Történet igaz emberekkel és csepűrágókkal

Háromszéki Ősök

Magyarósi István szálfa egyenesen állt a rekkenő hőségben. Úgy tűnt, a szántóföldet nézi. Nem az előtte elterülő valóság foglalkoztatta, hanem annak következményei. Mindent megtett ne jussanak ide a dolgok, azzal azonban tisztában volt, a természet erejével nem szállhat harcba. A tenyérnyi repedésekkel átszőtt mező még őrizte a tavaszi munka pontosságának nyomait. A kóróvá aszalódott araszos kukorica, a fájdalompirosban mutatkozó üres búzaszárak, az elsimult krumpliföld sorai nyílegyenes pusztulásba rendezkedtek.

Hónapok óta nem esett az eső. A falu kútjai kiszáradóban, vagy teljesen elapadtak. A maradék víz az embereknek, állatoknak kell. A szántóra hordani nem lehet többet. És most már értelmetlen is. A gyorsleltár alatt egy pillanatra eszébe jutott nagyapja, gondolatban kezet rázott az öreggel. Most látszott, micsoda bölcs döntés volt a sánta kútásó tanácsára hallgatni. Két hétig járta a környéket, még a Bodor-havasára is felmászott. Amikor mindent megnézett és mindent tudott, az udvar sarkába vezette a nagyapját, s azt mondta neki: Magyarósi úr, a kutat ide kell fúrni. A környéket ismerő falusiak folyton le akarták beszélni, mondván, ott nincs víz, a sziklás talaj miatt nagyon nehéz ásni. A nagyapja csak a mesterre hallgatott. A közeli kőbányából dinamitot szerzett, és robbantottak. Majdnem húsz méter mélyen bugyogott elő a víz, amely mostanig sohasem apadt el. A jelenlegi kíméletlen körülmények közt is több családnak szolgált hűséggel.

A bajokat és megoldást leltározó ember, akár a portölcsérekkel beszélne, hangot adott következtetésének:

-Első az ember, aztán az állatok. Te jószág, te... Neked várnod kell, fejezte be. Egyet legyintet, de úgy, mintha simogatná az agyongyötört földet.

Ezen a délutánon a kuglipálya nem a munka utáni kikapcsolódás helyeként szolgált. A döngölt agyagpadlóra a minap került deszkaborítás szigorúan kopogott a vasgolyók érintésénél. Magyarósi István döntögette a bábukat. Egyik golyót a másik után küldte, a sánta Jancsika alig győzte állogatni a kilenc merev vitézt. A bejáratnál időnként megjelent egy-egy fej, szétnézett, majd visszalépett az utcára. A tekéző annyira belemelegedett, észre sem vette a kint gyülekező embereket. A mai nézőközönség gyérszámú, de jeles egyénekből állt. Már annyiban kivételes, hogy az utolsó csoportot, akik még valamit tehetnek a faluért. Magyarósi pontosan tudta kiket hív el. Nem véletlenül posztolt pár nap előtt a kiégett földek szélén. A kíméletlen valóság arra bíztatta, legjobb tudását vegye elő. Az pedig azt mondta: itt gyakorlatilag mindenki a földből és az állatai után él, menteni a menthetőt!

Az érkezők majd két csoportba oszlódnak, de egyelőre mindenféle rendszer nélkül tömörültek. Bepillantottak a kuglizóba, s csodálkozva találgatták, mi lelhette meg a derék Magyarósit, aki számba sem veszi a jövőket. Jancsika inthetett neki valamit, vagy meghallotta a bejáratnál erősödő zsongást, mert hirtelen letette a golyót, s fordultával a kintiekhez ment.

-Itt, vagy bent? -fogta össze az embereket.

Végül úgy döntöttek, a szabadban talán eszébe jut a szélnek lebbenni.

