Torony az ember után

Évszám
2011
Beküldő
Mesiko
Az én nevem Habib. Dzseláda, azaz hegyi pávián vagyok. Egy nagy családban élek füves sziklák között, ahol mindenki mindenkinek  a fivére, nővére, bácsikája,  nénikéje és mindenki szereti és segíti a másikat. Ez így van, amióta az eszemet tudom.

Így volt ez ifjú majom koromban is. A nagy család többi tagja szeretett engem,  csak kissé különc csodabogárnak tartott, mert míg testvéreim és unokatestvéreim egymással játszottak és egymás szőrét kurkászták, én  legszívesebben  egyedül jártam a vidéket. Néztem a lankás tájat, a zölden csillogó, hullámzó fűtengert, a legelésző antilopokat, és fejemben mesék jártak. Régi, csodálatos történetek, amiket még Nadzsi dédapó mesélt nekem, mikor egészen kicsi majomfiú voltam. Nadzsi dédapó, áldott legyen az emléke! Kevés pávián ért meg olyan magas kort, mint ő. Mindig kerekre nyílt szemekkel, a fülemet hegyezve hallgattam és bámultam, valahányszor elmondott egy történetet azokról a lényekről, akik a tündérek előtt uralták az élővilágot, és akiket úgy hívtak: ember.

Egy nap megint sétálni mentem. Ezúttal magammal vittem Hani barátomat is, ezt a félős, dundi páviánlegényt, aki bármin és bárkin képes volt jó hosszasan, gyöngyözőn kacarászni. Miközben mentünk, beszélgettünk és nevetgéltünk, egy csodálatos, kristálytiszta énekhang ütötte meg a fülünket.  Haninak szeme-szája elállt, még sose hallott ilyen gyönyörű dalt.

− Kristálytorkú énekel.− mondtam neki− Találd ki, milyen lény ő!
− Tuti biztos, hogy tündér!− rikkantotta Hani
− Nem talált!−feleltem mosolyogva
− Akkor valami mesebeli madár, mert ehhez képest még a kanárik éneke is oroszlánnyivákolás.−ezen ő maga is elmosolyodott
− Kristálytorkú nagyon is valóságos lény. És annyit elárulok, hogy nem madár.
− Akkor meg mi lehet?−vakargatta üstökét a barátom− Csak nem maradt itt valami ember mutatóban? Hallgassátok az utolsó embert! Huhuhuhuhú!
− Nem, nem.−csóváltam a fejemet, miközben már én is kuncogtam
− Akkor meg mi? Hiéna?− Hani ezt a kérdést csak poénnak szánta, mire én bólintottam
− Na, ne… Ugye, csak ugratsz?− meresztett nagy szemeket duci társam
− Komolyan mondom: Kristálytorkú hiéna. Ez olyan igaz, mint ahogy itt állunk. Ha nem hiszel nekem, mássz fel a szikla tetejére, ott énekel.
− Ha igazat mondtál, én ugyan oda fel nem mászok. Hogy én meg egy hiéna… Azt nem tudtad, hogy a hiéna páviánt is eszik?
− Nyugodj meg, ismerem őt, olyan jó barátom, mint amilyen Nadzsi dédapónak volt az ő dédnagymamája, akit Ezüsttorkúnak hívtak, és szintén nagyon szépen énekelt.
− Nadzsi dédapó így, Nadzsi dédapó úgy… Folyton őt emlegeted!−duzzogott Hani
− Ha egyszer ő a példaképem…−mondtam, majd mászni kezdtem fel a sziklára− Te nem jössz?
− Tudod, mikor! Evődj csak meg egyedül!
− Hát hol az én hős Hani haverom, a klán védelmezője? Megijed egy kis hiénától? Ej, az anyámasszony majma!
− Majd adok én neked anyámasszony majmát!−Hani durcás mosollyal az arcán mászott utánam.

Felértünk a szikla tetejére, ahol láttuk-hallottuk, ahogy a fiatal nőstény foltos hiéna hangját kieresztve, szívét-lelkét beleadva, dalba önti minden gondját-baját. Így, közelről hallgatva még lenyűgözőbb volt az előadása.  Mikor befejezte, mindketten megtapsoltuk.

