Évszám
2010
Egy sötét sikátor, egy hirtelen sikoly és egy eszelős kacaj. Tájra hirtelen fölriadt rémálmából és körülnézett szerencséjére az ágyában feküdt és nem a sötét sikátorban. A szobáján kellemes szellő suhant át, mivel az ablakot újból nyitva hagyta. A Nap fényesen sütött és meleggel árasztotta el a helyiséget. Tájrá szobája tágas helyiség volt viszont nagy rendetlenség uralkodott benne. Ő hosszú barna hajjal és barna szemmel dicsekedhetett. Valami felnyögött. Ásított egyet.
- Már megint az a hang - ásította.
Az elmúlt hetekbe furcsa és néha ijesztő hangok „kísértették". Az anyukája egyszer arra kérte őt, hogy menjen fel a padlásra egy könyvért. Föl is ment. - Vadon szava... - Vadon szava... - mondta a padlás könyvespolcát nézegetve. - Áh! Megvan. - Hirtelen nyögés. Tájrá ijedtében elejtette a könyvet. Még egy nyögés, de hangosabban. Tájrá fölsikított. A tátongó űrt látta. Az ájulás szélén állt, de hirtelen változott a kép. Ahol előbb az űr volt, most egy ártalmatlan tükör feküdt. Tájrá félve hozzáért a tükörhöz. Arra számított, hogy a tárgy hideg lesz. Ezzel ellentétben meleg volt. A tükör följajdult. Hátrálni akart, de elesett egy dobozba. A következő percben a kísérteties tükör halványan fényleni kezdett és nagyon távolinak tűnő hangon megszólalt: - Segíts! - Hirtelen megszólalt egy másik ismerős és hangos hang: - Tájrá! Hozod már?
- Viszem! - kiáltott le.
- Segíts! - kérlelte.
- Visszajövök. - ígérte és leszaladt anyához könyvvel a kezében. Két órával később újból fölment a padlásra és odaszaladt a tükörhöz. Annak a tapintása újból meleg volt. - Visszajöttem. - suttogta.Az halvány világító színt vett fel. Most már naponta meglátogatta a titokzatos tükröt. Nem félt a titokzatos hangoktól. A mamájának feltűnt a rendszeres padláslátogatása.- Ha már ennyiszer fölmész a padlásra, nyugodtan kitaka-ríthatod a szobáddal együtt! - mondta anyukája, és nagy csodálkozására Tájrá beleegyezett.- A szobám már kész. Jöhet a padlás. - mondta egy óra múlva. A padláson sok érdekes könyvet, tárgyat talált. Volt ott egy óriási lakattal lezárt könyv is, amin egy furcsa piros jel volt.
Miután letörölte az ujjnyi vastag port a tükörről, valamimás nyelvű iratot talált rajta: leó király egyetlen fia patrick.
- Hmm, ezt az írást már láttam valahol. - mondta magában.
- De furcsa, mintha láttam volna már. - mondta a tükörnek. -- A ti világotokban nem hinném, hogy láttál már ilyen írást, mert...
- Mit értesz az alatt, hogy a ,,ti világotokban " ? - kérdezte gyanakodva.
- Hát tudod, van az Orákulum és a Föld. Az Orákulum több kis csillagból áll. Megmutassam?
- De az írás!
- Hát tudod az hosszú. De te még rá érsz megtudni.
Tájrá érezte, hogy elvörösödik mérgében.
- Rendben, de ugye nem fog...
A mondat végét már nem tudta befejezni, mert elakadt a lélegzete. Mintha a tükör vízzé változott volna. Pár másodperc múlva az űrben lebegett egy ismeretlen vízszínű ember mellett. Ő barátságosan intett és mosolygott.
- Ott az a szép kék fénylő szem alakú bolygó. Az az Orákulum. - mondta a tükör. A bolygó körül még sok kék fény volt.
- Én ott laktam. - és a középső legnagyobb fénypontra mutatott.
- Száműztek? - kérdezte Tájra.
- Nem, megátkoztak.
- Ki?
Jól látható volt még így is, hogy a fénylő arc kipirult. Vagy szégyenében, vagy mert kínos neki a kérdés.
