A tülök

Évszám
2011
Beküldő
Subber
A nap már lemenőben ér engemet, mikoron kis szobám rejtekén üldögélek, s régi emlékeimben turkálva egy öreg történetre bukkanok, melyet már elfeledettnek hittem, pedig oly fontos én nékem... Már vagy húsz esztendeje is annak mikor megesett vélem eme nagyszerű esemény, legkedvesebb, s egyben egyetlen akkor élő Nagyapám nálunk vendégeskedett. Meleg nyár volt tikkasztó nap sütött napokon át, a levegő mozdulatlanul állt, szinte az ember szívesen hátba veregette volna, hogy "na, lódulj már te mihaszna", s tégy huzatot ingujjamba. Szóval velünk volt az ember, kit oly tisztelet övezett, mit az óta se tapasztaltam. Soha nem mondtam neki nemet, de még ellent sem, ő volt Nagyapa kinek szava maga volt a kőbe vésett rendelet. Sokszor némán élveztük egymás társaságát, hozzá teszem sose voltam valami beszédes fajta, inkább olyasmi nagy figyelő tekintet, ki csak némi félszeg bólintással vagy dünnyögéssel nyugtázta, ha éppen nagyapa mesélt nékem. Emlékszem még jól, olyan igazi megtermett paraszt ember volt, lapátnyi kérges tenyerét figyeltem mikor almát hámozott nékem, tartottam tőle, hogy "íjj mekkorát tudna lódítani rajtam az a tenyér ha felingerelném valamivel"... De ez sosem történt meg. Ősz haja még mindig jókora fürtökben kandikált ki kalapja karimája alól, szép barna posztó kalap volt úgy rémlik és olyan igazi régi magyar férfi arca, nagyon karakteres, parancsoló, de mégis kedves. Bottal járt amióta az eszemet tudom, mert egy árva lábujja sem volt az egyik lábán, még egy furcsa háborúban robbanó tányérra lépett és mind odaveszett, de ő maga nem! És még hat esztendeig gonosz emberek fogva tartották, de hazatért hozzánk. Ez mindig büszkeséggel töltött el, mármint az ereje, hogy túlélt ennyi megpróbáltatást. Ahogyan gondolkodom, egyre több emlék tör fel belőlem, s azt se tudom, melyiket meséljem! Most például az ugrott be, mikor egy nyáron nála voltunk és elvitt minket horgászni a Kisérhez. Ez egy sekélyke folyó volt, gyakorlatilag az Öreg Tiszának egy holtága. Nagyon mesés hely, egy kis híd ívelt által a folyó felett, bár ez nem volt olyan impozáns, de én szerettem meg a kb. 200 éves, rozsdás, hatalmas karos kutat is, ami ott állt nem messze a partjától sajnos már nem működött, de nagyon szépen nyikorgott! A parton sások nőttek, s oly lágyan susogtak mikor a szellő terelgette őket. A sekélyebb részeken homokos picike part volt, ahol elhullott kagylók szivárványos páncéljukat hagyták. Forró volt a nyár, szinte égette bőrünket, de engem ez nem zavart, hiszen végre Nagyapával horgászhattam! Természetesen elkísért bennünket Nővérem is, hiszen hogyan is maradhatna ki íj kalandból. De a leges-legjobb dolog a horgászbot volt! Ó micsoda csoda volt az! Hosszú mint az országút, amin az imént szaladtunk át, legalábbis kisgyermekként hatalmasnak tűnt! Egész lényét a nemes egyszerűség jellemezte, letisztult formavilág melyet szép, karcsú fűzfa ág alkotott. Remek szerkezetet biztosított rugalmas volt és strapabíró. Az úszó, hejj, hát az volt a kedvencem! Parafa dugó egy szépen megfaragott ágacskával áttűzve, melyen a zsinórzat is átszaladt... gondolom ettől vált állíthatóvá az uralkodó vízszinthez mérten. Végül is két dolog volt szabványosnak mondható eme pecabotban: a damil és a horog. Az profinak számított, de nem is tetszettek annyira, mint a többi alkotóelemek melyet Nagyapa készített. Ezen nagyszerű fegyverrel és hatalmas horgászati tapasztalatommal felvértezve - melyet fizikai nyelven elhanyagolhatónak nevezhetünk - indultunk le mi hárman a folyópartra. Majd elfelejtettem meg az a fél millió egyedet számláló szúnyog sereg, akik mindenhová kísérték lépteinket. Lassan lecsorogtunk a vízhez és felkészültünk a kapásra! Mindenki leért a kis töltésről ki lábon, ki fenéken én természetesen az utóbbi lehetőséget választottam, melyet nem is díjazott senki kitörő lelkesedéssel. A legjobb dolog most következett csak a csali, mely a legmélyebb emléket hagyta bennem, szinte most is érzem a paprikás kenyér illatát. A hozzávalók: "Végy egy jó nagy szelet kenyeret, rá némi őrölt paprikát aztán be a tarisznyába, s mikor partot ér az ember máris lehet élesíteni, egy kis vizet neki, jól átgyúrni és máris bevethető a halak nem fognak panaszkodni! " Harcra készen álltunk, horogra kenyér biggyesztve és most jöttek az instrukciók, melyet Nagyapi prezentált:
- No, szépen óvatosan belógatjuk a botunkat, így ni...
