Túlélés

Évszám
2015
Beküldő
Vandarin

Csak túl akartam élni a kamaszkort. Barátokat akartam, tartozni akartam valahová. Így is elég szívás az élet, pláne ha egyedül van az ember. Most pedig mindent elvesztettem mindent, ami igazán számított. Petra gondolataiba megbánás, harag és keserűség vegyült. Ott állt a szülei holtteste felett és nem tudott sírni, nem érezte a gyászt, csak az önvádnak és a méregnek volt hely a szívében.

Egyszer mindent ki kell próbálni. Ez gondolta Petra, mikor elkezdett drogozni, tisztán emlékezett rá. Azóta szinte mantrává vált a fejében. Minden egyes alkalommal, mikor valami újat kínáltak fel neki, vagy mielőtt rossz döntést hozott volnta, ez járt a fejében. Most nevetségesnek érezte ezt az egyszerű mondatot, haragudott rá, mintha a szavak sorsára hagyták volna, mintha hazudtak volna neki, ahogy minden ember tette.

- Petra – halk suttogás volt csupán, de így is meghallotta – menj tovább!

Remegve, száraz szemmel, automatikusan tovább sétált. Nem látta, mi történik körülötte, nem is érdekelte. Tett pár lépést, de a térde annyira remeget, hogy meg kellett kapaszkodnia.

- Gyere, kedvesem, ülj le egy kicsit! – egy érdes, biztos kéz nyújtott segítséget, a tiszteletesé.

Petra belekapaszkodott a férfi kezébe, nem akarta bevallani, de szüksége volt a segítségre. Nem tudott megállni a lábán. Nem is értette, hirtelen, mitől hagyta el ennyire az ereje.

- Szeretnél beszélni róla? – kérdezte a férfi, megnyugtató, mély orgánumán.

A lány csak rázta a fejét. Nem akart megszólalni, nem volt biztos benne, hogy képes lenne rá, félt, hogy széthullik, ha kinyitja a száját.

A férfi sem szólalt meg, csak ült mellette csendesen, nyugalmat árasztva. Petra lopva oda-oda nézett. A férfi nem nézett ki papnak, ha nincs rajta a papi felszerelés, a lány biztos, nem mondta volna meg, mi a foglalkozása. Csak egy fiatal férfi volt, olyan 30 körüli, mogyoróbarna szemekkel és egy bujkáló kis mosollyal az ajkán. Egész jóképű volt, olyasfajta férfi, akire régebben ráhajtott volna.

A lány nagyot sóhajtott. Mennyi őrültséget csinált csak azért, hogy bosszanthassa a szüleit. Pedig szerette az életét, nem volt rossz élete és szerette a szüleit is, nagyon, de most már nem tudja elmondani nekik és ez a súly rettentően nyomta a lány vállát.

- Te vagy Petra, igaz? – kérdezte a lelkész, de nem hagyott időt a válaszra, folytatta mondandóját. – Én David vagyok. – egy kis szünet - Tudod ismertem a szüleidet. Nagyon jó emberek voltak. Sokat aggódtak érted, de mindig olyan büszkék voltak rád…

- Most nem lennének azok – eredetileg nem akart megszólalni, de nem tudta figyelmen kívül hagyni az atyát.

- Valóban? Miért gondolod ezt?

Mikor meglátta a csibészes mosolyt a férfi arcán, tudta, hogy ez volt a célja, csak szóra akarta bírni őt.

- Nem mindig használ, ha kimondjuk a dolgokat, ha beszélünk róla – mondta indulatosan a lány.

- Talán megpróbálhatnád, ártani nem árthat, és ha magadba zárkózol…

- Elég! – Petra az indulattól csak suttogni bírt, de ez így volt rendben, hangosan nem biztos, kimerte volna mondani a szavakat. – Nem segít, ha elmondom magának az érzéseimet, nem segít, ha kimondom, hogy miattam haltak meg, nem segít, és nem akarom, hogy meghallgasson!

- Mert nem nekem akarod elmondani, hanem a szüleidnek – nem kérdés volt, Petra mégis dacosan bólintott – Akkor tedd meg! Beszélj velük! Mond el nekik, mit érzel!

- Nem lehet. Miattam haltak meg, mert hülyeségeket csináltam, pedig nem kellett volna, tényleg. Én csak… csak… csak tudni akartam, milyen érzés, milyen érzés tartozni valahová, milyen mikor befogadnak, mikor nincsenek gondok, de az nem volt valódi. Nem vettem észre, hogy volt helyem a világban. Ott voltak a szüleim és a nővérem és lehettek volna igazi barátaim is.

- „Az emberek egyik legnagyobb hibája, hogy tudják, hogyan kell helyesen cselekedni, de amikor elérkezik az idő, úgy viselkednek, mintha nem tudnák. Ne csak egyre többet akarjunk tudni, inkább éljük, amit tudunk.” – mondta David – Nekem is volt zűrös időszakom, ha hiszed, ha nem. Ez az idézet segített. Ne zárd magadba a gondolataidat, Petra! A szüleid szerettek téged. Hibáztál, mint minden ember. Túl kell lépned rajta! Beszélj velük!