- Az apám.
- Várj egy picit, ha ennyi varázslat van az Univerzumban, az emberek miért nem tudnak róla, és miért nem látják a varázslatot, és én miért látom ezt az egészet? Anya még a nyögéseidet se hallotta. És ki az az alak, aki már percek óta figyel minket? - öntötte ki Tájrá a szívében rejlő kérdéseket.
- Ááá, ő a Föld védelmezője és megóvója.
Tájrá értetlen fejet vágott, ezért a tükör gyorsan magyarázkodni kezdett.
- Tudod, bármilyen varázslat csapódna a Földbe, ő kivédi.
- De miért pont a Földre jöttél? - váltott témát Tájrá.
- Mert legalább messze leszek az apámtól.
- Csak azért?
- Nem. Azért is, mert állítólag a Földön él az egyik közeli rokonom ember alakban. Csak nem tudom ki ő, jó vagy rossz.
- Hozzá akarsz költözni? - kérdezte gyanakodva.
- Nem csak segítenie kéne.
- Az ott mi?
- A gonosz oldal. Egyet jegyezz meg, oda soha ne menj! Értetted?
- Igen. De miért mennék oda?
- Hát nem tudom... Intésképpen mondtam.
- Úgy néz ki, mint egy összeszűkített...
- Ááá!
Tájra zuhanni kezdett a sötét bolygó felé. Olyan érzése támadt. mintha egy óriás porszívó akarná őt beszívni. A következő percben egy furcsa hideg mintha átölelte volna és húzta felfelé a sötét kavargó örvényből. Észrevette, hogy nem csak az örvényt hagyja el, de az űrt is. A padláson tért magához. Fölkelt.
- Mi a neved? - kérdezte a tükörtől. Ő elcsodálkozott a kérdésen, de válaszolt.
- Patrik.
- Patrik, megpróbálhatnánk újból? Most óvatosabb leszek.
- Hát legyen. Tájra újból a tükörbe lépett. Most jobban megnézhette magának az őket bámuló védőangyalt. Ezüst ruhája és szőke, fenékig érő haja volt. A nagy vizsgálódás közben észrevette a Földet. Az egy arany tálca felett lebegett az angyal mellett.
- De furcsa! - mondta. - Az ott egy tálca?
- Igen.
Fél óra múlva Tájra már az ágyában feküdt és próbálta a mai nap eseményeit földolgozni, de elaludt. Másnap reggeli közben anyukája megjegyezte, hogy néha kimozdulhatna a házból. Tájrá türelmesen végighallgatta anyja monológját a friss levegőről és az év végi matek jegyéről és mikor befejezte beszédét közölte Tájrával, hogy levele jött. Izgatottan bontogatni kezdte a levelét. - Elfelejtettem az egyik könyvtári könyvet visszaadni. - közölte az anyukájával. Ő is elolvasta a levelet, így Tájrá az alkalmat kihasználva felfutott az emeletre.
- Képzeld! Anya már megint az év végi matek jeggyel szekált. El tudod ezt hinni? - kérdezte és egy öreg fotelra huppant. S ezzel a mozdulattal a tükörbe nézett. - Na, jó gyerünk, áruld már el mi bánt!
- Honnan veszed, hogy valami bánt?
- Hát rád van írva.
- Nem vagyok benne biztos, hogy még él a földi rokonom. - mondta. -
- Hogyhogy? - kérdezte Tájra. - Hisz űrlény, vagy nem?
- Én ezen a padláson a ti időtök szerint már legalább 600 éve lakom, a mi időnk szerint csak 60 napja.
- Szóval halott. - mondta Tájra elkeseredetten.- Ha elmondanád, miben helyettesíthetném a rokonod, én is segíthetnék.- Egy kulcsot kell megtalálnom. Ez a kulcs aranyból van és egy kék csillag alakú gyémánt van rajta. Egy vadállat őrzi az egyik egyiptomi barlangban.
- Ha az apád dugta el az ajtó kulcsát, akkor te honnan tudod, hogy hova rejtette el?
- Fogalmam sincs. - felelte őszintén.