-Emberek, ha nem lépünk baj lesz, kezdte beszédjét. Már így is túlspekuláltuk magunkat, ám úgy igaz, mindannyian reménykedtünk az esőben. Az nem jött el, viszont az ősz a nyakunkon. Az első kérdésem, kinek van még víz a kútjában?

Valószínű, indulás előtt, nem mindenki nézett bele udvara díszébe, mert a határozott válaszok mellett bizonytalan mormogások hallatszottak. Hamarosan kiderült, a jelenlévők egyike sem kell egyelőre nélkülözze a drága nedűt, csak nem lehet tudni mennyi ideig lesz elég. Ez a bizonytalanság szülte az osztozástól való idegenkedést. Még egyetlen mondat sem hangzott el ez irányban, de a napon aszalódók tudták, ezért hívták őket. Senkinek sem kellett kibúvót keresni:

-Aki úgy gondolja, forrásából tud adni másnak, kérem, maradjon itt, más nyugodtan mehet. Legalább dolgát tudja végezni.

Rögtön akadt volna olyan, aki elmenne, ám most valamilyen okból kifolyólag nem akart élni az udvariasan felajánlott lehetőséggel. Végül mindenkinek jutott víz, csak érte kell menni. Hazafelé a víztulajdonosok beszóltak az elvállalt portákra.

Magyarósival maradt hat férfi. Még kettő a városban, de estére haza értek, ha nem hamarabb.

-Hát velünk mi van? -kérdezte Jakabos Ferenc.

-Kér-e valaki sört, esetleg egy pohár bort? -kérdezett vissza Magyarósi.

Senki nem rendelt semmit, a közeli kocsma üres maradt.

-A minap a Síkosra nyúló földeket néztem, folytatta István. Nálam majdnem minden tönkrement. A tieteken sem jobb a helyzet, intett Pakot Bélának, s Imreh Mártonnak.

-Senkié sem jobb, összegezte Furulyás László.

-Figyeljetek ide, akár honnan nézzük, mi vagyunk a falu legtehetősebb emberei. Attól tartok, ha most nem fogunk össze, mire a tél elmúlik, a falunak hűlt helye marad.

-Ne temess István, dörmögte Bartha Elemér, nem hagyunk cserben!

-Szegény István úgy járt, nevette el magát Márton, mire dűlőre jutott mi a teendő, lemondott mindenről.

-Nem sokat aludtam mostanában, hagyta rá a szervező. A következőt gondoltam ki. Számításba véve a falu összes emberét, állatát, s a tavaszig elhúzódó hosszú hónapokat, úgy gondolom három vagon takarmányra és két vagon gabonára lenne szükségünk. Esetleg valamennyi krumplira.

-Az rengeteg pénzbe kerül! -ijedezett Székely Győző.

-Azért nem hívtam Jancsikát, Máriskónét!

-És hol kapsz manapság ennyi élelmet? Körbe kell járni érte a világot! -tudatta Jakabos, semmi kedve a vándorláshoz.

Magyarósi István nem töltötte hiába az álmatlan éjszakákat. Az egészet pontosan feltérképezte, kiszámolta; hozzáadta az emberek jóindulatát, kivonta az áldozatvállalás hajlandóságát. Íme, kész munkával érkezett, kiiktatott minden fölösleges időtöltést.

-Amikor megérkezik Séra és Bánki, végső szavazást tartunk. Addig mindenki mérlegelje a javaslatot, s aztán mondja el a véleményét. Az idő sürget. Nézetem szerint, most még minden beszerezhető, amíg ki nem ürül a Bánát is!

-Ki megy érte? Ki gyűjti össze azt a sok árut, mert egy helyen nyílván nem kapjuk meg. Bartha csakugyan komolyan gondolta, nem hagyja cserben Istvánt.

-A vándorbot az enyém, vette le mindenki válláról az utazás terhét Magyarósi.    