− Szervusz, Kristálytorkú! Csodásan énekelsz, mint mindig.−üdvözöltem
− Szia, Habib! Köszönöm az elismerést. Te legalább értékeled, amit csinálok.−foltos barátnőmnek egyáltalán nem volt vidám a hangja−Ő a haverod? Igencsak jó erőben van.
− Ke… kezét, azaz mancsát cs… csókolom, nagysága!−hebegte Hani szürkésre sápadt képpel−U…ugye, ne.. nem tetszik megenni?
− Nyugodj meg, Gömböcke, túl zsíros falat lennél. Amúgy sincs étvágyam már jó ideje.
− Ha… Hani, ha…ha.. kérhetném. Hani… ez a nevem.
− Valami gond van?−kérdeztem a hiénát

Erre szinte a nagy semmiből megjelent Aranysörény, a hiéna-klán vezére, Kristálytorkú édesanyja, nyomában két másik nőstény hiénával. Szúrós szemekkel, dühösen nézett a lányára. Én intettem Haninak, hogy ideje távozni. Ahogy mentünk elfele, tisztán hallottuk anya és lánya vitáját.

− Kristálytorkú!−kezdte Aranysörény haragos, ellentmondást nem tűrő hangon−Már megint azt a két dolgot műveled, amit nagyon nem szeretem, ha csinálsz. Gajdolsz, és azokkal a hitvány majmokkal cimborálsz.
− De, anya! Először is nem gajdolok, hanem énekelek, másodszor pedig Habib nem hitvány majom, hanem egy rendes, aranyos dzseládapávián. Mi rossz van abban, ha beszélgetek vele és a mókás haverjával? Nem emlékszel az egyezményre: a foltos hiénák nem támadják meg a hegyi páviánokat.
− Édes kicsi lányom! Az, hogy nem bántjuk őket, még nem jelenti azt, hogy barátkozunk is velük. Az éneklést meg egyszer és mindenkorra hagyd abba, helyette a vadászaton kell, hogy járjon az eszed. Ha te leszel a klán királynője, példát kell mutatnod a többi hiénának vadászatból és az oroszlánok elleni harcból is.
− Drága anyukám, hányszor mondjam még, hogy nem akarok királynő lenni?−Kristálytorkú itt már majdnem sírt− Miért nem bízod a klán vezetését Éjszeműre? Ő nagyon szeretne királynő lenni, és ő is ugyanúgy a lányod, mint én.
− Egy: a hiénák ősi törvénye kimondja, hogy mindig az elsőszülött lány örökli a klán vezetését. Kettő: te mindenben felülmúlod Éjszemű húgodat: szebb vagy, okosabb vagy, ügyesebb vagy harcban és vadászatban egyaránt, és rád jobban felnéz a klán többi tagja.
− De nekem túl nagy felelősség az uralkodás. Nem lehet megváltoztatni azt a törvényt? Meg aztán Éjszemű is megtanul ugyanúgy vadászni, harcolni meg mindent, mint én. Talán még ügyesebb is lesz nálam.
− Tudom, hogy imádjátok egymást a húgoddal, de az, hogy ki lesz királynő, ki nem, nem kedv kérdése. Törvény írja elő, és én a magam részéről a vitát lezártam.

Azzal sarkon fordult, és két udvarhölgyével visszament a kotorékához. Kristálytorkú lekonyult fülekkel, leszegett fővel állt ott, mint akit leforráztak, majd egy új, nagyon szomorú dalba fogott. Hanival mi is hallottuk, hogy énekel, és mindketten megkönnyeztük.

− Szegény Kristálytorkú, biztos, hogy nem könnyű neki. −jegyezte meg Hani
− Se neki, se a húgának.−válaszoltam komoran− Ismerem Éjszeműt is: nagyon kedves, nagyon aranyos , szelíd teremtés, a nővérével ellentétben csendes, visszahúzódó, de benne is megvan az a bátorság és ész, mint Kristálytorkúban, tehát nyugodtan lehetne akár ő is királynő.

Ekkor beszélgetésünket éles csipogás szakította félbe. Felnéztem az égbe, és láttam, ahogy Csipi fia Csirr, a kék lugasépítő madár kétségbeesetten röpdös fel és alá a levegőben.