- Van még valami. Én nem érhetek a kulcshoz, mert örökre eltűnök. Te viszont igen.
- Akkor indulás! Keressük meg, és az ajtót is, amit a kulcs nyitni tud.
- Még nem fejeztem be. - mondta a tükör.- Azt kérdezeted egyszer, miért épp a ti házatokba zuhantam. Hát azért, mert itt kell annak az ajtónak lennie.
- Arra a kulcstalan ajtóra gondolsz, ami ott van a sarokban? - kérdezte, és egy poros fekete ajtóra mutatatott.
- Talán igen - felelte bizonytalanul. De rögtön a kulcs keresésére terelte a szót.
- Sárkány, klumb vagy akár raratem is védheti a kulcsot.
- Klumb és raratem? kérdezte értetlenkedve.
- A klumb egy óriási gyíkszörny. A feje gyík, a teste oroszlán, a farka megint csak gyík. A raratem egy óriási tigris, ami tüzet tud fújni és a hátán nagy denevér szárnyat visel. Tájra megborzongott.
- Csak viccelsz ugye? - kérdezte reménykedve.
- Bárcsak úgy lenne. - mondta szomorúan. A következő hetekben Tájra varázsolni tanult. Néhány félresikerült varázslata viccesen végződött.
- Mondd utánam: mormoráte. - Tájra a varázslat hallatán elfintorodott, de nagy nehezen kinyögte:
- Mor... mormore..., bocsánat mormoráte.
- Nem történt semmi.
- Most próbáld újra, csak gondolj valamire, ami feldühít és tartsd előre a kezed.
Tájrá elmormolta a varázst. A kezéből arany fénycsóva repült ki, átrepült a szobán és egy előre fölállított céltáblába csapódott, ami szénné égett. Tájra csodálkozva nézett az ő általa kiszabadított erő után, ami még a kanapén is lyukat égetett. Megfogadva anyja kérését a második varázslat tanulása előtt kiment a házból. Egy nagy sétát tett a városban, ahol élt. Ennek a városnak a neve Rétszilas volt. Ezt a várost Tájrá már úgy ismerte, mint a tenyerét. Így hát parkokban ücsörgött, követ dobált a patakba vagy épp hátán fekve nézte a felhőket. Egy iskola társával is találkozott, akit Violának hívtak. Ő éppen a boltba tartott, majd Bencével futott össze. Egy fél óra múlva már otthon ült a padláson. A következő varázslat már sokkal nehezebb volt.
- Dolomítum ámorátum. - kiáltotta Tájrá. Nem történt semmi.
- A kezed megint nem emelted fel!
- Sajnálom, sajnálom!
Tájrának csak negyedik próbálkozásra sikerült. A kezéből egy halványsárga ember nagyságú buborék szállt ki Tájrá belelépett. A buborék rásimult Tájrá testére, olyan érzése lett mintha a nyakába forró vizet öntöttek volna.
- A buborék minden varázslattól meg véd. - magyarázta neki.
- Szuper. - örvendezett.
- Már mindent tudok a varázslényekről. Indulhatunk?
- Nem hinném, hogy máris készen állsz.
Tájrá még egy héten keresztül varázsolni tanult. Megtanulta hogyan kell, eltűnni és máshol megjelenni. A varázslat egyszerű volt. Mikor már alakba is tudta lőni az aranysugarakat, a tükör úgy ítélte, hogy készen áll.
- Már készen állsz, indulhatunk.
