Egészen kicsi korom óta imádom a táborokat, a kalandok, az új barátságok mindig is vonzottak, ezért minden nyáron mentem valahová. Voltam már karate, tánc, úszó és művészeti táborban is, azonban egyik nyáron felkeltette a figyelmemet egy újdonság: Nemzetiségek tábora. A szüleim egy ideig úgy gondolták, hogy kicsi vagyok hozzá, ám amikor elvégeztem az Általános Iskola hetedik osztályát azt mondták ezzel csak nyerhetek, jót tesz a nyelvi ismeretimnek. A tábor a Balaton mellett volt, a parttól nem messze egy gimnáziumban voltunk elszállásolva. Amikor megérkeztünk az iskolához, egy kicsit elcsodálkoztam, ugyanis az első lány, akit megpillantottam néger volt. Anyukám rögtön ki is javított, hogy nem néger, hanem fekete, és rászólt öcsémre, hogy ne bámulja. Sok furcsa ruhába öltözött, egymástól igen eltérő stílusú és külsejű embert láttam, nem gondoltam volna, hogy ide tényleg a világ minden tájáról érkezni fognak gyerekek, iskolások. Tetszett a dolog, így még izgalmasabbnak tűnt a tábor, mint ahogy elképzeltem.
Egy néni felolvasta a neveket, az enyém is köztük volt, majd be kellett állni egy nagy sorba, hogy felvegyék az adatainkat, és a bőröndjeinket felvigyék a számunkra kijelölt szobákba. Gyorsan, („fájdalmas és könnyes”) búcsút vettem az öcsémtől, majd Anyukámtól, Apukámtól, és már el is keveredtem a sok furcsa gyerek között. Csoportokba osztottak minket, és a tábori vezetők elvittek minket a szobáinkba. A második emeleten volt a szobám, a 402-es. Amikor a vezető betessékelt az ajtón, öt lányt pillantottam meg, furcsák, idegenek voltak a számomra, de szimpatikusnak tűntek. Volt két óránk, hogy kipakoljunk, és összeismerkedjünk, még a megnyitó előtt. Kiderült, hogy a tábor a külföldön élő, magyar származású gyerekek tábora, így érthetővé vált számomra, hogy miért beszéli mindenki a magyar nyelvet. A Spanyol lány kezdte a bemutatkozást, Ramón-nak hívják, és minden évben Magyarországon nyaral a családjával. A magas, vékony, fekete hosszú hajú lány egy kicsit tördelte a beszédét, sokszor állt meg gondolkodni egy-egy szón, kifejezésen. Atina, aki Görögországból jött mellém ült le, és széles mosollyal mondta el, hogy ő már másodszorra van ebben a táborban, és nagyon tetszem neki. Ezt magamban úgy fordítottam, hogy szimpatikus vagyok a számára, és jó barátnők lehetnék. Ő az a lány, akinél úgy éreztem, hogy jókat fogok vigyorogni azokon, amit mond, de utólag mindig kijavítottam, aminek látszólag örült, és aztán ő is velem nevetett. A bemutatkozás végére tényleg jóba lettünk. Volt még egy Angol lány, Sue, elég hallgatag típus, csak a nevét és a korát árulta el nekünk, pedig szépen ejtette a szavakat. Tamara, az Orosz származású lány próbálta szóra bírni, de nem igazán sikerült neki, aztán felhívta az anyukáját, és mi érdeklődően figyeltük az orosz beszélgetést, amiből persze semmit nem értettünk, ezen mindenki nevetett, még Tamara is. Francesca az Olasz lány beszélte legjobban a magyar nyelvet, vele jól szót értettem, vidám, mosolygós kislány, ő volt a legfiatalabb köztünk, most lesz hetedikes. Engem Abigélnek hívnak, magyar vagyok, és abban a hitben éltem, hogy jó tanuló révén sokat tudok más emberek életéről, szokásáról, a külföldiekről. Tévedtem, és ezt valahogy mégsem bánom. Ez az én mesém arról, hogy a toleranciát nem tanulni kell, hanem átélni.
