Tükör

Évszám
2012
Beküldő
Ivetsita

Mottó: Az ember nagyságát az határozza meg, amit valóra mer váltani.

Lassan indulnom kell. Még egy utolsó pillantást megérdemel azonban a tükör. Csakis a tükör, nem én.

Ugyanazt látom, mint minden nap: keszekusza tincsekkel borított kerek fej minden tartozékával ellátva. Még egy kis smink, hogy kihangsúlyozzam átlaglány mivoltom. Ez azonban csak egy maszk. Akárcsak a felhő, amely nem tudja tökéletesen lefedni az égboltot; apró nyílásaiban ott fog ragyogni a nap. A smink se tudja elrejteni azt, ami valóban rejtőzik alatta.

Még mindig ugyanaz a szempár figyel. Jeges, szürke tekintet. A látvány minden nap ugyanaz, mégis kérdőre vonja ezt az üres, meredt arcot. Most azonban valami elvonja a figyelmét. Ez valami meglehetősen új. Valami meghökkentő, mégis az eddig látottaknak ellentmondó képződmény. Szánalommal telített pillantást vet rá. Miért mosolyogsz?

A választ természetesen tudja, hisz csak ő látta. Látta a kilátástalanság borzalmait napról napra gyűlni, gyermeki testem azonban cselekvésképtelenségre volt ítélve. Látta tönkremenni az életet, mely a létet jelentette számára, de nem tehetett semmit érte. A szív pedig érezte, hogy szorít, hogy fojt, hogy kínoz. Talán így volt rendjén… Azt mondják, ettől vagyunk emberek. De nem volt se hit, se tudomány, mely képes lett volna az agyam rákényszeríteni arra, hogy felfogja azt, ami körülötte zajlik. Nem értette, hogy a valóság miképp tűnhet úgy, mint egy rossz álom, és a dolgoknak miért így kell történniük. Ez nem a megszokott. Ez nem az, amire mindenki vágyik és amit elvár.

A legtöbb esetben a szív ellentmond az agynak, ebben az esetben azonban nem. Mint panaszkodó kisgyerek anyjához, úgy fordult egyik a másikhoz, hogy gyógyírt leljen nála. De gyógyír helyett csak megértést és elfogadást talált.

 

Nem vagyok nagy ember, semmilyen szempontból. Nem tettem semmi olyat, amivel kiérdemelhetném ezt a rangot. Ráhagytam az sorsra, hogy sodorjon magával. Azt hittem, hogy a nekem szánt jutalmat így is elérhetem, de tévedtem. S hogy bánom-e? A válasz egyszerű, csak nézz a szemembe. A jót csak akkor érdemelhetjük ki, ha teszünk érte. Mert „az ember nagyságát az határozza meg, amit valóra mer váltani.”

 

Még mindig a tükröt bámulom. Nem azért, hogy csodáljam benne magam; a mosoly se ennek szól. Ez csak egy képesség, amelyet idővel megtanultam. Nem érzem magam tőle se többnek, se kevesebbnek. De így legalább senki sem faggat, ha épp egy emlékkép fájdalma gyötör. Azonban én vagyok az egyetlen, aki tudja: ez a mosoly pont annyira abszurd, mint a létem. De ez pont elég ahhoz, hogy feltűnés nélkül továbbhaladjak. Csendben. Egyedül.