Tájrá automatikusan a tükör belépett. A sivatag közepén találta magát, egyiptomi ruhában volt és egy teve hátán ült. A teve egy lebegő kék fényt követett. A fény csak ment, ment előrébb. Kezdett melege lenni a ruhája miatt. A fény hirtelen megállt. Ő meg akarta érinteni. A teve még egy lépést tett előre és akkor beszakadt alattuk a föld. Az állat eltűnt és Tájrá újra a hétköznapi ruhájában találta magát és egy barlang hideg kövén feküdt. Fölállt és körülnézett. A barlangban csak egy út vezetett, így arra indult tovább. A barlangi sétáját tíz percnek érezte, viszont már órák óta ment a hosszú járatban. A nagy csend nyomta a fülét. Hirtelen egy óriási kék fénycsóva repült felé. Félreugrott, de megcsúszott és elesett. Egy apró tárgy állt a hátába, az a kis tárgy egyre forróbb és forróbb lett. Tájrá fölpattant fájdalmába, lenézett. Egy aranykulcs hevert a földön. Habozás nélkül felkapta és körülnézett, hogy honnan jött a támadás. Nem is kellett sokat keresnie, a barlangban egy óriási raratem állt. Az óriási szörnyetegnek világítottak a szemei a sötétben. Az állat jól láthatóan fehér volt, nem úgy, mint a többi tigris. Tájrá elcsodálkozott, - de hát ez az állat nem tüzet lő? - kérdezte magában. A hatalmas monstrum fájdalmában vagy dühében újra jégcsóvát fújt. Rájött, hogy a raratem inkább fájdalmába dühöng, és nem őt akarja bántani. Azt tudni kell, hogy Tájrának jó szíve volt, nem akarta hát a fájdalomban szenvedő állatot a barlangban hagyni.
- Dolomítum ámorátum! - mondta és a buborékba lépett. Így már nem félt az állat jégcsóváitól. A tigris bal lábára sántított, így arra következtetett, hogy a lábába beleállt valami. A raratem a fél barlangot lefagyasztotta. Tájrának kitűnő ötlete támadt. Hasra feküdt és becsúszott a hatalmas állat lábai közé. A bal mancsban valami csillogott. Megfogta és kirántotta. Az egy fénylő csillag volt. Felismerte, az a kulcsba illő kő volt. Elrakta, érezte, hogy zsebében a két tárgy egyesült. A következő percben meleg árasztotta el a barlangot. A tigris gyengéden felemelte és mancsára rakta. Az állat már a normális színébe pompázott. Ő arra következtetett, hogy a gyémánt változtatta meg a raratem tulajdonságait. Félősen az arca elé emelte kezét a raratem támadása elől, de az nem támadta meg őt. Látta, hogy az állat belenéz a szemébe, utána a hátára rakta őt és elrugaszkodott a földtől. Tájrá rémülten kapaszkodott a hatalmas állat testébe. Hosszú lobogó haja meg-megcsapta arcát. Ő több óra alatt tudta csak megjárni a hatalmas barlangot, ezzel ellentétben az állat öt perc alatt repülte be. Már látta is a szabadságot jelző beszűrődő fényt. Először megijedt, hogy nem férnek ki a lyukon. De végül megnyugodott, mert a hatalmas állat könnyedén kisuhant a nyíláson. Be kellett hunynia a szemét a hirtelen fénytől. A puha homokon landoltak és Tájrá lecsúszott a raratem hátáról. Az állat búcsúzóul az égbe lőtt egy tűzcsóvát. Még hosszan integetett a távolodó lény után, amikor végre észrevette a mellette lebegő kék pontot, ami egyre nagyobb és fényesebb lett. Mutató ujját hozzáérintette és eltűnt.
Fél órával később Tájrá végzett a kalandjának részletes beszámolásáról.
- Most elmész igaz? - kérdezte elszomorodva.
- Igen.
Tájrá kinyitotta az ajtót az aranykulccsal. Arra számított, hogy az ajtó el fog tűnni. Hideg fuvallat fújt végig a haján. Az a kép jelent meg, mint amikor először látta meg a tükröt. A tátongó űr. A tükör „belépett", az ajtóba intett egyet és eltűnt az ajtóval együtt. Most nem csak a haján, de az egész testén átfutott a hideg. Most vette csak észre, mennyire koszos lett a sivatagi túrától. Elment megfürödni és fáradtan, kicsit vizesen bújt az ágyba. Az álom rögtön elnyomta és másnap kipihenten ébredt. Ebéd után fölment a „kiürült" padlásra. A tükör már hideg volt, és akkor döbbent csak rá, hogy mi történt tegnap és hogy az új barátja elment. Kicsit elszomorodott a gondolattól, hogy nincs többé Patrik, de később belenyugodott
Tájrá még sokáig visszagondolt a kalandjaira. Az üresen maradt tükröt megtartotta, varázstudománya sem csökkent és a rémálmai is elmúltak. (Ennek csak örülni tudott.)