− Habib!− kiáltotta −Habib! Nagyon nagy a baj!
− Mi a baj, Csirr? −kérdeztem álmélkodva
− A tündérek… a tündérek … el akarnak pusztítani mindent. A hadvezérük, Nerón…. Fekete tűzzel el akarja tüntetni az egész világot..
− De hát miért?−kérdeztem. Haninak is és nekem is félelemmel vegyes döbbenet ült ki az arcunkra
− Mert valami szebb világot akar építeni ennek helyére tökéletes élőlényekkel.
− És Daphné királynő mit szól ehhez?
− Ő nem tud róla. Elrepült Atlantisz bolygójára a Föld sorsáról tárgyalni.
− Szent citromízű banán!−kiáltott Hani− Ez a Nerón nem százas, az tuti!
− És még nekem szokták mondani, hogy bolondgombát ettem.−dünnyögtem magamban−Ha én bolondgombát eszek, akkor Nerón mivel táplálkozhat? Őrültgombával?

Így mentünk vissza némán a csapathoz. Még Hani se tudott nevetni. A nagycsalád valamennyi tagja összeült a sziklán, melynek tetején vezérünk, Asraf  trónolt. Már ő is tudott Nerón terveiről.

− Egyedül Daphné, a tündérek királynője tudná megfékezni. Ő viszont most nagyon messze van.−jegyezte meg−Ha valakinek van ötlete, hogyan tudnánk neki üzenni, az szóljon. Én csak annyit tudok, hogy gyorsan kell cselekednünk, mert nem tudhatjuk, hogy ez az álnok hadvezér mikor támadja meg az élővilágot.

Mindenki tanácstalan volt. Suttogtunk egymásnak, hogy mi lesz ezután. Egy azonban biztos volt: senki nem kívánt a fekete tűz martaléka lenni.
Így ültünk egészen estéig.

Aznap éjszaka Nadzsi dédapóról álmodtam. Ültünk egymással szemben, és ő mesélt nekem az emberekről és  az építményekről, amiket azok csináltak.

− Nem csak házaik voltak, ahol maguk és az isteneik laktak.−mondta mély hangján−Hanem  nagy fémszerkezeteik is, amikkel a távolba küldhettek jeleket. Ezeket úgy hívták: rádiótorony.
− Rádiótorony…−ízlelgettem a szót− rádiótorony… És hogyan tudnám megépíteni?
− Nem tudnám, tudnánk.− mondta dédnagyapám − Egyedül teljes képtelenség lenne ez a vállalkozás. A tündérek könyvtárában pedig lehet találni írásokat arról, hogy kell megépíteni.
− Értem,− bólintottam− de azt hol találom?

Mire választ kaphattam volna, felébredtem. Éjfél lehetett akkor, de már nem tudtam visszaaludni. Az éjszaka további részében csak forgolódtam a vackomon, miközben azon járt az eszem, hogy lehetne megépíteni a rádiótornyot. Egyáltalán hogy néz ki? És hogy lehetne kicsempészni azokat az írásokat a tündérek könyvtárából?

Másnap a családi tanács megint összeült. Én akkor elmondtam az álmomat és ötletemet a rádiótoronyról, mire mindenki harsány nevetésben tört ki:

− Hahahaha! Te pont olyan habókos vagy, Habib fiam, mint amilyen  dédapád volt, az istenek nyugosztalják!− szólt Asraf apánk a könnyeivel küszködve− Rádiótorony! Órája aranylánccal nem lesz?

Én kétségbeesetten néztem és hallgattam a többieket, ahogy  hasukat fogva hahotáznak, és mindenféle megjegyzéseket tesznek rám az elmeállapotommal kapcsolatban..

Megszégyenülten hagytam ott a társaimat. Csak Hani és az édesanyám kísértek el utamra Kristálytorkú barátnőmhöz. Anyámat Inajának hívják, ami azt jelenti: törődés.

− Anya,− kezdtem − ugye, te támogatsz engem?
− Hogyne, édes fiam. Egy anyának az a dolga, hogy mindenben támogassa gyermekét. Ami meg a rádiótorony-dolgot illeti, szerintem is őrültség, de pont ezek az őrültségek viszik előbbre a világot. Nadzsi dédapádnak is volt egy-két furcsa ötlete, szokása, de  épp ezeknek a furcsa dolgainak köszönhetjük, hogy ma is létezünk, és hogy a hiénák nem bántanak minket.
− Szerintem is dilis egy ötlet, − mondta kuncogva Hani − De jó bulinak hangzik, úgyhogy én ebben is benne vagyok, mint minden jó buliban. A másik meg az, hogy más ötlet nincs arra, hogy megmeneküljünk.