- Mondom lassan! - hangzott ismét az utasítás -
- Rendben Nagyapa - nyugtáztam –
- No, mikor az úszó fő s lejár, még nem rántjuk ki!
- Mondom neeem rántjuk ki az angyalát!
- Majd csak akkor - aszongya- ha mán teljesen lehúzza!
Intelmeit megfogadva nem volt mit tenni nyugodtan vártunk, s a csalit próbálgattuk, de a nap meg csak sütött-sütött, mint aki nem süthetne már holnap, olyan erővel tette azt. Élveztem nagyon, s szerintem nővéremnek is felettébb tetszett a dolog, mert fülig érő szájjal már vagy három példányt átrángatott a víz tükrén át, mikor én még mindig csak a leázott csalit pótolgattam serényen. Mégis mikor már kezdett alábbhagyni a lelkesedésem csak fogtam egy miniatűr halacskát... ú de boldog voltam, mutattam is egyből Nagyapának, hogy nézze csak meg ez aztán a fogás! Elmosolyodott, majd így szólt:
- No, hát ha mán ilyen ügyes mehetünk haza, mert az Édesanyjuk már el se tudja képzelni hová lettek a pulyái, ebben a nagy melegben.
Nem igazán volt kedvünkre a szerintünk hamar érkezett hazatérés, de engedelmeskedtünk a hívó szónak. Az út hazafelé a nádason át vezetett és nagyon rövidnek tűnt. Otthon, pici, takaros vályog házikó várt, s szolgálta menedékünk a nagy meleg elől. Hej de jó hűvös rejtőzött benne, mint egy nagy barlang mélyén. Nagynéném, Édesanyám társaságában várt reánk, s mint akiket meg sem lep viseltes ruházatunk, kivetkeztettek a saras ruhákból, finom dicséretek kíséretében, mellyel ruhánk állapotát méltatták, de ennek ellenére a kedvencemet ehettem: vajas-lekváros kenyeret jó szilvalekvárral! Elmondani is nehéz mennyire jól estek azok a kenyerek, pedig oly egyszerű étek, de talán a szeretet tette oly finommá mellyel kezembe adták. Most már tele bendővel egy jó adag alvás következett hatalmas párnák és jéghideg dunyha közepette. A falról rokonok fényképei figyeltek, s mindent belengett az öreg bútorok illata. Késő délután ébredtünk, a nap már lemenőben járt, bár az Alföldön a naplemente mindig oly hosszúra sikeredik, olyan mintha sose jönne el az a pillanat mikoron átbuckázik a horizonton, s oly hatalmas szemekkel bámul az emberre, mint egy megtermett borjú az új kapura. Ilyenkor a ház elé ültünk ki, s beszélgettünk, meg csak úgy telt az idő, már nem is emlékszem pontosan mivel, de nagyszerű érzés fogott el ha otthon voltunk Édesanyám szülői házában. Talán az ősök ereje lakozik a falakban, talán minden más nagyszülőnk is ott ült velünk azokon a csodás nyári napokon nem tudom biztosan, de úgy érzem így lehetett.
