Hatalmas égzengés rázta fel a kicsiny falut. A föld úgy hullámzott, mintha csak egy rongyot ráznának. Az eső szakadatlanul hullt alá, a talaj megrepedezett, és sorra nyelte el az eddig szilárd menedéknek látszó apró házakat. Az embereknek nem volt idejük menekülni, csupán a szerencsésebbek jutottak ki. Mindenki fejvesztve menekült, értéktárgyaikat hátrahagyva.
Az egyik utca végében a robaj fülsiketítő hangjaiba üvegszilánkok csilingelése vegyült. A tizenkét éves forma fiú egy nagyobb kővel törte be az épen maradt otthon ablakát, és azon igyekezett, hogy bejusson a helyiségbe. Módosabb negyed volt ez, afféle falusi Rózsadomb, ahová az újonnan betelepült városiak költöztek.
A gyerek még inkább megszabdalta foszlott ruháját, hogy az aranyórát, karkötőket és nyakláncokat, valamint a fontosabbnak ítélt kisebb tárgyakat abba rejthesse. Kisietett a konyhába is, buzgón tömte magába a hűtőben talált ételt. Kinézett az apró ablakon, és a süllyedő házakat figyelte. A jóllakottság mámorában szinte derűvel nézte, ahogy a falubeliek mentik, ami menthető, és elégedetten nyugtázta, hogy a katasztrófát itt, alig egy kilométerre, csupán rezgésként érzékelik. Rendőrautók szirénája zúgott végig a poros úton, önkéntesek kopogtattak minden ajtón. Ahol ő evett - ez a hatalmas fehér épület - már üres volt. Tulajdonosai, egy fiatal nő, és egy nála pár évvel idősebb férfi, ugyan nem akarták elhagyni a házat, ám erős kezek húzták őket biztonságos terepre.
A kis tolvaj, ebédje befejeztével, tovább folytatta az értékek kutatását. Nem törődött a kint tomboló viharral és robajjal, az emberek sikolyba fúló segélykiáltásaival. A föld iszonyatos erővel rázkódott meg, minek következtében a padlóra esett. Ijedten nézett körül, és a legközelebbi asztal alá kuporodott.
A közeli folyó megáradt, és özönvízként sodort el mindent, ami az útjába került. A fiú látta, ahogy a földrengés okozta részeken a víz beszivárog, és belepi az épület padlóját. Nem volt más választása, neki is menekülnie kellett. Fogta a koszos rongyba csomagolt értéktárgyakat, és kúszva a bejárati ajtó felé vette az irányt. Hirtelen hangokat hallott, egészen közelről. Nem a vihar hangja volt ez, nem is a szerencsétlenül járt embereké. Egy gyereksírás. Megrázta a fejét, mint aki csak képzelődött, és lenyomta a kilincset. Ekkor újra hallotta.
A feltáruló ajtó egy porig rombolt falu látványát vetítette elé. A víz már a kerítés tetejéig ért, és teret nyerve magának, sebesen zubogott be a házba a tolvaj lábai között. Az egyik lécbe egy nő kapaszkodott, sírástól kivörösödött szemeit elszántan az otthonára tapasztotta, és láthatóan igyekezett elérni a bejáratot. A fiú önkéntelenül kinyújtotta felé a kezét, de nem érhette el. Túl messze volt.
A nő mögött egy mentőcsónakban két ember hadakozott az árral, egy harmadik - a fiú felismerte, a ház tulajdonosa volt - próbálta visszahúzni feleségét a ladikba. Mikor már biztonságban tudta, a fiú felé intett. Ő szorosan magához fogta az értékes rongydarabot, és kilépett. Szinte azonnal érezte az erős szél lökését, az eső szúrós pattogását. A kisbaba újra felsírt. A tolvaj megtorpant, és aggódó szemmel nézett vissza a süllyedő házra. A felé nyújtott segítő kézre, majd újra az ajtóra pillantott. Nem tudta megmondani, miféle erő húzta vissza, de megfordult és erejét megfeszítve átlépett a vízlepte küszöbön. A hang egy belső szobából jött, fájdalmasan, ijedten hasított bele a levegőbe. A fiú kezéből kiestek a súlyos aranytárgyak, ahogy felemelte az aprócska testet. Pár másodpercig szomorúan nézte, ahogy újonnan szerzett vagyona tovaúszik az árral, majd nem törődve koránvesztett értékeivel, újra az ajtó felé ment. Addigra csaknem a derekáig ért a víz. Egyik kezével a csecsemőt fogta, másikkal igyekezett félretolni az útjából a hömpölygő vizet.
Elért a kijárathoz. A csónak még a kerítésnél lebegett, aggódó utasai rémülten pislogtak a ház belseje felé. A fiú ismét kilépett, és elindult megmentői felé. A nő kinyújtotta karját, és szorosan magához ölelte a csecsemőt. Férje erősen megragadta a kis hős kezét, ám ekkor a szél felerősödött, és nagyot dobott a ladikon. Az félig felemelkedett, a hirtelen támadó vihartól pedig a férfi elvesztette egyensúlyát, és engedett a szorításon. A mentőcsónak elsodródott. A két evezős erejét megfeszítve igyekezett visszakormányozni, de hiába. A kis fatákolmány papírhajóként siklott az árral.
A fiú ijedten kapaszkodott a kerítés egyik még épen maradt lécébe és segítségért kiáltott, ám minden kiáltásánál egyszersmind a víz alá bukott, hogy aztán pár másodperccel később köhögve a felszínre verekedje magát levegőért.
A szél lassan lenge szellővé csitult, és ő dideregve figyelte, ahogy az utolsó reménye, benne a gyermekét szorongató anyával, lassan eltűnik a láthatáron. Dühös volt magára, de egyszersmind büszke is.
Eszébe jutott a finom étel, amit a konyhában evett, és mikor felvillantak előtte a csecsemő megmentésének képei, megkönnyebbülést érzett. Derűt, és megkönnyebbülést. Elengedte a kerítés lécét, és szemét behunyva, apró mosollyal a száján engedte magát az árral elsodorni.
("Végy mintát a jóból!" téma)