A tudás mint lehetőség, kötelesség és a boldogság forrása

Évszám
2012
Beküldő
vandor_dea
„Soha nincsenek egyedül azok, akiknek társaságát nagy gondolatok alkotják.”

Ismerősnek lenni mindig, valahol

Mi is az egyedüllét? Mikor magányos az ember? Akkor-e, amikor éppen senki nincs a közelében? Úgy gondolom nem. Az egyedüllét valóban a hiányban gyökeredzik, de mégsem a más emberek hiányában, inkább a világnézetben keletkezett űr miatt.

Az ember tartósan nem lehet magára hagyatva, hiszen az általános álláspont szerint, maga az emberré válás folyamata is a szocializációhoz van kötve. A szocializáció katalizátora a közös nyelv elsajátítása, mely révén az ember megtanul szimbólumok segítségével gondolkozni, megosztani érzéseit, mondanivalóját másokkal. S gondolkodásmódunk, az elmélkedés mechanizmusa is bizonyos mértékben a kollektív tudatnak van alárendelve.

Gondolkodásunk tehát eleve – feltételezi a másikat, hogy messzebbre menjek, valami közös sorsot, valami fölöttünk levő örök törvényszerűséget, egy önálló szervezetet: társadalmat, amelynek a révén lesz tagja az individuum, hogy pl. emberi testbe születik. Létünknek tehát van egy rajtunk kívül létező, eleve determinált szegmense. Egyéniségünknek pedig van egy általunk nem ismert része, amelyet mi nem, de mások igen jól ismernek.

Azonban az ember agyi interakciói nincsenek feltétlenül alárendelve a nyelvnek, gondoljunk csak az esztétikára, gondoljunk a művészeti alkotásra vagy annak „megértésére”. Tehát egyéniségünknek van egy olyan oldala is, amelyet a nyelv révén nem írhatunk le, csak a homokba írjuk és rárajzoljuk a vízre. Írunk róla egy verset. Lefestjük. Olyan ritmusban lépdelünk az utcán. Leegyszerűsített kép ez, mégis láthatóan van a létezésünknek egy olyan része is, amit meg nem érthetünk, mert a mi logikánkon kívül esik – egyéniségünknek pedig ezt a részét, mások sem ismerik.

Mikor a költő kinéz az ablakon, és látja, amint a napfény lassan felgöngyöli, s homályos képzetté gyúrja össze az éjt, az új nap születésében önnönmagára ismer. A természettel lélegzik, eszméletének képleteit a természet mozgásainak törvényszerűségei építik. Az, amit ihletnek nevezünk, pár pillanatnyi alárendeltetést jelent annak, amit meg nem érthetünk; amiről csak úgy beszélhetünk, hogy fényévnyi távolságról írhatjuk csak körül. Az ihlet esettanulmánya lehetne Kosztolányi Dezső – Hajnali részegség c. verse, de talán elég, ha megidézem a szavait: „… az égbe bál van, minden este bál van […] úgy érzem én, barátom, hogy a porban, / hol lelkek és göröngyök közt botoltam, / mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak / vendége voltam.”[1]

A legtöbb vallási és mitológiai alak is valami hasonló, távoli leírása lehet mindannak, amelyet el nem mondhatunk, de amelyről tudnunk kell, érezni kell a jelenlétét, kutatni kell a célját és származását. S ennek az ismeretnek megszerzéséhez kérdés vezet, s a kérdés gondolatot szül, talán egyre közelebb a válaszhoz; soha el nem érve, de mindig feltételezve azt, hogy van válasz.

A jelenkor emberének létbizonytalansága, tömegmagánya, elidegenedése talán éppen abból ered, hogy általánosan, azt gondoljuk, ezekre a kérdésekre (a létezés miértjeire) csakis a természettudomány adhat választ. A reáliák többnyire a „hogyan?”-ra, a humán bölcselet pedig a „miért?”-re keresi a választ. Hogyan lehetne mindegy, hogy miért? Pont az ok az, aminek hiánya szorongást szül. A materialista világnézetű emberekben fel kell kelteni az érdeklődést a bölcselet felé, hogy legyen esélyük megidézni a miérteket. És akkor nem leszünk saját világunkban – melyet mi építünk magunkban – idegenek. Akkor mindig ismerősek lehetünk valahol, ahol a nagy gondolatok találkoznak. Önmagunkban.

A tudós természete

Az emberi megismerés észleléseken alapul. A világ eredményes megismeréséhez kívántatik először is egy nagyon érzékeny antenna, amely a törvényszerűségeket felismeri, a valósat és valótlant egyértelműen elkülöníteni képes. Igazságérzetre van szükség (bármit jelentsen is ez): az ember a nyelvével megérzi, hogy a falat, amelyet szájába vett, jóízű-e. Relatív érték ez, és egyesek megelégszenek az éppen ehetővel is, éhezők azzal, ami van. Így van ez a gondolatokkal is: igazságérzetünk és logikánk relatíve megállapítja: ennek vagy annak nagyobb-e a valóság-értéke. A legnagyobbak is beérték ezzel a „csekély” képességgel: „Mindent, mi nem ennivaló, megrágtam és kiköptem”.[2]

Ez a képesség vihette rá az első hellászi természetfilozófusokat – a nyugati tudomány és filozófia elindítóit – arra, hogy elforduljanak a mitológiai alakoktól, a vallási magyarázatoktól, s ez segít manapság is a legkiválóbbaknak abban, hogy újra meg újra megkérdőjelezzék azt, amibe ezrek már belenyugodtak. Ebből a szempontból, a tudós, a bölcsész nem különbözik egymástól.