Aznap éjjel alig tudtam aludni. Sok volt nekem az új információ, az új ismerős. Sokat gondolkodtam azon, hogy egy kis helyen, egy két szobás „lakásban”, ami egy kollégium szobája, egyszerre hogy fordulhat meg ilyen különböző típusú ember.
Az első nap jól telt, sokat beszélgettünk, nevettünk egymás mondandóján, és kezdtük megismerni egymást. Délelőtt strandon voltunk és lovagoltunk is. Sokan vagyunk ebben a táborban, mégis mi hatan együtt maradtunk, mindenhová együtt mentünk. A délutánt az iskolában kellett töltenünk, mert kint nagyon lehűlt a levegő, és az eső is eleredt, hideg volt. Hatan meguntuk a rajzolást és a filmnézést, tehát felmentünk a szobánkba. Szakadt az eső, a levegő nagyon lehűlt. Tamara ablakot nyitott, majd egy hosszúnadrágban és pólóban leült az ablak előtti fotelbe. Teát ittunk, leültünk a földre, ágyra és beszélgettünk, kiröhögtük egymás akcentusát, nagyon jól mulattunk. Egy kis idő elteltével Francisca, akin csak egy övid ujjú póló volt, szólt, hogy fázik, mi lenne, ha becsuknánk az ablakot.
- Fázom, én nem szoktam hozzá a hideghez
- Nekem pont így a jó, eddig mindig melegem volt.
Mivel Francisca után mi is fázni kezdtünk, megkértük Tamarát, hogy legalább bukóra nyissa az ablakot, vagy legyen kedves becsukni, mert esteledik és jön a hideg.
- Rendben, de nekem annyira rossz, állandóan melegem van…
Tamara végül becsukta az ablakot, durcás feje hamar mosolyra fordult, mert a társasjáték és a kártyázás elterelte a szót. Volt azonban egy probléma, Francisca és Tamara egy szobában voltak Sue-val. Sue-t nem zavarta a nyitott ablak, ő már hozzászokott a hűvös esős éjszakákhoz, azonban Francisca Tamara takaróját is igénybe véve, vacogva bújt ágyba. Az éj közepén arra ébredek, hogy a szomszéd szobában ég a villany, és hangos szóváltások hallatszódnak ki. Én Atinával és Ramónnal voltam egy szobában, mind hárman felkeltünk, és átmentünk megnézni, hogy miért nem alszanak a többiek.
- Ha nyitva marad az ablak éjszakára, mindannyian megfázhatunk.
- Annyira nincs is hideg, hogy megfázzunk, ha én nem fázok, akkor ti sem fázhattok annyira
- Lehet, hogy te nem fázol, de aki teljesen más éghajlatról jött, annak ez a nyári hideg is szokatlan lehet. –vágott közbe Sue
Francisca próbálta elmagyarázni, hogy nem tud nyitott ablaknál aludni, de Tamara váltig állította, hogy nincs is hideg, miért kellene becsukni az ablakot. Mindannyian álmosak voltunk, senkinek nem hiányzott ez a veszekedés, de csak meredtünk magunk elé, hogy akkor most mit is csináljunk. Az ablaknyitogatós helyzet egy idő után tarthatatlanná vált. Ekkor Atina és én előálltunk egy ötlettel, hátha megfogadják:
- Francesca rövid póló helyett vegyél fel egy hosszabb pizsamát.
- Tamara, te pedig meleg pólódat cseréld le egy toppra, és aludj, mondjuk bugyiban.
- Tudod, Tamara, –szólalt meg vékony hangon Francesca- próbálj meg alkalmazkodni hozzánk, mi is megpróbálunk hozzád, és akkor minden rendben lesz
- Jól van. Bocsánat, ha kellemetlenséget okoztam.