Így értük el a sziklát, ahol Kristálytorkú várt minket. Egyáltalán nem volt dalos kedvében, inkább letörtnek tűnt. Minket látva azonban mintha jobb kedvre derült volna. Üdvözöltük egymást, majd neki is beszámoltunk az ötletünkről.

− Mi is hallottunk Nerón terveiről. − szólt végül −Ám ahhoz, hogy a torony megépüljön és működjön is, mi négyen  nem vagyunk elegen. Először is: azt tudjátok, hogy a tervrajzokat a tündérek könyvtárában őrzik. Már csak az a kérdés, ki fogja onnan kihozni őket. Titeket, páviánokat nem néznek jó szemmel arrafelé, ahogy minket, hiénákat se, hiába a legenda a páviánról és a hiénáról, akik meggyógyítottak egy tündérkislányt.
− Esetleg Csirr.− vetettem fel− Ő gyakran megfordul a tündérek városában, és elég észrevétlen tud lenni, ahhoz, hogy bármit elemeljen.
− Ez igaz.− válaszolta a hiéna− Csak az a gond, hogy Csirr túl pici, és egyedül annyi anyagot, olyan nehéz könyvet nem tud elcipelni. Én valaki másra gondoltam. Valakire, aki megnyerő modorú, szép külsejű, és gyakran megfordul a tündérek köreiben.
− Egész pontosan kire?− kérdezte anyukám
− Árnyékra.− felelte Kristálytorkú komor ábrázattal
− Árnyékra?− kiáltottuk egyszerre döbbenten édesanyámmal
− Árnyékra? Most viccelni méltóztatik, nagyságos művésznő?− Hani kivételesen komolynak tűnt
− Nem, nem viccelek. Ő az egyetlen esélyünk.
− De, drága Kristálytorkú!− kezdte anyukám aggodalmasan− Az a szörnyeteg családunk több tagját is felfalta, és titeket se igazán kedvel. Egyáltalán: nem lehet benne megbízni.
− Nincs más választásunk.− így a fiatal hiéna, aki korát meghazudtoló komolysággal tudott mérlegelni− A legjobb az lesz, ha többen mentek oda a segítségét kérni. Valaki olyat is vigyetek magatok közül, aki tud szépen, tisztelettudóan beszélni, és nem ijed meg az árnyékától.

Hani anyukám mögé bújva, reszketett. „Árnyék… Árnyék!” suttogta magában.

Elbúcsúztunk Kristálytorkútól. Ő dél felé, egy kis patak zuhatagához tartott, hogy megkeresse húgát, Éjszeműt.

Mi is útnak indultunk, hogy beszéljünk Árnyékkal. Hani hiába volt félős, velünk tartott, mert cserben sose hagyta a barátait. Hogy félelmét enyhítse, néha el-elsütött egy-egy viccet, amin jobbára csak ő nevetett. Negyediknek magunkkal vittük Hani egyik húgát, Kalilát, aki bátyjával ellentétben bátor és komoly teremtés volt.
Az idő úgy délre járhatott, amikor megpillantottunk egy égerfát, aminek egyik felső ágán egy gnúborjú véres  teteme száradt..

− E… ez Árnyék székhelye.−jegyezte meg Hani vacogva − Amit úgy hívnak, hogy… Árnyékszék!
− Halkabban poénkodjál, drága bátyuskám!− csitította Kalila

Ahogy közelebb értünk a fához, megpillantottuk magát Árnyékot is. Árnyékot, a magányos hím fekete párducot, amint a lomb hűvösében heverészett egy másik ágon jóllakottan. Egy darabig tanácskoztunk, majd Kalila közelebb lépett a fához, és illedelmesen megszólalt:

− Üdvözlet Árnyéknak, az éj urának!
− Neked is üdv, méz-szavú Kalila!− fogadta a majomlány köszönését a párduc− Mi járatban vagytok errefelé?
− A segítségedet szeretnénk kérni.− folytatta Kalila− Gondolom, te is tudsz arról, mire készülnek a tündérek. Hogy tervüket meghiúsítsuk, egy rádiótornyot építenénk, aminek segítségével üzennénk a királynőjüknek. A torony tervrajzait viszont a tündérek könyvtárában őrzik. Arra kérnénk, hozd ki azokat az írásokat, ami alapján meg tudjuk építeni. Persze nem lennénk hálátlanok: bármit kérsz cserébe, teljesítjük.