De még azt ő sem sejthette, hogy még találkozni fog varázslattal.
- Már megint az a hang - ásította.
Az elmúlt hetekbe furcsa és néha ijesztő hangok „kísértették". Az anyukája egyszer arra kérte őt, hogy menjen fel a padlásra egy könyvért. Föl is ment. - Vadon szava... - Vadon szava... - mondta a padlás könyvespolcát nézegetve. - Áh! Megvan. - Hirtelen nyögés. Tájrá ijedtében elejtette a könyvet. Még egy nyögés, de hangosabban. Tájrá fölsikított. A tátongó űrt látta. Az ájulás szélén állt, de hirtelen változott a kép. Ahol előbb az űr volt, most egy ártalmatlan tükör feküdt. Tájrá félve hozzáért a tükörhöz. Arra számított, hogy a tárgy hideg lesz. Ezzel ellentétben meleg volt. A tükör följajdult. Hátrálni akart, de elesett egy dobozba. A következő percben a kísérteties tükör halványan fényleni kezdett és nagyon távolinak tűnő hangon megszólalt: - Segíts! - Hirtelen megszólalt egy másik ismerős és hangos hang: - Tájrá! Hozod már?
- Viszem! - kiáltott le.
- Segíts! - kérlelte.
- Visszajövök. - ígérte és leszaladt anyához könyvvel a kezében. Két órával később újból fölment a padlásra és odaszaladt a tükörhöz. Annak a tapintása újból meleg volt. - Visszajöttem. - suttogta.Az halvány világító színt vett fel. Most már naponta meglátogatta a titokzatos tükröt. Nem félt a titokzatos hangoktól. A mamájának feltűnt a rendszeres padláslátogatása.- Ha már ennyiszer fölmész a padlásra, nyugodtan kitaka-ríthatod a szobáddal együtt! - mondta anyukája, és nagy csodálkozására Tájrá beleegyezett.- A szobám már kész. Jöhet a padlás. - mondta egy óra múlva. A padláson sok érdekes könyvet, tárgyat talált. Volt ott egy óriási lakattal lezárt könyv is, amin egy furcsa piros jel volt.
Miután letörölte az ujjnyi vastag port a tükörről, valamimás nyelvű iratot talált rajta: leó király egyetlen fia patrick.
- Hmm, ezt az írást már láttam valahol. - mondta magában.
- De furcsa, mintha láttam volna már. - mondta a tükörnek. -- A ti világotokban nem hinném, hogy láttál már ilyen írást, mert...
- Mit értesz az alatt, hogy a ,,ti világotokban " ? - kérdezte gyanakodva.
- Hát tudod, van az Orákulum és a Föld. Az Orákulum több kis csillagból áll. Megmutassam?
- De az írás!
- Hát tudod az hosszú. De te még rá érsz megtudni.
Tájrá érezte, hogy elvörösödik mérgében.
- Rendben, de ugye nem fog...
A mondat végét már nem tudta befejezni, mert elakadt a lélegzete. Mintha a tükör vízzé változott volna. Pár másodperc múlva az űrben lebegett egy ismeretlen vízszínű ember mellett. Ő barátságosan intett és mosolygott.
- Ott az a szép kék fénylő szem alakú bolygó. Az az Orákulum. - mondta a tükör. A bolygó körül még sok kék fény volt.
- Én ott laktam. - és a középső legnagyobb fénypontra mutatott.
- Száműztek? - kérdezte Tájra.
- Nem, megátkoztak.
- Ki?
Jól látható volt még így is, hogy a fénylő arc kipirult. Vagy szégyenében, vagy mert kínos neki a kérdés.
- Az apám.
- Várj egy picit, ha ennyi varázslat van az Univerzumban, az emberek miért nem tudnak róla, és miért nem látják a varázslatot, és én miért látom ezt az egészet? Anya még a nyögéseidet se hallotta. És ki az az alak, aki már percek óta figyel minket? - öntötte ki Tájrá a szívében rejlő kérdéseket.