Ez volt az a hely, hol megannyi rózsa bontogatta szirmait, hol minden centiméter mesélhetett volna számtalan történetet. Zöldre mázolt ezer éves fakerítés keretezte a telket, rozsdás csavarok könnyeztek minden szálán. Két bejárat engedte a vendégeket befelé, melyek jó távolságra terelték a gyalogos forgalmat a ház felé a szekeret, lovat, s a barmot pedig távolabb az istállóba, mely a ház mögött terült el a rémes, sötét kút mellett. Ó mekkora hiedelem övezte azt a víznyelőt, rettegtem tőle, hisz olyan sötét volt benne, az alját sem láttam, s az a hír járta ott lakik mélyén az ördög, mely ha nagyon mélyre hajolok akár le is húzhat magához. Bár én sose láttam, de Nagynéném azt mondta ott lakozik és ne is menjek a közelébe, szót fogadtam, s messze kerültem mohás káváját.
A kisház előtti udvar homokos volt, mint az összes arra felé, s megannyi kis földhányás díszelgett sorra, melyeket szorgos fürkész darazsak építgettek serényen. Még most is érzem a homokos udvarra locsolt fürdővíz szappanos illatát mellyel csillapította Néném a fel-feltámadó porvihart... Erős, köpcös, alacsony termetű asszony és mindig jó volt a humora. Ő volt az állandó hangulatfelelős ebben a kis csapatban. Emlékszem mennyit kacagtunk vele, még felnőttként is megnevettetett, egy igazi humorista veszett el benne, előadásmódja páratlan volt, főleg hangutánzó képessége volt irigylésre méltó. Mindig szívesen hallgattam előadásait a szomszédokról, ilyenkor kacagástól volt hangos az udvar.
Na, jól elkalandoztam, már szinte nem is emlékszem mivel kezdtem mondandómat... ah, megvan arról a nyárról kezdtem mesélni mikoron Nagyapa nálunk járt, s én boldog voltam, hogy újra társaságába keveredhettem. Minden nap valami új kaland várt ránk, a napok meg csak rohantak egymást kergetve, sajnos még elég kicsi voltam, hogy bármit is megtanuljak, de figyelmem az övé volt minden alkalommal. Sokat ücsörögtünk az udvar árnyékos szegletében, valami ilyes formán : Nagyapó pipáját kutatta, mert hát mélyen lapult az valahol zsebében, nem volt ám ő nagy dohányáru fogyasztó, felőle aztán bezárhatott volna minden trafikos. Csak amolyan koca dohányos, néha napján elő szedte pipáját tisztogatta, meg-megfújkálta, majd édeskés illatú dohányt tömött beléje. Azóta sem éreztem ezt a finom dohány illattal kavargó füstöt. Ahogyan körbe lengte a füst ősz fürtjeit majd engem, szinte megtisztultunk benne, mintha csak indiánok lettünk volna. Ültünk ott némán, hisz szólnunk sem kellett, mintha csak szívünk társalgott volna odabent, mélyen...
A falnak dőltünk, figyeltem a fecskék hogyan nevelgetik fiaikat az eresz alatt, fáradhatatlannak tűntek nem úgy, ahogyan én. S mikor majdnem elnyomott a tétlenség lassan kifogyott a pipából a füst, kiütötte belőle a hamut, gondosan elcsomagolta, megszorította vállam, majd azt mondta:
- No, úrfi ha az idő is úgy akarja és miért ne akarná, akkor este nyársra húzunk egy kicsinyke, oldal szalonnát!
Mosolyra kerekedett arcom, hát szebbet sem lehetett mondani nékem! Lobogó tűz, zsíros kenyér, paradicsom, hagyma, szálló füst, finom szalonna, a család együtt, s tele a pocak, ami a legfontosabb, hiszen nagyon szerettem a hasamat már akkor is...
Szépen csorgott a napnak órái, kora est jött is a parancs:
- Hozzon csak a színből némi száraz fát úrfi!
