A Tükörember

„Nem a világot érdemes megváltoztatni, és erre nincs is szükség. Elég, ha megváltoztatjuk az ember világról alkotott képét. A kulcs az emberben van, és az ember mindennek a kulcsa.”

Lágy szellő rezdült Mezenisz piacterén. Felszárította az izzadságcseppeket a tolongó vevők és a figyelmükért hadonászó árusok arcáról, a közeli füves területen labdázó fiúkat pedig új erővel töltötte el. Az ifjú Karkeon haját is megborzolta, aki egy kerítésnek dőlve figyelte az embereket. A környéken egyedül ő volt mozdulatlan. Biztosra vette, hogy kívülről úgy tűnik, mintha csak egykedvűen hunyorogna a napsütésben. Valójában fontos kísérletet végzett: láthatatlanná próbált válni.

Arra gondolt, ha elég ügyesen úgy tesz, mintha nem létezne, előbb-utóbb valaki nem veszi észre és nekimegy, vagy elesik kényelmesen kinyújtott lábában. Kitartóan ült, egy-egy pislogás kivételével meg sem rezzent, és várta, mikor olvad bele teljesen a környezetébe. Egyszer csak ott állt előtte valaki. Nem tudta, hogyan került oda. Összerezzent ijedtében. Úgy látszik, van, aki jobban ért a láthatatlanná válás tudományához, mint én – gondolta.

Szemügyre vette az előtte állót. A méltóságteljes, deres hajú férfi a várost kormányzó Navarisz-kör medálját viselte. Először arra gondolt, fel kellene állnia, hogy tisztelettudóan üdvözölje, de eszébe jutottak a szülei rémtörténetei erről a ködös bölcseleti társaságról, és úgy érezte, a filozófus felbukkanása baljós jel; végül ülve maradt.

A férfi így szólt hozzá:

 – Gyakran látlak itt, külön a tömegtől. Miért nem játszol a többi fiúval?

Karkeon bosszúsan nézett fel.

 – Nem értem őket, és ők sem engem. Miért mennék oda? Nem keresem a bajt.

 – Nem is szeretnél közéjük tartozni?

 – Próbáltam már velük szót érteni, és ez lett a vége – mutatott a fiú a szemöldökét átszelő sebhelyre. – Ismerem a céljaikat és a gondolkodásmódjukat, de mindez idegen számomra. Vagy talán én vagyok idegen?

A fiú dühösen hátracsapta a fejét. Belerezgett a kerítés.

 – Most még a nagy és dicső Navarisz-kör is felfigyelt rám, mert kilógok a sorból? Ez nem igazság!

 – Valóban – hagyta rá a férfi.

Karkeon egy pillanatra megütközött a váratlan egyetértésen, de aztán folytatta:

 – Szerintem nem is létezik igazság.

 – Dehogynem, csak még nem láttad.

A fiú gúnyosan hunyorgott.

 – Akkor mutassa meg!

A férfi felemelte a kezét a város határán magasodó, Menosz nevű hegy felé.

 – Arra kell menned.

Karkeon odanézett, és megpillantott egy apró, csillogó pontot a csúcs közelében.

 – Mi lehet az? Sohasem láttam még.

 – Mindig is ott volt, csak nem vetted észre. Érdemes lenne megnézned közelebbről.

A fiú összefonta a karjait.

 – Mondja el, mi az, és majd eldöntöm, megnézem-e.

A bölcs szelíd hangon felelt:

– Azt szeretném, hogy megtaláld a saját igazságodat, nem akarom rád erőltetni az enyémet. Csak annyit mondok, amennyit feltétlenül tudnod kell.

Karkeon csodálkozva fordult felé.

 – Maga aztán furcsa egy alak. Idejön hozzám, hogy másszam meg azt a hegyet, mert csillog valami a tetején. Miért tenném? Honnan tudjam, hogy nem akar csapdába csalni?

A férfi eltűnődött, és a Menoszra szegezte tekintetét.

 – Újra meg újra bebizonyosodik, hogy a hozzánk hasonló a saját fajtájában sem bízik.

Mielőtt Karkeon bármit is mondhatott volna a különös kijelentésre, a bölcs sarkon fordult, és elvegyült a sokaságban. A fiú talpra ugrott, kutatón cikázott a szeme, de sehol sem találta. Próbált visszaemlékezni, milyen arcot is keres, de elméje képtelen volt felidézni.