Tamara úgy tett, ahogy Atina mondta neki. A lányok átvették ruhadarabjaikat, az ablak pedig csukva maradt, amit legfeljebb Sue sajnált, mert nem érezhette az eső illatát. Reggel mindenkinek jó hangulata volt, egy picit fáradtnak éreztük magunkat. Pizsamám az ágyon hevert, a szekrényből kitúrtam magamnak egy rövid nacit, meg egy pólót, mert melegnek ígérkezett az idő. Atina nem készült el időben, ezért a többiekkel lementük reggelizni, majd jön utánunk. Az asztalnál kiderült, hogy mindenkinek a tábori egyen pólóját kell fölvennie, mert cserkész találkozóra megyünk. Megettük a reggelinket és megvártuk, amíg Atina is befejezi, majd fel kellett rohannunk átöltözni. Amikor beléptem a szobámba meglepetten álltam az ágyam és az asztalom előtt. Rend volt. Én szeretem, ha káosz vesz körül, az asztalomon megfért egymás mellett a szótár, sütis doboz, és a kedvenc pulóverem. Most viszont színek szerint sorakoztak a ceruzák, a lapok szépen egymásba voltak csúsztatva, sőt még a ruhásszekrényembe is be voltak hajtogatva a ruháim. Föleszméltem és elkezdtem keresni a pólómat. Keresem. Keresem, de nem találom.
- Látta valaki a táboros egyen pólómat?
Miközben Atina felveszi az övét, odajön mellém, és olyan mosollyal, mint mikor először találkoztunk kezdi hadarni a fülembe:
- Gyorsan rendet tettem a dolgaid között, mert nem bírtam nézni a kuplerájt.
Azzal a görög lány le is ment a többiekkel, mert az udvaron már sorakozó volt. Kétségbe estem, hogy mi lesz most velem. Szokásomhoz híven, rövid idő alatt megint széttúrtam a ruháimat, de a póló sehol. Szerencsémre jött Ramón, aki fent hagyta a sapkáját, és segítetett nekem a keresésben, de nem találtuk meg.
- Ne haragudj Atinára, ő csak jót akart. Nem lesz semmi baj, majd kérünk neked egy másikat.
- Köszönöm.
- Szavesen – válaszolt akcentusával. Ettől jobb kedvem lett. Lementünk az udvarra, ahol Atina rohan felém.
- Meg lett a pólód Abigél?
- Nem, nem találtuk meg, de Ramón már elment nekem kérni egy másikat, remélem, hogy adnak. – Ramón már meg is érkezett az új pólóval.
- Bocsánatot kérek, nem akartam bajt okozni.
- Nem okoztál olyan nagy bajt. Nem haragszom.
- Figyeljetek lányok –szólt Ramón - Állapodjunk meg, hogy Abigél nem fogja egy közös szobában szétpakolni a dolgait, te meg, Atina nem fogsz engedély nélkül hozzányúlni más cuccaihoz.
- Rendben.
- Rendben. - Hadartuk egyszerre.
Kettes sorba kellett állni, én Atinával voltam párban. A találkozóra busszal mentünk, és mint ahogy az egy táborban szokás, túra dalokat kell énekelni az úton. A külföldi gyerekek nem ismerték a magyar dalokat. A csoportvezetőnk felsorolt néhány dalcímet, hogy válasszunk ki egyet közülük, és majd azt megtanítja mindenkinek. A buszban nagy hangzavar tört ki, a gyerekek egymásnak érveltek, hogy melyiket válasszák és miért. Végül egy rövid, önmagát ismétlő dalocskát választott a gyereksereg, amit a vezetőnk el is kezdett énekelni. Mi utána ismételtük. Szinte csak a magyar gyerekek énekeltek, a többiek nem mertek megszólalni, volt olyan kislány is, akinek könnybe lábadt a szeme, mert nem értette a szöveget és megsértődött. Megint hangosak lettünk, veszekedés támadt a gyerekek között, mindenki olyan dalt szeretett volna énekelni, amit csak ő, vagy az ő országából érkezők ismertek. Én mondtam, hogy sokan tanulunk angol nyelvet, miért nem énekelünk angolul? Sue-nak tetszett az ötlet, rögtön el is kezdett dúdolni egy dalt, de nem emlékezett a szövegére, rajta kívül pedig sajnos nem ismerte senki. Ismét hangzavar lett, engem már kezdett idegesíteni. A következő pillanatban a buszsofőr bekapcsolta a mikrofonját, (csodálom, hogy eddig kibírta) és hátraszólt hozzánk.
