A Toronyőr

Évszám
2010

„Aki soha nem látta a valóságot, nem juthat emberi alakba (...) ez pedig nem egyéb, mint visszaemlékezés azokra, amit egykor látott a lelkünk együtt haladva istenével, mikor túllátott azokon, amiket itt a földön létezőknek tartunk, és felmerült innen a valóban létező felé."
(Platón: Phaidrosz)

Mindannyian tudjátok, hogy tengerpart közelében nőttem fel, s csak egy félelmetesebb dolog létezik számomra a rémekkel telt éjfél viharainak üvöltésénél. Mikor a novembervégi köd kibontja kísértetszárnyait, s az ég az óceánnal egybeolvad, különös lidércfények gyúlnak a part menti sziklákon, az ember nem járta meredélyek szélkoptatta ormain. A menekvést ígérő öblöket, a mélység áthatolhatatlan csendje üli meg, még a hajókürtök szüntelen jelzéseit is elnyeli a bársony puhaságú, fehér takaró. Az árbockosár őrszeme előtt felderengenek egy távoli kikötő fényei, s a tengerészek némán, szorosan egymás mellett állnak a fedélzeten, mintha szirének hipnotizálták volna őket. Mindannyian egy pontra merednek.

A karakkák, szkúnerek és fürge jachtok, melyek a déltengerekről szállítanak fűszert, illatos tömjént és elefántcsontot, ilyenkor feneklenek meg a soha nem volt zátonyokon, és süllyednek némán a fénytelen mélység szakadékaiba.

A késői vándorok lába alatt ilyenkor gyakran semmivé válik a szilárdnak hitt sziklaperem. Egy hang nélküli zuhanás, s másnap hiába keresik azt, ki a hullámok közt talált jéghideg sírt. A tajtékpipás öregek összébb húzódnak a part menti viskók párás ólomablakai mögött, és a megsüllyedt halászkunyhók kandallóinál egészen lehalkítják hangjukat. Megérzik, ha valakit magába fogadott a tenger. Néhány a legvénebbek közül, aki már elég régóta és elég kitartóan fürkészi a tenger misztériumait, ilyenkor meghallja, hogy halálról suttognak a hullámok, halálról mesél a kifürkészhetetlen mélység lehelete. Hallják a tenger istenének mély lélegzetvételét, amely a tengeri kagylók üres héjában is morajlik, ha az ember a füléhez tartja őket. Az öregek arról is beszélnek, hogy egészen megváltozik az az ember, aki hosszabb időt tölt kint az ilyen ködben: szemében különös tüzek gyúlnak, hangja olyanná válik, mint az örökkön ringatózó hullámok sóhaja.

 

Nem emlékszem, mióta bolyongtam már az elhagyatott tengerparton, mikor a lassan gomolygó köd piszkosfehér halotti leple mögött megláttam a pislákoló fényjelet. Tudtam, hogy a nagy déli öbölnek abban a jótét lelkek által nem háborgatott részében járhatok, ahol a régi kikötő maradványai romladoznak az öböl vizébe süllyedve. Az elpusztult dokkok, az elmerülő mólók fagerince vigasztalan látványt nyújtott az öböl gonosz és fekete vizében tükröződő, betört ablakú raktárépületek alatt. Amikor Anglia elvesztette a gyarmatokat, sok ilyen kikötő néptelenedett el. Valaha, Jakab vagy Orániai Vilmos idejében ez is virágzó telep lehetett, melyről az egykori kereskedőházak patinás homlokzatának maradványai, a gazzal felvert korzók szomorú látképe mesélt. Már emberemlékezet óta nem fogadta ez az elátkozott hely a kereskedőtársaságok hajórakományát, de a sötét öböl felett magasodó ódon világítótoronyról azt suttogták a holdtalan órák vándorai, hogy olykor fény szűrődik ki az ablakaiból. Azok a pletykák még ennél is megbízhatatlanabbnak tűntek, melyek azt állították, hogy különös éjjeleken nagy, sötét testek horgonyoznak az öbölben, és amorf árnyak mozdulnak a parton. Az élő nemzedékek közül senki sem tudta, hogy pontosan mióta áll a kikötő elhagyatottan, de ilyen volt már az apám fiatalsága idején és akkor is, mikor a nagyapám - hosszú tengeri utak vezetője, ismeretlen, elfeledett világok vándora - megnyitotta textilkereskedését a High End-en. Gyerekkoromban, mikor még nem váltam hűtlenné a tengerhez, egyszer már jártam itt, az elhagyatott sziklák között, tengerparti barangolásaim alkalmával. Néhány társammal - a környék halászainak fiai voltak - egyszer egészen eltávolodtunk a lakott partvidéktől, hogy meglessük a kísértetjárta régi kikötő romladozó maradványait. Ez afféle „bátorságpróba" volt a részünkről, ugyanis többször megesett, hogy a környék gyermekei közül valaki soha nem tért haza egy-egy ilyen felfedezőútról. A tengerpart komor sziklafalai itt voltak a legmeredekebbek, könnyen megcsúszott a láb, - a félelmetes mélység örökké éhes Schylla-ként leste áldozatait.