Ó mentem is rohantam, s már ölemben jól megrakodva hoztam a tűzifát. Várt a tuskó és a balta, készen a gyújtós aprításra. Nagyapó előszedte a vaskos zil felniből készült nyársaló alkalmatosságot, mely körülbelül velem volt egyidős, s még édesapám készítette egykoron. A rozsda fogdosta régi testét, de fogást igazán sehol sem talált masszív felületén, s mint egy ereklye oly forma volt számomra, melyet Apuka keltett életre egykoron két kezével. A nyársvasakat is ő készítette, s ezt tudván jó érzéssel pergettem a szalonnát... Így olyan volt mintha ő is mindig velünk lenne, s tudom ez így is van...
...Ott jártam, hogy előkerült a rozsdás nyársaló, mely három téglán álldogált, felraktuk a tűzet ahogyan tanultuk sátor alakban, Nagyapa jó,vékony gyújtóst aprított, s én lettem a tűz élesztő, csak fújtam-fújtam hogy lángra kapjon, a füst meg csak gomolygott, s könnyeket csalt ki szememből, s lám lángok éledtek az alkalmi tábortűzünk mélyéről. Édesanya akkorra már összevágta a zöldségeket, kenyeret szelt, s kihozta a kis konyhából, Nővérem kíséretében, ki vizes palackot, kenyeret cipelt. Láttam nehéz rakománya, mert nagyon óvatosan egyensúlyozta a nagy csomagot. Nagyapa a szalonnákat tűzdelte a nyársa, nehogy én tűzdeljem magam helyébük. Késsel szépen becsíkozta oldalukat, tetejüket megkockázta, s közben okított, ahogy szokta:
- No, ezt azé kell, hogy jobban engedje a zsírját.
- Mondom, tudom Nagyapa, csak adja már, nagyon éhes vagyok!...
- Ej azt a falánk mindenit, no itt van ni, vigye!...
S ezzel odaadta, s mint egy sereghajtó, első ízben kezdtem az illatos tűz felett pergetni a szalonnát. Aztán csak készültek a többi szalonnák is, feltűnt, hogy eggyel több falatozásra alkalmas szalonna van:
- Az meg kinek lesz Anyuka? - kérdeztem, érdeklődve -
- Majd meglátod. - felelte -
- Ki az, ki jön még Édesanyám?! - kérdeztem nagy szemekkel-
- Meglátod majd, ne légy türelmetlen!...
Én már nem bírtam várni, forgattam tovább szalonnám, s csöpögtettem a finom kenyeret. Morzsi ugatására lettem figyelmes a szomszéd kerítés felé szaladt. Egy ideig néztem, kit-mit ugat, közben aggodalmas pillantásokat vetve szalonnámra, nehogy megkormolódjon. Kisvártatva ismerős hang csapta meg fülem, egy papucs csoszogása, mely fellebbentette a fátyolt az ötödik vendég kilétéről, aki a szomszéd néni volt, s már láttam is ahogyan átemeli lábát a kerítés felett, mely tövében, nyáron mindig rengeteg gyöngyvirág illatozott, virágzott serényen.
Kati néni a szomszéd volt, kivel szintén rengeteg időt töltöttünk el. Olyan volt nekünk, mint egy nagynéni vagy egy második édesanya. Sokat játszottunk nála, kirándultunk vele a hegyen át, s Apukát látogattuk meg a dombon túl, hol csendesen pihen most is. Vékony asszony volt és olyan öreglányforma, de mi nagyon kedveltük őt! Üdvözölt bennünket, s mi is vidáman feleltünk üdvözlő szavára, lekuporodott közénk egy fatuskóra, megborzolta hajam, s szokásos kicsit rekedtes hangján kérdezte:
- Mi újság van legény, meg ne égesd azt a szalonkát?!