- Figyelem! Figyelem! Van számotokra egy meglepetésem, de csak akkor, ha nem hangoskodtok tovább!
Nagyon jó ötlettel állt elő, betett egy mesefilmet a videóba. A mikor megláttuk az első képkockákat, mindenki ujjongott örömében. Ez a film egy gyerekeknek készült musical volt, a Szerelmes hangjegyek. A dalszövegek angolul voltak feliratozva, így mindenki tudta énekelni őket. Az út hátralévő részét végig daloltuk, vagy csak hümmögtük, én személy szerint egy kicsit rekedtnek is éreztem magam, mikor leszálltam a buszról. Aranyos, zöld egyenruhát viselő, különböző korosztályú gyerekek fogadtak bennünket. Elkísértek minket egy nagy asztalhoz, ahol szendvicseket láthattunk, különböző színű zászlókkal a közepén. Francesca és Ramón épp összeveszni készültek, hogy kinek a szendvicsét kóstolják meg előbb, de Sue lecsillapította őket, amikor odatolta eléjük a steak-es szendvicsét.
- Nálunk, Angliában nagyon elterjedt a marhasteak-es szendvics, kóstoljátok meg!
Francesca és Ramón elkezdték majszolni a steak-es finomságot. Láttam, hogy ízlik nekik, ezért odamentem hozzájuk, és a görög szendvics után megkóstoltam amit Sue adott. A magyar ételt nem is keresték a barátaim, ez egy kicsit rosszul esett. A nap további részében egy érdekes programon vehettünk részt, előadásokat hallgathattunk különböző országok csoportvezetőitől, majd kipróbálhattuk az ezzel kapcsolatos vetélkedőket. Egy idő után észrevettem, hogy Ramón, mintha rosszul lenne.
- Ramón jól érzed magad? – Kérdeztük tőle.
- Mi baj lányok?- A kedvenc csoportvezetőnk jött oda hozzánk.
- Ramón nem érzi jól magát – Jelentette ki Tamara.
- De jól érzem magam, csak nagyon fáradt és álmos vagyok. – Helyesbített a spanyol lány. A csoportvezető odafordult hozzá.
- A tábor előtt hány nappal érkeztél Magyarországra?
- Aznap, amikor kezdődött.
- Akkor ez az oka. Tudjátok kedveskéim, Ramón azért fáradt el hamarabb, mint ti, mert hirtelen más időzónába került, és ez egy kicsit megzavarta, megtévesztette a szervezetét. Üljetek le, pihenjetek, rajzoljatok valamit.
Elindultunk tehát egy asztal felé, kértünk filceket, meg papírt és elhatároztuk, hogy mindenki rajzol valami olyat a papírra, ami az ő országával kapcsolatos, és ha elkészül, akkor ezt a plakátot kitesszük a szobánk falára.
Késő délutánra elkészült a plakát, volt rajta étel, foci-csapat neve, palota, vagy híres építmények sorozata, zászlók és miegymás. Alighogy befejeztük, már menni kellett haza, hogy még időben tudjunk vacsorázni és ágyba bújni, hiszen holnap lesz a tábor utolsó napja. A vacsora befejezése után rohantunk a szobánkba, hogy kiragasszuk a plakátunkat.
- Azt hiszem, van itt egy kis baj… - hallatszódott Tamara kétségbeesett hangja.
- Nincs, mivel felragasszuk?
- Dehogy Sue! Holnap mindannyian hazautazunk, mi lesz a mi kis plakátunkkal? Kié lesz? – adott magyarázatot Tamara.
Igen, ez szerintem is nagyobb probléma, mint az, hogy mivel ragaszuk fel. Elgondolkodtató, hiszen csak egy van belőle, és mindenki dolgozott rajta. Szomorúak lettünk, meg fáradtak is voltunk már. Végül nem ragasztottuk fel, hanem összegöngyöltük és letettük az egyik fotelbe, majd holnap kitalálunk valamit.