A következő napokban esett néhány találkozó a pénzzel járulók közt, sőt falugyűlést is szervezett a bíró. Valamennyien részletesen megismerték az elképzelést, s néhány kivétellel elfogadták a hitelezési tervet. Maguk, a tőkeerős férfiak, a teljes ráfizetés lehetőségével is bekalkulálták.

Amint arra lehetett számítani, az út hosszúra, kimerítőre, bonyodalmakkal tarkítottra, de eredményesre sikerült. A sok pénz gazdát cserélt, a púpozva rakott vagonok átvágták a nagy távolságot, a falu túlélte a telet.

A következő évek nem hoztak könnyebbséget. Csak most már nem a természet szorongatta őket, hanem ember fordult ember ellen. Háború, szárazság, vajon jön még valami rossz? -kérdezték a polgárok. Jött. A vörös veszedelem. Az új szellem nevében földönfutóvá tették a két kezük munkájával és ügyességükkel módossá lett embereket, s trónra ültették a tanulatlanoknak. A tehetősebbek börtönnel fizettek másságuk miatt. A falu hihetetlen gyorsasággal vetkőzte le hagyományait, úgy tűnt minden ellenszegülés nélkül ereszthet gyökeret az új politikai rend.

A tanító összegyűjtötte a falu népét, kinek háromnegyede tanítványa volt, már ha egyáltalán járt iskolába. A hiányzók letartóztatva az állambiztonságiak vendégszeretetének örvendtek.

-Emberek, szólt a tanító, ami itt elhangzik akár veszélyes is lehet. Ezért, aki szíve szerint menne, most távozzon.

Az új rendszer lelkes hívei elmentek, s néhányan a gyávábbak közül. Az ott maradtak tudták, most rajtuk a sor. A helyes cselekedetet vállaló tömegbe befűzte magát  a gonosz is az ott ácsorgó Cipresz Béla bőrében.

-Emlékezzünk vissza a nagy szárazság idejére, folytatta a tanító, amikor néhány család felkarolta az egész falut! Nagy veszéllyel nézünk szembe, mégis meg kell tennünk: amikor a hatóság visszajön, kérelmezzük, ne börtönözzék be azokat az embereket.

-Nem tudjuk leállítani a folyamatot, vélekedett a kántor.

-Azt nem, de reménykedjünk, hátha kényszerlakhelyre viszik őket, s nem a rácsok mögé, ami gyakran egyenlő a kivégzőosztaggal. Még egyszer mondom, aki úgy gondolja pártolná a kezdeményezést, maradjon itt.

A bátrak -a falu nagy része- fogalmaztak egy levelet. A legelső razziánál felolvasták. Az állambiztonságiak meghallgatták, s végezték dolgukat. Az áldozatokat szétszórták. Tartós tél telepedett a tájra.

 

Zörren az ablak. A legkisebb gyermek, a négyéves Ágota talpra szökken.

-Édesapám, édesanyám, visszajöttek a feketeautós bácsik!

Összeszedi magát a házaspár, maga mellé állítja a három gyereket. A várakozás pillanataiban István észreveszi, nem láthatják őket, hiszen az üvegen a jégvirágok teljes bujaságban pompáznak. Odalép, lekapar egy tenyérnyit. A holdfényben a végeláthatatlan hómező mutatkozik, autó nélkül. Ma is, mint minden nap, már megesett az állambiztonságiak részéről a látogatás. Ők felsorakoznak az ablaknál, azok már be sem jönnek, mert jól tudják, innen nem lehet elszökni. Főleg három apró gyermekkel. Lám, azóta visszafagyott az ablak. Igaz, Magyarósiéknak mindig csak arra van gondjuk, éjfélkor jól lehessen látni őket. A tartós esztelenség e csúcspontja után, legalább a természet járhassa a maga útját. Nagy tél van, igazi decemberi fagy. Mindez átröppen István agyán, mert ismét hallatszik a hang. Most kaparászásra emlékeztet, és határozottan az ajtótól jön. Ijedtség ül az arcokra, amihez valamennyi biztatás adódik, főleg a feleség részéről. Magyarósi nagy léptekkel a bejárathoz megy, kinyitja a hóval telefújt ajtót. Cipresz Béla áll ott csonttá fagyott ruhában.