- Juj! - kiáltottam fel - s gyorsan elfújtam az égő szalonnát
Kicsit megszeppenve az előbbi tűzeset révén, de mégis vidáman folytatódhatott a nyársalás, most már hiánytalan létszámmal!... Készültek is a kenyerek tömegesen, s jókat falatoztunk belőle, mondanom sem kell, degeszre ettem magam, de szerintem ezzel mindenki így volt aprócska társaságunkban. Lassan csendesedett a tűz lángja figyeltem, ahogy megpiszkáltam hogyan röpülnek magasra a fénylő hamuszemcsék világítva, mint egy-egy pici rakéta, tekintetem a sötét csillaggal meghintett égboltra irányult, s ott megtorpant figyelmem... oly békés volt az égbolt, oly nyugodt, mint egy mély lélegzet, s azok a fénylő pontok ezernyi lámpásként ragyogtak reánk... boldog voltam akkor, legalábbis ha visszagondolok, ezt érzem pedig nem kellett hozzá sok minden csak pár ember, kikre szeretettel gondolok. Na meg egy lobogó tűz melege, s a szalonna illata. Még most is látom, hogyan festette fehéres-vörösre a hold és a tűz játéka Édesanyám gondoskodó tekintetét, Nagyapa dolgos kezét, azon az éjjel. Megszagoltam ingem, töményen átjárta az akácfa füstje, de szabad volt lelkem, s szárnyalt szívem, látván e kedves, mosolygó arcokat. Lassan szétszéledtünk, mint, ahogyan összeverődtünk az elején... Aznap éjjel különösen puha volt az ágy és kellemesek álmaim…
Teltek a napok, a meleg nyári nap huncut sugarai alatt, mindennap élmény dúsan telt. S végül elérkezett a nagy nap, melyre már oly régóta vágytam az ígért tudás melyre úgy éheztem bekopogtatott hozzám... Igen, egy nap Nagyapó magához intett, s azt mondta:
- No, mivel ennyit segített az úrfi, s dolgozott a nyáron, holnap megmutatom, hogyan kell szép, s igazán jól hangzó tülköt készíteni ökörnek szarvából!
Kitörő öröm melengette szívem eme csodás hír hallatán, a szám nem fülig ért inkább a holdig. S ekkor elővette a tülöknek való gyönyörűséget, mely egy hatalmas tehén egykori fején ékeskedett, most ott hevert kezeimben. Súlya is volt neki ám, bár még ugye nyers állapotában találtatott, nem vájta belé vas fogát a kés. A vége gyönyörű feketés színbe csapott át, a belseje még nem volt túl szép látvány, de én nagyon csodáltam, s vártam a másnapot, azt se bánva, ha mindjárt ott teremne! Egész nap Nagyapa nyomában somfordáltam, nem tévesztettem szem elől egy pillanatra sem lehet, hogy idegeire másztam kicsit, mert egyszer odafordult, s azt mondta:
- Hej, ne mászkáljon már folyton nyomomban, mint egy farok, legalább egy öl távolságot tartson mögöttem!
Nem nagyon értettem mire vélni ezt a mondatot, de nem is kerestem akkor értelmét, csak a holnapra tudtam gondolni és a tülökre! Lassan leszállt az éj de csak, úgy vonszolta magát, hogy szívesen ráncigáltam volna, hogy siessen már, mert nekem már nagyon fontos, hogy holnap legyen. Aznap éjjel nemigazán tudtam aludni az álom messze elkerült, csak a sötét plafont bámultam, s valami lény neszelt a szobám sötétjébe burkolódzva. Nekem se kellett több nem elég, hogy az izgalomtól nem tudtam aludni most még ez az idegesítő, kaparászó zaj sem hagyott nyugodni. Hátamon állt a szőr akár hányszor csak meghallottam, féltem aludni, nehogy rám vesse magát, vagy felmásszon be az ágyamba! Végül az álmosság feledtette velem ezt a furcsa idegent, mély álomba zuhantam... Reggel még a kelleténél is hamarabb ugrottam ki az ágyból. A behatolót kezdtem kutatni nem sok sikerrel, nyomát sem találtam. Magamra öltöttem a még este kikészített ruhácskát, gyorsan pólót húztam magamra, mikor valami belém karmolt, a hideg nyila csapott belém rögtön, sikítottam és ugráltam kínomban! Édesanyám rohant be a szobába hallván lármámat,
- Nahát, mi lelt már Téged?! Mi bajod? - kérdezte megrémülve -
- Gyorsan, Édesanyám vegye már le a pólóm, valami van benne, megmart!!! - kiáltottam ijedten -
Sietve lerántotta a pólót rólam, s neheztelő kacajjal mondta:
- Hát ez csak egy fránya, büdös bogár! – nevetett -
- Áarh azt érzem! - feleltem fanyarú ábrázattal, de kicsit megkönnyebbülve-
- Tessék, itt egy másik póló aztán siess, Nagyapád már vár!