A groteszk sziklapadok göcsörtös útvesztőjét a lassan aláhulló alkonyat borította be bíbor

fátylával. Csak a sirályok, csérek és más tengeri madarak éltek meg ezeken a csúcsokon, - kiáltozásuk egybeolvadt a hullámok morajával - s az a néhány csenevész bokor, amely a sós párával dacolva küzdött néhány kis földdel fedett mélyedésért.  Az alkony rőt-bíbor ragyogása, a mindenütt szétterülő víztükör arany prizmáján visszaverődve százszorosan felerősödött és egészen valószínűtlen atmoszférát kölcsönzött ennek a puritán vidéknek. A magas gerinc fárasztó megmászása után kibontakozott előttünk az öböl panorámája, a kérlelhetetlen romlás és pusztulás szenvtelen szemtanúja. Ahogy a keskeny vájatokban óvatosan lejjebb ereszkedtünk, megláttuk az ősöreg világítótornyot, amely a közeli szirten magasodva figyelte óvatos lépéseinket. Egyszer csak összerezzentem a hirtelen rémülettől.

Egy elhanyagolt alakot pillantottunk meg, ahogy nekünk háttal, egy kiugró sziklaeresz tövében áll és a bizonytalan horizontot fürkészi. Valaha magas és erős ember lehetett, most meggörnyedt, mintha púpos lenne, kopott szürke tengerészzubbonya a gyarmati időkre emlékeztetett. Ápolatlan fehér haja csomókban repkedett sárga koponyája körül, a feltámadó szélben. Egyszerre megfordult, és egyenesen ránk meredt. A többiek annyira megrémültek ettől a csontig ható tekintettől, hogy szó nélkül visszafordultak, és hanyatt-homlok kapaszkodtak vissza a hegyhátra. Egyedül engem nyűgözött le az ösztövér, halálfej-arc torz ráncai közül kimeredő szempár, amely rőt karbunkulusként ragyogott. Nem őrület, hanem tudás fénye lángolt azokban a szemekben, olyan tudásé, mely örök némaságot parancsol birtokosára, mert nincs emberi szó, amely ki tudná fejezni, hogy mit lát, mit tud a tenger. Iszonyatos hideg rázott ki, mikor a tekintetünk találkozott, s én egy pillanatra vagy egy órára, - az idő akkor teljesen jelentéktelenné vált - úgy éreztem valami emberen túli erő szakít ki a testemből. Úgy tűnt, valami nem anyagi létbe merülök, sötét foltok és árnyak keringtek körülöttem, mintha elmosódott arcok fátylai tűntek volna elém. Nem tudom elmondani, hogy mit éreztem akkor, de egyszerre rettenet töltött el. Láttam, hogy az öregember felém nyújtja göcsörtös keselyűkarmait és valamit mondani akar. Észrevettem, hogy a ragyogó szemekben nincs pupilla és csak novembervégi köd áramlik bennük. A varázs megtört, és társaim után vetettem magamat, menekülve a szélmarta sziklák és az ólomszürke égbolt szorításából, és attól, ami azokban a szemekben tükröződött.

