Néha úgy rémlik, volt egy piszkos fényű, vastag hamuval borított kalitka, ahova minden este betévedtem. Mélyen beásva magát a város szívébe, mégis feltűnés nélkül működött ez a rosszindulatú daganat egy elhagyatott artériában. Bűnbarlang Bár néven futott a hely, de ezt is csak később tudtam meg, mert soha nem olvastam el a kint fityegő, neonfényben úszó táblát. Nem érdekelt, közel volt és kész. Mindenki csak barlangnak hívta, a bűnt, hanyag erkölcsösségből és kedves képmutatásból elfelejtették odaböffenteni az elejére. Meg amúgy is, közkedvelt szórakozás manapság a szavak végtagjainak felzabálása, megcsonkítva ezzel a teljesség szépségét. Alvilági kóceráj volt. Főleg a tulajdonosok és a háttérben folyó üzletelés miatt. A vendégek vegyesek voltak, mint egy felvágott. Ártatlan lelkek tévedtekbe nap mint nap, hogy a föld alá ihassák magukat. Főleg fiatalok, mert bennük van a jövő, és itt nem nézték a korhatárt, mert soha nincs elég korán rothadásnak indítani a szűz agyvelővel és friss érzelmekkel töltött testet.
Én törzsvendég voltam. Másodállásban tiszta hitű alkoholista. Ebben az időben a törzsvendégek mind egyszerű gyári melósok voltak. Megtört fénnyel a szemükben, megtört szívvel a bordák ketrecében. A jövőábrándokat, képzelgéseket és édes álmokat védő képkeret is már rég darabokra tört ezekben az emberekben. Nem volt másra jó, mint, hogy a fennmaradt üvegszilánkokkal felvágják idegbajtól duzzadt ütőereiket.
Tehát, mi, a társadalom legfontosabb törzsvendégei, az olcsó építőkockák, akikből egy közhelyet vagy egy tetszetős sablont előállítani a látszat megtartására gyerekjáték. Mi, akik minden nap egymástól teljesen függetlenül, egymást gyűlölve hasonlóan ocsmány ragyogásunk és alkatunk miatt, szétszóródva a város megannyi kocsmájába jártunk kiereszteni a fáradt olajos gőzt maradék hajunkból, arcunk barázdáiból, a megmaradt lelkünk penészes rongycafatjából. Mindezt legalább olyan monoton egyhangúsággal, mint egy haldokló gőzmozdony. Minden nap ugyanazt a hányás ízű nyáltócsát nyelni vissza az ébredés pillanatában. És azaz állandó ürülék szag, ami sose szűnik meg az ember életében. Mert még szarni is mindig mellé szarik. Nem ahova kell, nem ahova illik, pedig a póz már rég berögzült a tudatba.
A bárpultos nyájas maffia csicska volt. Hittérítő heroin imákkal és kokain fohászokkal. De velem nem volt sok gondja. Az estéim ugyanúgy teltek, ugyanabban az émelyítő körforgásban, szoros és megmásíthatatlan kapcsolatban egymással. Nem fogyasztottam mást, kizárólag Bourbont. Mindig tizenkettőt, és csak is 6 darab jéggel. Bűvösen rabja voltam a megszokásoknak, de a számmisztika kiborított. Csak sima függőség volt az egész, hogy amikor távoztam, már ne lássak és ne halljak semmit a külvilágból.
A lét határait feszegettem minden egyes korttyal. A szervezetem méreg filterének működőképességével és jótállásával játszadoztam, mint egy buta gyerek, aki addig veri a falnak azt a befagyott okos kis telefont, amíg az végképp használhatatlanná nem válik. Aztán meg bambán csodálkozik, hogy ilyen esetben meg reklamációt nem fogadnak el.
Igazából nem tudnám leírni, hogy milyen volt a hely. Soha nem néztem körül. Csak leültem a megkopott bárszékemre, és kértem a köröket. Gyújtottam a cigiket, filterről filterre. Hamar kátrány szagú tejködbe burkoltam magam, hogy eltűnjek a világ holdkóros szeme elől. A veszélyt a bárpult mögött futó tükör jelentette, ami csak deréktól felfele mutatott valami csonkát, félig készet testemből. Mintha kettévágott volna egy kipolírozott, koszosan csillogó márványlap. Néha majdnem beleőrültem a látványba. De messzebbre sose tekintettem, hogy mi történik a hátam mögött. A sűrű cigi füsttől talán lehetetlen is lett volna, de amúgy sem érdekelt az egész színjáték. Folyt a szerelem, a halál és a feltámadás a maga nyikorgó, rozsdás csapjából, hol hidegen, hol forrón vagy épp szappanosan.