Éppen reggelizés közben leptem meg,
- No, no, mi ez a sietség üljön ide mellém, aztán reggelizzék meg!
- Mit visított, mint egy malac kit ölni készülnek? - kérdezte érdeklődve -
- Ó semmi se Nagyapa, csak egy hatalmas bogár volt - feleltem lesütött szégyenkező szemmel -
- Mikor csináljuk a tülköt? - kérdeztem elterelvén a szót-
- Ha még ma megreggelizik akkor utána!
Habzsoltam is mohón az ételt, egész gigámat hasogatta a fájdalom, olyan rágatlanul nyeltem a falatokat. Befejezvén a lakomát a nyárikonyha végében telepedtünk le én egy kis sámlit foglaltam el nagyapa meg egy nagyobbacska hokedlin ült, betöltvén szemléltető szerepkörét. Volt nála nagyobbacska kés, meg egy kis, aranyos borotva éles bicska, amire nagyon fájt a fogam, no meg törött üvegdarabok és néhány cigány fúró és egy vasfűrész meg még jó néhány dolog lapult bőr táskája mélyén.
Végre nekikezdtünk a munkálatoknak...
A satu szerepét magamra vállalván kezeimben tartottam a "csodát" míg ő a tülök végét szépen enyhén ferdére vágta a jó öreg fűrésszel, szerintem már akkor öregebb volt nálam is, de még mindig szépen feszítette a fűrészlapot, mely enyhe, keserves hangot szólaltatott mikoron a tülök falába mélyesztette fogait. Apró morzsákat harapott ki testéből, viszont ezt nagy szorgalommal tette. Ahogyan levágta a ferde végét a keskenyebb végéből is lejajgattunk egy kis darabot, aztán jött a finom éles kés, amivel azaz erős, ráncos kéz szép formájúra alakította a széleket. Minden egyes vonásnak helye volt, hogy elnyerje végső formáját eme hangszer. Majd a belseje következett szép simára vájta, ezzel elég sokáig elbabrált, de nem bántam csak vártam a következő mozzanatot! A falát kaparta, félkör mozdulatokkal operált, szívem szerint én is segítettem volna neki, s már majdnem megkérdeztem mikor kész lett a belsejével. Finom sima volt, mintha csak üveg lenne. Egy kisebb pödrött bajszú cigány fúrót vett kezeügyébe Nagyapa és elkezdte a keskeny vége felől az erős szarut átjárhatóvá tenni. Majd egy vastagabbat, s azzal is megdolgozta. Lassan hatolt befelé a fúró...
- Képzelje, csak el milyen erő kell ahhoz, mikor ennél ötször nagyobb fúróval kell megdolgoznia egy szívós, keményfát, no, az ám a férfimunka ez csak játék ahhoz képest!
A kis éles kést ragadta meg, finomította még a járatot addig, amíg a kívánt átmérőt el nem érte, bár ezt csak ő tudta engem nem avatott be. Közben csak némán figyeltem őt, s szavam se hallattam, meg ne zavarjam munkáját...