 

Nagyapámat, aki akkor kilencvennégy esztendős volt apám félbolondnak tartotta, mert túl sokat ismert a tenger elfeledett titkaiból. Gyerekkoromban szinte minden időmet vele töltöttem, s a különös esemény után a nagyapa azt mondta, hogy ismert egy különös, zárkózott öregembert, akit „Joe Harper"- néven emlegettek. Úgy tudja, az élő nemzedékek közül senkivel sem érintkezett, s ami azt illeti ő sem igényelte különösebben az emberi társaságot. Ez a furcsa, magának való tengerész, őr volt a régi világítótoronyban de már réges-régen meghalt, mikor ő még fiatal volt. Az öreget a tengerparton azóta sem láttam, s néhány év múlva, mikor a nagyapa is visszaadta lelkét az Úrnak,- ragaszkodott hozzá, hogy a tengerbe temessék - elhagytam az ódon várost is. A várost, amely hétszáz éve hallgatta szüntelen a hullámok zsolozsmáját, és hétszáz éve jóformán semmit sem változott. Ahol az idő mintegy jelentéktelen külsőséggé vált, s a tenger sós lehelete mintha konzerválta volna a valószínűtlenül megdőlt épületeket, melyek fensőbbséges egykedvűséggel tűnődtek az évszázadok tovatűntén. Azt gondoltam, a modern tudomány többet tud majd nekem mondani a világegyetem titkáról, mint az öregek, akik ismerték még az ótudományt, és elfeledett padlásokon nevenincs dolgokat rejtegettek. S akiknek ajkát néha olyan szavak hagyták el, melyek Egyiptom és Babilónia bukása óta ismeretlenek voltak a hold alatti világban. Azt gondoltam a puszta materiális tények egzakt egymásutánja segít majd felidézni a létezés értelmét, sokkal inkább, mint az óceán, amely vénebb a város legöregebb házainál, és a part legtorzabb szikláinál, s amely itt hullámzott már a világ, az idő születése előtt is...

Ilyen gondolataim támadtak, mikor visszatértem a szülői házba, hogy újból birtokba vegyem a soktornyú város álmait, melyek egykor az én álmaim voltak. Hívás talált meg a legbanálisabb hétköznapok halott álmaiba temetve, hogy jöjjek el újra, mert a tenger akar valamit mondani nekem.

 

Mikor láttam, hogy a torony felső ablaka fényt sugároz, beleborzongtam a gondolatba, hogy az öreg Harper talán még mindig élhet. A tengeri köd néha rendellenesen meghosszabbítja a part menti lakosok élettartamát - nem ritka közöttük az olyan, aki már jócskán túl van a száz éven, s bent a városban is akadnak igazi aggastyánok. Talán Harper sem halt meg akkor, mikor a nagyapa mondta, mert más aligha vehette használatba ezt a repedezett falú, félig már beomlott kőépítményt, amely sokkal inkább tűnt egy középkori vár maradványának, mint egyszerű világítótoronynak. Fénye úgy vonzott, mint éjjeli lepkét a gyertyaláng. Egy pillanatra eszembe villant, hogy megint elfuthatnék, de nem követhettem el még egyszer ezt a hibát. Úgy éreztem mágikus erő késztet arra, hogy belépjek. A csend szinte elviselhetetlenné fokozódott, még a csérek szüntelen rikoltozása is elhallgatott. Csak a sötét titkokról álmodó szellemköd imbolygott a névtelen szirtek groteszk szikla-arcai körül és valami megfoghatatlan sóhajtás lebegett, messze túl az érzékekkel felfogható világ határain.

A pókháló beszőtte, súlyos tölgyfaajtó félig nyitva állt, s kopogásomra válaszul csak a katakombák átható csendje áramlott felém. Mikor belöktem az ajtót, denevérek gyászos csapata röppent ki rajta, mintha a bomlás és enyészet elevenné testesült lidérce lenne. Zseblámpámmal világítva indultam felfelé a korhatag, nyöszörgő csigalépcsőn, melynek porát már évek óta nem verhette fel emberi láb. Lázas képzeletemben a lépcső olyannak tűnt, mint egy halálos labirintus, amely szörnyű titkot rejteget annak, ki a végére ér. A szűk folyosóban abnormális formájú rovarok teste csillant meg a pókhálóba csavarodva, s tenyérnyi pókok surrantak a sötétben, amely nyúlós és tömör, szinte tapintható volt.