Mégis volt valami paradox az életemben. Mert igaz, hogy a hátam mögé sose néztem, se előre, ahol ugyanazt az érdektelenséget láttam kifordítva, mint ami mögöttem játszódik. De közben mégis állandóan csak visszafele tekingettem az életemben. Vagy, amitől igazán rettegtem, a múlt alkatrészeiből összekovácsolt jövőképpel néztem farkasszemet. Valahogy kényelmetlennek látszott a valóság, ezért kerültem azt. Nem bírtam szembe nézni vele. Inkább szimbolikusan azzal próbáltam kompenzálni az egészet, hogy soha nem fordítottam hátra a fejem, ha meg előre néztem, csak homályos árnyképeket láttam. És ezek tökéletesen kielégítettek. Próbáltam a semmibe nézni.
Aztán az egyik este a macskám haldokolni kezdett. Csendes reszketéssel díszített haláltusát járt. Figyeltem. Addig észre sem vettem, hogy milyen szép vastag farka van. Másnap már el is vitték a szemetesek. Teljesen egyedül maradtam.
Aznap este kettővel többet ittam a szokásosnál, a kelleténél. Így gyászoltam, felrúgva a szokásokkal.
Már az utolsó ciginél tartottam, amikor egy kést láttam villanni, ahogy azt sunyi és lassú mozdulattal valaki kicsúsztatja kopott kabátja zsebéből. Először a szokásos érdektelenséget mutatattam az ügy iránt, de a következő pillanatban újra megvillant valami a tükörben. Egy tiszta és ártatlan mosoly. Aznap nem igazán voltam elragadtatva a halál szagú dolgoktól, és a túladagolástól valahogy kibillent a mérce, és élesebben láttam a dolgokat. A gyásztól pedig erősnek éreztem magam. Vagy talán csak dühösnek, de éreztem, és ez elég volt. Megfordultam, a lámpa erős fénye most hirtelen és közvetlenül támadta meg szunnyadó szembogaraimat, egy pillanatra nem láttam semmit, és azzal az őszinte vaksággal, megtántorodva, egyazon fordulattal kikaptam a kést a szakadt fickó kezéből és egy határozott mozdulattal a falhoz vágtam az embert. Az megszédült, majd sietve elrohant. Még legurítottam álló helyből egy pohárral, majd szó nélkül elmentem én is.
Másnap jött az írásbeli fenyegetés, hogy többször ne merjem betenni a lábam a barlangba, mert szét lesz rúgva a seggem. Úgy látszik rossz emberbe kötöttem belé. Egyszer, de akkor is rosszba.
Talán aznap éjjel szűntem meg törzsvendég lenni. Másnap nem mentem el munkába. Unottan járkáltam otthon. Zene folyt az agyamban, a lejátszóból, ki mindenfelé. Ordítva gyilkolta a csendet.
A berögzült nóta LP lemezről szólt. Lágyan húzogatva a finom idegszálakat a filozófia súlyos mocsarába. A példázat sötét volt, akárcsak egy elhagyatott barlang ottfelejtett visszhangja. És csak járkált a tű monoton körbe a fekete szalagok közt, mint öldöklő igazság, ami füledbe súgja, hogy ez nem a valóság. És ekkor egy lélegzetvételnyi csend után a semmiből kezdett kibontakozni a mindenség. Az istenek alkonya. Behunytam a szemem. Egy kolibri szállt az ablakba, és én hallottam, ahogy a kis szíve gépfegyverként ver. Ott volt a lehetőség, hogy összehozzam egymással a két egymásban élő ellentétet, az anyag és a szellem bájos harmóniáját. Meg volt a lehetőség a titkos randevúra. Volt lehetőség, hogy test és lélek találkozzék. Elvárás és hétköznapi terhek nélkül.
Hogy valóság és álom szétváljék. Csak nem tudtam, hogy mi az igazság. Az, amit lehet csak elképzeltem, vagy az, ami sebhelyet hagyott maga után a bőrömön.
Mit látok és mit nem? Mi halt meg és mi tart még mindig életben?
Valahol a nappal és az éjszaka mezsgyéjén lebegtem. Kötéltáncot jártam a hajnal és az alkonyat ugyanazon határvonalán. A horizonton lépkedtem óvatlanul. De még mindig álltam csak épp nem mertem mozdulni.
