Ez a mese is úgy kezdődik, mint a mesék általában: volt egyszer egy király, aki egy apró, de csodaszép országon uralkodott. Az országot, Tulipániát, arról a virágról nevezték el, ami a legfőbb terménynek számított a vidéken. A szivárvány minden színében pompázó tulipánok, melyek néhol egészen nagy területű ültetvényeket képeztek, máshol csak imitt-amott pöttyözték be a mélyzöld mezők egyhangú pázsitját és az égszínkék tavak nádassal borított partvonalát, mindenhol, az ország legeldugottabb szegletében is megtalálhatóak voltak. Az összes tulipán magától nőtt, mindenféle emberi beavatkozás nélkül, mintha a föld magában rejtette volna a megszámlálhatatlanul sok virághagymát, melyet évről-évre újratermelt, hogy így nyújtson megélhetést az ország népének. Az embereknek nem volt más dolga, mint gondozni, majd levágni a virágokat, és végül eladni a szomszédos országokból érkező kereskedőknek. Jól éltek, tehetősek voltak, semmi okuk nem volt a panaszra. Ám az emberi természet itt sem működött másként, mint egyéb helyeken: nem érték be azzal, amilyük volt, hanem mind többre és többre vágytak.
A tulipániaiak először csak a kereskedők történeteiből hallottak a tőlük északra fekvő ország, Smaragdónia lakóiról, akik - köszönhetően magas, csipkés bércű hegyeiknek - vagyonokat érő drágaköveket tudtak bányászni, és jóval gazdagabbak voltak, mint virágtermesztéssel foglalkozó szomszédaik. Majd egy-egy kalandvágyó férfi fel is kerekedett, hogy saját szemével nézze meg, mi igaz a meséből. Bizony meg kellett állapítaniuk, hogy a kereskedők nem hazudtak, sőt nem is túloztak: Smaragdóniában hatalmas, tornyos paloták álltak mindenütt, az emberek finom kelmékből készült gyönyörű ruhákat, csillogó-villogó ékszereket hordtak, és gyakori ünnepségeket csaptak, amikor az asztalok csak úgy roskadoztak a sok íncsiklandozó falattól. Egyre többen látogattak hát el a szomszédos országba, és egyre többekben ébredt fel az irigység az ott lakók gazdagsága láttán. Lassanként annyira elhatalmasodott rajtuk ez az érzés, hogy másra sem tudtak gondolni, csak arra, hogy ők is ilyen mesés jólétben élhessenek. Nem voltak többé képesek örömet lelni a csodaszép, virágoktól tarka vidékben, a buja tulipánok gondozásában. Az irigység és a kapzsiság megfertőzte a lelküket, és nem tudtak szabadulni tőle.
Végül a királyhoz fordultak, és azt követelték, hogy nyújtson számukra a virágtermesztésnél jobb megélhetési forrást, amivel hasonlóan jómódúvá válhatnak, mint a szomszéd ország lakói. Az öreg király, aki uralkodása alatt folyamatosan arra törekedett, hogy népe kedvében járjon, szörnyen megijedt, bár igyekezett ezt nem mutatni. Helyette inkább pár napos gondolkodási időt kért a szószólóktól, akiket a lakosok küldtek a színe elé, majd visszavonult, hogy tanácsnokaival megvitassa a problémát. Három napon és három éjjen át vitatkoztak, gondolkodtak, mindent alaposan megfontoltak, meghánytak-vetettek, miközben ki sem mozdultak a tanácsteremből, de nem találtak semmilyen megoldást. Végül arra jutottak, hogy nemhogy jobb, de semmilyen más megélhetési lehetőség nem kínálkozik Tulipániában.
A király borzasztóan elszomorodott. Ismerte a népét, és pontosan tudta, hogy nem fogják beérni egy ilyen számukra negatív válasszal. Tennie kell valamit, ha nem akarja, hogy lázadás törjön ki az országában, és őt, aki évtizedeken keresztül csak az alattvalói jólétét tartotta szem előtt, eltávolítsák a trónról, és talán még el is űzzék az országából csak azért, mert az emberek szívében pusztító kapzsiság éledt egy másik nép gazdagsága láttán. Tudta, ez lenne az első mérföldkő a végső pusztulás útján.