Első indulata szerint szembecsukná az ajtót, de most nem az érdemekre gondol, hanem meglátja az átfázott embert. Cipresznek hang sem jön ki a tokán, csak üresen tátog. Bizonytalanul hátrafordul, kezével a semmiben nyúlkál, végül valósággal beesik a küszöbön. Ebben egy kicsit István is segíti, ám nem durváskodik. A valószínűleg meglepetésnek szánt látogatás oly tökéletesre sikeredik, hogy hosszú másodpercekig senki nem szól egy szót sem. A dobkályhában barátságosan lobogó tűz végül a jövevény hangszálait oldja fel.

-Jó estét István úr, kezét csókolom nagyságos asszony!

-Jó estét Béla, tér magához elsőnek az asszony. Mi járatban?

A gyerekek még ott szobroznak egy kicsit a biztonságot nyújtó szoknya mellett, aztán a karácsonyfához osonnak.

-Milyen szép gyerekek, megáldotta magukat az Isten! -sóhajtja Cipresz.

-Mióta lett hívő ember? - szúr egyet rajta tekintetével István.

-Hát nem, csak úgy kiszaladt a számon, motyogja zavarodottan.

Még mindig ott állnak a bejáratnál, mintha útra akarnák tenni a hívatlan vendéget. Pedig nem akarják. Ilyen farkasordító hidegben mindenkinek kijár egy kis meleg. Különben is, karácsony estéjén senki ne legyen egyedül. Ezeken gondolkozik az asszony, miközben utat nyit a falubelinek. Az ura rögtön utána igazodik, hiszen ő sem akar rosszat ennek a kóbor léleknek.

A gyermekek nem ismerik, ám érzik, valami gond van a jövevénnyel. Máskor érdeklődve nézik a betérőt, vagy akár az ölébe ülnek, mint történt a minap Ágotával. Ő pontosan a feketeautós bácsihoz kérezkedett fel. Mert mosolygott. Viszont ezt a különös látogatót nem szívelik. A fa alatt matatnak, aztán a vetett közös ágyba bújnak. Cipresz nézi, nézi őket, nem tud betelni a látványukkal. Még nem tudja, vagy egyszerűen nem akarja elfogadni azt a -most már- nyilvánvaló tényt, hogy valaki rabságban is boldogabb, teljesebb lehet, mint ő szabadon.

A hatalmas istálló végére épített helyiség nem nagy, főleg ha figyelembe vesszük, öt embernek kell itt élni. A kevés bútor deszkából készült, Magyarósi István kezemunkáját dicséri. Abrosz is van, apró párnácskák a székeken, amit az asszony igazított az új berendezéshez. Cipresznek szokatlan a látvány, képtelen összeegyeztetni az otthon megszokottal, a jómódú gazdálkodó tágas szobáival. Mégsem ez kavarja fel a legjobban, hanem a gyönyörű karácsonyfa. Ők a házukban sohasem díszítettek ilyent. Mintha kezdetektől a kommunistákat várták volna. Pedig csak a szegénységre fogták mindig. És most látnia kell, semmi köze ennek a szegénységhez, vagy jómódhoz. Nem tudja a lényeget egységes gondolattá fogalmazni, motoszkál a fejében, az egész összefügg a neveléssel, egy valamilyenfajta magatartással, ami az ő családjából teljességgel hiányzott.

Most szeretné elmondani a Magyarósi családnak, valami rejtélyes dolog történt vele az elmúlt napokban. Különös gondolatai támadtak, egy állandó belső remegés uralkodott el rajta, s mindenek tetejében, vagy ezekkel szöges ellentétben, egyféle nyugalom szállt reá.

