie kellene, hogy barátja már majdnem teljesen meggyógyult, mégis keserű szájízzel zuhant aznap este mély álomba. Álma mélységesen mély volt. Olyannyira, hogy ismét felszökött a láza, s reggel nem tudták felébreszteni. Aludt éjjel, aludt nappal, átaludt mindent. Az orvosok nem értették a helyzetet. Az már biztos volt, hogy Laura nem tüdőgyulladásban szenved. Mindenki tanácstalan volt. András pedig nagyon aggódott kis barátnője egészségéért.
- Mi történik Laurával? – kérdezte egyszer az orvossegédtől.
A szórakozott férfi feltolta orrán apró, kerek szemüvegét és a fiúra tekintett.
- Mondok én neked valamit, de itt engem senki nem vesz komolyan. – sóhajtott nagyot.
András végigmérte a férfit. Ruhája pecsétes volt, nadrágja a bokája fölött ért véget, felemás zoknijai kilátszottak alóla, szemüvegét ragasztó tartotta egybe és ráadásul még dadogott is egy kicsit. De azért érdeklődő tekintettel várta a szavait.
- Betegek az álmai. – jelentette ki fontoskodva a felismerését, s közben nagyokat sóhajtozott.
András nem akart hinni a füleinek. Sosem hallott még erről a ragályról.
- De hát ez milyen betegség?
- A kis barátnőd valamiért nagyon szomorú. Az árnyak nem tudják az embereket a valóságban bántani, így alattomosan az álmaikat támadják meg. A szomorú ember könnyű préda. Laurával is ez történt. A beteg álmok pedig nem csak a lelket, de a fizikai valónkat, a testünket is fenyegetik. Ezért lázas.
- És miért került mély álomba? Hogyan segíthetünk rajta?
- Ez nehéz ügy. – sóhajtozott még mélyebbeket a rezidens – Meg kell szüntetni a szomorúság okát. A mély álom pedig a betegség miatt van. De sajnos minél tovább alszik, annál kevésbé valószínű, hogy fel fog ébredni.
Csönd következett közöttük. András tudta, mi bántja a lányt. A szülei. S hogy ha ő elmegy, újra teljesen egyedül marad. Valahogyan segítenie kell.
Miután a gyakornok leellenőrizte Laura lázlapját és Andrásnak is beadta a csonterősítőt egy vigasztaló kacsintást küldött a fiú felé, és kiment.
A gondolatok csak úgy viharoztak, villámlottak és mennydörögtek András fejében. Laura szomorú, mert a szülei csak a munkájukkal foglalkoznak. De hogyan segítsen. Neki ez az érzés ismeretlen volt. Az ő édesanyja a lehető legtöbb időt az ágya mellett tölti, naponta meglátogatja, minden este az ő meséjére alszik el még mindig, annak ellenére, hogy már felső tagozatos.
Rövid időn belül megszületett az ötlet. Minden bátorságát és ügyességét össze kell gyűjtenie, de nincs más lehetőség. Fel kell keresnie Laura szüleit. Hogy mit fog nekik mondani, arra még ötlete sincsen, de egyelőre az első problémát kell megoldani, vagyis megtalálni őket.
András már tökéletesen kiismerte magát a kórházban, tudta, a mosdóból könnyen kimászhat az ablakon, s máris az utcán van. Melegen felöltözött, igaz, közeledett a tavasz, de az éjszakák sötétek, hidegek voltak még. Nem volt ideje mérlegelni a dolgokat, mikor észbe kapott, mit csinál, már az utcán állt és lázasan kereste a buszmegállót. A várost sem ismerte rendesen. A környékükön elboldogult a tájékozódással, iskolába is egyedül járt, ismerte a feléjük közlekedő buszjáratot is, de a kórház kívül esett ezen a területen.
