Egyszer volt, hol nem volt, a smaragd tavon túl, a színváltós üveghegy szomszédságában, ahol a csokiízű korallzátony húzódott, élt egyszer egy szegény ember. Olyan ágról szakadt volt, mint a templom egere. Nem volt egyebe, csak egy sápadtka leánya, olyan vékony, hogy cérnát lehetett volna sodorni belőle. A felesége réges-régen éhen halt a nagy nélkülözésben, ígyhát kettesben éldegéltek a falu szélén egy tetőtlen viskóban. Nap-nap után szorgosan dolgoztak szántóföldükön, de mintha valami átok ült volna azon a kerten: soha nem hozott termést.
Egy nap aztán a sápadt leányka édesapja elé állt és így szólt:
– Ej, édesapám! Nem jó ez így, hisz’ mindjárt kilyukad az oldalam az éhségtől!
– Eriggy lányom, oszt keress magadnak egy gazdag férjet; sose kell majd éhezned! – tanácsolta a szegény ember.
– Ugyan, édesapám! Nem vagyok szép, sem eszes, nem szeret belém senki fia! Magam kell zöld ágra jutnom! Ha én volnék a világ legokosabb teremtése, talán ügyesebben boldogulnánk. – mondta a lány, – Útnak indulok, hogy megtaláljam az Örök Tudást!
Ej, nagy civakodás alakult ki apja és lánya közt. Szegény öregember a világért sem akarta elengedni a lányát. – Még hogy Örök tudás? – hajtogatta egyre – Micsoda butaság!
A lány csak sírt-rítt, nem tudta mihez kezdjen; nehezen hagyta magára édesapját, hogy elinduljon, és megtalálja az Örök Tudást. Mezítláb indult, még egy pár sarut sem készíttetett magának. Ment, mendegélt, árkon-bokron át; gyalogolt nappal és éjszaka egyaránt. A patak vizéből ivott és az erdőben gyűjtött bogyókat ette.
Bizony roppant fáradt volt, mikor megpillantott egy zenélő üvegkastélyt. Olyan mennyei muzsika szólt az áttetsző palotából, hogy a lány nem tudta megállni, hogy ne térjen be. A kapuban várta már őt a csillagszemű herceg. Szeretettel betessékelte a kimerült vándort; étellel-itallal kínálta, majd táncolni hívta. Hej, de fáradt volt a lány; sajgott a lába, össze-összerogyott térde; semmi másra nem vágyott, csak hogy álomra hajthassa fejét. Mégis engedett a csillagszemű herceg kérésének; táncra perdült vele. Keringőztek, majd polkáztak, tangóztak és rumbáztak, kerekes táncot jártak egészen addig, míg a déli nap besütött a bálterembe. Ekkor végre abbamaradt a zene, és a herceg hálálkodva ölelte a szegény ember lányát:
– Megszabadítottál mesterem átkától! Tanulás helyett folyton csak mulatoztam, ezért örök dalra fakasztotta kastélyomat, engem pedig süketségre ítélt. Most megtört az átok; köszönöm a táncot! Te voltál az egyetlen, aki nem tudott eme átok létezéséről, és hajlandó voltál velem táncolni süketségem ellenére!
Hálája jeléül megkérte a szegény ember lányának a kezét, de a vándor visszautasította.
– Kedves Tőled, hogy feleségül kérsz, s hercegnő lehetnék, de indulnom kell, hogy rátaláljak a Tudásra!
– Ha a Végtelen Bölcsességet keresed, át kell kelned a lángoló ólomtengeren, s a túlpartján megcsókolnod az aranyajkú királyfit. Csak így szállhat rád minden tudás. – tanácsolta a herceg. Búcsúzóul fehér paripájának egy aranyszempilláját ajándékozta jótevőjének:
– Ha segítségre szorulsz, minden kívánságodat teljesíti ez a pilla.
A szegény ember lánya minden teketória nélkül útnak eredt. Sokat gyalogolt, mire megérkezett az Éjszaka Városába, az ólomtenger partjára, ami soha nem látott még napvilágot. Talpa teljesen elkérgesedett a sok gyaloglástól, ezért, mikor az ólomtenger forró vizébe mártotta meg sem érezte a kibírhatatlan hőséget. Azonban, ahogy egyre mélyebb lett az ólomrengeteg, egyre kibírhatatlanul égette bőrét. A csodatevő paripa pillától egy rézcsónakot kért tűzbiztos lapátokkal. Kívánsága tüstént teljesült. Három napon és három éjen át csak evezett, de milyen erős lendülettel evezett! Történt egyszer, hogy az irdatlan morajlásban sírást hallott. A hang irányába terelte hát rézcsónakját, s lám, egy fuldokló méhecskével találkozott.
– Segítség! – zümmögte a szegény pára, s a szegény ember lánya rögtön nyújtotta az evezőlapátot, de a kis bogár csak elsüllyedt. – Egy életem, egy halálom! – gondolta a lány, s az izzó fekete súlyos hullámok közé vetette magát. Éppen időben mentette meg a viharvert méhet, aki köszönet nélkül menten tovaröppent. A szegény ember lánya egy pillanatra sem csüggedt: a horizonton fényt vélt látni. – Bizonyára a Végtelen Tudást csókoló arany ajkak fénye az! – gondolta.
Amikor azonban partot ért a Fény Országában, szegény rögtön sírva fakadt. Az aranyszájú királyfi palotája előtt hetedhét országon túl tolult a sor: a világegyetem minden részéről szebbnél szebb királykisasszonyok, úrhölgyek, bárónők és grófasszonyok érkeztek, mind azért, hogy elnyerjék az aranyló csókot. – Miért is tettem meg ezt a hosszú utat? – töprengett – Csúnyácska vagyok, és szegény; bizonyára mást csókol majd az aranyajkú királyfi.