- Ááá, ő a Föld védelmezője és megóvója.
Tájrá értetlen fejet vágott, ezért a tükör gyorsan magyarázkodni kezdett.
- Tudod, bármilyen varázslat csapódna a Földbe, ő kivédi.
- De miért pont a Földre jöttél? - váltott témát Tájrá.
- Mert legalább messze leszek az apámtól.
- Csak azért?
- Nem. Azért is, mert állítólag a Földön él az egyik közeli rokonom ember alakban. Csak nem tudom ki ő, jó vagy rossz.
- Hozzá akarsz költözni? - kérdezte gyanakodva.
- Nem csak segítenie kéne.
- Az ott mi?
- A gonosz oldal. Egyet jegyezz meg, oda soha ne menj! Értetted?
- Igen. De miért mennék oda?
- Hát nem tudom... Intésképpen mondtam.
- Úgy néz ki, mint egy összeszűkített...
- Ááá!
Tájra zuhanni kezdett a sötét bolygó felé. Olyan érzése támadt. mintha egy óriás porszívó akarná őt beszívni. A következő percben egy furcsa hideg mintha átölelte volna és húzta felfelé a sötét kavargó örvényből. Észrevette, hogy nem csak az örvényt hagyja el, de az űrt is. A padláson tért magához. Fölkelt.
- Mi a neved? - kérdezte a tükörtől. Ő elcsodálkozott a kérdésen, de válaszolt.
- Patrik.
- Patrik, megpróbálhatnánk újból? Most óvatosabb leszek.
- Hát legyen. Tájra újból a tükörbe lépett. Most jobban megnézhette magának az őket bámuló védőangyalt. Ezüst ruhája és szőke, fenékig érő haja volt. A nagy vizsgálódás közben észrevette a Földet. Az egy arany tálca felett lebegett az angyal mellett.
- De furcsa! - mondta. - Az ott egy tálca?
- Igen.
Fél óra múlva Tájra már az ágyában feküdt és próbálta a mai nap eseményeit földolgozni, de elaludt. Másnap reggeli közben anyukája megjegyezte, hogy néha kimozdulhatna a házból. Tájrá türelmesen végighallgatta anyja monológját a friss levegőről és az év végi matek jegyéről és mikor befejezte beszédét közölte Tájrával, hogy levele jött. Izgatottan bontogatni kezdte a levelét. - Elfelejtettem az egyik könyvtári könyvet visszaadni. - közölte az anyukájával. Ő is elolvasta a levelet, így Tájrá az alkalmat kihasználva felfutott az emeletre.
- Képzeld! Anya már megint az év végi matek jeggyel szekált. El tudod ezt hinni? - kérdezte és egy öreg fotelra huppant. S ezzel a mozdulattal a tükörbe nézett. - Na, jó gyerünk, áruld már el mi bánt!
- Honnan veszed, hogy valami bánt?
- Hát rád van írva.
- Nem vagyok benne biztos, hogy még él a földi rokonom. - mondta. -
- Hogyhogy? - kérdezte Tájra. - Hisz űrlény, vagy nem?
- Én ezen a padláson a ti időtök szerint már legalább 600 éve lakom, a mi időnk szerint csak 60 napja.
- Szóval halott. - mondta Tájra elkeseredetten.- Ha elmondanád, miben helyettesíthetném a rokonod, én is segíthetnék.- Egy kulcsot kell megtalálnom. Ez a kulcs aranyból van és egy kék csillag alakú gyémánt van rajta. Egy vadállat őrzi az egyik egyiptomi barlangban.
- Ha az apád dugta el az ajtó kulcsát, akkor te honnan tudod, hogy hova rejtette el?
- Fogalmam sincs. - felelte őszintén.
- Van még valami. Én nem érhetek a kulcshoz, mert örökre eltűnök. Te viszont igen.
- Akkor indulás! Keressük meg, és az ajtót is, amit a kulcs nyitni tud.