Valamelyik éjszaka álmában teljes valójában élte újból azt a napot, amikor a faluban elkezdődött a kollektivizálás. Látta magát amint röhögve felkaparja, többek közt a Magyarósiék kapujára: „kullák"; amint gonoszan és kárörvendőn nézi a kultúrotthonból kidobott legnagyobbik Magyarósi gyereket; ahogy ezek a gyerekek, és a többi volt jómódú családé nem tehetik be a lábukat az iskolába, óvodába. A jogtalanul szerzett házba való beköltözéssel kellett volna kiteljesüljön a kéjes álom, de a falu népével találta szembe magát. Volt köztük sok szegény, vagy kevésbé tehetős, akik némán álltak a templomkert tövében. A másik oldalon az állambiztonságiak, a párt emberei, s a falunak a másik, kisebb része. Ő rögtön a hivatalos közegek mögött. Látta Veronkát, a vakációra éppen hazatért okos tanítóképzős lányt, amint egyszerű szoknyájában kilép a tömegből, s olvasni kezd a falu nevében. A feketeruhás elvtársak nagy biztonságot nyújtottak, nem foglalkozott az elhangzott szavakkal. Egy bekezdés mégis emlékezetébe vésődött: „Megértjük, az új politikai állapotokhoz új emberek kellenek. Ameddig tisztázódik az elítélt emberek sorsa, arra kérjük önöket, azokat a családokat ne börtönözzék be, hanem hasznosítva nagyszerű mezőgazdasági ismereteiket, szolgálhassák az új állam fejlődését". Zagyvaságnak tartotta a szöveget, s arra ébredt, most is azon sajnálkozik, mint a valós eseményen: miért nem grimaszkodik szembe az ostoba néppel.

A kalapos elvtársak megjelenése erős és hosszan tartó lökést adott neki. Hirtelen nagyon magabiztosan kezdett mozogni a faluban, magára szabottnak érezte a vezetői szerepet. Egyszerű volt minden: pontos utasításokat kellett pontosan elvégeznie.

A kitartó figyelmeztetések után nem sokan álltak szóba vele, vagy a vele nézetazonosságon lévőkkel, de ez nála semmit sem jelentett. Felhorkant, amikor szemére vetették, olyanokat tett tönkre, akik kenyeret adtak kezébe. Ezt is megoldotta a nagyszerű elvtársak segítségével. Amint kritikusait eltűntette, vagy elhallgattatta, csakugyan úgy nézett ki, övé a világ.

Hanem, egy napon, amely éppen erre a karácsonyra esett, szembetalálkozott a sánta Jancsikával. Együgyű volt szegény, kortól függetlenül, mindenkit bácsinak, néninek szólított.

-Jó napot, Cipresz bácsi! -üdvözölte.

-Szervusz, Jancsi fiam! Miféle életed vagyon?

-Már nem olyan jó.

-Mi romlott el?

-Az emberek. Elvitték a drága Magyarósi bácsit, s azóta nekem igen rosszul megy.

-Mit beszélsz? Az csak kizsákmányolt!

-Dolgot adott. Ennem adott. Hálóhelyet adott. Felhúzta a rongyos nadrágja szárát. Csúnya seb éktelenkedett a lábán. Ez a seb nem volt itt, mert gyógyíttatott, fejezte be a sorolást.

-Hagyd csak, elrendeződik az, légy türelemmel, hagyta ott a fiút.

