Mottó: „Nem a világot érdemes megváltoztatni, és erre nincs is szükség. Elég, ha megváltoztatjuk az ember világról alkotott képét. A kulcs az emberben van, és az ember mindennek a kulcsa." Avagy nem mindegy, hogy a mocsárból szemléljük-e a partot, vagy a partról nézünk-e a mocsárra.
Hol volt, hol nem volt, a harmadik akácoson, és a harmadik nádason is túl terült el az a hatalmas ingoványos terület, aminek Nagy Mocsár volt a neve. A térképen is úgy szerepelt, de az ott lakó mocsári teknősök csak Mocsiként emlegették, kivéve egyiküket, Totit.
Történetünk idején ő volt a legfiatalabb teknős a családban, de már ő is nagyobbacska volt, kamaszodott, és nem tudta elképzelni, hogy egy olyan nyirkos, mindentől távoli helyet, ahol a családjával élt, hogyan lehet Mocsinak nevezni. Bármerre nézett mindenhol csak a szürkeséget látta, és a nedvességet érezte, amik félelmeket keltettek benne. Olyannyira, hogyha mert volna, menekült volna, mert bizony azt érezte, senkivel sem tud beszélni azokról a dolgokról, amik gyötörték. A mocsár összes teknőse, úgy emlékezett, hogy amikor Toti még kisebb volt, ő is Mocsiként emlegette a Nagy Mocsarat, és ő is boldogan lubickolt a pocsolyákban, de Toti úgy tett, mintha nem emlékezne már azokra időkre. Mi több, hogy biztosan neki legyen igaza, próbálta elhinni, és másokkal is elhitetni, hogy sosem szeretett ott élni, és sosem járt el otthonról. Vagy ha mégis volt a Nagy Mocsár távoli szegleteiben, akkor az még csöpp korában lehetett, mert állítása szerint nem emlékezett, hogy valaha is messzebbre ment volna 33 lépésnél. Ezt senki sem hitte el neki, hiszen tudták, hogy milyen volt mielőtt megváltozott.
Egy idő után már nem is hasonlított arra a teknősre, amilyennek ismerték. Amikor rá gondoltak, akkor egy kedves, jólelkű, segítőkész, játékos, bátor teknősfiú képe jelent meg előttük, aki vidáman játszik a bátyjaival, és a nővéreivel, vagy tócsáról tócsára mászva fedezi fel a Mocsi olyan zegzugos területeit, ahova azelőtt a legbátrabbnak tartott teknősök sem mertek elmenni. Toti bizony makacs volt, erősen ragaszkodott ahhoz a képzelt világához, amiben szerinte az élete mindig azzal telt, hogy reggel várta az estét, majd este a reggelt, és a csodát, ami kiszabadítja majd őt erről a szerinte borzalmas helyről. Az utóbbi hónapokban az ingoványba süllyedve töltötte napjait, hogy minél jobban bele tudjon süppedni a saját világába, amit ő hozott létre azzal, hogy elfordult a családjától. Amikor friss levegőért emelkedett ki a mocsárból, és körbenézett, az olyannyira várt csodát fürkészve, mindannyiszor csalódnia kellett, és megborzongott. Folyton csak a feléje nyúló nyakakat, és az őt fürkésző szempárokat látta, amiktől nagyon megijedt. Nem tudta, hogy mit akarhatnak tőle, és úgy tűnt, nem is akarta megtudni, mert minden levegővételt követően amilyen gyorsan csak tudott, újból lebukott az iszapba, hogy ne kelljen szembenéznie a félelmetes valósággal. Nem tudni, hogy mi miatt változott meg ennyire, mitől lett egy életvidám kisteknősből, egy olyan kamasz, aki csak belemerült az iszapba, és nem akart emlékezni arra, hogy valamikor nagyon is szeretett a Mocsiban élni.