Visszagondolt a beszélgetésükre. Nyugtalanító kérdések fogalmazódtak meg benne: Megszólít egy öntelt filozófus, és arra buzdít, másszam meg a Menoszt – vajon miért? Észrevette, hogy kívülálló vagyok. Ezek azt szeretik, ha mindenki az ő normáik szerint viselkedik. Biztosan azért küld fel a hegyre, hogy tapasztalatlan mászóként a nyakamat törjem valamelyik szakadékban. Felvilágosultnak képzelik magukat, de valójában ugyanolyan korlátoltak, mint bárki más: amit nem ismernek, azt el akarják pusztítani.

Ám a legsötétebb gyanú árnyai mellett a remény is helyet követelt elméjében: Lehet, hogy mégsem csapda, és ha a legkisebb esély is van rá, hogy megtalálom azt, amire vágyom, érdemes vállalni a veszélyt. Amit most érzek, kibírhatatlan. Valójában az életemet is kockára tenném egy új célért, ami lelkesít, egy útért, ami formál, egy szellemiségért, amit igaznak hiszek.

Ahogy a vásár végén oszladozó tömegben állt, Karkeon rádöbbent, hogy életében először őszinte volt önmagához.

 

Másnap már kora reggel kinézett a hegyre. Most is ott kacsingatott a fény a tetején, ezúttal vörösen, mint a kelő nap. A szülei még aludtak, kiment hát a kertbe, és beszédbe elegyedett a palántáit gyomláló öreg szomszéddal.

 – Maga itt él gyermekkora óta, tudja esetleg, mi lehet az a fény a Menoszon?

 – Hol? – hunyorított az öreg.

 – A hegytetőn, abban a vájatban, két csipke között – mutatta Karkeon.

A szomszéd a fejét rázta.

 – Nem látok én ott mást, csak sötétséget.

 – Tegnap egy bölcs azt mondta, menjek fel oda.

Az öreg féltő tekintettel fordult felé.

 – Óvakodj attól a helytől! Sokakat láttam már elindulni, és nem tért vissza mind. Akik pedig visszajöttek, nem voltak ugyanolyanok többé – mondta, aztán otthagyta a fiút, és becammogott a házába.

Karkeon újra felnézett a hegycsúcsra, és azon gondolkodott, vajon az öreg tényleg nem látja a fényt, vagy csak nem akarja látni?

 

Nem szólt a szüleinek; tudta, hogy úgysem engednék el ilyen veszélyes útra, főleg, hogy a Navarisz-körnek is köze van hozzá. Gyorsan összepakolt egy zsákba mindent, amire szüksége lehet: kenyeret, egy nagy kulacs vizet, pokrócot, kötelet és csákányt. Hangtalanul indult el, még az öreg szomszéd sem vette észre.

Ahogy közeledett a hatalmas hegyhez, mind jobban vonzotta a rejtélyes csillogás, tele volt tettvággyal, a kihívás szinte megrészegítette. Azonban amikor a hegy lábához ért, borzongás futott végig rajta, mert a Menoszt ölelő öreg erdő hirtelen eltakarta a rá váró fényt. A göcsörtös fák közti csapás egyre meredekebb lett. A fölé boruló árnyak elcsüggesztették. Két napig taposta a tekergőző ösvényt. Nehezen tudott kitartani úgy, hogy nem látta maga előtt a célt, csak az erdő sötétjét.

Amikor végre kijutott a rengetegből, megkönnyebbült a napfényes, kopár sziklavidék láttán. Újult erővel vágott neki az útnak, ám hamarosan elfogyott az élelme és a vize. Aggodalom kerítette hatalmába. Kis híján visszafordult, de a szégyen, az elbukás gondolata elrettentette. Felnézett az előtte magasodó sziklafalra. Arra gondolt, hidegben nem szárad ki olyan hamar az ember, így ha egy napon belül eléri a hóhatárt, talán nem hal szomjan. Belevágta a csákányát a puha kőzetbe, és felhúzódzkodott rajta. Amint biztosan megtámaszkodott, újra lesújtott, és még feljebb kapaszkodott. Így haladt előre hosszú órákon keresztül.

Éjszaka megpróbált pihenni, de a szomjúság szinte megőrjítette, így inkább folytatta a mászást.  A legnagyobb óvatossággal tapogatta ki maga előtt a köveket, ám egyszer csak mégis megcsúszott, és gurulni kezdett a sziklákon. Végül egy kiugró szirt megállította. Kábán felemelte a fejét. Mindenütt sebek borították. Jéghideg szél csípte a horzsolásait. Fel akart kelni, de remegő tagjai nem engedelmeskedtek. Kimerültsége felülkerekedett szomjúságán, és hirtelen úgy érezte, el tudna aludni. Visszahanyatlott a kövekre, és már semmi sem érdekelte.