Hazaért a bitorolt házba, a kényelmes melegben ráért volna tűnődni elég étele-itala van és vezető ember lett. Ám az esze, vagy valami egyéb, amiből több volt neki másfelé kanyarította az aznapi semmittevést. Mindegyre Jancsikát látta, aki magával hozta a többi elgyökértelenedett embert. Próbálta megidézni a városi elvtársak szellemét. A helybeliek többen voltak. Még úgy is, hogy lemorzsolódott a jelentős létszámú elvtársi párt. Kapkodta a fejét az üres házban, nem értette, mi történik. Az elmúlt hónapok figyelmeztető mondatai mind áttörtek a hivatalos beszédek tömkelegén, a fegyverropogás őrültségén, a fekete autók rettenetes zúgásán. Sorra léptek elő a feljelentett, elvitetett emberek, újabbak és újabbak, akik nem féltek őt figyelmeztetni: Nem jó útra tértél Béla, nem helyes, amit teszel!

A szoba megtelt arcokkal, a levegő felforrósodott, úgy érezte, lélegezni sem tud. Felrántotta halina csizmáját, bundasapkáját a fejébe nyomta, kirohant a házból. Mentében elkapta a tőke mellett rozsdásodó fejszét, s szaladt, mint akinek eszét vették. A Bodor-havasán állt meg. Innen vágatott karácsonyfát minden télen Magyarósi úr, motyogta maga elé. Aztán még eltűnődött az évente ismétlődő jeleneten:

-Vágjál egyet magatoknak is, Béla, mondta Magyarósi úr. Ám én sohasem vágtam.

-Fölösleges, adtam hangot véleményemnek, de leginkább az apáménak. Nem szidott, csak tudatta, a karácsonyfa kell. Nekem bizony nem kellett.

Most, abban a pillanatban, amikor fejszéjét a magasba emelte, azt szerette volna, két fácska dőljön egyszerre. A nagyobb a Magyarósi családnak, a kisebb neki. Így, a véletlenre bízva, ha tartott volna egyet magának. A rozsdás fejszében nagy erő lappangott. Talán az indulat is segítette. A kiszemelt csemete azonnal kidőlt. De társat nem hozott. Cipresz a hóna alá csapta a fejszével együtt, s indult. Útközben néhányszor kénytelen volt megállni rendezkedni, mert rakoncátlankodott a két csomag. A rövid nappalt nagyon hideg éjszaka követte. Már az utolsó napsugarak is az otthon felejtett bunda felől érdeklődtek, egyelőre még nem követelőztek. A hold viszont, aki szépen felhizlalta magát a nagy ünnepre, percenként juttatta eszébe a szegen maradt ujjast. Ropogott a hatalmas hó Cipresz kitartó gyaloglása közben. Ösztönösen tartotta az irányt, fogyasztva a tíz kilométeres távot. Elillant a sötét félelme, a farkasüvöltés, a fagy és különös árnyékok réme. Nem hallott, nem látott, csak bámult maga elé, s a két lába csalhatatlanul vitte a megfelelő irányba. Ha fejét felemeli, észreveheti a távolban az oly sokra becsült elvtársak autójának távolodó fényét. De most nem figyelte. Igaz, fogalma sem volt az autóhoz, sorsok fölött döntő hatalomhoz ilyen éjféli munka is jár. Annyira átjárta a hideg, semmit sem érzett. Ujjai merev kapcsokként záródtak a fenyő törzsén. Néha rápillantott. Olyankor meggyőződött: nem szökött el érzéketlen kezéből. Egyetelen cél hajtotta: a fát mindenképpen eljuttatni Magyarósiékhoz. 

A befagyott ablakon fény szűrődött ki. Először azon kocogott, majd az ajtón. A fával akart belépni. Ki tudja honnan, eszébe jutott, Magyarósi gyerekei előtt még nem szabad elkotyogni az angyal földi voltát. Éppen azzal bíbelődött, nehogy elődőljön a fenyő, amikor nyílt az ajtó, s szembetalálkozott egykori kenyéradójával.

A gyermekek elhelyezkednek az ágyon, a felnőttek az asztalnál.

-No, mi járatban Béla? -kérdezi ismét a ház ura.

Cipresz zavartan nézi a házaspárt, nem meri elengedni tekintetüket. Aztán mégis összegyűjti bátorságát, hátrapillant. Beméri a távolságot a gyerekekig, annak függvényében adagolja hangját.