Más teknősök is felnőttek ott, de korábban egyikük sem tagadta meg a családját, vagy a múltját. Érthetetlen volt, hogy Toti miért vált olyanná, és erre azóta sincs magyarázat. A találgatásokat pedig jobb elkerülni. Ki tudja, hogy azokból már milyen mendemondák keletkeztek volna. Meglehet, maga Toti sem tudta, hogy a félelmei kergették-e bele abba a képzelt világba, amibe bezárta magát, vagy előbb élt-e a képzelt világában, és csak később jöttek elő a félelmei. Csak az az egy volt biztos, hogy Toti nem jött ki az iszapból, a családja pedig nem mert közelebb menni hozzá. Egyszer aztán elege lett a tehetetlenségből a legvénebb teknősnek, és próbát hirdetett. Parancsba adta, hogy Totit ki kell csalogatni a szárazabb területre, és a legjobb vadászterületet ígérte annak, akinek ez sikerülni fog. Egy napot adott a jelentkezésre. Erre a teknősök elkezdtek gondolkodni, hogy hogyan tudnák kicsalogatni Totit, de majdnem mindannyian megfutamodtak, mert gyengének érezték magukat. Végül csak két bátor teknős vállalta a próbát: a legerősebb, és a legokosabb. Amikor a legvénebb teknős meglátta a két jelentkezőt, ő maga sem tudta, hogy melyikük győzelme várható. Mindkettőt egyformán biztatta, mert mind a kettőt édes gyermekeként szerette. Mászóversennyel döntötték el, hogy melyik kezdte a próbát. Nem meglepő, hogy a legerősebb kezdte a próbálkozást. Ettől a legokosabbnak minden maradék bátorsága elillanni látszott, de igyekezett tartani magát, és nem elmenekülni a próbatétel elől. Elfordult, mert nem bírta nézni, ahogyan a legerősebb elkezdte kifelé cibálni a mocsárból Totit. Egy zsombék mögé bújva várta, hogy a tömeg elkezdje éljenezni a legerősebb teknőst. Ám amikor meghallotta, hogy az ő nevét kezdték kiabálni, előjött, és látta, hogy Toti még mindig a mocsárban lapul. Ezután ő próbálkozott. Megígérte Totinak, hogyha ő nyer, akkor bármikor meglátogathatja majd a nyeremény vadászterületen, és kedvére csemegézhet, de Toti oda sem figyelt rá. Majd odaígérte Totinak a nyeremény vadászterület felét, de az csak nem mozdult. Legvégül már az egész területet felajánlotta neki, csakhogy legalább a kicsalogatás dicsősége az övé lehessen, de Totit ez sem érdekelte. A sikertelenséget látva a tömeg zúgolódni kezdett, majd szétszéledt, a legbölcsebb teknős pedig csúnyán megdorgálta a két próbálkozót, amiért képtelenek voltak kicsalogatni Totit a láp mélyéről, ezért azok sietősen hazamásztak szégyenükben. Amikor már egyedül csak a legbölcsebb teknős maradt Toti mellett, akkor leült vele szemben a partra, és hosszan nézte őt, míg leszállt az éj, és hazaindult. Így ment ez azután hosszú heteken keresztül.
Majd egy harmatos reggelen váratlanul megtörtént a csoda, amire senki sem számított. Amikor Toti kiemelkedett a mocsárból, hogy levegőt vegyen, akkor nem süllyedt vissza, hanem mintha észre sem vette volna a feléje nyúló nyakakat, tekintetét az égre szegezte, és még tovább emelkedett, majd elindult kifelé, a partra. Családja döbbenten figyelte a lépteit, ő pedig csak ment, ment, mintha nyoma sem volna rajta azoknak a hónapoknak, amiket a mocsárba süllyedve töltött a félelmeivel. Nem tudták, mi lehetett az, ami kivezette Totit a mocsárból, de hálásak voltak. Majd amikor ők is felnéztek az égre, meglátták a szivárványt, ami éppen akkor próbált erőre kapni, hogy sugarai átjuthassanak a láp reggeli ködösségén. Megértették, hogy mi segített Totinak. Igyekeztek erőt adni a szivárványnak, hogy az minél jobban ragyoghasson, és minél messzebb húzhassa Totit az ingoványból. Már mind a szivárványt nézték, amikor egyszer csak felcsendült Toti nevetése. Erre az összes mocsári teknős köréje gyűlt, és a páncélját simogatták. Örültek a visszatérésének. Ő pedig csak annyit mondott, hogy nem mindegy, hogy a mocsárból szemléljük-e a partot, vagy a partról nézünk-e a mocsárra. Azután lehunyta szemeit, hogy élvezze a családja ölelését, és a felkelő nap első sugarainak melegét.
Így történt az, hogy a mocsárba süppedt kamasz mocsári teknősnek, Totinak, a szivárvány sugarainak segítségével végül sikerült kimásznia a partra, és családja ölelésében képes volt a visszanézni a mocsárra. Végre sikerült megéreznie a családja szeretetét, és kinn már nem fenyegetőnek érezte a közeledésüket, hanem segítő szándékúnak, és vágyott arra, hogy újra úgy lehessen közöttük a Mocsiban, mint régen.