Másnap reggel a szomszéd szobából jöttek át felébreszteni minket, mert elaludtunk. Nagy sürgés-forgás támadt a szobáinkban, mindenki pakolt, hajtogatott. Amikor eltettem a pólómat futó pillantást vetettem Atinára, ő is rám nézett és mindketten elmosolyodtunk. Azt hiszem nem is volt akkora baj, hogy eltűnt az a póló, akkor most talán nem mosolyognánk. A bőröndök kint sorakoznak a folyósón, a szobákat összepakoltuk, az ágyakat is szépen bevetettük, úgy ahogy találtuk. Már csak egy dolog volt bent, ami nem oda tartozik, a plakát.
- Na, most akkor mi legyen vele? – Kérdezem, és felkapom a fotelből. – Fénymásoljuk le?
- Már nem lehet, az előbb voltam lent megkérdezni, bezárták az irodát. – Válaszolta lihegve Francesca.
- Mi lenne, ha felvagdosnánk? Apró darabokra, mindenki kapna egyet.
- Nem az nem jó. – Vetette el Atina Tamara gondolatát.
- Akkor most mégis mi legyen?- Ramón ezt olyan kétségbeesetten kérdezte, mintha az élete múlna rajta.
Amilyen szótlanok voltunk a találkozáskor, most olyan beszédesek vagyunk. Hozzászoktunk egymáshoz, épp akkor, amikor el kell állnunk.
- Tolerancia plakát! – Kiáltottam fel.
- Abigél, az micsoda? – Kérdeztek vissza a többiek. – Az mit jelent?
- Tudjátok, azon gondolkodtam, hogy amikor először megláttuk egymást, furcsán néztünk a másikra. Meg kellet szoknunk egymás öltözködési szokásait, a beszédét, elcsodálkoztunk a vallási szokásain, és ami a legfontosabb, hogy elfogadtuk egymást, olyannak, amilyen. Például, Tamara te először nem akartad becsukni az ablakot, mert te hozzá voltál szokva a hideghez, de megtetted, mert Francisca fázott. Toleráns voltál vele szemben, mert megértetted a problémáját. Vagy mondjuk amikor Atina összepakolt nálam. Ő elnéző volt velem, mert nem haragudott rám, sőt össze is hajtogatta a ruháimat, mert nem tartottam rendet egy olyan szobában, ahol nem csak én voltam egyedül. Oda kell figyelnünk a másikra, és ezt meg is tettük, ha valaki fáradt, álmos volt, akkor mi vele pihentünk. Ezt jelenti a tolerancia.
- Rendben! Akkor legyen a plakát neve Tolerancia plakát, de még mindig nem tudjuk, hogy kié…
Ramón mondandóját ismeretlen hangok szakították félbe. A szülők voltak azok, jöttek a csomagokért, hogy levigyék őket, és persze a rég látott gyermekekért. Ramón és Sue kirohant az ajtó elé. Mindannyian követtük őket. A folyósón a szülők érdeklődve hallgatták gyerekeik élménybeszámolóit az elmúlt napokról. Mi bemutattuk egymást a szüleinknek, akik kezet fogtak, majd elkezdték levinni a bőröndöket az autókhoz. Mi hatan lementünk a nagyterembe, ahol egy meglepetés műsort láthattunk a tábor zárásaként. Az udvaron elbúcsúztunk egymástól, címet és telefonszámot is cseréltünk.
Már az utóban ülök, nem egészen fél óra múlva hazaérkezem. Az út nagy részét átaludtam, a másik részén pedig elmeséltem, hogy mi mindent csináltunk a barátnőimmel. Egyszer csak csörög apu telefonja, nagy mosolyogva átadja, hogy engem keresnek. Egy kislány hangja hallatszódik el hozzám, megismerem és nagyon megörülök neki, Atina volt az.
- Abigél! Valami tolerancia…
- Hi!!!