Szerettem volna valamit olvasni, valamivel elterelni a figyelmemet a kétségbeejtő változásról. De a könyveim zömét már elhasználtam. Elolvasásuk után különböző, másod és harmadrangú funkciók betöltésére használtam őket. Hol a WC papír fogyott el, és nem volt más, hol a mosogatórongy nem volt kéznél. Néha tányéralátétként végezték. Ők voltak a legértékesebb könyvlapok. Őket még kajálás közben egyszer kétszer elolvastam, amíg a lecsöpögtetett zsírfoltoktól teljesen olvashatatlanok nem lettek. Már csak két könyvem maradt, a Biblia és Az ember tragédiája. És most szükségem lett volna az egyikre sürgősen a klotyón, a másikra meg sürgősen a lelkemnek. A megsárgult kagylón üldögélve azon töprengtem, hogy melyiket és mire használjam. A szentírás, vagy egy szinte ismeretlen magyar író könyve adhat egérutat a belső nyugtalanságomnak. Mindkettő Istent magasztalta, megsértődni, tehát, nem volt joga. Azon gondolkoztam inkább, hogy melyik lehet a hitelesebb fordítás, melyik adja vissza az eredeti igazságot. Ugyanis mind a kettő angol fordítás volt. Se európai, se keleti nyelveket nem ismertem. A könyvek könyvét még apám hagyta rám, a másikat pedig egy niggertől vettem a sarkon egy kis apróért. Nem volt egyszerű a döntés. Behunytam a szemem, téptem és áldoztam. Már csak a csészében lefelé kavargó sodrásból olvastam ki a címet, Énekek Éneke.
Neki álltam olvasni a magyar könyvet. Egész este olvastam. Pia, kávé és cigi nélkül. És a végén, azt hiszem, megértettem az ember tragédiáját. Isten szólt és én nem tudtam válaszolni, de éreztem, hogy egyetlen pillanat csak, ami életben tart mindig. Se több, se kevesebb.
Tényleg tudni akarod, hogy mi a valóság? Fel vagy rá készülve? Nem, nem akarom, válaszoltam magamnak. De többet nem tudtam úgy élni, mint az előtt, hiába akartam. A figyelmem kitágult, mindenhol a valóság darabkáira figyeltem. A részleteket kerestem. Többet nem vágytam a barlangba, felhagytam a vedeléssel, és a szájizémben is egyre hígabb oldatban keveredett már a dohány markáns íze. Csak akkor ittam és gyújtottam rá, ha néha gusztust kaptam egy pohárkára, egy szálra. De többé már nem függtem tőlük. Kiizzadtam magamból a megszokás furcsa betegségét.
Talán boldog voltam, és valahogy könnyebben lélegeztem, könnyebben éltem.
De egy nap eszembe jutott a barlang, a többiek. Az öreg favágó, akivel sose beszélgettem, pedig ő is törzsvendég volt. A pult másik végén ült mindig csendesen. Ott volt Jenna, a fiatal, minden este csőre töltött örömlány. És az idegenek, akikkel most mégis valami belső rokonságot kezdtem érezni. De a barlangba nem mehettem vissza, az életemmel játszottam volna. Kezdtem magam egyedül érezni a boldogságomban. Fáztam. Végül döntöttem.
Az egyik este mégis visszamentem egy lányért. Azért, akinek a testét már egyszer megmentettem. Most a lelkét akartam megmenteni...
Aztán felébredtem. Ugyanaz a hányásíz, ugyanaz a szarszag. Úgy éreztem magam, mint egy szelet lejárt hús, mint egy öreg lélegeztető gép. Elfogyott az infúzióm. Mintha megálmodtam volna a valóságot. Valami tiszta fényű és öröklétű maszlagnak tűnt az egész. Leírtam, hátha segít másokat józanul életben tartani. Én már rég halott voltam. Csak egy következő áldozat.
Talán ez az egész csak egy tudattalan, olykor tudatos, álmodás. Hallucináció. Egy ruhaszárítókötélre kiaggatott világot nézünk, béna műanyag csipeszekkel kimerevítve. Valaki egész közel nyomja a fejünket, hogy ne lássunk mást. Még szemellenzőt is kapunk hozzá, hogy teljes és zavartalan legyen a kép. Közben egy öreg, dadogó húsdarálógépen adagolják az illúzió falatkáit desszert gyanánt. Kényes élvezkedés az egész. Még rágni sem kell. Minden tiszta fasírt.
De a macskámat nem találom sehol. Hétfő van. Már voltak itt a szemetesek. Behallatszott az utcáról a megsemmisülés roncsoló zaja. Furcsa ez az üresség.
Selyemmel függönyözött koncentrációs tábor. Kényelemmel és luxussal konzerválva. Drótkerítés és vaskapu nélkül. Csak a selyemszálak milliárdja szorosan egymáshoz simulva. Csak elég lenne egyetlen finom csuklómozdulat, egyetlen őszinte sóhaja a léleknek...