- No, most megfújjuk, hogy hogyan szól, s ha kell, még finomítjuk, aztán jöhet a díszítés! - mondta -
Némi levegőt vételezett, s belefújt! Ó de gyönyörűen szólt szép, opálos, de mégis érces hangja zavarta fel a környék ebeit. Vidáman konstatáltam, milyen remekül szól, s ő csak mosolygott büszkén kalapja árnyéka alól. Még néhány mozdulattal finomított rajta, megint megfújta, - nem kevés örömömre - aztán fogott egy törött ablaküveg darabot, s azzal kezdte a felületét simára húzni, ahogy az öreg asztalosok is tették egykoron a fával. Szép kunkori, vékony forgácsokat rántott le róla, az üveg törött élét használva. Jöhetett végre a díszítés, mely szép magyar motívumokat takart, de azt nem is sejtettem mennyi munka is rá mívelni a szarura! Csak néztem órákon át, mily gondosan, óvatosan, de mégis határozott mozdulatokkal és bejáratott technikával faragja a mintákat. Hallgattam, hogyan harapja a kis kés az anyagot, s néztem, ahogyan a kis malac farka alakú forgácsok potyognak ölébe, majd végig szánkáznak nadrágja szárán, egészen a földig rohanva. Jókora területet tele morzsált darabjaival, mikoron már csillapodni kezdett lelkesedésem, s álmosság is fogódzkodott ruhám csücskébe. Szólt is Nagyapa:
- No, ha akarja, menjen oszt aludjon egyet, s mire visszajön már készen lesz a tülök.
Még visszakoztam kicsit, mint aki nem fáradt és egyébként is, de aztán beadtam derekam, s bevonultam a jó öreg dikóra leszenderedni. Már sötét volt mikor az újságoldal csörgése ébresztett, riadtan felpattantam!
- Jaj, elaludtam!!!
Nagyapa újságot olvasott, s így felelt:
- No, semmi gond mással is megesett már, de ha följebb néz, az asztalon várja valami.
Felkucorogtam az ágyról, tekintetemmel az asztal szélébe kapaszkodtam, szemeim nagyobbra-nagyobbra nyitottam nem akartam hinni nekik. Az asztal lapján ott feküdt teljes valójában a kész tülök! Csodás díszes faragásba öltöztetve, simára húzva, szép hordszíjjal felvértezve! Megragadtam, csodálgattam ujjaimmal térképezve fel minden kis barázdáját.
- Megfújhatom Nagyapa?
- Hát persze - szólt a válasz –
Nagy levegőt vettem, de csak fars nyöszörgés hallatszott. Csalódottan lélegeztem fel újra, Nagyapira néztem, s kacagva mondta:
- Nem úgy kell legény, na gyöjjék megmutatom!
Neki megint szépen szólt.
- No, majd ha nagyobb lesz, normálisan fog az szólani csak még most gyöngécske a tüdeje. Mint egy használati utasítást én el is fogadtam, hogy nőnöm kell még hozzá, s így is több voltam mint boldog, újfent azon a csodás nyáron. Igaz lehet, hogy csak azért nem mutatta meg nékem hogyan is szól az a tülök igazán, hogy ne szaladjak Édesanyám idegeire a tülköléssel…
Szép volt ez a nyár, a legszebb, mit oly fiatalon megéltem. Nagyapó még maradt egy hetet ebben a szünidőben aztán hazament. Eztán már csak ritkán találkoztunk, ha néha lekeveredtünk a szülői házba, Édesanyám azt mondta betegeskedik Nagyapó, s ne zavarjuk már annyit, pihennie kell. Hiányzott nagyon a közös barkácsolás, a fonás, faragás horgászgatás, de rátudtam... Teltek az évek, s ahogyan azon a nyáron hirtelen betoppant a kis nyárikonyhába, olyan hirtelen hagyta itt megfáradt testét, egy júliusi, napon. Jött a hír, hogy így esett, akkor már pelyhedzett szakállam, de mégis nehéz volt elfogadnom, hogy nincs többé, nincs szép nyári vakáció vele és nem készül több tülök, csak az az egy, mit nekem készített azon a varázslatos napon...
Sajnos jó néhány költözés és az évek vihara elmosta szemem elől eme ereklyét, pótolhatatlan kincs, de egy dolog itt maradt, mi minduntalan örök az életben: "a boldogsághoz csak néhány dolog kell:
- Egy szép nyári-holdfényes éjszaka, családod, barátaid társasága, egy lobogó tűz, s néhány darab szalonna, no meg a mosolygó arcok, melyeket fehérre, s narancsosra fest a hold, s a tűz táncoló fénye...
Igen, ezt tanította nékem az én Nagyapám...