- Joe Harper! - kiáltottam a lépcsőfordulóban, és most, mintha válasz jött volna odafentről, olyan hang, amit az őszi avar, vagy száraz csontok zörgése kelthet. Most már szinte rohantam felfelé, nem törődve a hulló vakolattal, és a pókháló iszamos érintésével az arcomon. Hűvös léghuzat csapott meg, amely a félig beomlott oromzat felől áradt. Beléptem a legfelső szobába.

 

Valami jéghideg ért hozzám, és megtántorodtam. Mielőtt kialvó öntudatom felfoghatta volna az ódon kör-szoba elpusztult bútorait, és a sarokban heverő emberi csontvázat, valami megnevezhetetlen, formanélküli árny borult rám, beszivárgott a pórusaimon és még éreztem, ahogy ordításra nyitott szám hangtalanul összecsukódik

Úgy tűnt, valami emberfeletti erő tép ki saját lényemből, és az egész világ összeomlik; látom a testemet, a torony fapadlóján térdelni, a tárgyak elvesztik anyagszerűségüket és áttetszőkké válnak, én pedig egy vagyok velük - nincs semmi, amiben különböznénk. Körülöttem sötét foltok keringenek, majd egyre inkább konkretizálódnak: megnyúlt emberi arcok és elmosódott testek, mintha valami éteri fátyol mögül kapkodtak volna felém. Aztán a csend szinte szétrobbant és a levegő hirtelen megtelt a legkülönbözőbb hangokkal: értelmes szavak, suttogások, sikolyok kavalkádja és valami atonális zene tört be az elmémbe. Egy pillanat alatt minden elhallgatott, és láttam, hogy a testem összecsuklik alattam. Ekkor egyé váltam a széllel, és a köd szárnyait használva felröppentem a torony tetejéről, - testetlenül sodródtam. Láttam a száztornyú város összeboruló háztetőit, a mocsarat és az erdőt, és a régi kikötőben valami abszurd és rendellenes nyüzsgést, - éppen egy hajó érkezett a déltengerekről. Láttam az ismert és ismeretlen partokat elenyészni a ködben, és olyan dolgokat, amire nincsen szó az emberi nyelveken. A ködben találkoztam a halottak lelkeivel és láttam a széljárta sziklacsúcsokon és a zátonyok fölött táncoló fényeket. A köd szárnyán utazva alámerültem az óceán jéghideg és fekete vizébe.

Láttam a kis lángok felé tartó hajókat, s a mélyben a roncsok közt a tengerészek holttestét hínárba csavarodva. Láttam az elsüllyedt armada gályáit is, a messzi Skócia partjainál, meg tudtam figyelni az aranyozott mellvédeken ki és beúszkáló halrajok színpompás mintázatát. Az elmerült Atlantisz kristályablakain át, láttam az ősök névtelen árnyait, ahogy még mindig úsznak, suhannak és táncolnak a furcsa palotáik és a hatalmas, sötét piramisaik körül. Még mélyebben, a kimondhatatlan városok fényeit is láttam remegni a megmérhetetlen éjben. Láttam mindazt, amit a tenger lát, és tudtam mindazt, amit a tenger tud. Olyan dolgokat figyeltem meg és olyan tapasztalatokat szereztem, amiről lehetetlen beszélnem, - talán ezek lehetnek azok a tökéletes létezők, amit egy antik görög filozófus ideának nevezett.  Azt elmondhatom, hogy teljesen tudatában voltam a tér és az idő relativitásának - és mindazt érzékeltem egyszerre, amit normálisan különböző élőlények milliói tapasztalnak különböző időpontokban, és különböző helyeken akár az úgynevezett „anyagi" akár a „szellemi" világ lényei legyenek is. Megértettem, hogy mi késztette örökös hallgatásra az őrt a világítótoronyban, és megértettem, hogy egy olyan láncolatnak vagyok a tagja, amely a Léthe túlsó partján kezdődik, és a végtelenbe irányul - mert mindig lesz valaki, aki felmegy a világítótoronyba.