Letörten ment fel a kastély legmagasabb tornyába, végignézett színes-virágos királyságán, amit minden egyes nap ugyanolyan csodálatosnak látott, mint mikor édesapja először hozta fel ide, és először mutatta meg neki madártávlatból azt a földet, amin egyszer majd uralkodni fog. Most pedig itt áll, immár hosszú évek óta övé mindez, ő felel érte és az itt élőkért, de fogalma sincs, hogy mit tegyen. Egyszerűen nem értette, hogy a népe miért nem talál már örömöt ennyi szépségben, a természet csodálatos kincseiben...
Egyszer csak halk léptek zaja csendült a háta mögött, és egy nyurga, hosszú hajú teremtés lépett mellé, vigasztalóan megszorítva a kezét. A királylány volt az, egy szem gyermeke apjának, aki inkább szeleburdi kölyöklánynak nézett ki, mint komoly ifjú hölgynek, de olyan éles ésszel rendelkezett, mint a tanácsadók közül is kevesen. Amikor épp nem kedvenc lova hátán járta a vidéket, aminek minden egyes fűszálát, minden apró földkupacát teljes szívéből szerette, apja könyvtárszobájában olvasott a gyertyák halványsárga fényében.
- Édesapám, miért vagy olyan szomorú? - kérdezte a királylány, akinek nem kerülték el a figyelmét a jóságos homlokon húzódó mély ráncok. - Nem talált hát a tanács semmilyen megoldást... - olvasta ki a király arcából a választ.
- Nem, lányom. Tulipániában nem létezik másfajta megélhetési forrás, csak a virágtermelés - sóhajtott fel a király, s úgy tűnt, többet öregedett ennek a ténynek a beismerésével, mint az elmúlt hosszú évek alatt összesen.
A királylány szíve összefacsarodott a látványtól. Ő már három napja is pontosan tudta, hogy ez lesz a végeredmény. Azalatt a három nap alatt mást sem csinált, csak a réteket, az erdőket járta, és gondolkodott. Sokáig nem jutott eszébe semmilyen megoldás, de aztán, ahogyan a második nap estéjén tekintete a naplementébe burkolózó csupasz termőföldre esett, ahonnan már levágták az idei tulipánokat, felsejlett benne egy gondolat.
- Apám, engedd meg, hogy pár napra Smaragdóniába menjek. Talán sikerül olyasmit találnom, amivel meggyőzhetjük a népet, hogy ne akarjanak másra vágyakozni, mint amilyük van - kérte a királylány.
Az öreg királynak sejtelme sem volt arról, hogy mit tervez a lánya, és nem is nagyon hajlott arra, hogy nő létére elengedje egy ilyen hosszú útra, de aztán meglátta az okosan csillogó barna szempárban az elhatározást és ugyanazt a mélységes aggodalmat, amit ő is érzett.
- Rendben, lányom, nem tudom, mire készülsz, de járj sikerrel. Még ma beszélek a küldöttekkel, és kérek még tőlük egy kis időt. Egy feltételem van csupán: nem engedlek el teljesen egyedül, a testőrségem parancsnokának veled kell tartania.
A királylánynak nem tetszett ugyan ez a kitétel, hisz a büszke tartású, szófukar, mégis tiszteletet parancsoló testőrkapitánnyal sosem sikerült megtalálnia a közös hangot, ennek ellenére tudta, hogy nincs választása. Vagy elmegy vele együtt, és megpróbálja megmenteni az országot, vagy itthon marad anélkül, hogy bármit is tett volna. Elbukni az úton, százszor jobb, mint el sem indulni - gondolta a királylány, majd rábólintott apja feltételére, és elindult, hogy felkészüljön az utazásra.
Másnap hajnalban, még mielőtt pirkadni kezdett volna, egy egyszerű, barna lovaglóruhában, szorosan összefont hajjal, kedvenc lova, Esthajnalcsillag hátán jelent meg a kastély előtt, ahol már várt rá a testőrkapitány. A szikár, magas férfi arcát mintha márványból faragták volna ki, az érzelem legkisebb jele sem mutatkozott rajta, amikor meglátta a lányt. Belül azonban erős ellenérzések gyötörték. Legszívesebben átadta volna ezt a hálátlan feladatot valaki másnak, de nem akart a királynak nemet mondani, akihez igaz hűség fűzte. Mindenesetre meg volt győződve arról, hogy uralkodója elkényeztetett lányának az istápolása nem tartozik a munkakörébe, főleg nem akkor, amikor ennyire vészterhes idők járnak. Biztos volt benne, hogy hazája sokkal nagyobb hasznát venné, mint ez a vadóc, engedetlen lány. Tartott attól, hogy a távolléte alatt az ország népe fellázad, amiért a király nem képes teljesíteni a kívánságukat.