- Még nem fejeztem be. - mondta a tükör.- Azt kérdezeted egyszer, miért épp a ti házatokba zuhantam. Hát azért, mert itt kell annak az ajtónak lennie.
- Arra a kulcstalan ajtóra gondolsz, ami ott van a sarokban? - kérdezte, és egy poros fekete ajtóra mutatatott.
- Talán igen - felelte bizonytalanul. De rögtön a kulcs keresésére terelte a szót.
- Sárkány, klumb vagy akár raratem is védheti a kulcsot.
- Klumb és raratem? kérdezte értetlenkedve.
- A klumb egy óriási gyíkszörny. A feje gyík, a teste oroszlán, a farka megint csak gyík. A raratem egy óriási tigris, ami tüzet tud fújni és a hátán nagy denevér szárnyat visel. Tájra megborzongott.
- Csak viccelsz ugye? - kérdezte reménykedve.
- Bárcsak úgy lenne. - mondta szomorúan. A következő hetekben Tájra varázsolni tanult. Néhány félresikerült varázslata viccesen végződött.
- Mondd utánam: mormoráte. - Tájra a varázslat hallatán elfintorodott, de nagy nehezen kinyögte:
- Mor... mormore..., bocsánat mormoráte.
- Nem történt semmi.
- Most próbáld újra, csak gondolj valamire, ami feldühít és tartsd előre a kezed.
Tájrá elmormolta a varázst. A kezéből arany fénycsóva repült ki, átrepült a szobán és egy előre fölállított céltáblába csapódott, ami szénné égett. Tájra csodálkozva nézett az ő általa kiszabadított erő után, ami még a kanapén is lyukat égetett. Megfogadva anyja kérését a második varázslat tanulása előtt kiment a házból. Egy nagy sétát tett a városban, ahol élt. Ennek a városnak a neve Rétszilas volt. Ezt a várost Tájrá már úgy ismerte, mint a tenyerét. Így hát parkokban ücsörgött, követ dobált a patakba vagy épp hátán fekve nézte a felhőket. Egy iskola társával is találkozott, akit Violának hívtak. Ő éppen a boltba tartott, majd Bencével futott össze. Egy fél óra múlva már otthon ült a padláson. A következő varázslat már sokkal nehezebb volt.
- Dolomítum ámorátum. - kiáltotta Tájrá. Nem történt semmi.
- A kezed megint nem emelted fel!
- Sajnálom, sajnálom!
Tájrának csak negyedik próbálkozásra sikerült. A kezéből egy halványsárga ember nagyságú buborék szállt ki Tájrá belelépett. A buborék rásimult Tájrá testére, olyan érzése lett mintha a nyakába forró vizet öntöttek volna.
- A buborék minden varázslattól meg véd. - magyarázta neki.
- Szuper. - örvendezett.
- Már mindent tudok a varázslényekről. Indulhatunk?
- Nem hinném, hogy máris készen állsz.
Tájrá még egy héten keresztül varázsolni tanult. Megtanulta hogyan kell, eltűnni és máshol megjelenni. A varázslat egyszerű volt. Mikor már alakba is tudta lőni az aranysugarakat, a tükör úgy ítélte, hogy készen áll.
- Már készen állsz, indulhatunk.
Tájrá automatikusan a tükör belépett. A sivatag közepén találta magát, egyiptomi ruhában volt és egy teve hátán ült. A teve egy lebegő kék fényt követett. A fény csak ment, ment előrébb. Kezdett melege lenni a ruhája miatt. A fény hirtelen megállt. Ő meg akarta érinteni. A teve még egy lépést tett előre és akkor beszakadt alattuk a föld. Az állat eltűnt és Tájrá újra a hétköznapi ruhájában találta magát és egy barlang hideg kövén feküdt. Fölállt és körülnézett. A barlangban csak egy út vezetett, így arra indult tovább. A barlangi sétáját tíz percnek érezte, viszont már órák óta ment a hosszú járatban. A nagy csend nyomta a fülét. Hirtelen egy óriási kék fénycsóva repült felé. Félreugrott, de megcsúszott és elesett. Egy apró tárgy állt a hátába, az a kis tárgy egyre forróbb és forróbb lett. Tájrá fölpattant fájdalmába, lenézett. Egy aranykulcs hevert a földön. Habozás nélkül felkapta és körülnézett, hogy honnan jött a támadás. Nem is kellett sokat keresnie, a barlangban egy óriási raratem állt. Az óriási szörnyetegnek világítottak a szemei a sötétben. Az állat jól láthatóan fehér volt, nem úgy, mint a többi tigris. Tájrá elcsodálkozott, - de hát ez az állat nem tüzet lő? - kérdezte magában. A hatalmas monstrum fájdalmában vagy dühében újra jégcsóvát fújt. Rájött, hogy a raratem inkább fájdalmába dühöng, és nem őt akarja bántani. Azt tudni kell, hogy Tájrának jó szíve volt, nem akarta hát a fájdalomban szenvedő állatot a barlangban hagyni.