Egy ideig megint némán ültek, aztán Petra elkezdett beszélni, a hangja remegett, de most nem az indulattól.

- Nem tudom, hallotok-e, de el kell mondanom, mennyire sajnálom ezt az egészet. Tudom, hogy az én hibám, ha nem kerülök bajba, nem ültetek volna kocsiba. Annyira sajnálom. Nagyon szeretlek titeket és bánom, hogy ezt nem mondtam ki, mikor lehetőségem volt rá. Hiányoztok. – Petrának elakadt a szava, nem bírt tovább beszélni.

A tiszteletes odanyújtott neki egy zsebkendőt, de nem fogadta el, hagyta, hagy csorogjanak végig könnyei az arcán és hagy hulljanak az ölébe.

***

Három év telt el a temetés óta. Petra az esti program előtt kiment meglátogatni a szüleit.

- Anya, apa! Hiányoztok! – mindig így kezdte – Főleg ma. Annyira sajnálom, hogy nem lehetettek ott a ballagásomon. Este fotókiállításra megyünk Sarával, ez az ajándékom egyik része.

- Petra! Tudtam, hogy itt leszel. Készülődnöd kellene – Sara odalépett húga mellé és megfogta a kezét.

- Nem sokára megyek, még van időm.

- Nem csinálhatod ezt tovább! – Sara elnézően mosolygott – Nem járhatsz ki minden nap anyuékhoz. Nekem is hiányoznak, de élned kell az életed, ami nem csupa otthon ülésből áll. Nem ismerek rád. Azt mondtad, innentől kezdve az lesz a mottód, hogy „Az emberek egyik legnagyobb hibája, hogy tudják, hogyan kell helyesen cselekedni, de amikor elérkezik az idő, úgy viselkednek, mintha nem tudnák. Ne csak egyre többet akarjunk tudni, inkább éljük, amit tudunk.” Nem hiszem, hogy eleget tennél ennek.

- Próbálok, de nehezebb, mint hinnéd. Az első fele egész jól ment, már nem kerülök zűrbe – Petra igyekezett elviccelni a dolgot, de kudarcot vallott – Nem tudom, hogyan csináljam.

- Kezdhetnéd azzal, hogy nem zársz ki mindenkit az életedből. A barátok fontosak. – Sara elindult visszafelé – Adok még néhány percet, otthon találkozunk!

- Sajnálom! Azért adtátok nekem a Petra nevet, mert kősziklát jelent és azt akartátok, hogy erős legyek, hogy kibírjam az élet viharát, hogy megálljak a lábamon, de nem megy, mindig is gyenge voltam. Azt akarom, hogy büszkék legyetek rám, de nem tudom, hogyan élhetnék tovább – gondosan elhelyezte a síron a szál fehér rózsát, amit hozott, majd Petra is követte nővérét.

A kiállítás lélegzetelállító volt. A színek, a fények, mintha egy mese világba került volna. Egy képen különösen megakadt a szeme. Egy festőt ábrázolt, festés közben és a modellét, egy táncos nőt, akin mozdulatlanságában is látszódott kecsessége és dinamizmusa. Sugárzott a képről az erő, a szenvedély, az élet.

Az igazi meglepetés akkor jött, mikor Petra elolvasta a kép leírását. Az Ő idézete állt alatta. „Az emberek egyik legnagyobb hibája, hogy tudják, hogyan kell helyesen cselekedni, de amikor elérkezik az idő, úgy viselkednek, mintha nem tudnák. Ne csak egyre többet akarjunk tudni, inkább éljük, amit tudunk.”

A lány fogta magát és se szó, se beszéd kirohant a megnyitóról, egyenesen haza. Nem tudta, mi ütött belé, de valami hajtotta, úgy érezte, hogy ez nem volt véletlen. A kép, az idézet.

Otthon vásznat vett elő és festéket, és elkezdett festeni. Nem tudta, mit, hagyta, hogy kezeit az érzelmei vezessék, átadta magát nekik.

Festés közben szabaddá vált. A mázsás súly, mely évek óta a vállát nyomta, lehullt, a szíve könnyű lett és érezte, hogy ez az, amit megélhet. Minden tudás, minden tapasztalat, minden ebből fakadó düh, keserűség és fájdalom ott fénylett a vásznon, a színek kavalkádjában.

Megtalálta azt a tűzet, amivel túlélheti, amivel tovább léphet, ami egészséges módon szakítja ki a valóságból. Mert ez a lényeg, a szenvedély. Kell valami, amiben hihetsz, ami segít, hogyha eljön a pillanat, jól dönts, ami segít, hogy megéld, amit tudsz. Ez kell, hogy erős maradj, hogy túléld a kamaszkort, hogy túléld, az életet.