Amennyiben a kutató szubsztanciáját keressük: ez a filozófus. A filozófia – mint a bölcsesség szeretete – ugyanis lételv, és speciális nézőpont: egy olyan szemlélete minden létezőnek, amely úgy jön létre, hogy folyamatosan változó perspektívából vizsgálódunk. Egy kritikai szemléletről van szó – azaz erről kéne, hogy szó legyen – persze meglehet, hogy igaz a nietzschei filozófus-kritika is: „mindannyian ügyvédek, akik ügyvéd voltukat tagadják, ravasz szószólói önnön előítéleteiknek, amiket igazságoknak keresztelnek”[3]. Persze a változó perspektíva megköveteli azt is, hogy soha ne állítsuk valamire, hogy megkérdőjelezhetetlen – hiszen ezzel dogmát alkotunk, intézményesítünk egy gondolatot. A vallás megállapodást feltételez, míg a filozófia széles látókört. Előbbi beszűkíti, utóbbi kitágítja a világot.

A filozofikus elme tehát (leegyszerűsítve) a táltosok állandó létkelléke. Ez a drive, ez a motiváció. A szükségleteket általánosan valamely egyensúlyi zavar, valamiféle hiány teremti: és itt újra megemlítendő a világkép hiányossága, az, hogy nem nyugszunk bele eddigi ismereteinkbe. Viszont ki kell mondanunk: a tudományok, a filozófia és a művészet művelése minden korban egy adott réteg privilégiuma volt.

De mi történik akkor, amikor a kérdés túl sok, a nagy szellemek nem képesek mindenre kielégítő választ adni? Mi történik, ha olyan mennyiségben állnak rendelkezésre ismeretek, hogy már egy ember által átláthatatlanok, s elvesztjük kapaszkodóinkat? A jelenkor polgára demokráciában él, de beszélhetünk-e szellemi egyenlőségről? Az emberek lelki igényei megnövekedtek, de a tudás terén a transzparencia teljes hiánya áll fenn.

A megoldás lehet a problémára, amelyet nyugat-európai embereszménynek tekinthetünk: a kritikai szemléletű, kommunikatív és életfogytig tanuló ember mintaképe. Tehát azt kell megtanítani az embereknek, hogy ne bizonytalanítsa el őket az ismeretek tárháza, ízleljék meg a tudást, az egyes elgondolásokat, és maguk próbálják orvosolni lelki problémáikat. Erre a filozófia „terjesztése” megfelelő alternatíva.

 

Kitekintés

Az előbbi kinyilatkozásoknak tisztázásaképp, szeretnék leszögezni néhány tényt, olyan elgondolást, törvényszerűséget, melyek reményt adnak azoknak – köztük nekem is – akik nyitottak a bölcselet felé.

Az egyes tudományos kutatások alapja ugyanaz a vizsgálódó, filozófus lélek. Míg a kezdetekben a vizsgálódás módszertana nem feltételezett szaktudományokat, a mai körülmények között a legtöbb ember nehezen látja át, miképpen érintkeznek egymással a természettudományos és a humán tudományok felfedezései: sőt, rosszabb esetben nem is feltételeznek kapcsolatot. A reáltudományok magasabb támogatottsága azonban az általános világképben egy olyan űrt hoz létre, amelyet az emberek nem oldhatnak meg előbbi által.

Nem lehet reláció a tudomány egyes részei között. Mert hiszen, hogyan érthetném meg azt a nagyszerűséget, amit nem tapinthatok, amely sosem lehet ténylegesen az ismereteim része? Miféle gondolatok révén juthatok el arra a pontra, hogy az elmém – elfogadva saját korlátait – mégis kinyílik a kimondatlan szavak, a megtapasztalhatatlan ingerek felé? Azt hiszem, hogy nem más ez, mint a bölcselet: művészet és elmélkedés; absztrakt számok rendszere és kutatás. Válasszak akár humán vizsgálódást, akár a reáliák világát; a filozófiám építem. Mikor valaki kiszakad a szokványos nyelvhasználatból, és egy fentebb stíl nyelvén próbálja életét vagy a világot leírni; mikor valaki fraktálokat tanulmányoz; mikor valaki ásatások révén próbálja kutatni saját eredetét; mikor az emberi genomot tanulmányozza… utat épít afelé, amit soha el nem érhet, de amivel egynek akarja magát érezni.

Az ismeretlen feltárása éppúgy létfeltétel, mint az étkezés, vagy a szaporodás (még ha a Maslow-piramisnak tetején áll is); a tudás és a vizsgálódás pedig a boldogság egyik legtisztább forrása lehet. Én nem ismerek olyan embert, aki ne keresné újra meg újra a kérdéseket és válaszokat, hogy gondolatainak nagyságát, mélységét javítsa. Végtére is, az ember önmagában lehet boldog igazán: „a dolgok nem objektív valóságuk szerint tesznek bennünket boldogokká vagy boldogtalanokká, hanem a róluk alkotott szubjektív képzetünk”. S ha megértjük, mennyivel vagyunk többek képzelt önmagunknál: amit mások tudnak (név, kor, nem, vonzerő, különlegesség); s amit mi tudunk magunkról – boldogságunkra lelhetünk. A tudás, a gondolat a boldogságnak eszköze._[4]

[1] Kosztolányi Dezső – Hajnali részegség; Számadás, 1933

[2] József Attila – Könnyű, fehér ruhában; 1937

[3] F. Nietzsche – Túl az erkölcs világán; Athenaeum, 1907

[4] A. Schopenhauer – Szerelem, élet, halál; Életbölcsesség; Göncöl kiadó, 1989