Árnyék hamiskásan mosolygott bajusza alatt. Zöld szemei csak úgy villogtak.
− Bármit?− kérdezte enyhe gúnnyal a hangjában − Akkor a kis félős, dundi pajtásotokat kérném . Vacsorára.
− Neeeee!− pánikolt Hani − Kérem, kegyelmes párduc uraság, ne egyen meg. Én… én túl fiatal és túl zsíros vagyok ahhoz, hogy megegyen. Még megártanék önnek.
− Hát jó. Ha annyira ragaszkodsz hitvány életedhez, annyi baj legyen, megtarthatod. Majd kitaláljuk, mivel hálálhatjátok meg nagylelkűségemet.
− Ó, köszönöm, köszönöm, drága párduc úr. Örök hálám üldözze önt.
− Akkor holnap ugyanitt ugyanebben az időben.− mondta végül Árnyék− Én hozom a könyvet. Nektek viszont sietnetek kell, mert Nerón három hét múlva támadni fog.
− Köszönjük szépen!− hálálkodtunk valamennyien a fekete párducnak, majd elmentünk

Eközben Kristálytorkú is elérte a vízesést, ahol húga, Éjszemű ült. A fiatalabb hiéna-testvér csendesen sírdogált.

− Mi baj, hugi?− kérdezte Kristálytorkú
− Menj innen, nem tartozik rád!− vicsorgott Éjszemű, majd nagy, fekete szemeit nővérére szegezte vádlón
− Azt hiszem, tudom, mi a baj. Anya hasonlított össze már megint velem.
− Ha ilyen jól tudod, miért kérdezed? Mindig is te voltál a kedvenc, a nagy tesó, az ászok ásza…
− Hidd el, ez nekem se olyan jó. Tudom, hogy annyira szeretnél királynő lenni, amennyire én nem, de anya, sajnos, hajlíthatatlan. Köztünk maradjon: szerintem is te lennél alkalmasabb  vezérnek.
− Miért mondod ezt? Te vagy a jobb vadász, az ügyesebb harcos, ráadásul dédnagymama énekhangját is örökölted.
− De te voltál mindig, aki vigyázott a húgainkra és az öcséinkre. Te voltál az, aki gondoskodott rólam, ha megsérültem. Véleményem szerint ilyen egy jó uralkodó: mindig törődik a népével. Minden más dolog mellékes.
− Komolyan gondolod?− Éjszemű  abbahagyta a sírást− De akkor anya miért ilyen kegyetlen velem?
− Nézz a patak víztükrébe!

A fiatalabb testvér lenézett. Önmagát látta a vízben és nővérét egymás mellett. Észrevette, hogy kettejük közül ő az, aki Aranysörényre hasonlít.

− Látod,− mondta Kristálytorkú− te örökölted anyát külsőben és jellemben is. Ezt anya is tudja, és megfigyelted: ő saját magával is ilyen szigorú és kegyetlen, mégis jó uralkodó. Most viszont azért jöttem, hogy feladatot adjak neked, amivel bizonyíthatod, hogy alkalmas vagy vezérnek. Anyának, nekem, a többi hiénának, mindenkinek. Arra kérlek, gyűjts össze annyi állatot, amennyit tudsz, hogy megépítsék Habib rádiótornyát. Azért nem magam csinálom ezt, mert tőlem tart a többi állat, másrészt mert nekem más feladatom lesz: ki kell gondolnom, mit üzenjek Daphné királynőnek.

Pár szóval beszámolt arról, miért fontos ez a torony, mire Éjszemű határozottan felállt, és elindult állatokat keresni.

Másnap összejöttünk egy nagy tisztáson. Ott voltunk: Hani, édesanyám, Kalila, Csirr, Kristálytorkú, Éjszemű, és rengeteg állat, akik önként vállalták, hogy segítenek építkezni. Én a kör közepén foglaltam helyet, mikor megjelent Árnyék, szájában egy vastagabb könyvvel. Méltóságteljes léptekkel közeledett felém. Minden állat idegesen suttogni kezdett: „Gyilkos!’-mormolták a növény- és mindenevők. „Aljas áruló!’ hörögték fojtott hangon az oroszlánok, a gepárdok, de maguk a leopárdok is.