Ahogy ott sírdogált az ólomóceán partján, a tenyerére röppent a méhecske, akit az imént mentett meg.
– Ne sírj, ne sírj! – döngicsélte – Segítettél Nekem; jót várj helyébe, s hallgasd meg tanácsom! A méhkirálynő lánya vagyok, s anyám hálából, hogy megmentetted életem, mézet küldött neked kaptárából. Kend be vele ajkad gyorsan!
Így is tett a szegény ember lánya. Mikor az aranyajkú királyfi színe elé járult, az ifjú legény habozás nélkül csókot adott.
– Oh! Te kedves lány! – rebegte szerelmesen – Csókod édes, mint a méz, a kedvencem! Gyere hozzám feleségül!
Ahogy megcsókolta a szegény ember lányát, hirtelen annyi tudás szállt rá, mintha háromszáz harminchárom egyetemet tanult volna ki. Bizony ő lett a földkerekség legboldogabb teremtése. Az édes szájú, aranyajkú királyfi azon nyomban égre-földre szóló lakodalomra hívta birodalmát, s a szegény ember leányával még aznap este egybe keltek. A tudás valósággal bearanyozta a parasztlány lelkét; a sápadtka teremtésből vakítóan szép menyasszony lett. A templom fehér galambjainak tollaiból szabtak rá ruhát, nyakán harmatfüzérrel, ezer színben pompázó gyémántgyűrűt viselve ment férjez. A Fény Birodalom uralkodóivá váltak. A szegény ember lánya esténként mézes pálinkával, kaptártortával, lépes-mézes süteménnyel kényeztette szerető urát, s boldogan éltek. A királynő az iskolában tanított, s minden egyes csemete, ki az ő tanítványa volt, később kutató, tudós, feltaláló, vagy orvos lett.
Teltek-múltak a boldog esztendők, de a királynő nem feledkezett meg édesapjáról sem. Ígyhát egy napon azzal hozakodott elő férjének, hogy hazalátogatna. A királyt ez időre rábízta a szakácsné gondjára. Férje fényhintóval ajándékozta meg őt a hosszú útra kelve, így egykettőre átkelt az ólomóceánon, maga mögött hagyva a Sötétség birodalmát, a zenélő kastélyt és a nagy erdőket.
Édesapját ugyanabban a nyomorult szegénységben találta otthon. Hallatlan tudásával azonban hamar orvosolta a terméketlen veteményeskert baját. Olyan magokat ültetett el, ami megterem azon a földön: hamarosan roskadoztak a fák gyümölcseiktől.
Gyorsan szárnyra kapott a hír: milyen okos lett a szegény ember lánya! Királyok látogattak hozzá hadi tanácsokért, patikusok pedig azért, hogy segítségével megalkossák a minden betegséget megelőző gyógyírt.
Néhány hónap elteltével arra tért haza, hogy a szakácsnő, az a furfangos boszorka, elcsábította kedvese szívét. Szegény királyné nem is patakokban, hanem hömpölygő folyamokban ontotta könnyeit szomorúságában. Mit ér a hallatlan ésszel egy gonosz varázslattal szemben? Mit tehetett az aljas mágia ellen, mikor férje föl sem ismerte őt, úgy megbabonázta az a lelketlen pára? Hiába kényeztette méztortával, kaptár koktéllal; nem juttatták a királyfi eszébe a hajdani szerelmes emlékeket.
Hogy a dolgok végére járjon, egy szép napon királynői mivoltát elrejtette; cselédruhát öltött, s a konyhába osont. Akkor aztán rácsodálkozott, hogy miben rejlett a csúf boszorkány fondorlata: ura ebédjét, vacsoráját szerelem bájitalban pácolta, majd személyesen tálalta. Ravasz egy némber volt a szakácsnő; soha senkinek nem engedte át őfelsége kiszolgálását.
A királynét pompásan elrejtette álcája. Nap mint nap a konyhában lebzselt, azzal, hogy talán elterelheti a szakácsné figyelmét a megbabonázott vacsoráról, s egyszer s mindenkorra végét veheti e galád ármánykodásnak. Igen ám, de a szakácsné annál sokkal ravaszabb volt, minthogy egy pillanatra is tekintetét veszítse a király eledeléről. Egyetlen gyengesége volt a rút banyának: önteltsége világraszóló hírben állt. Ezt kihasználva, a bölcs királyné csodálatot, s ámulatot színlelt, kérte, hogy tanítsa őt fortélyokra, gazságokra. Több se kellett a szakácsnőnek; hosszú, öndicsérő himnuszba kezdett. Talán meg is részegedett hiúságának legyezgetésétől. A szegény ember lánya pedig egy óvatlan pillanatban kicserélte férje lakomáját a vénasszony vacsorájával. Ezt a szakácsnő mohón felfalta, s pillanatok múlva pironkodva önmagát szeretgette.
– Bolond! – mondogatták a szakácssegédek, mikor látták, hogy a boszorkány serpenyőben csókolgatja tükörképét.
A királynő pedig diétára fogta férjét, mígnem az ráeszmélt, mennyire rászedték. Amint észbe kapott, ölelte, csókolta kedvesét, bocsánatért esedezve. Oh, de a bölcs királyné tudta jól, hogy nincs miért haragudnia, s boldogan éltek, szerelemben, míg meg nem haltak.