- Jó reggelt, királylány - köszönt azért illedelmes, semleges hangon, háttérbe szorítva személyes érzelmeit, ahogy mindig is elvárták tőle.
- Jó reggelt, kapitány - mosolygott rá a királylány a férfire, reménykedve abban, hogy megtöri a jeget, és a kényszerű együttlét nem lesz majd olyan elviselhetetlen.
A kapitányt azonban a legkevésbé sem érintette meg a gesztus. Ridegen nézett vissza a lányra, akinek azonnal az arcára fagyott a mosoly.
- Jobb lesz, ha minél előbb elindulunk. Mutasd az utat - indítványozta a kapitány.
A királylányban ismét fellángolt a harag a férfi dölyfös viselkedése láttán, amire semmilyen magyarázatot nem talált, de elfojtotta a kikívánkozó visszavágást, és inkább elindult a szomszédos országot elválasztó határvidék felé.
- Gyere utánam! - szólt hátra a válla fölött barátságtalanul, majd hátra sem nézve megsarkantyúzta a lovát.
Csupán két napjukba tellett, mire elérték a határt, de mindkettőjüknek egy kisebb fajta örökkévalóságnak tűnt. Szinte semmiben nem értettek egyet, és ezt - túllépve a kezdeti udvarias távolságtartáson - mindannyiszor egymás tudtára is adták a maguk módján. Amerre csak jártak, pár szóból álló, de annál ridegebb szóváltásuk minduntalan megtörte a mezők csendjét, az ellenséges hallgatásuk tönkretette az erdők békéjét. Az emberek, akikkel útjuk során találkoztak, el sem tudták képzelni, mit ütött a királylányba és a testőrkapitányba, akiket külön-külön nyugodt, kedves embereknek ismertek.
- Megmondanád végre, hogy mit is keresünk Smaragdóniában? - tette fel újra az unalomig ismételt kérdést a kapitány, mikor áthaladtak a két ország határát szimbolizáló fakapun. Már legalább egy tucatszor megkérdezte ezt a lánytól, de ő egyszerűen nem volt hajlandó válaszolni rá.
Napokig vágtáztak mindenféle látható cél nélkül. Néha megálltak egy-egy vidéki ház mellett, szóba elegyedtek Smaragdónia lakókkal, ellátogattak néhány városkába, megnéztek pár kastélyt, ünnepséget, de aztán mindig továbbindultak, mintha keresnének valamit, de arról sejtelmük se lenne, hogy pontosan mi is az.
A kapitány egy hét elteltével maradék türelmét is elvesztette. Semmi értelmét nem látta a céltalan vándorlásnak, és igencsak aggódott, hogy odahaza jól mennek-e a dolgok. Napok óta nem hallottak semmilyen hírt Tulipániáról, amit egyre nehezebben viselt. Úgy nevelték, hogy mindig lelkiismeretesen lássa el a feladatait, és most úgy érezte, hogy ez a váratlan utazás megakadályozza ebben.
- Idejében megtudod, ne aggódj! - vetette oda neki a királylány aznap is, mint mindig, ahányszor az úti cél iránt érdeklődött, alaposan felingerelve ezzel a válasszal az amúgy sem túl nyugodt férfit.
A kapitány dühében megsarkantyúzta a lovát, és a lány mellé vágtatott, hogy végre úgy igazából megmondja neki a magáét. Ám amikor meglátta a királylány csüggedtséggel átitatott vonásait, hirtelen nem érezte megfelelőnek a pillanatot egy ilyenfajta szóváltásra.
- Mi a baj? - kérdezte saját maga számára is meglepően kedves hangon.