Árnyék, magát nem zavartatva, odalépett hozzám, majd letette elém a könyvet.

− Itt a könyv, ahogy megígértem.−mondta kimért hangon− Három hét múlva vissza kell vinnem a könyvtárba.
− Te ezt nem loptad?− kérdeztem
− Mégis, mit gondolsz rólam?−nézett rám ő sértődötten− Becsületes könyvtártag vagyok, nem tolvaj. Ha akarod, az olvasójegyemet is megmutathatom.
− Kérlek, ne haragudj, ezt nem tudtam…−válaszoltam bizonytalanul, szégyenkezve
− Mit tudtok ti rólam?− csóválta a fejét rezignáltan, majd a többi állat gyűlölködő tekintetétől körülvéve, távozott.

Felnyitottam a könyvet, és amilyen gyorsan csak lehet, lerajzoltam, hogy képzeltem el a tornyot. Alapmértékegységnek az elefántlábat választottam, ami emberi fogalmak szerint úgy ötven centiméternek felelt meg.

Elkezdődött a nagy sürgés. Tevék, elefántok és más vastagbőrűek hozták az építőanyagot: fémrudakat, amiket régi emberi épületekből nyertek, köveket alapnak, miket emberszabású majmok faragtak formára kezdetleges eszközökkel. Hasznosnak találtam Csirrnrek és madár-társainak fészeképítő módját is, amivel a fémdarabokat össze lehetett illeszteni.

Így telt el három hét. Mikor a negyedik hét is megkezdődött, én éppen a munkásokat irányítottam, ki mit és hogyan csináljon. Ekkor megjelent előttem Csirr, és kétségbeesetten csiripelni kezdett.

− Habib!−sikította éles hangján− Láttam Nerónt, a seregét, és a fekete tüzet egy nagy kristálygömbben. Épp mentek valahová. És… és… ÁRNYÉK VELÜK VOLT!

Ezt még a nagyothalló vakond –földmunkások is meghallották. Senkiben semmi kétség nem maradt afelől, hogy Árnyék áruló, bennem se.

− Siessünk!− kiáltottam mindenkinek− A toronynak legkésőbb ma délutánra állnia kell. Ha túléljük, ezt a gaz fekete macskát megleckéztetjük, dzseláda-becsszavamra.

Eközben Nerón, az éjsötét hajú tündér (ez ritkaságszámba megy, hisz a tündérek szinte kivétel nélkül szőkék) seregével, oldalán pedig a fekete párduccal elindultak, de nem a torony felé, hanem az óceánhoz.

− Hazudtál! − kiáltotta a tündérek hadvezére − Az állatok tornya nem itt van. Pedig elhatároztam, hogy a tökéletes világomban neked is lesz helyed, mikor segítettél abban, milyen lehetne az.
− Ostoba vagy, Nerón!− válaszolt Árnyék− Hogy lehetne helyem egy tökéletes világban nekem, aki messze nem tökéletes? Ismersz te engem egyáltalán? Tudod, hogy élek, mivel táplálkozom? Le merném fogadni, hogy azt hiszed, hogy nektárt szürcsölgetek a virágok kelyheiből, mint a kis méhecskék. Tudd meg: én ragadozó vagyok, aki a tündérhúst se veti meg.

Az összes tündér  reszketett, mint a nyárfalevél. Árnyék folytatta:

− Ragadozó, aki tiszteli annyira az élővilágot, hogy az éjjeli baglyok által üzenjen a többi állatnak, hogy meneküljön a toronyhoz, mert csak ott van biztonságban. Ha jól számítom, most már mindannyian odaértek. Neked nem árulom el, hogy hová, csinálj velem, amit akarsz.

Erre Nerón hófehér arca pulykavörös lett.

− Indítsátok  a fekete tüzet!− kiáltotta katonáinak, mire azok kieresztették a kristálygömbből a gyilkos jelenséget.
− Észnél vagy?− bömbölte Árnyék, mire a hadvezér rá irányította a fekete lángokat

A párduc inaszakadtából futni kezdett nyomában a mindent megsemmisítő tűzzel, amit a víz se olthatott el, és sokkal gyorsabban terjedt vörös társánál. Árnyék gepárdokat megszégyenítő sebességgel rohant egy erdő felé, mikor meghallotta a kristálytisztán csengő hangot, amint ezt énekelte:

„Jöjj vissza, fény királynője, hív a nagy veszély

Jöjj vissza, hozzánk a földre, mert elnyel az éj.