Reggel egy szélvédett mélyedésben ébredt, a pokróca alatt. Nem emlékezett rá, hogyan jutott el oda, és mikor takarózott be, de nem sokáig töprengett, ugyanis messze fent, a sziklák közt meglátta az első fehér foltokat. Úgy tört feléjük, mint egy megszállott, és amint odaért, a földre rogyva mohón nyelni kezdte a sárízű havat.

 

Karkeon csillapította a szomját, aztán dideregve továbbindult. Megkerült egy kiszögellést, és ekkor újra megjelent előtte a hegytetőn ragyogó fény. Most már nagyon közelinek tűnt, és ez új erőt adott neki az előrehaladáshoz. Nemsokára méteres hó ölelte körül, de ő rendíthetetlenül lépdelt a csillogás felé. Arra gondolt, ha ez az utolsó cselekedete a rideg, fehér tájon rá váró halál előtt, akkor is meg kell tudnia, miért jött ide. A végsőkig kimerült, mire a fény forrásához ért.

Egy tükör – hatalmas, acélkeretes tükör – állt előtte, és saját kétségbeesett arcát látta benne. Rájött, hogy becsapták; olcsó trükkel idecsalták, és most itt pusztul a Menosz tetején, de előbb még össze akarta törni a tükröt, hogy ne csábítson ide több szerencsétlent. Összeszedte maradék erejét, felemelte a csákányt, ám hirtelen megjelent egy alak a hóbuckák között – egy férfi, akinek nem lehetett megjegyezni az arcvonásait, de a hangja elárulta: ugyanaz a bölcs, akivel a piactéren találkozott.

 – Hát te is azt tennéd, amit veled tettek?

Nem létezett mondat, ami Karkeont jobban összezavarhatta volna.

 ­– A tükör mindig igazat mond, de törékeny. Ilyen vagy te is, amikor változtatni akarsz a világon, és végül az változtat meg téged.

Karkeon eldobta a csákányt. Térdre ereszkedett a tükör előtt, és nézte elkínzott arcát. Először nem értette, mi fáj neki ennyire, aztán jött egy sejtés, amit el akart fojtani, mert azzal fenyegetett, hogy mindent megváltoztat: Ugyanolyan gyarló, mint akiket megvet? Talán ez az igazság?

Legszívesebben ordított volna, de nem volt hozzá ereje.

Érezte, hogy a férfi gyengéden felemeli, a vállára veszi a karját, és elindul vele valahova.

 – Hogy került maga ide? – kérdezte Karkeon..

 – Felmásztam, ahogy te is. Miért, mit gondoltál? Ideröppentem a bölcsesség szárnyain? Végig mögötted voltam, és vigyáztam rád. Alábecsülted ezt a hegyet, túl kevés ennivalót és vizet hoztál. De ne aggódj, adok neked a visszaútra.

A filozófus becipelte egy sziklába vájt barlangba, ami védelmet nyújtott a csúcson süvítő fagyos szél ellen. Jóleső meleg fogadta őket. Karkeon ettől rögtön jobban érezte magát, és meg tudott állni a saját lábán. Odabent tűz égett, megvilágította az alacsony mennyezet súlyos köveit és a számtalan emberi csontvázat a falak tövében. A fiún váratlan félelem lett úrrá; a filozófus talán azért hozta ide, hogy megölje?

 – Maga és a társasága kegyetlen őrültek! – fakadt ki Karkeon. Nem tudta levenni a szemét a csontokról.

 – Azt hiszed, ezek itt hozzád hasonlóké? – kérdezte a bölcs szelíden. – Tévedsz, Karkeon. A mi fajtánk háromszor mássza meg a Menoszt. Először ébredésekor, ahogy te most. Másodszor, amikor tanítványát kíséri. Végül pedig, amikor nyugovóra tér – akiket holtukban itt látsz, már harmadszor tették meg ezt az utat. Még az alapítónk, Navarisz csontjai is itt nyugszanak valahol.

A fiúnak kellett néhány perc, mire felfogta a hallottakat, és egy szó különösen zavarba ejtette.

 – Megtisztelő, hogy tanítványának tekint, de nem hiszem, hogy alkalmas lennék a Navarisz-körbe.

 – Megvan a tehetséged, kár lenne elpazarolni.