A királylány meglepetten felkapta a fejét a szavak hallatán. Eddig még csak durva parancsokat vagy rideg kérdéseket kapott a kapitánytól. Fogalma sem volt, minek köszönhető ez a hirtelen hangulatváltozás, de a kedves hangnem megtette a hatását, a királylány felsóhajtott, majd halkan beszélni kezdett, minden aggodalmát őszintén megosztva kényszerhelyzet szülte társával:
- Tettem egy ígéretet az apámnak, és voltam oly kevély, hogy biztosra vettem, meg tudom tartani. Ám most itt vagyok Smaragdónia földjén, és fogalmam sincs, hogyan kellene bebizonyítanom a népemnek, hogy az itteniek élete sem fenékig tejfel. Nincs olyan hely a világon, ahol ne lenne valami rossz is, hisz rossz nélkül a jó sem létezik, gondoltam én naivul. Itt azonban úgy tűnik, ez a szabály nem érvényes. Mindenki annyira boldognak, gondtalannak látszik! Otthonról minden olyan egyszerűnek tűnt, de a valóságban minden annyira más... - sóhajtott fel.
A testőrkapitány ámultan hallgatta a lányt. Ha tudta volna, hogy amiatt akar átlátogatni a szomszédos országba, hogy megmentse a saját hazáját! Mindjárt máshogy viselkedett volna, nem ilyen ellenségesen, ridegen. Talán közösen hamarabb célhoz tudtak volna érni, így viszont csak elvesztegették az időt a felesleges csatározásokkal... De talán még nincs késő...
- Királylány, nem adhatjuk fel éppen most! Biztos vagyok benne, hogy itt sem minden az, aminek látszik. Csak meg kell találnunk, hogy mi az, amit a smaragdóniaiak olyan jól rejtegetnek.
A királylány hálásan rámosolygott a testőrkapitányra, és mindjárt úgy érezte, hogy még sincs veszve minden. Talán ha összefognak, tényleg sikerül találniuk valamit, egy bizonyítékot, hogy a gazdagság ellenére itt is ugyanolyan szomorúak az emberek néha, s a töméntelen arany sem képes minden bánatot és bajt elűzni.
Folytatták hát az útjukat céljuk felé, ami most korántsem volt annyira megerőltető, mint korábban. Talán azért, mert vitázás és feszültségterhes hallgatás helyett elkezdtek egymással beszélgetni. Ugyan még lassan, tapogatolózva, nehogy szétzúzzák a nehezen felépített békét, de már ez is több volt, mint amit az elején reméltek.
Közben tovább kutattak Smaragdóniában, árgus szemekkel figyelték, keresték, hogy mi lehet az, ami nem stimmel, de még mindig nem találtak semmit. Mindenhol békével, boldogsággal szembesültek, örömtől ragyogó arcokkal, elégedett mosolyokkal. De nem adták fel! A királylányt egy ígéret hajtotta, és a hazája szeretete. A testőrkapitányt pedig leginkább az, hogy ezt a küldetést is sikeresen zárja le. Vastag páncélja hajszálvékony repedésein át azonban úgy új, különös érzés is átszivárgott - nem akarta, hogy a lány, akit csak az imént ismert meg jobban, és kezdett el becsülni, kudarcot valljon.
A békekötésük utáni harmadik napon furcsa vidékre vetődtek. Hatalmas, meredek sziklafal magasodott előttük, lábainál az egész környék csupaszon tátongott, s mint egy hatalmas sebhely elcsúfította az amúgy egészséges táj arculatát. A sziklafal alján kisebb-nagyobb nyílások sorakoztak, mind csak akkora magasságú volt, hogy egy kisebb termetű ember fért volna be rajta görnyedés nélkül. A nyílásokból apró szemcsés por áradt ki folyamatosan, amit a lágy szellő könnyedén felkapott, beszennyezve az egész környék levegőjét.
- Ezek hát a drágakőbányák! - A királylány torkát fojtogatta a por, ahogy tágra nyílt szemekkel közelebb ment a sziklafalhoz.
A testőrkapitány követte őt, s közben arra gondolt, semmilyen kincs nem éri meg azt a pusztítást, amit ezen a hegyen véghezvittek - pedig valószínűleg nem ez az egyetlen ilyen hely a környéken.
Aztán hirtelen apró, görnyedt alakok kezdtek el előtántorogni a hegy oldalán vájt nyílásokból. A királylány és a testőrkapitány döbbenten nézte az embernek már alig-alig nevezhető teremtményeket, akiknek nem csak a ruhája volt szürke a rárakódott portól, hanem a bőrük is hamuszín volt, mintha kezdene elüszkösödni. Kezük, lábuk remegett a megerőltető munka folytán, és nem egynek közülük hiányzott egy-egy végtagja - testük így őrizte a bányaomlások szomorú emlékét. A sötétséghez szokott szemükkel vaksin meredtek előre a napfénybe, és úgy tűnt észre sem veszik a két idegent.
