Évszám
2015
Beküldő
Daniella L. May
Volt egyszer a világon két gazdálkodó ember. Az egyik nagyon gazdag volt, egy kisebb sertéstelep büszke tulajdonosaként mindene megvolt, amiről csak álmodott, szép háza, nagy családja, földbirtoka. Nem vetette meg a kétkezi munkát, apjától tanulta meg a sertéstelep irányítását, a malackák gondozását. Vígan, gondtalanul élt a családjával, vezette a sertéstelepet, amit apja hagyott rá. Úgy gondolta, hogy a pénz, a vagyon az, ami az embert naggyá teszi. Befolyásos ember volt, úgy hitte, hogy ezt is a pénznek köszönheti. A másik gazda szegényebb családból származott, de meg volt mindene, sohasem panaszkodott. A földbirtokán kukoricát termesztett, amit aztán a sertéstelep tulajdonosa vásárolt fel tőle, persze a lehető legalacsonyabb áron. Ez a gazda azonban cseppet sem szerette a munkáját. Nem azért termesztett a földjén kukoricát, mert ez lett volna minden álma, hanem csak a családját szerette volna eltartani, és úgy gondolta, hogy ennek ez az egyetlen módja. Hajtotta a mókuskereket nap nap után, hogy tudjon megélni, de egyáltalán nem volt boldog.
Minden olajozottan működött, az egyik ember szállította a kukoricát, a másik pedig igyekezett minél kövérebb disznókat nevelni. Egy napon azonban a sertéstelepen nagyon nagy baj történt. A malackák megbetegedtek, a vágásra hízott disznók úgyszintén. A telep tulajdonosa nem tudott semmit sem tenni, az állatok sorra hullottak el. Tehetetlenségében és mérgében a kukoricát szállító gazda ellen fordult.– Biztos vagyok benne, – mondta nagy hangon – hogy azért betegek a disznók, mert rossz kukoricát adtál el nekem! – rivallt a másik gazdára, aki alig tudott védekezni a vádak ellen.
– A kukorica nagyon jó minőségű volt! Pont olyan, mint tavaly, vagy azelőtt, és tudod nagyon jól, hogy nem adnék el neked rossz kukoricát!
– Nem érdekel! Ez a te hibád! Mostantól kezdve nem veszek tőled több kukoricát! Keresek majd más termelőt, akinek a terményétől majd nem lesznek betegek a disznóim!
A kukoricatermelő gazda hiába mondta, hogy ilyen meg olyan jó volt a termés az idén, az állatorvos is hiába próbált mellé állni, hogy a disznók nem a terménytől lettek betegek, a gazda hajthatatlan volt. Mindenképpen keresni akart egy bűnbakot, akin kitöltheti a mérgét.
A szerencsétlen kukoricás gazda szomorúan mesélte el a feleségének a történteket.
– Mi lesz most velünk? Miből fogunk megélni? Kinek adjuk majd el a kukoricát? – a felesége szótlanul hallgatta kétségbeesett férjét.
– Megoldjuk – mondta halkan az asszony, majd a férje vállára tette a kezét és elmosolyodott.
A sertéstelep tulajdonosa mindenközben új malacokat vett, a vagyona egy részét arra fordította, hogy újraélessze eddig jövedelmező vállalkozását. Ígéretéhez híven máshonnan hozatta a kukoricát a malacoknak, igyekezett mindent megtenni azért, hogy talpra álljon. A kukoricát sokkal drágábban tudta beszerezni, messzebbről kellett a telepre hozatni a takarmányt, és hiába alkudozott, nem tudott olyan jó árat kicsikarni a termelőktől, mint az előző gazdától. A következő évben azonban nem tudta eladni olyan nagy haszonnal a vágásra hízott disznókat, mint eddig. Bosszankodott is sokat, az addig csak boldogságot és gazdagságot hozó kis telep egyre több gondot jelentett, veszteséges volt. A gazda az összes pénzét feláldozta arra, hogy a sertéstelep újra virágozzék, mindhiába. Újra megbetegedtek a disznók. A gazda ezúttal már nem tudott senkit sem hibáztatni ezért, többféle helyről is hozták a kukoricát, és mindig ellenőrizték a minőségét, ráadásul az állatorvos szerint a malacok pusztulása most sem a takarmánytól volt. Bekövetkezett az, amitől a gazda a leginkább tartott, csődbe ment. A sertéstelepet bezárták, neki pedig új munka után kellett néznie. Kesergett magában, megbánta már, hogy a másik gazdát hibáztatta először, ráadásul folyton azt motyogta magában, hogy ő csak a disznókhoz ért, és ha már az sem sikerül, amit tanult és tud, akkor ugyan hol talál majd olyan munkát, amiben sikeres lehet? Nyomasztotta a lelkiismerete, beszélni szeretett volna a kukoricás gazdával, hogy bocsánatot kérjen tőle. Mikor annak birtokára ért nagyon elcsodálkozott. A másik gazda idő közben meggazdagodott, felújította a házát, a kukoricaföld helyén pedig lovakat talált, egy szépen bekerített mezőt, munkásokat, akik a lovakkal foglalkoztak. Ámult is, hogy hogyan történhetett mindez, így hát megkereste a gazdát, bocsánatot kért tőle.
– Egyáltalán nem haragszom rád! – mondta a gazda, aki láthatóan nagyon boldog volt.
– De hát hogyan, miként tudtad mindezt elérni? Azt hittem, hogy tönkre mész majd, hogy nyomorúságot hoztam rád a döntésemmel!
– Ugyan már! – legyintett a gazda – Először én is úgy gondoltam, hogy itt a vég, hogy nem tudok majd megélni, nem tudok majd a családomnak enni adni. Aztán a feleségem rábeszélt, hogy adjuk el a megmaradt kukoricát és valósítsuk meg az álmunkat, hozzuk létre azt a lovas tanyát, amit most itt látsz, amiről már annyit álmodoztunk! Nem ment könnyen, azt elhiheted. Eladtam a kukoricát, de már nem vetőmagot vettem a bevételből, hanem lovakat. Változtattunk, és most nagyon boldogok vagyunk! – mondta büszkén a gazda, miközben megmutatta a birtokát a másik gazdának, aki nem győzött ámuldozni. Elgondolkodott azon, hogy mi teszi az embert naggyá. Nem a vagyon, a sok pénz, az ember nagyságát az határozza meg, amit valóra mer váltani.