-Karácsonyfát hoztam, suttogja, de látom, fölöslegesen.

-Kedves a részedről, bizonygatja István. Hát magadnak vágtál-e?

-Senkinek semmit, csak ide akartam hozni.

-Nem talál az új renddel, csipkelődik az asszony.

-Engedelmükkel, elmondom.

Mocorgás esik, az asszony simít egyet az abroszon, a gyerekek köhécselnek néhányat illemből. Megkapja az engedélyt, jóváhagyólag pillant Magyarósi.

-Amióta összeszövetkeztem a városiakkal, a leggyakrabban ezt hallottam: verjen isten, valamint azt: meglásd, isten verése nem késik! Nekem mégsem ez maradt meg a leginkább. Az embereket látom egyenként. Teljesen tisztán hallom a hangokat. Már nem tudom ki, ám tudom, mondták, s egyre inkább értem, mit mondtak. „Ne fordulj a faluval szembe. Ne bántsd a közösséget. Most ne rúgj bele azokba, akik emberszámba vettek." És mind ilyeneket. Az isten most sem érdekel. A délután, ahogy leültem a melegben, szakadt rám minden, mint egy nagy felhő. Annyi esztendő alatt a nagyságos úr a nagyságos asszonnyal...

-Béla, ne túlozzon! -állítja le az áradozást az asszony.

Béla láthatóan elszégyelli magát, aztán új erőt vesz.

-De bizony maguk, állandóan tángáltak engem, bízva valamivé leszek. Később a falu mondta, nem lesz jó ez az új barátkozás. Mindenkit feljelentettem, aki ellenszegült. Immár nincs aki egy jó szót szóljon hozzám. Mindent hallok, ami annyi ideig süket fülekbe ütközött. István úr, az égvilágán semmim sem maradt! Ezért hoztam a fát.

Nézi a vele szemben ülő házaspárt. Mosolyognak. Nem tudja mire vélje. Lassan rájön, a háta mögött a megoldás. Ismét hátrafordul, s csakugyan: a három gyerek csodálatos szépségben alszik egymás mellett. Úgy érzi, ki kell álljon a képből. Csak fészkelődésre futja, nincs hova mennie.

-Elaludtak, csókolja asszonyát István. Ezzel pontot is tesz a gyötrésre. Hol van az a fa? -néz Cipreszre.

-Az ajtóban.

-Hozzuk be.

Nagyon formás fácska.

-Micsoda meglepetés lesz reggel! -nevet az asszony.

-Rá sem fognak nézni a másikra, heccelődik István.

Még maradt a díszek helyett készült süteményből, s kukoricacsuhé. Cipresz próbálja utánozni az ügyes kezeket, nem nagy sikerrel. Mindent hamar felaggatnak a fenyőre, amelyiket helyszűke miatt az asztal sarkára költöztetnek.

-Ideje lefeküdni, ásít nagyot az asszony. Mindjárt enni kell adni az állatoknak.

Cipresznek csak most jut eszébe, ezt a családot azzal büntetik, gondozzon vagy háromszáz disznót a puszta közepén.

Eloltják a lámpát, a házaspár bebújik az ágyba. Cipreszt nem engedik útra. Lefekszik a földre vetett ágyba, jó közel húzódik a kályhához. Az ontja magából a meleget, nem törődik a kinti recsegő világgal. Cipresz oldalra fordul, s többet nem mozdul. Olyan, mintha azonnal elaludt volna. Pedig nem alszik. Tűnődik, s azzal küzd, észre ne vegye valaki feltartóztathatatlanul folyó könnyeit. Sehogy sem tud belenyugodni a gondolatba, hogy Magyarósi István úr és kedves felesége, Emma, akik neki annak idején kenyeret adtak, s még többet is annál, esetleg többet soha nem fognak visszatérni a faluba.