 – Miről beszél? Nem értek én az egyensúlyhoz. Magukat lehetetlen kihozni a sodrukból, én meg mást sem teszek, csak dühöngök. Ha tényleg olyan bölcs, azt mondja meg, mit tegyek a haraggal, ami a lelkemben ég?

A férfi jellegtelen arcára harsány árnyakat vetett a tűz, amitől úgy tűnt, mintha valahol mélyen ő is dühös lenne.

 – Adj neki irányt, és hazavezet!

Karkeon értetlenül bámult rá. Hirtelen fogalma sem volt, mit keres ezen a helyen.

 – Jobb, ha most megyek – sóhajtotta. – Hosszú az út lefelé.

A barlang nyílásánál egy pillanatra visszafordult.

 – Ott a tükörnél… csalódott bennem?

 – Az nem számít. A lényeg, hogy te csalódtál-e magadban.

Karkeon dideregve indult el a hegyoldalon. A haragra és a kétségeire gondolt. Kijelölt egy irányt lefelé. Kevés reményt fűzött hozzá, hogy a filozófus tanácsa beválik, hiszen azt sem tudta, jól értelmezte-e, de egy nap menetelés után észrevette, hogy háborgó érzelmei csillapodnak útközben. A haragból lassan béke, a kétségekből bizonyosság lett, és amikor leért a hegyről, nem addigi otthona, hanem a Navarisz-kör csarnoka felé vette az irányt.

 

Két évvel később Karkeon egy ház kerítésének dőlve figyelte a vásárt, láthatatlanul. Ma ő vigyázott az egyensúlyra. Már majdnem teljes jogú tagnak számított, de az utolsó megmérettetés még hátra volt. A feladat majd megtalál téged – ismételte magában mestere szavait. Százlépésnyire tőle a leggazdagabb polgár lánya egy díszes hintón ült, aranyfésűvel fésülte csillogó fekete haját, és kihívóan nézte a tömeget. Reménykedő ifjak járultak a hintó elé drága ajándékokkal, de a lány csak nevetett rajtuk.

Karkeon rádöbbent, hogy itt lenne számára tennivaló. Kilépett a csend burkából, és a hintóhoz sétált. A lány megvetéssel vegyes csodálkozással fogadta.

 – Nahát, még egy filozófus is idejön udvarolni? Ajándékot is hoztál nekem?

Karkeon nyugodt mosollyal nyúlt a zsebébe.

 – Tessék, az egyetlen dolog, amit kapsz tőlem az életben.

Átnyújtott neki egy kicsiny, acélkeretes tükröt, majd hátat fordított, és eltűnt a tömegben.

 

Néhány hétig azt beszélte egész Mezenisz, hogy a gazdag Akmahon lánya követi Karkeont a városban, sőt erdőkön, mezőkön is, ám hiába, az ifjú bölcs szóra sem méltatja. Egy évvel később a lány lakodalmát ülték, és apja, a gazdag kereskedő odament Karkeonhoz.

 – Köszönettel tartozom neked – kezdte mondandóját. – Mielőtt felbukkantál, azt hittem, sohasem jön el ez a nap. A lányom mindenkit kikosarazott; az összes mezeniszi nemest és még a messzi földről érkezett hercegeket is. Aztán jöttél te, és azt hittem, beleőrül az irántad lobbant hiábavaló szerelembe. Akkor megtudta, mit éreztek a kérői. Bevallom, jó párszor átkoztam a neved abban az időben, de aztán elmúlt a lányom bánata, és talált egy jóravaló legényt, akivel úgy összeillenek, mintha az istenek egymásnak teremtették volna őket. Rejtélyes vagy te, Tükörember! Nem fér a fejembe, hogyan sikerült elérned mindezt.

 – Elárulok önnek egy titkot – mosolygott az ifjú bölcs. – Az igazán rejtélyes emberek önmaguk számára is rejtélyesek.

E szavakkal otthagyta a kereskedőt, és átsétált a Navarisz-kör asztalához, ahol a társai várták. Amint leült, mestere, akinek a neve éppolyan megjegyezhetetlen volt, mint az arca, szólásra emelkedett.

 – Igyunk Karkeonra, aki ma teljesítette első önálló küldetését! Éljen soká!

Mind ittak az ifjú bölcs sikerére Akmahon zamatos borából. Karkeon végignézett mosolygó társain és a ragyogó ünnepségen. A pillanatnyi harmónia, amit létrehozott, tökéletesen tükrözte lelke boldogságát.