A fiú azonban nem esett kétségbe. Behunyta szemét, felidézte kis barátnője láztól pirosló és álmoktól zavart arcát, s máris megszűnt minden félelme. A buszmegállót megtalálta ugyan, de ilyen késő este már nem közlekedtek a járatok, így gyalog indult útnak, ment a megérzései után. Laura említette egyszer, hogy a folyó mellett laknak egy nagy sárgára festett házban. De merre lehet a folyó? Utca utcát, kereszteződés teret követett, András csak haladt előre, egyszer sem nézett vissza. Kereste a folyót. Abban reménykedett, ha megcsapja a hideg szél, vagy megérzi azt a jellegzetes illatot, ami a vizeket veszi körül, könnyebb lesz a feladata.
Apró lábai vitték előre a kivilágított éjszakában. Minden irreálisnak tűnt ebben a csendben. Egy lélek sem volt az utcán, az üzletek, épületek is a sötétség puha takarója alatt hallgattak. Aludt minden, csak András érzései kalapáltak egyre hangosabban a fiú egész testében. Zihált a megerőltetéstől. Órák óta gyalogolhatott már. Félt az ismeretlentől, az éjszakától, de leginkább attól, hogy nem találja meg Laura szüleit, vagy nem hallgatják meg.
Néha az utcán belebotlott egy-egy hajléktalanba, aki valamilyen valószínűtlen zugban húzta meg magát. Furcsa érzés volt szembesülni a valósággal. András sosem gondolta volna, hogy a nappal az utcákat járó, kéregető néninek valóban nincs otthona. A hajléktalanok álmos pillantást vetettek a fiúra, ha egyáltalán valamilyen mozdulatra méltatták.
Ahogy egyre reménytelenebbül vándorolt, s már az ég alján megjelent egy- egy halványabb folt a hajnalt előre jelezve, a földön egy barnás tárgyat pillantott meg. Közelebb érve alaposan szemügyre vette. Egy pénztárca volt. András nem tudta, mit tegyen, végül felvette a tárcát és belenézett. Az iratok mellett kisfiúi ésszel is felfoghatóan sok pénz feküdt. A fiú gondolatai egy pillanatra megtorpantak szűnni nem akaró kavargásukban. Az édesanyja jutott eszébe. Hogy örülne ennek a pénznek. Az asszony alakja teljes valójában megjelent fia képzeletében, ahogy minden fillért megspórol, ahol tud, félretesz, s így is milyen nehezen jöttek ki a szülei keresetéből. Sosem panaszkodhatott, mindene megvolt, ami csak kellhetett, de tudta, emögött nagyon kemény, fáradtságos munka áll. A talált pénzből kicsit törleszthetné azt a sok áldozatot, amit élete során az őt nevelő kezektől kapott.
András ábrándozott. Minden kiment a fejéből. Laura. A kórház. Egyáltalán az, hogy az ismeretlen közepén áll a hidegben, fáradtan, éhesen.
Aztán mégis volt egy pillanat. Nem lehet megmagyarázni, mi történt, vagy minek a hatására, de a fiú zsebében a tárcával rohanni kezdett. Újabb utcák, zebrák, jelzőlámpák, s András csak szaladt, mintha kergetnék. Ha valaki látta őt, azt gondolhatta volna, megbolondult.
Lépés lépést követett, alig mert hinni az érzékeinek. Felfedezte az illatot. A folyó édeskésen szúrós iszapszagát. Lefordult egy kis utcán, ha lett volna abban a pillanatban elég valóságtudata, biztosan nagyon megijed a teljesen sötét kis közön. A keskeny átjárót, ahol csak gyalogosan lehetett közlekedni, egy szélesebb utca követett, s akkor András megpillantotta a lemenő hold fényében meg-megcsillanó, lustán hömpölygő folyót. Megtalálta. Hihetetlen erő lett úrrá rajta, már nem is félt Laura szüleitől. Eljutott idáig és ez volt az igazi akadály.
Az utcában rengeteg, szebbnél szebb palota sorakozott, de sárgára csak egyetlen egyet festettek.
András állt a kapuban, közben a nap már majdnem megjelent a horizonton, az utca a félelmetes szürkeségből barátságan világosra változott. A fiú elképzelte Laura mindennapjait a hatalmas házban, ahogyan játszik a kertben, hazaérkezi a zeneóráról, vagy épp kiles az ablakon.