A testőrkapitány volt az, aki először felocsúdott a döbbenetből. Gyorsan megragadta a sóbálvánnyá meredt királylány kezét, és elhúzta a szörnyű emberi roncsok közeléből. Mikor már visszaértek a lovakhoz, és a maguk mögött hagyott csonka hegyet részben eltakarták a sudár fenyőfák, a királylány szeméből feltörtek az első könnyek. A testőrkapitány kissé ügyetlenül ugyan, de átölelte a zokogó lányt, és szó nélkül hagyta, hogy az kisírja magából a szerencsétlen bányászok miatt érzett bánat és a megkönnyebbülés könnyeit. Végre megtalálták, amit kerestek!
Majd felpattantak a lovaikra, és meg sem álltak egészen Tulipánia határáig, ahol már várta őket a király, alattvalók százaival. A királylány, ahogy apját meglátta, leszállt a lováról, és szinte beleszaladt ölelő karjaiba. A testőrkapitány mögötte haladt, kantáron vezetve mindkét lovat, és boldogsággal öntötte el az érzés, hogy a hazájuk megmenekült.
- Sikerrel jártatok, lányom? - kérdezte a király végül, meghatottan szemlélve gyermekét, akinek báját az út porától koszos ruha és kócos haja sem tudta elnyomni.
- Igen, apám - felelte a lány, majd az összesereglett alattvalók felé fordult. - Igaza van mindenkinek, aki azt állítja, hogy Smaragdónia gazdagabb ország a miénknél. A drágakőbányászat sokkal jövedelmezőbb tevékenység, mint a virágtermesztés, jóval nagyobb jóléthez vezet - de nem mindenki számára. Ott vannak azok a munkások, akik elvégzik a bányászat mindennapi feladatait. Ők nem látnak semmit abból a vagyonból, ami a drágakövekből származik, holott saját vérükkel és verejtékükkel bányásztak ki őket a hegy gyomrából, miközben pár rövid év alatt annyira megnyomorodnak és megöregednek, amit nálunk még a legtöbb aggastyán sem tud elképzelni. Aztán ott vannak azok a valaha gyönyörű, lélegzetelállító hegyek, amik most csak halovány utánzatai, csonkjai egykori önmaguknak. A bányászattal nem csak az ott dolgozó munkások élete megy tönkre, hanem az egész vidék is. S itt a bizonyíték, hiába a sok arany, abban az országban talán több a fájdalom, a nyomor, mint nálunk. Nem akartam, hogy ekkora bánattal szembesüljünk - mondta végül a királylány -, de örülök, hogy megtaláltuk azt, amit kerestünk. A kérdés most már csak az, hogy ti mit választatok: egy jómódú életet, igaz paloták és kincsek nélkül, de csendes boldogságban vagy a mesés gazdagságot, ami csupán egy maroknyi embernek jut ki, míg a többi kevésbé szerencsés megnyomorodásig robotol, hogy kiszolgálja őket, miközben sorban pusztulnak el a hegyek és az erdők körülöttük.
A királylány körbenézett az összegyűlteken. Látta az arcokon a megdöbbenést, az iszonyatot, és tudta, hogy sikerrel járt. Egyetlen józan gondolkodású ember sem kívánhat magának ilyen sorsot, semmilyen kincs nem ér föl azzal a boldogsággal, ami a színpompás virágmezők, a dús füvű rétek, vadregényes erdők és a csillogóan kék vizű patakok láttán tölti el az embert. Felnézett a mellette álló testőrkapitányra, és melegen rámosolygott. A férfi ezúttal viszonozta a gesztust, napbarnított, néhol cserzett arcán soha nem látott kifejezés villant föl, már-már jóságossá szelídítve a vad vonásokat. Most már tudta, hogy a királylányból, ebből az eleven bakfisból egyszer még nagy uralkodó lesz. A királylány pedig biztosabb volt benne, mint valaha, hogy nagyon kevés is elég a boldogsághoz: a virágok bódító illatát magával hozó lágy szellő és a szeretet, ami karnyújtásnyira hozza az elérhetetlent.