Hozd vissza az életnek szép reménysugarát,

Jöjj vissza, fény királynője, mi mind várunk rád.”

Kristálytorkú énekét meghallotta Daphné királynő Atlantisz bolygóján. Rögtön tudta, hogy ez egy segélykérő üzenet. Gyorsan búcsúzott tárgyalópartnereitől, majd szivárványszín, fénylő kristályhajójával a Földre igyekezett. Pontosan a mi rádiótornyunk előtt landolt. Kiszállt, és látta a kecsesnek vagy szépnek egyáltalán nem nevezhető építményünket, minket, a nagy állatseregletet, a közelben pedig a félelmetes, fekete lángtengert. Látva a szörnyű tüzet, a pusztítást, a negyvenes éveiben járó, csodaszép úrnő elkezdett sírni. Hófehér arcáról a könnyek a földre csorogtak, majd patakká duzzadva, elérték a lángtengert. A könny-patak eloltotta a gyilkos lángokat. A tűz nyomában nem maradt más , csak felperzselt föld és hamu. Ekkor pillantottuk meg mindannyian Árnyék testét. Ő nem lett a fekete tűz martaléka, de mikor Daphné könnyei eloltották azt, már körülvették a lángok. Ott feküdt a földön, miközben a napsugár világított a bundájára, előrajzolva annak foltos mintázatát. Akkor értettük meg, hogy nem elárult, hanem megmentett minket. Mindannyian szánakozva néztünk rá, sokan sírtunk. Hani odament hozzá, végigsimított a szőrén, majd ezt hüppögte:

− Párduc úr… párduc úr, kérem, inkább engem egyen meg, de ne tessék meghalni!
Erre Árnyék felnyitotta fénylő, zöld szemeit, majd a fejét is felemelte.
− Végre egy nyelvet beszélünk.− suttogta arcán halvány mosollyal

Hani ijedten visszaiszkolt a tömegbe. Mindannyian éljeneztünk.

Daphné  felelősségre vonta Nerónt és seregét, majd egy kopár, lakatlan bolygóra száműzte őket, hogy ott építsék meg a tökéletes világukat.

Aranysörény elmondta lányainak, mennyire büszke mindkettőjükre, majd beleegyezését adta abba, hogy trónját Éjszemű örökölje.

A tündérkirálynő elmesélte, hogy a legenda a beteg kislányról, akit egy pávián és egy hiéna gyógyított meg, igaz, és hogy az a kislány ő volt annak idején

− Ha nincs a te Nadzsi dédapád,− fordult felém−akkor most én se lennék köztetek. Te tervezted a tornyot? Nagyon szép. Nadzsi büszke lehet dédunokájára.

De még milyen büszke voltam én Nadzsi dédapóra, hogy ezt is megtudtam róla!
Ezután Kristálytorkúra vetette kék szemeit:

− A te dédanyádat, Ezüsttorkút is a legszebb emlékeim közt őrzöm. Pont úgy énekelt, ahogy te. Jól döntöttél, hogy nem fogadtad el a klán vezetését. Neked más feladatod van az életben.

Majd Árnyékhoz szólt:
− Még ma éjjel visszarepülök Atlantiszra, és magammal viszlek. Légy te ott az én nagykövetem, hadd tanuljanak tőled az ott élő emberek és tündérek bátorságot és tiszteletet az élet iránt. Szabad leszel, és az emberek meg a tündérek kivételével valamennyi élőlényt zsákmányodnak tekintheted. Az a világ tökéletes lesz számodra.

Ekkor eleredt az eső, és a kopár föld újra füvet és tarka virágokat hozott, a csupasz fák pedig kisarjadtak. Daphné a nagy ünnep után visszarepült hajójával Atlantiszra a hős fekete párduccal együtt.
Az én nevem Habib. Dzseláda, azaz hegyi pávián vagyok. Ahogy ezt a történetet elmesélem, édesanyám és kedvesem, Kalila között foglalok helyet, karomban a kis Nadzsival, elsőszülött fiammal, szemem fényével. Hani bácsikája mókázik neki, miközben a távolban egy kristálytiszta hang énekel, és én Árnyék szavait suttogom: „Végre, egy nyelvet beszélünk.”