Bent az egyik szobában villany kattant, hirtelen fényességgel megtöltve az addig élettelennek tűnő ablakot, s vele együtt a házat. Most kell becsengetnie, érezte András.
Remegett a keze, mikor megnyomta a gombot, de a határozottság benyomását akarta kelteni, s az járt az eszében, mit fog mondani kis barátnője szüleinek.
Az ajtó kinyílt, álmos szemű, pizsamás ember jelent meg, s indult a kapu felé. Nem sokkal ezután ismét nyílt az ajtó, Laura anyukája is kijött, arcán a meglepődés minden vonásával. Nem értette, hogy kerül hajnalban egy kisfiú a kapujuk elé.
- Jó reggelt! – köszönt illedelmesen András.
- Ki vagy te fiam? – kérdezte dörmögő hangon a férfi, aki hatalmas termetével és borostájával nem keltett túlságosan barátságos benyomást, szemeiből viszont Laura nézett vissza Andrásra, s ez megtöltötte barátsággal.
A fiú elkezdhette volna magyarázni a helyzetét, de úgy gondolta, akkor meg sem hallgatják. Inkább rögtön belevágott a legfontosabb mondanivalójába. Vesztegetni való idejük úgysem volt, Laura már több napja nem kelt fel álmából.
- Laura alszik. Betegek az álmai. Sosem fog felébredni, ha nem látogatják meg őt, ha nem foglalkoznak a lelkével.
Láthatóan mindkét felnőtt meglepődött, egy rövid időre meg is némult, majd az apró termetű nő hirtelen felcsattant:
- Miért rágalmazol itt fiacskám? Még ilyet, hogy nem törődünk a lányunkkal! Minden nap csomagot küldetek neki! Más gyerek örülne ennyi mindennek, nem elégedetlenkedne és itatná az egereket folyamatosan. Az élet nem a mesemondásról szól. Dolgozni kell fiacskám! Én sem jókedvemből ülök az irodában naphosszat.
- Az élet nem csak a mesemondásból áll. – ismételte halkan András – De nem csak a pénz utáni küzdelemből. Már-már sóvárgásból. Bele tetszett gondolni, mikor fogta meg utoljára Laura kezét, vagy mikor nézett bele utoljára úgy igazán a szemébe. Nevetni hallotta már a lányát? És az álmairól, terveiről szokott mesélni?
A fiú is meglepődött saját mondataitól, de főként attól, hogy minden félelme elillant. A felnőttek ismét hallgattak. Nem mertek egymásra nézni, de András merev tekintetét is kerülték. Ezek a szavak már nem egy kisfiú száját hagyták el. Ezen a szürreális, sötét éjszakán András felnőtt. Erényeiről adott tanúbizonyságot.
Egy ideig még némán állt a három alak a kapuban. Három egyenlő alak. Nem volt köztük különbség, vagy ha mégis, az most kora ellenére András felé döntötte a bölcsesség mérlegét.
- Menjünk. – mondta alig hallhatóan a férfi.
Ebből az egy szóból teljesen egyértelmű volt mindenki számára, hogy a kórházba indulnak.
Laura szülei Andrást is visszavitték, út közben viszont a fiúnak akadt még egy kis elintéznivalója. A pénztárcát a papírokkal együtt leadta a rendőrségen. Juttassák vissza a tulajdonosnak, így igazságos. Nem őt illeti, ami benne van. Meghálál majd ő mindent az édesanyjának, de a saját erejéből.
Laura néhány nap múlva felébredt álmából. Még gyengélkedett egy darabig, de szépen javult. András nagyon örült, hogy szőke szobatársnője egyre jobban van, s hogy a szülei minden nap szakítanak időt bokros teendőik mellett arra, hogy bekukkantsanak a kórházba.
Valami azonban mégis megváltozott a kapcsolatukban. Laura még mindig a gondtalan, mesei gyermekvilágban élte napjait, András viszont már másként közelítette meg az élet alkotta dolgokat. Rövidesen mindketten gyógyultan mehettek haza, s a barátságuk sem élte túl az elválást.
Néhány év múlva találkoztak ismét. Mikor már nem húzódott különbség a nézeteik között...