- Dolomítum ámorátum! - mondta és a buborékba lépett. Így már nem félt az állat jégcsóváitól. A tigris bal lábára sántított, így arra következtetett, hogy a lábába beleállt valami. A raratem a fél barlangot lefagyasztotta. Tájrának kitűnő ötlete támadt. Hasra feküdt és becsúszott a hatalmas állat lábai közé. A bal mancsban valami csillogott. Megfogta és kirántotta. Az egy fénylő csillag volt. Felismerte, az a kulcsba illő kő volt. Elrakta, érezte, hogy zsebében a két tárgy egyesült. A következő percben meleg árasztotta el a barlangot. A tigris gyengéden felemelte és mancsára rakta. Az állat már a normális színébe pompázott. Ő arra következtetett, hogy a gyémánt változtatta meg a raratem tulajdonságait. Félősen az arca elé emelte kezét a raratem támadása elől, de az nem támadta meg őt. Látta, hogy az állat belenéz a szemébe, utána a hátára rakta őt és elrugaszkodott a földtől. Tájrá rémülten kapaszkodott a hatalmas állat testébe. Hosszú lobogó haja meg-megcsapta arcát. Ő több óra alatt tudta csak megjárni a hatalmas barlangot, ezzel ellentétben az állat öt perc alatt repülte be. Már látta is a szabadságot jelző beszűrődő fényt. Először megijedt, hogy nem férnek ki a lyukon. De végül megnyugodott, mert a hatalmas állat könnyedén kisuhant a nyíláson. Be kellett hunynia a szemét a hirtelen fénytől. A puha homokon landoltak és Tájrá lecsúszott a raratem hátáról. Az állat búcsúzóul az égbe lőtt egy tűzcsóvát. Még hosszan integetett a távolodó lény után, amikor végre észrevette a mellette lebegő kék pontot, ami egyre nagyobb és fényesebb lett. Mutató ujját hozzáérintette és eltűnt.
Fél órával később Tájrá végzett a kalandjának részletes beszámolásáról.
- Most elmész igaz? - kérdezte elszomorodva.
- Igen.
Tájrá kinyitotta az ajtót az aranykulccsal. Arra számított, hogy az ajtó el fog tűnni. Hideg fuvallat fújt végig a haján. Az a kép jelent meg, mint amikor először látta meg a tükröt. A tátongó űr. A tükör „belépett", az ajtóba intett egyet és eltűnt az ajtóval együtt. Most nem csak a haján, de az egész testén átfutott a hideg. Most vette csak észre, mennyire koszos lett a sivatagi túrától. Elment megfürödni és fáradtan, kicsit vizesen bújt az ágyba. Az álom rögtön elnyomta és másnap kipihenten ébredt. Ebéd után fölment a „kiürült" padlásra. A tükör már hideg volt, és akkor döbbent csak rá, hogy mi történt tegnap és hogy az új barátja elment. Kicsit elszomorodott a gondolattól, hogy nincs többé Patrik, de később belenyugodott
Tájrá még sokáig visszagondolt a kalandjaira. Az üresen maradt tükröt megtartotta, varázstudománya sem csökkent és a rémálmai is elmúltak. (Ennek csak örülni tudott.)
De még azt ő sem sejthette, hogy még találkozni fog varázslattal.